Oldalak

2008. május 28., szerda

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra - gondolatok a heti szakaszhoz / Bamidbar - Jó emlékeztető a zászló

És szólt az Örökkévaló Mózeshez. meg Áronhoz, mondván: Ki-ki zászlajánál, atyáik háza jelvényeivel táborozzanak Izrael fiai; távolról, a gyülekezés sátora körül táborozzanak.
4Mózes 2:1-2.

Szakaszunkban az Örökkévaló meghagyja Mózesnek és Áronnak, hogy tartsanak népszámlálást Izrael fiai között. A Számlálás hátborzongatóan részletes leírása közben azt a parancsot is megkapják, hogy a zsidók mindannyian, ki-ki a saját törzsének zászlaja alatt táborozzon. Minden zászlónak megvolt a maga szimbóluma, mint ahogy az Írás mondja: „atyáik háza jelvényei”, vagyis azok a jelképek, amelyekhez Jákob hasonlította tizenkét gyermekét, a tizenkét törzs ősatyját, elhunyta előtt.

A Midrás (Tánchumá, Bámidbár 14.) különösen nagy jelentőséget tulajdonít Izrael zászlajainak: „Amikor az Örökkévaló alászállt a Szináj hegyre, vele együtt huszonkétezer szekér őrangyal is érkezett… mindegyik a saját zászlaja alatt… Amint a zsidó nép ezt meglátta, egyből megkívánták maguk is a zászlókat, és így szóltak: Bárcsak mi is olyan zászlók alá lennénk rendelve, mint ahogy ők… Azt mondta erre nekik az Örökkévaló: megkívántátok a zászlókat? Életetekre esküszöm, hogy teljesítem kívánságotokat. Szólt is Mózesnek, hogy rendezze őket zászlók szerint, miként írva van: Ki-ki zászlajánál, atyáik háza jelvényeivel.”

A zászlók jelentőségét láthatjuk Bileám esetében is, aki a zsidó népet akarta megátkozni, de mikor az átokra készülve megpillantotta a zsidó nép táborát és zászlajait (5Mózes 24.), átka áldásra fordult.

Miért annyira fontosak a zászlók? És mit jelent egyáltalán az, hogy az angyalok is zászlók alá voltak rendelve. Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, sarkadi rabbi erre a következő magyarázatot adja:

A Midrásban (Tánchumá, Vájigás 2.) azt olvashatjuk, hogy amikor az Örökkévaló a zsidóknak akarta adni a Tórát, akkor egy kezest kért arra, hogy tényleg meg is fogják tartani azt. Izrael fiai azt ajánlották, hogy ősapáik, Ábrahám, Izsák és Jákob legyenek a kezesek erre. Hiszen nincs annál erősebb bizonyíték a Tórához való ragaszkodásra, mint hogy ősapáink már azelőtt megtartották a benne foglaltakat, még mielőtt meg az meg lett volna parancsolva.Az Ősatyákra, a gyökerekre való emlékezés tehát ösztönző erő a Tóra és a parancsolatok megtartására. Ez a jelentősége az angyalok zászlóinak is. Az angyalok olyan szellemi teremtmények, amelyek – az emberel ellentétben – folyamatosan érzékelik saját létük gyökerét és forrását, az isteni dicsfényt, a teremtő energiát. Éppen ezért is nevezzük őket többek közt Szeráfoknak (azaz „égőknek”), mert ahogy Bölcseink mondják: (Talmud, Szánhedrin 38b) „Az Örökkévaló kinyújtja feléjük kis úját, és ők rögtön elégnek…”. Más szóval olyan közvetlenül szembesülnek a Végtelen mindenhatóságával , hogy ez bizony adott esetben saját létüket is felemészti. Ezt – a gyökerekkel való szembesülést – jelképezik az zászlók. Az angyalok, zászlók alá vannak rendelve, vagyis folyamatosan emlékeztetve vannak, szembesülnek létük gyökereivel, Istennel. A zsidó nép is megkívánta ezt az állapotot, mire Isten saját gyökereikre, az ősapákra emlékeztetve őket, az ősapák jelképeit a zászlókra festve adta meg a lehetőséget a zsidóknak hogy kezeseket találjanak maguknak. Az ősatyák kezessége ugyanis azt jelenti, hogy ha a zsidók feje felett ott lebeg majd gyökerük, atyáik jelképe és arra rátekintenek, akkor biztosítva van, hogy nem felejtik el az Örökkévalóval kötött szövetséget és ragaszkodnak majd a Tórához.
***
Köves Slomó további cikkei a hetiszakaszhoz itt tekinthetők meg:

2008. május 24., szombat

Szíria békülne… Egyik szemünk nevet, a másik sír…

Néhány napja röppent fel a hír: Törökországnak sikerült tárgyalóasztalhoz ültetnie a zsidó államot annak ősellenségével, Szíriával. Sokféle érzés ütközik ilyenkor az emberben, igazán nem tudja, miként reagáljon.

Izrael kereste a békülést Szíriával. Már 1948 óta. A zsidó állam hivatalos doktrínája mindig is az volt, hogy bárkivel, akár a legádázabb ellenségével is hajlandó béketárgyalásokat kezdeni – de csak előfeltételek nélkül –, illetve békét kötni – de csak ha az a béke teljes körű diplomáciai kapcsolatok felvételével jár együtt.

Szíria nagyon sokáig csak a konfrontációt kereste Izraellel. Már 1948 óta, amikor először támadta meg az egynapos, fiatal országot. Azután évtizedekig, amikor fegyveresei a Golan-magaslatokról lődözték a Kineret környéki kibucok, falvak polgári lakosságát. Azután 1967-ben, amikor az elmeháborodott Nasszer vezette Egyiptommal közösen tett kísérletet a zsidó állam térképről való leradírozására és lakosságának a tengerbe fojtására. Azután 1973-ban, amikor a legnagyobb zsidó ünnepen, Jom Kipurkor indított – ismét Egyiptommal közösen – támadást Izrael ellen.

Szíria nem kereste a békét a kilencvenes években, amikor pedig az karnyújtásnyira lett volna. Megboldogult Jichák Rabin mártír miniszterelnök, z”l, először nem a palesztinokkal ült volna le tárgyalni, hanem magával Hafez Asszaddal, a jelenlegi elnök édesapjával. Damaszkusz válasza minden tapogatózási kísérletre egy rideg nyet volt – illetve Szíria csak úgy lett volna hajlandó tárgyalni, ha Izrael előbb visszaadja a Golan-magaslatokat, amelyek az 1967-ben, Szíria által – hangsúlyozottan és kimondottan népirtási szándékkal indított – háború elveszítése után kerültek Izraelhez… Kissé olyan volt ez az attitűd, mint a sportolóé, aki azt követeli, akasszák már a nyakába az arany medált, azután esetleg még indulni is hajlandó a versenyen.

Hafez Asszad 2000 nyarán halt meg, miután gondoskodott fia, Básár Asszad utódlásáról (többek közt az alkotmány módosíttatásával, amely annak idején még azt írta elő, hogy szíriai elnök csak olyan ember lehet, aki már betöltötte a 40. életévét. Miután Básár még nem töltötte be, a damaszkuszi parlament az atya utasítására leszállította a korhatárt).

Szíria nem változott. Megmaradt a végtelenül korrupt, tervgazdálkodásos utasításnál, a borzalmas „arab szocializmusnál”, a földkerekség egyik legembertelenebb rendőrállami berendezkedésénél, az emberi jogok lábbal tiprásánál – no és tovább tántorgott a gazdasági összeomlás szélén. Mert az arab világban, hogy klasszikust idézzek, „nincs tovább”: az olajállamok 50-60 év múlva omlanak össze (ha ugyan az újonnan feltárt brazil olajmezők nem siettetik ezt a folyamatot az olajár lejjebb nyomásával – és nagyon reméljük, hogy siettetni fogják), azok az arab államok pedig, amelyek jelentősebb energiahordozókkal nem rendelkeznek, néhány éven belül. Az India és Kína által megnövelt élelmiszerárak nyomán szerte az arab-iszlám világban éhséglázadások zajlanak; ez alól Szíria sem kivétel.

Szíria tehát most jelentkezik békéért, amikor már nincs tovább, pláne, hogy lebuktak: ők is atombombát akartak barkácsolni észak-koreai segédlettel (mi más dolguk is lenne mostanság, a húsz éve stagnáló gazdaság, az ötven százalékos munkanélküliség és az 1700 dolláros per capita GDP hazájában), aztán az izraeli légierő szétbombázta az egész kis kócerájukat. Básár Asszad előremenekül, és nem biztos, hogy ez neki jó. Ha valaki leül tárgyalni a gyűlölt és megvetett – de mindenekelőtt rettegett – cionista entitással, az bizonyos fokig, ha akarja, ha nem, elismeri azt az entitást. Ezzel jelentős mértékben kivonja magát a Gonosz Tengelyének bűvköréből, azaz Teherán varázsa alól, amely eddig a legszorosabb szövetségese volt, és miután a Közel-Keleten az út közepét már régen felszedték, automatikusan a másik oldalra kerül. Innentől kezdve két választása lesz. Vagy afféle hidegbékét tart fenn Izraellel, mint Egyiptom teszi Camp David óta (vannak diplomáciai kapcsolatok, van minimális gazdasági-kereskedelmi együttműködés és bóklászik az országban néhány izraeli turista nagyünnepek környékén), és akkor továbbra is szembe kell néznie a kenyérlázadásokkal, vagy pedig valódi kapcsolatokat teremt a gyűlölt ellenséggel, és ebben az esetben a formális nagykövetcserén túl az is megtörténik pár éven belül, hogy a zsidó tőke belülről alakítja át Szíriát, amely kénytelen-kelletlen elindul a modernizáció útján.

Kénytelen vele, de nagyon kelletlen – a modernizáció, ezt nap nap után a bőrünkön érezhetjük, még a kelet-európai államok alattvalói mentalitású, szolgalelkületű népei szemében sem okvetlenül kívánatos valami, hát még ha néhány millió rabszolgáról beszélünk, akiket ha a munka nem is, de a tőke egyik napról a másikra szabaddá tenne, annak minden következményével együtt.

Kutyaszorító a javából!

De legyen ez a szírek baja, törjék ők a fejüket azon, mit (nem) akarnak inkább: modernizációt és a globalizmusba való bekapcsolódást vagy a történelem süllyesztőjében való eltűnést. Izrael sokkal komolyabb dilemma előtt áll.

Érdemes-e egy hidegbéke lehetőségéért odadobni a Golant (jobbra)?

Az eszünk azt mondja: érdemes, a békéért mindent érdemes. A szívünk, no meg az igazságérzetünk hevesen tiltakozik ellene. Főleg, ha tekintetbe vesszük, mi mozgatja a dolgokat az izraeli oldalon. Itt személyesen Ehud Olmert, minden idők legkorruptabb politikusa keveri a kártyát, aki ellen rendőri-ügyészi vizsgálatok folynak holmi kövér pénzes borítékok törvényellenes és erkölcstelen zsebre süllyesztése okán. Milyen érdekes, hogy Izrael épp most mutatkozik engedékenynek egy, pár hónapja még megbombázott, agyaglábakon álló szemétrezsimmel szemben – csak nem az húzódik meg a háttérben, hogy Olmert úgy érzi, mint békecsináló, netán leendő Nobel békedíjas (ne röhögjetek, ha Arafat kaphatott, akkor ő miért ne?) sanszosabban úszhatja meg a maga kis sötét bulijának a jogos következményeit?

Meglátjuk – azt mondta a vak is. Kommentjeiteket várom.

Egyet azonban ne feledjetek: Szíriában a mai napig olyan térképeket nyomtatnak, amelyen nem csak a Golan képezi az ország részét, hanem Libanon, Jordánia, Izrael, Irak, Kuvait, valamint Egyiptomtól a Szináj-félsziget, továbbá Ciprus szigete is. Magyarán: arról a Szíriáról álmodnak, amely valaha tartomány volt az Ottomán Birodalomban.

(Szíria természetesen semmilyen formában nem ismeri el a nem létező palesztin népet, és annak semmiféle államot nem szán sem Izrael területén, sem másutt.)

2008. május 21., szerda

Gengszterek és jiddiskeit

Nem voltak jó emberek, jó zsidók meg pláne nem. Tagadhatatlan, hogy némelyikük közönséges mészáros volt, igazi szörnyeteg, aki fütyült mindenre, ami emberi. Érdekes módon azonban ugyanezen emberek közt akadtak, akikbe több zsidóság szorult, mint egyes úgynevezett tisztességesekbe. Legendák szólnak arról, hogy az amerikai zsidó gengszterek megvédték a fajtájukat, sőt egyesek komoly összegeket áldoztak azért, hogy a harmadik zsidó állam létrejöhessen. A legendák igazak.

A közhiedelemmel ellentétben nem az amerikai olasz, hanem a zsidó gengsztereknek „köszönhető” elsősorban a szervezett bűnözés kialakulása. Szinte kivétel nélkül olyan bevándorlók gyermekei-unokái voltak, akik látástól vakulásig, napi tizenkét-tizenhat órát dolgoztak a boldogulásért, azért, hogy ha ők maguk már nem is, de leszármazottaik megvalósíthassák az amerikai álmot. Ez általában jellemző volt a szervezett bűnözésre: valahány fajta maffia szerveződött etnikai alapon – olasz, ír, lengyel –, azok tagjainak apja, nagyapja mind bevándorló volt, és mind keményen dolgozott. A húszas években pedig, különösen annak végén, a nagy gazdasági világválság kirobbanásával bebizonyosodott: a tisztességes, kemény munka sok esetben sehová nem vezet. Milliók voltak kénytelenek tudomásul venni, hogy a sokszor évtizedeken át építgetett álom szertefoszlik, a vagyon semmivé lesz. Csak a gengszterek mondhatták el magukról, hogy sikeresek. A tisztességeseknek felkopott az álluk.

A zsidó gengszterek jellemzően zsidó negyedekben születtek és nevelkedtek, s legvéresebb cselekményeiket is ezen a környéken követték el – New Yorkban a Lower East Side-on, Brownsville-ben és Brooklynban, Chicagóban a Maxwell Streeten, Los Angelesben a Boyle Heightson. Az olasz gengszterekkel szemben nem ápolták látványosan a hagyományaikat. Csak elvétve voltak vallásosak, zsinagógában alig-alig látták őket, fütyültek a kóserságra, gyerekeik nem részesültek zsidó oktatásban. A legvégzetesebb, sorsdöntő pillanatokban azonban védelmet nyújtottak más zsidóknak, Amerikában és más országokban.

New Yorkban már az 1800-as években léteztek gengek, amelyek nevük és sokszor külső jegyek alapján különböztették meg magukat. Így például a True Blue Americans, az Igazi Kék Amerikaiak kürtőkalapot és hosszú kék malaclopót viseltek, míg a Plug Uglies (kb.: Fertelmes Bagósok) primitív futball-sisakot hordtak. A tizenkilencedik században Kosher Nostra néven emlegették a zsidó maffiát, amelyet a legendás Monk Eastman vezetett, és amely olyan neveket tudhatott soraiban, mint Max „Kid Twist” Zwerbach, „Big” Jack Zelig és Vach „Cyclone LouieLewis. Eastmanék sikerrel vették fel a versenyt a rivális olasz és ír bandákkal, aláásva az utóbbiak dominanciáját, olyannyira, hogy az írek szervezett bűnözése a huszadik századra el is jelentéktelenedett.

A Gyilkosság Rt.

A főleg védelmi pénzek beszedésével foglalkozó Lower East Side egyik leghíresebb huszadik század elei bandája volt a Jiddis Fekete Kéz, amelyet Jacob Levinsky, Charles „Charlie the Cripple” Litoffsky és Joseph Toplinsky vezettek. Komoly zsidó alvilág létezett – és ahogyan a magyar szleng is számos kifejezést köszönhet a jiddisnek a kótertől a jattig, úgy vonultak be jiddis szavak, ott is a bűnözőkön keresztül, az amerikai angol nyelvbe, ahol a stricit szimchaként, a nyomozót sameszként, a léhűtőt trombenikként emlegették. Ebben az időszakban a letartóztatott bűnözők egyhatoda zsidó volt New Yorkban. Az etnikum súlyosan felülreprezentáltnak bizonyult egyéb viszonylatban is: 1908-ban az akkor négymilliós New York City lakosságának csak a negyede, de a börtönlakosságnak már a fele volt zsidó.

Kezdetben Bowery Fiúknak nevezték magukat azok, akik később a Brownsville Gang színeiben folytatták pályafutásukat; ebből lett a későbbi hírhedt zsidó banda, a Murder Inc., azaz Gyilkosság Rt., amely számtalan könyvet és filmet ihletett. Valamennyi zsidó geng közül ez lett a legerősebb, legbefolyásosabb; a többiek rettegték őket, nem csak kegyetlenségük okán, de azért is, mert a szervezet fénykorában képes volt arra, hogy bírókat, ügyészeket, kongresszusi képviselőket és szenátorokat vásároljon meg kilóra. A Gyilkosság Rt. nevéhez méltóan kizárólag likvidálásokkal foglalkozott mint banda, ám az egyes tagok a saját szakállukra egyéb jövedelmező bűnözési ágazatokban is jeleskedtek – leginkább a szeszcsempészetben, a szerencsejátékban és a munkaügyi panamákban.

A Gyilkosság Rt., amelyet Szindikátus néven is emlegettek, körülbelül ezer embert ölt meg Amerikában: valamennyi esetben más gengsztereket. Mottójuk így hangzott: „Csak a mieinket öljük” – azaz: csak bűnözőket. A szervezett bűnözői csoportok közül ez volt a legszervezettebb – olyan olajozottan működött, mint egy kitűnően vezetett cég, csak épp a legközönségesebb helyeken. Így Brooklynban a végrehajtók rendszerint édességboltokban lebzseltek egy eldugott hátsó szobában, asztal, szék, whiskysüveg és egy telefon társaságában – az utóbbi arra kellett, hogy megkapják az instrukciót, kit és hol kell épp kinyírni.

Ezekben az édességboltokban, illetve a környékükön rendesen ott lógtak a zsidó srácok is, akik óhatatlanul ebben a légkörben nőttek fel, és naná, hogy nem a munka nélküli, vergődő szüleik álltak előttük példaként, akikbe mindenki belerúgott, hanem a hideg tekintetű, mindig elegáns, szivarozó gyilkosok, akiktől mindenki rettegett.

A Gyilkosság Rt. Szabályszerű igazgatótanáccsal működött, amelynek tagja volt többek közt Meyer Lansky, Bugsy Siegel, az olasz létére a zsidók közé beférő Charlie „Lucky” Luciano, Dutch Schultz és Louis Lepke Butchalter. Ha valaki el akart tétetni valakit láb alól, ezekhez az emberekhez kellett fordulnia, akik aztán hatékonyan intézkedtek – noha nem automatikusan. Az igazgatótanács szavazott arról, elfogadják-e a megbízatást, és ha ez megtörtént, a legfőbb főnöknek, Meyer Lanskynak még mindig vétójoga volt; valakit megölni csak úgy lehetett, ha arra Lansky áldását adta. Ki volt zárva, hogy valakit személyes okból mészároljanak le, ez ellentmondott a társaság alapszabályának. Tilos volt továbbá kormányhivatalnok, riporter, civilek, valamint az igazgatótanács bármely tagja megöletése. Kivételek persze mindig akadtak, így Dutch Schultzé, akit mégiscsak meggyilkoltattak.

Nem volt menekülés

A Gyilkosság Rt. országos szervezet volt, szolgáltatásait valamennyi államban el lehetett érni. A végrehajtás során meghatározott eljárást követtek. Elsőként megkötötték a szerződést. Ezt követte a bérgyilkos kiválasztása, sohasem abból az államból, ahol a bérgyilkosságot végre kellett hajtani, hanem mindig egy másikból. A bérgyilkos a helyszínre utazott, és figyelemmel kísérte áldozatát, annak érdekében, hogy kiszemelje a meggyilkolására leginkább alkalmatos helyet és időt, majd végrehajtotta a tettet, legtöbbször tűzfegyverrel, fojtogatással vagy jégcsákánnyal, majd eltüntette a tetemet (jobbára elégette valahol egy veremben), azután vonatra szállt, és távozott az államból. A rendőrök nem találtak gyanúsítottat, indítékot, tanút, semmit.

A célszemély csak nagy ritkán menekülhetett sorsa elől, és a meggyilkoltatás a bandatagokat is fenyegette, ha például túl sokat tudtak. Igazán csakis akkor érezhette valaki biztonságban magát, ha boss volt, nagyfőnök. A ritka megmenekülők közé tartozott Gangy Cohen, aki egy napon nyomtalanul eltűnt; nem sokra rá két gengszter, Pretty Levine és Dukey Maffeatore beültek egy moziba, és lám, kiszúrták az öreg Gangyt – a filmvásznon, a Golden Boy című filmben. Úgy tűnt, társuk filmszínészi babérokra vágyott – és álma valóra vált. De Gangy Cohen a ritka kivételek egyike volt. Azok a gengszterek, akiket nem öltek meg a saját kollégáik, általában kötélen, villamosszéken vagy gázkamrában végezték, vagy börtönben rohadtak meg életük végéig.

Sólet nélkül maradt a Lansky család

A Gyilkosság Rt. legbefolyásosabb bossáról, Meyer Lanskyról megannyi legenda kering; ezek egyike, hogy egyszerre ismerkedett meg Benny „Bugsy” Siegellel és Charlie, avagy Salvatore „Lucky” Lucianóval (balra), akik épp veszekedtek. Lansky ennek úgy vetett véget, hogy leverte Lucianót, akire ez olyan mély benyomást tett, hogy legott védelmet ajánlott neki; amire Lansky a fáma szerint azt válaszolta, oda dugja fel a védelmet magának, ahová nem süt fel a nap. Bátorságát nagyra értékelték, és hamarosan jó barátságot kötött Lucianóval meg Siegellel.

Ha volt valaha gengszter, akit a nyomor ösztönzött a bűnözői pályafutásra, az Meyer Lansky volt. Odahaza nem volt elég nagy tűzhelyük ahhoz, hogy megfőzzék a sábeszi sóletet, ezért a mama péntekenként egy tízcentest nyomott a markába és a pékhez szalajtotta, aki megengedte nekik a saját kemencéje használatát.
Az ifjú Meyer útja a pékhez menet szerencsejátékot játszó kölykök mellett vezetett el, és kísértést érzett, hogy maga is szerencsét próbáljon; de elvesztette a feltett tíz centjét, és a Lansky família azon a sábeszen sólet nélkül maradt. A gyerek úgy érezte, kibabrált az egész mispóhéval, de mindenekelőtt az imádott édesanyjával. Megesküdött mindenre, ami szent: ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy veszített.

Minden szabad idejében a kockázást tanulmányozta, s ki is tanulta annak az összes csínját-bínját, majd egy újabb pénteken ismét feltette a tízcentest – és most nyert. Többé a sábeszi pénzzel sohasem játszott – mert már megvolt a saját játékpénze. Végigkockázta az egész Lower East Side-ot, és soha többé nem veszített. Matracában kazalnyi bankjegyet rejtegetett, és a siker meghozta magával a filozófiát is. Ez pedig Meyer Lansky megfogalmazásában így szólt: a zsidókkal mindig is úgy bántak, mint a kutyákkal, de ő majd megadja nekik az illő társadalmi rangot, és gondoskodik arról, hogy az ilyesmi ne történjék meg.

Az évek során Lansky (balra) a Szindikátus csúcsára emelkedett, és az ő tudta és beleegyezése nélkül senkit sem tehettek hidegre. Lansky általában mindenkivel, még ellenségeivel is törekedett a kiegyezésre; ezt jól példázta az is, hogy barátságot tudott kötni Lucianóval meg Siegellel. A gyilkosságokon kívül illegális szerencsejátékok szervezéséből és pénzmosásból élt. Ám neki is volt tanítómestere. Amit tudott, a többi zsidó gengszterhez hasonlóan a hírhedt Arnold Rothsteintől tanulta – nem csak a szervezett bűnözés felépítését és vezetését, de az öltözködést és az etikett bizonyos szabályait is. Rothstein nem csak gengsztert, de úriembert is akart nevelni a kisinas Lanskyból.

Akkoriban Rothstein volt nem csak a Gyilkosság Rt., de az egész amerikai maffiavilág első számú alakja. Ő tette olyanná a maffiavilágot, amilyennek mi a filmekből ismerjük. Nézzünk meg bármilyen gengszterfilmet: ha nem Arnold Rothstein, az a film teljesen másként alakul. Egy arisztokrata is megirigyelhette volna viselkedését, holott ő is csontszegény mispóhéból származott – talán ennek köszönhetően jött rá arra, hogy nem érdemes beállni a sorba, s az élet nagy országútja szélén battyogva tátania a száját, hanem el kell vennie azt, ami megilleti. Foglalkozott majdnem mindennel, de leginkább szerencsejátékkal és szeszcsempészettel. Különféle beceneveken ismerték, de leginkább Big Bankrollnak, Kövér Bankókötegnek emlegették, mert állandóan hatalmas mennyiségű készpénzt hurcolt magával, és nála a jatt ötven dollárnál kezdődött – akkoriban! –, még abban az esetben is, ha a zöldségestől vett a piacon egy almát. Nevezték Agynak is, hiszen a szervezett bűnözést a ma ismert formában ő álmodta meg. S neve kezdőbetűi után emlegették A. R.-nek. Szeretett és tudott biliárdozni; egy alkalommal szerencsejátékos ellenfelei úgy akartak kitolni vele, hogy Philadelphiából elhozatták Jack Conwayt, az akkori idők biliárd-szupersztárját. Az összecsapás csütörtök estétől szombat reggelig zajlott; Conway, aki vesztésre állt, még folytatta volna, de a biliárdszalon tulajdonosa nemet mondott, mert látta, hogy már egyikük sincs magánál. Az ellenfelek végül békében elmentek egy török fürdőbe, hogy valamelyest magukhoz térjenek.



Rothstein (a képen, élete vége felé) mániákusan kereste a fiatalokat, a friss vért, és ha valakin azt látta, kitűnő gengsztert tud belőle faragni, nem habozott. Így toborozta Lucianót, s így Meyert is. Ha valakit Rothstein toborzott, az annyit tett, hogy az illető kispályásból nagymenővé lépett elő. Rothsteint az illető etnikuma nem izgatta, nemzetközi bandát gyűjtött maga köré, amiben voltak a zsidókon kívül írek, olaszok, feketék, sőt női gengszterek is.

Ő sem ágyban, párnák közt végezte. 1928. november 4-én lőtték agyon ugyanott, ahol Lanskyval elbeszélgetett annak idején.

Meyer Lansky balsikerű alijája

1920-ban ismerkedtek meg egymással, ő meg Lansky; először egy bármicván találkoztak, ahol Rothstein felfigyelt az éles eszű kölyökre, és még aznap meghívta a Park Central Hotelbe, ahol hat órán át dumáltak. Rothstein elmagyarázta a feladatot: Lucianóval párban kell szeszt csempészniük különféle külföldi országokból (ez volt a prohibíció korszaka). Ahogy mondani szokás: Rothstein olyan ajánlatot tett Meyernek, amit az nem utasíthatott vissza. Ez lett karrierje első nagy állomása, amit még sok más követett, főleg a szerencsejátékok terén: Havannában ő működtette a Montmartre Clubot, Las Vegasban ott volt a Flamingo alapításánál.

Meyer Lansky 1970-ben alijázott a Hazatérési Törvény alapján, amely kimondja: valamennyi zsidónak, továbbá házastársuknak és leszármazottainak joga van az izraeli állampolgárságra. A törvény azt nem mondja ki, hogy a tömeggyilkos gengszterek ez alól kivételt képeznének, így Lansky joggal bízott abban, hogy a Szentföldön békés öregkor vár rá (a képen az Olajfák Hegyén látható, a háttérben a jeruzsálemi Óvárossal). Az Egyesült Államok azonban jókora nyomást gyakorolt a zsidó államra, amely végül távozásra szólította fel – ugyan informálisan, de annál határozottabban, Golda Méir személyes utasítására – a kivénhedt gengsztert, aki előbb Paraguayba menekült volna, ám miután onnan is kiebrudalták, Floridába repült és feladta magát. Meglepő módon azonban csak adócsalás miatt vonták felelősségre, és az alól is felmentették. Ez több alkalommal megismétlődött. Lansky a gazdag nyugdíjasok nyugodt életét élte az 1983. január 15-én bekövetkezett haláláig. Gyötörhette a lelkiismeret, amelyet a halálos ágyán azzal kívánt leszerelni, hogy kijelentette: személyesen ő maga soha nem gyilkolt meg senkit.

Aki majdnem megölte Goebbelst és Göringet

Ami Bugsy Siegelt (jobbra) illeti, ő Vegasban kezdte. Igazi forrófejű volt, abból a fajtából, amely előbb lő, és csak aztán kérdez; hamisítatlan, nehézsúlyú szociopata, aki habozás nélkül képes volt végezni, éspedig különösebb indok nélkül, a legjobb barátjával is – ezért is kapta a Bugsy, Bogaras melléknevet, amit azonban a jelenlétében sohasem emlegettek, mert azt szenvedélyesen gyűlölte. Ha gyűlölt valamit, akkor gondok voltak, márpedig ha gondok voltak, a bogarak teljes létszámban elszabadultak nála.

Legjobb haverja Lansky volt; mindketten alapító tagjai voltak a Gyilkosság Rt.-nek: Meyer az agy, Bugsy az izom. A mítosz szerint Bugsy csinálta meg Las Vegast, de ez ebben a formában nem igaz – bár az ötlet, hogy Nevadában kaszinóvárost kéne csinálni, egyértelműen az ő fejéből pattant ki. Maga volt a megtestesült gengszter, abban a formában, ahogy azt ma elképzeljük. A. R. tanítványaként azonban jó ízlésre tett szert, úriemberként volt képes viselkedni, és sokra tartotta a nőket.

Számtalan valóságmag nélküli legenda kering róla; a megtörtént események közé tartozik, hogy Bugsy kis híján kinyírt két náci fejest – Hermann Göringet, a Luftwaffe parancsnokát és Joseph Goebbels propagandaminisztert.

Bugsy szép számmal tartott szeretőket; ezek egyike, Dorothy DiFrasso a férje révén kapcsolatban állt Benito Mussolini fasiszta diktátorral. DiFrassóéknál rendszeresen vendégeskedtek különféle rendű és rangú nácik, s Bugsy egy alkalommal hivatalos volt, épp amikor Göring és Goebbels is tiszteletét tette. Bugsyban felébredt a zsidó, és elhatározta, hogy hidegre teszi mind a két gazembert; ebben Dorothy akadályozta meg, aki sírva könyörgött, hogy ne tegye, mert ezzel az ő életének is vége. Bugsyban ezután a lovag ébredt fel, és sajnálkozva bár, de letett a tervről, ami nagy kár, mert két igen sötét gazembertől szabadította volna meg ezt a világot, jócskán javítva a saját renoméján is. De anélkül szállt a sírba, hogy ez megtörtént volna. 1947. június 20-án gyilkolták meg az otthonában, máig ismeretlen körülmények között: szitává lőtték (balra fent).

„Lepke” és Abe Reles csúf halála

A Gyilkosság Rt. egyik legzavarosabb figurája Louis „Lepke” Butchalter volt (jobbra), akinek ocsmány gyerekkor jutott osztályrészül. Beceneve, a Lepke a jiddis Lepkelah rövid verziója, ami körülbelül Lajoskát jelent. Lajoska – ugyancsak Arnold Rothstein tanítványa – boss volt a Gyilkosság Rt.-ben. Főképp munkaerőpiaci disznóságokban utazott. Az Rt. hanyatlása idején illegalitásba kényszerült. Az FBI legendás főnöke, J. Edgar Hoover elbeszélgetett Lepke egyik riporter haverjával, aki meggyőzte a gengsztert, jöjjön elő a búvóhelyéről. Ő lett az egyetlen boss, akin valaha Amerika történetében végrehajtották a halálos ítéletet. 1944. március másodikán küldték villamosszékbe Mendy Weisszel és Louis Caponéval együtt, aki csak névrokona volt Al Caponénak. Leborotválták a fejüket, sót hintettek a koponyájukra, hogy felitassa az izzadtságot, majd rákapcsolták a testükre az elektródákat. Miközben kisütötték Lepkét és társait, mint valami pirítóst, a jelenlévő rabbi káddist mondott.

A Gyilkosság Rt. legjelentősebb és legmegbízhatóbb végrehajtó embere Abraham „Kid Twist” Reles volt (balra), aki Brooklynban született és nevelkedett. Becenevét, a Kid Twistet a tizenkilencedik században már viselte egy kollégája, Max Zwerbach. Kedvenc fegyvere a jégcsákány volt, s elvei ellen valónak tartotta, hogy bárkit felnyomjon. Egy napon azonban valamiféle megvilágosodása támadt, besétált a rendőrségre, és mindent, amit csak tudott, elmondott. Ez elég sokáig tartott, s a vallomással hetvenöt spirálfüzet telt meg. A vallomása nyomán letartóztatott emberek tárgyalása idején védelemben kellett őt részesíteni. A brooklyni Half Moon Hotelben szállásolták el további olyan cimboráival, akik ugyancsak köptek: Dukey Maeffatoréval, Sholem Bernsteinnel, Allie Tannenbaummal, Pretty Levine-nel és Mickey Sycoff-fal. Reles azzal múlatta az időt, hogy a rádiót hallgatta és hülye tréfákat űzött a többiekkel. Betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, szobatársát főként azzal ingerelte, hogy kilószám köhögte fel a véres slejmet, amit valamilyen megfontolásból az ablakpárkányon tárolt egy whiskyspohárban. Csak akkor ürítette ki, amikor már csurig volt.

Ez tette-e, vagy valami más, Abe Relest mindenesetre holtan találták egy szép napon, tíz emelettel lejjebb, kinn az utcán (jobbra). Van, aki azt tartja, nem bírt együtt élni a bűntudattal, ezért végzett magával; van, aki szerint a többiek elégelték meg a viselkedését és a gusztustalankodásait. Egy harmadik verzió szerint egy őr lökte ki, akinek számos jó oka volt erre. A rendőrség szerint viszont egyszerűen részegen ki akart lógni a városba, ezért a csíkokra tépett lepedőjéből kötelet szerkesztett, és leereszkedett, ám a lepedő nem bírta el a súlyát. Akik a hulláját megtalálták, azt állították, vigyorgott holtában.

A kikeresztelkedett zsidó gengszter

Arthur „Dutch Schultz” Flegenheimer volt a Szindikátus egyetlen bossa, amelyet – a szabályt erősítő kivételként – maga a Szindikátus tett el láb alól. Sörbárónak is hívták, mert az alkoholtilalom idején elsődlegesen e nedű csempészetével foglalkozott. Ő egy tizenkilencedik századi német bűnöző nevét viselte. Abe Releshez hasonlóan szerette és használta a becenevet. Bossként olyannyira paranoiás lett, hogy elszakadt az Rt.-től, és megalapította a saját bandáját. Ebben pusztán védelmi szempontok vezérelték.

Sajátságos módon épp a paranoiája lett a végzete, ugyanis meg akarta gyilkoltatni Tom Deweyt, az Egyesült Államok igazságügyi miniszterét, aki szerinte le akart számolni az amerikai maffiákkal. Szó, ami szó, Deweynek csakugyan voltak ilyen elképzelései, de egy miniszter meggyilkolása szöges ellentétben állt a Szindikátus első számú alapelvével. Dewey semmi szín alatt nem volt bűnöző, megölését nem lehetett megindokolni. Az igazgatótanács úgy döntött, kivégezteti Dutch Schultzot, mielőtt ő végezteti ki a minisztert – noha ez a döntés a kettes számú aranyszabálynak mondott ellene. A likvidálással Charlie „The Bug” Workmant bízták meg, aki a feladatnak a New Jersey-i Hoboken egyik sztékvendéglőjében tett eleget, ámbár nem jeles eredménnyel: a testőrök a helyszínen életüket vesztették, de maga a célszemély, noha három golyót is kapott a gyomrába, valamiképp el tudott vergődni a mosdóig, ahonnan a mentők vitték be a kórházba. Három napig húzta, míg kiszenvedett. Schultz bűnei felettébb számosak voltak, s az életét zsidó szempontból a lehető legocsmányabban fejezte be: a halálos ágyán (balra fent) kikeresztelkedett.

A nácizmus ellen, a zsidóság mellett

Az 1930-as évek szerte a világon az antiszemitizmus fellendülésével jártak, és ez alól, noha ma már aligha dicsekszik vele bárki, az Egyesült Államok sem volt kivétel. Különösen a Közép-Nyugat minősült fertőzött övezetnek, hála egyes keresztény hitszónokok tevékenységének. Charles Coughlin atya, a „detroiti rádiós pap” és a minneapolisi William Pelley nyíltan uszítottak a zsidóság ellen, és nagyjából azt követelték, amit a magyar törvényhozás végre is hajtott: a zsidók pozícióiktól való megfosztását és az országból való eltávolítását. Mint azt korábbi posztunkban említettük, 1933. május 29-én Louis T. McFadden pennsylvaniai képviselő náci gyűlöletbeszédet mondott el a washingtoni Kongresszusban. New Yorkban barna-, Minneapolisban ezüstingesek vonultak fel és terrorizálták a zsidó lakosságot. Miközben az „önmegtartóztatás” hazug és sehová sem vezető politikáját követő zsidó vezetők arra szólították fel híveiket, húzzák be fülüket és farkukat, majd csak elmúlik ez az egész – voltak mások, köztük rabbik is, akik a gengsztereket kérték meg arra, verjék szét a náci felvonulásokat.

A legtöbb fejfájást a Német-Amerikai Bund New York-i nagygyűlései jelentették. A helyzet kísértetiesen hasonlított a mai budapestihez: ezeknek a demonstrációknak véget kellett vetni, amihez viszont nem volt jogi alap. Nathan Perlman, New York állam egyik bírája személyesn Meyer Lanskyt kereste meg, de amikor kérését előadta, elmondta azt is: nem szeretné, ha Lansky legényei megölnének akár egyetlen bundistát is. Lanskyt lelkesítette a feladat, noha a feltétel nem tetszett, mert ő nagyon szívesen öletett volna bundistákat. Mindenesetre kijelentette: pénzt nem fogad el a munkáért. Később így vallott erről: „Zsidó voltam és együtt éreztem azokkal, akik Európában szenvedtek. A testvéreim voltak.”

Teltek-múltak a hónapok, és Lansky emberei bebizonyították, hogy az erőszakkal csak erőszakot lehet szembeszegezni: egymás után, módszeresen verték szét a náci demonstrációkat. Sokakat juttattak kórházba és nyomorítottak meg, de egyiküket sem ölték meg. Lansky élvezettel emlékezett vissza egy yorkville-i összecsapásra: „Az emelvényt horogkereszttel és Hitler arcképével díszítették. A szónokok belekezdtek. Mi csak tizenöten voltunk, de akcióba lendültünk. Néhányukat kihajítottuk az ablakon… A legtöbb náci nagy pánikban menekült. Kergettük és ütöttük-vertük őket… Meg akartuk mutatni nekik, hogy a zsidók nem mindig dőlnek hátra és tűrnek.”

Minneapolisban William Dudley Pelley szervezett „ezüstinges légiót” abból a célból, hogy Amerikát a kommunista-zsidó összeesküvéstől (!) megmentse. Pelley azt tartotta: ahogyan Mussolini és feketeingesei megmentették Olaszországot, és ahogyan Hitler és a barnaingesei megmentették Németországot, úgy fogja ő is Amerikát megmenteni. E tevékenységében a minneapolisi tiltott szerencsejátékok főszervezője, David Berman akadályozta meg, aki a zsidó közösség mellé állva úgy elverette a náci hordát, hogy porzott.

Berman tudomást szerzett róla, hogy az ezüstingesek a közeli Elk’s Lodge-ban tartanak nagygyűlést. Amikor a náci szónok értekezni kezdett a „kurafi zsidók” városból való kirúgásáról, Berman és bandája berontott, és tíz perc leforgása alatt kiürítette a termet. Maga Berman vértől csatakos öltönyében lépett a mikrofonhoz, és bejelentette: „Figyelmeztetés. Bárki, aki egy szót mer szólni a zsidók ellen, ezt kapja. Csak legközelebb még többet.” Bermanék még két gyűlést kergettek szét; ezzel hatékonyan véget is vetve a nácizmus minneapolisi térhódításának.

A gengszterek és Izrael

Szélsőjobboldali portálok előszeretettel hánytorgatják, hogy a zsidó gengszterek is hozzájárultak Izrael Állam létrejöttéhez. Ez pontosan így is volt, ezen azonban nincs semmi szégyellnivaló: a bűnözők e tettükkel sok mindent letörlesztettek abból, amit addig és azután elkövettek.

Maga Bugsy Siegel 1945-ben találkozott Reuvén Dafnéval, a Hagana emberével, aki pénzgyűjtő úton járt Amerikában. Egy közös barátjuk mutatta be őket egymásnak. „Maga azt akarja mondani nekem, a zsidók harcolnak?”, kérdezte Siegel. „Maga azt akarja mondani nekem, a zsidók embert ölnek?” Miután Dafne mindkét kérdésre igennel válaszolt, Siegel leszögezte: „Magukkal vagyok.” Dafne öt- és tízdolláros bankjegyekkel megtömött bőröndöket kapott tőle, összességében ötvenezer dollárt, ami akkor persze jóval többet ért, mint ma.

Nem Bugsy volt az egyetlen, akit elkápráztatott a tény, hogy a kétezer éve védekezni képtelen zsidó végre fegyvert fog és megvédi a hazáját. Állítólag Meyer Lansky maga is komoly összeggel járult hozzá Izrael megalapításához, de, mint láttuk, a zsidó állam nem honorálta ezt, és amerikai nyomásra távozásra kérte fel. Nála szerencsésebben járt a kevéssé ismert Joseph „Doc”Stacher, aki tíz évesen, 1912-ben került a mai Lengyelország területéről az Egyesült Államokba. Eredeti családneve Ojsztacser volt. Tevékeny szerepet vállalt Lansky mellett a zsidó-olasz gengszterek híres, 1931. évi kibékülésében. Főleg szerencsejátékban utazott, de csendestárs volt a Columbia Picturesben is. 1964-ben adócsalás miatt tartóztatták le, és csak azért nem toloncolták ki Lengyelországba, mert az akkor kommunista uralom alatt állt, és a szövetségi törvények tiltották, hogy bárkit kommunista rezsimnek kiadjanak. Frank Sinatra volt az, aki a Kneszet egyik ortodox tagját meggyőzte, segítsen Stachernek az alijában, s lőn. A gengszter 1965-ben alijázott, kimeríthetetlen forrásként szolgálva az izraeli újságíróknak, akik Lansky életrajzát megírták. 1977 márciusában hunyt el, immár törvénytisztelő állampolgárként.

A második világháború után

Az 1945 óta eltelt évtizedeket az jellemezte, s jellemzi máig, hogy az amerikai szervezett bűnözést a másod- és harmadgenerációs zsidó és olasz gengszterek tartják kézben, nem egyszer szoros együttműködésben. A hatvanas években Los Angelesben egyértelműen a zsidó bűnözés dominált. Manapság főleg az orosz bevándorlókkal vannak Amerikában súlyos gondok, így egyes zsidó hátterű bűnözőkkel is; sokakról kiderült viszont, hogy zsidóságukat csupán az amerikai vízum kedvéért hazudták-hamisították, s gátlástalan reprezentánsaik – például a hírhedt Ludwig „Tarzan” Fainberg (jobbra), aki többek közt tengeralattjárót adott el egy ízben az egyik kolumbiai kokainkartellnek – sokkal inkább viselik a szovjetorosz bűnözés típusjegyeit, mint a zsidóét.

Az Egyesült Államokban egy időben gyökeret vert az izraeli maffia is – nem kis részben nekik köszönhető, hogy Amerika első számú katonai szövetségese, Izrael polgárai nem utazhatnak vízummentesen Amerikába, és a mentesség megadása szóba sem került. Jehuda „Johnny” Attiász 1987-ben tette át a székhelyét New Yorkba, és azzal szerzett magának hírnevet, hogy lemészárolta honfitársát, a helyi heroinkirályt, Muszán Aljiánt, átvéve tőle egyúttal az egész iparágat. Nem csak a heroinból húzott sokmilliós hasznot, de a manhattani ékszernegyed történetének legnagyobb, négymillió dolláros rablását is az ő bandájának tulajdonították. Attiászt 1990-ben meggyilkolták, és ezzel az amerikai izraeli maffia is szétzilálódott, egyes gengtagok, mint Ron Gonén, köptek, és 1990 szeptemberében a banda maradékát letartóztatták.

2008. május 16., péntek

Ha május 18, akkor: Millenáris! Rád is szükség van!

Gazdag programmal, egyebek mellett zsidó hagyományok bemutatásával, ételkóstolóval, héber nyelvtanórával és hóratanítással ünneplik Izrael Állam függetlenségének 60. évfordulóját vasárnap Budapesten, a Millenárison - közölte a Szochnut az MTI-vel.

A délután három órakor kezdődő program keretében a parkban zsidó ifjúsági szervezetek mutatkoznak be, a gyerekeket játékok, sportversenyek és kézműves foglalkozások várják, míg a színpad a különleges izraeli önvédelmi sport, a kravmaga bemutatójának ad helyet. Szintén a színpadnál várják azokat, akik a tradicionális zsidó néptánccal, a hórával kívánnak megismerkedni. A hagyományos mozdulatokat modern elemekkel ötvöző táncot profi tánctanárok oktatják majd kezdőknek és haladóknak egyaránt.

A Fogadóban állítják ki a Pixrael elnevezésű amatőr internetes fotópályázatra beérkezett műveket. Az izraeli témájú felvételek legjobbjaira a tárlaton a közönség is leadhatja szavazatát.

Rachel Korazim professzor az izraeli gyermekirodalomról tart előadást magyar nyelven délután négy órától. A holokauszt és a gyermekirodalom szakértője magyar holokauszt-túlélők gyermekeként Izraelben született, és a zsidósággal, identitással foglalkozó akadémia vezetője. Az intézmény távoktatási programján keresztül hozzájárul az Izrael-kép kialakításához, változásához, a zsidó hagyományok közvetítéséhez.

A Raananai Ifjúsági Zenekar koncerttel ünnepli Izrael függetlenségének hatvanadik évfordulóját, a negyven fős zenekar klasszikus komolyzenei darabokból, izraeli dalokból és hagyományos zsidó énekekből álló előadása után pedig a 6VAN elnevezésű ének- és színjátszóverseny döntője zajlik. Az Izrael megalakulásával, történetével és népével kapcsolatos előadásokat szakmai zsűri értékeli majd.

A Millenárison késő éjszakáig vetítik az izraeli filmeket, éjjel 11 órakor pedig az Izrael-díj átadásával zárul a rendezvény.

A részletes programot a Szochnut honlapján olvashatod:

http://www.szochnut.hu/rendezvenyek.html

Gyere el, mert rád is szükség van!

2008. május 15., csütörtök

A tel-avivi metró

Mostantól kerek egy évig Izrael 60. születésnapját ünnepli az Ország és a világnak a jobbik része; de az ünnepségsorozatnak még vége sem lesz, s jövőre újabb kerek évforduló előtt állunk: fennállása századik esztendejét ünnepli a világ egyik legmodernebb, legsokarcúbb, legizgalmasabb városa, a Nagy Narancs, az igazi multikulti city, ahol hetven nyelven beszélnek: Tavasz Dombja – Tel-Aviv.

Mostantól fogva igen sokat lesz szó e blogban Tel-Avivról, és nem csak a századik évforduló okán. A Miért, Cion? létének elsődleges oka, hogy megkísérelje a lehetetlent, és minél több magyarajkú zsidót csábítson – lehetőleg örökre Izraelbe. Ha alijáról beszélünk, majdnem biztosan Tel-Avivról (valamint a környező városokról – azaz tulajdonképpen a Natanja-Petach Tikva-Rison LeCion háromszögről) beszélünk. Számos oka van annak, hogy az új olé ebben a városban kezdheti a legbiztonságosabban izraeli életét. Tel-Aviv Izrael gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja, itt a legpezsgőbb az élet, itt találunk a legkönnyebben munkahelyet (kivéve a vendéglátóipart, mert abban Eilát verhetetlen, ami a betöltetlen állások számát illeti), és egy-két kivétellel sajnos a követségek is itt vannak, nem Jeruzsálemben.

Tel-Avivról szóló sorozatunkat olyasvalamivel kezdjük, ami nincs, és ami fájdalmasan hiányzik – és ez a metró.

Izraelben – Haifa kivételével, ahol épült egyfajta néhány megállós, fogaskerekű földalatti (lásd a képen) – a tömegközlekedést az autóbuszok uralják. Van néhány vasútvonal, de a helyközi forgalom túlnyomó többsége is autóbuszokon zajlik, ami pedig a helyi tömegközlekedést illeti, a buszuralom kizárólagos. Tel-Avivban, akárcsak Pesten, „kék busz” közlekedik, s míg a jegyár a kilencvenes évek elején úgy négyszerese volt a budapestinek, napjainkban már olcsóbb (és ez sok mindenről elmondható Izraelben – ma már).


Noha szó sincs békávés állapotokról – a buszok átlagéletkora nem harminc év, azokat rendszeresen takarítják a végállomásokon, a kárpitok nincsenek ramaty állapotban, minden jármű légkondicionált, lógás nincs, mert csak a vezetőnél lehet felszállni, ezért aztán nem is terrorizálja ellenőrnek álcázott bunkó söpredék az utasokat, nem harminccal tötyögnek a buszok, ami pedig az utazóközönséget illeti, nem csak az utazik tömegközlekedéssel, akinek végképp nincs más választása –, de bármilyen jól szervezett, kulturált és civilizált is a tel-avivi és általában az izraeli buszközlekedés, a csúcsforgalmi időszakban bizony érezni a villamos, a troli, de legfőképp a földalatti hiányát.

Tel-Avivnak úgy kéne a metró, mint a falat kenyér. Ezzel régóta tisztában vannak az illetékesek, tervek is készültek már a hatvanas évek elején, s mint arról a felhőkarcolókról korábban közzétett posztomban említést tettem, 1967-ben maga Lévi Eskol miniszterelnök avatott fel nagy csinnadratta közepette – egy metróállomást, éspedig a két évvel korábban felhúzott (és akkor nem csak Izrael, de az egész Közel-Kelet legmagasabb épületének számító) Sálom Méir felhőkarcoló alatt. Tipikus rák beJiszráél-történet, vagyis olyasvalamiről van szó, ami csak Izraelben fordulhat elő, és másutt sehol: a kormányfő felavatja egy nem létező metróvonal egyetlen állomását...

Ám hiába kellett volna a metró – pénz sehogy se jutott rá. Hol a háború vitte el, hol a béke. Évtizedeken át fel-felbukkant az ötlet, hovatovább mint valami kísértet, hol a sajtóban, hol a választási ígéretekben. Ez a huzavona valamiért egyébként nem csak Izraelt jellemezte, hanem az egész térséget. A Közel-Keleten valamiért sohasem kedvezett a légkör a metróépítésnek. Az első földalatti vasút a már említett, kurta kis haifai vonal volt még 1959-ben, azután hosszú és néma csend következett egészen 1987-ig, ekkor indult útjára az első kairói metró. A teherániak csak 1999-ben szállhattak földalattira; a következő hasonló beruházást Dubai tervezi, versenyben Tel-Avivval, és nagyon úgy fest, hogy Dubai lesz a nyertes, hiszen ott 2009-re várják az első szerelvény megindulását.

Tel-Avivban 2000-ben porolták le a terveket, egyúttal alaposan meg is változtatva őket. Döntés született arról, hogy a metrónak csak egy része, éspedig a kisebb része halad majd a föld alatt, a többi a földfelszínen funkcionál, mintegy a HÉV és a villamos keverékeként. Az illetékesek azonban továbbra sem kapkodták el a dolgot, és ma is csak ott tartunk, hogy jóváhagyták az első huszonkét kilométeres vonalat. A munkálatoknak az idén kellett volna elkezdődniük, de úgy fest, jó esetben is csak jövőre indulnak meg. A beruházásra az Africa Israel konglomerátum, a Siemens, a távolsági buszközlekedést bonyolító Eged, a CCECC kínai infrastrukturális cég, a portugál Da Costa Soares, valamint a vezető holland szállító cég, a HTM szerződött, így elmondható, hogy teljesen nemzetközi társaságról van szó.

A vonalakat a londoni metróhoz hasonlóan színek jelölik majd; a fentebb említett, elsőként épülő, 22 kilométeres Piros vonal (amiből tíz kilométer kerül a föld alá) harminchárom megállóval rendelkezik majd, ebből tíz lesz a föld alatt (az egyiknek a látványtervét mutatom be alább). Az utasok Bat Jamban szállhatnak majd fel rá, átszelhetik Jafót, majd Tel-Aviv középső részét, s Ramat Ganon meg Bné Brákon át utazhatnak a Petach Tikva-i végállomásig, illetve átszállhatnak majd a tel-avivi központi vasútállomáson. Az optimista előrejelzés szerint 2010-ben nyílna meg az évente tízmillió utast kiszolgáló vonal, majdnem biztosra vehetjük azonban, hogy ebből a dátumból már nem lesz semmi.


A Piros vonal állomásai a következők lesznek (dőlt betűvel a föld alattiak): Niszenbaum, HaAmal, Kaf Tet BeNovember, Joszeftál, Bár Ilán, Balfour, Zsabotyinszkij, Rotschild, HáÁcmáut, Máchrozet, Iszakov, Erlich, Ben Cvi, Szalame, Elifelet, Allenby, Carlebach, Jehudit, Saul Hámelech, Arlozorov, Aba Hillél, Bialik, Ben Gurion, Aharonovics. Az Aharonovicsnál kétfelé ágazik a vonal, az egyik a Senkár, Rabin, Beilinson, Dankner, Orlov, Pinszker megállóhelyeken át érné el a Petach Tikva-i központi autóbusz-állomást, míg a másik az Em Hámosávoton keresztül a Kirját Árje-i depót.

Másodikként épül – elvileg – a Zöld vonal, tizennégy kilométer hosszan, Rison LeCionból Holonon át Tel-Aviv belvárosáig. Ez csak Tel-Avivban halad majd a föld alatt. 2010-től évi ötvenmillió utast szállítana. Egy idő után meghosszabbítanák, az Ibn Gvirol, majd a Járkon folyó alatt tovább, Észak-Tel-Avivba. Állomásai: Carlebach, Harakevet, Levinszki, Har Cion, Kibuc Gálujot, Abu Kabir, Gitit, Comet Holon, Kugel, Szokolov. A Szokolov utcától ez is kettéágazna, az egyik ág a Hisztadrut, Golda Méir, Barkat, Menáchem Begin, Mose Dáján, Holon Darom, Kenyon HaZahav állomások érintésével jutna el Risonba; a másik a Krausze, Szerlin, Geulim, Becálél, HaMelacha, Mifrác Slomó, HaMerkava állomásokon át a holoni depóba.

A harmadik, a Sárga vonal még a tervezési fázisban van. A huszonnégy kilométer legjava inkább HÉV lesz, és Kfar Szabát köti össze Raananán, Herzlián és Ramat HaSaronon keresztül Tel-Avivval. Kapcsolódni fog a Piros vonalhoz a Rotschild környékén.

Ugyancsak javarészt a föld felett robog majd a negyedik, Bíbor vonal, tizenkét kilométer hosszan, Kirját Ono és Tel-Aviv között. Az utolsó két vonalnál az állomásokról még nem született döntés.

A határidőket tehát ne vegyük komolyan, még akkor se – főleg akkor ne –, ha azokra politikus tesz ígéretet. Emlékszem, a kilencvenes évek első felében, valamilyen alkalomból hatalmas felbuzdulás volt a metró körül, sőt, ásni is kezdtek, munkagépek jelentek meg a leendő Piros vonalon, az Aba Hillélnél. Belelkesültem, de főnököm lehűtött: „Most óvodás a gyereked? A metróból itt majd akkor lesz valami, amikor ő húszéves lesz.”

A gyermek felnőtt, idén decemberben húsz éves lesz, és lám: a piros metró jóváhagyási szakaszban van, netán még lesz is belőle valami (szegény főnököm, Isten nyugosztalja, ezt már nem érhette meg). A gyermek öccse most megy bölcsődébe, de őszintén kívánom kedves mindnyájunknak, hogy a tel-avivi metróberuházás ne akkor fejeződjék be, amikor leszerel a hadseregtől.

Egy elfeledett utópia: kibuc Amerikában

A zsidóság annaleseinek mélyén rábukkanhatni, de alapjában elfelejtették. Tizedikén volt százhuszonhat éve, hogy New Jerseyben zsidó mezőgazdasági társaság alakult Alliance néven. Cionista vállalkozás lett volna ez – ha jó helyen indul…

A zsidóság mindig is különleges viszonyban volt a földdel – több okból is. A sajátjáról több alkalommal elűzték, nem egyszer sok ezer kilométerre került onnét. A száműzetésben – főleg Európában – eltiltották a föld birtoklásától, sokszor még a művelésétől is. Nem véletlen, hogy a cionizmus elméletében és gyakorlatában kezdettől fogva központi helyen állt a föld, a földművelés, és az sem, hogy az első visszatérők közül sokan szó szerint az életüket adták érte; inkább ott pusztultak, semhogy feladják eszményeiket, amelyek közt első helyen szerepelt a sziklás, kétezer év óta feltöretlen talaj termővé fordítása. Erről a legmegrendítőbb vallomás tán Kaczér Illés Álomtelepes című könyve, amely mostanában sajnos csak antikvárban férhető hozzá, ott is csak ritka szerencsés esetben.

Az első nagy oroszországi zsidó kivándorlóhullámot a pogromok generálták. Az akkor távozók java azonban még nem Erec Jiszráélbe – az Ottomán Birodalom eme elmaradott, lakhatatlan tartományába – távozott, hanem Amerikába, ahová szabad volt a bejárás, és ahol senkitől sem kérdezték a vallását.

Oroszországból bevándorolt huszonöt zsidó földműves hozta létre New Jersey első zsidó mezőgazdasági társaságát Alliance néven 1882. május 10-én; ezt további közösségek követték, többek közt Dél-Dakotában és Oregonban. A vállalkozás sikeresnek indult, az első nyár végén már hatvan-hetven família tartozott az ezer hektárnyi földbirtokkal büszkélkedő közösséghez. Ezt a földterületet meg kellett tisztítani. A tagok egymástól tanultak. Míg a földet meg nem tisztították, a Héber Bevándorlók Segélyegylete hetibért folyósított a munkásoknak. A helyi politikusok is támogatták a párizsi the Alliance Israélite Universelle után elnevezett kolóniát: ezer katonai sátrat szereztek a közösségnek arra az időre, amíg fel nem húzták a kőépületeket.

Szabályszerű úttörő munka folyt tehát, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, csak éppen nem Erec Jiszráélben, hanem Amerikában. Ám ideológiában itt sem volt hiány. Mivel egyre több zsidó özönlött Amerikába, itt is felütötte a fejét az antiszemitizmus. Ugyan nem volt képes úgy átitatni a társadalmat a mérgével, ahogyan az azokon a helyeken történt, ahol évszázadokig zavartalanul érvényesülhetett a katolicizmus zsidógyűlölete, a politikusok pedig csak a legritkább esetekben próbálták az antiszemitizmus parazsán sütögetni a saját pecsenyéjüket (és jobbára csúfosan felsültek vele akkor is), az antiszemitizmus az egyes emberek tudatzavaraként igenis Amerikában is létezett – csak az egészséges társadalmi körülményeknek és a szabadságnak köszönhetően intézményesedni nem tudott. Egyes zsidó gondolkodók és közösségi vezetők arra a következtetésre jutottak, hogy a zsidó bevándorlóknak szűzföldet kell feltörniük, ezzel oszlatva el azon gyanúsítgatásokat, miszerint a zsidók alapvetően ügyeskedők, és csak mások verejtékén tudnak élősködni.

Ezek a gondolkodók kellőképp idealisták voltak ahhoz, hogy higgyenek abban, az emberek alapvetően jók, az antiszemitizmus pedig személyes példaadással kinevelhető belőlük. Nem tudták, hogy az antiszemitizmus gyógyíthatatlan elmebaj; akit egyszer a hatalmába kerít, annak teljesen mindegy, hogy a zsidó szűzföldet tör fel vagy bányában robotol, akkor is görbe orrú pénzeszsák lesz a szemében mindahány. Tény volt azonban – és ez rendkívül fontos szerepet játszott a cionista mozgalomban még a huszadik század derekán is –, hogy a luftmenschek tömegeit, a valóban számottevő, seftből, zavarosban halászásból élő zsidó rétegeket munkára kellett fogni, értelmes termelő tevékenységbe irányítani, és erre semmi nem látszott alkalmasabbnak, mint épp a földmívelés.

Az Alliance kolóniát filantrópok, a már említett Segélyegylet, valamint a Baron de Hirsch Alapítvány pénzelte. Filozófiájának alapját a békés egymás mellett élés alkotta. Főleg mezőgazdasággal foglalkoztak ebben a fura „amerikai kibucban”, de gyártottak bútort, volt kovácsműhely, sőt, ruhaüzem is. Jacob Greenblatt, a közösség kóser mészárosa (lent) építőmester és műbútorasztalos is volt egy személyben.

A huszadik század hajnalán százötvenegy felnőtt és háromszáznegyvenöt gyermekük élt az Alliance-ban, utóbbiak közül huszonheten már házasok voltak. A közösség hetvennyolc farmmal rendelkezett, amelyek akkor csillagászati összeget, több mint 135 ezer dollárt értek; 1886 hektáron terültek el, amiből 1354 hektárt tisztítottak meg 1901-re. Számos épületet húztak fel, köztük nem egy közösségi célokat szolgált. Az Alliance nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra, és több széles körben elismert iskolával rendelkezett; ezen kívül volt négy zsinagógájuk és egy temetőjük is.


A sikertörténetnek azonban nem lett folytatása. A szándék nemes volt, az akarat diadalt hozott – ám az „amerikai kibuc” tagjai a huszadik században mégsem folytatták az együttműködést, szétszéledtek, gyermekeiket, unokáikat pedig már nem izgatta annyira a közös, szövetkezeti vállalkozás. Az Alliance utolsó élő tagja, Lillian Greenblatt Braun ( Jacob leánya, balra) 2005-ben ünnepelte a századik születésnapját. A temető (jobbra) még megvan, sőt látogatják is.

Junger Ernő: A költő, az utcalány és az aranycipők története

Egy humoreszket már olvashattatok haveromtól, aki néhány év óta már nincs köztünk. Akkor folytatást ígértem. Íme.

A dél tel-avivi Tikva nevezetű, mondhatni, mozgalmas életű sikun peremén él düledező házikójában Sosána, az örömlány. Sosanát – akárcsak a Fez külvárosából a hatvanas években ideszármazott mamáját (áldott legyen az emléke) különös bőkezűséggel ruházta fel a természet múlandó, de egyáltalán nem megvetendő javakkal. Szénfekete, derékig érő haja, felettébb dús keble és piros szoknyába bújtatott gömbölyű feneke olykor-néha bűnös vágyakat gerjesztett az arra tévedő szentéletű férfiúkban, nem beszélve a máskülönben is kárhozatra ítélt, vágyaikat kendőzni távolról sem tudó világi urakról.

Ajser,az askenáz költő, ki jiddis nyelven komponált, halk szavú elégiáit a lehető legnagyobb anyagi sivárság közepette hozta a világra, halálosan vágyott arra, hogy Sosána – múzsája és ihletője-végre megjutalmazza bőkezűen mért kegyeivel. Mikor ismét elébe hozta a sors, utolsó öt sekeléből egy szál fehér rózsát vásárolt titkos szerelme meghódítása céljából. Már készen állt az utolsó, Sosánához irt szonett ivrit fordítása is, mert sajnálatunkra, a hölgy egyáltalán nem volt jártas a galuti nyelvekben.

– Patyolatfehér lelkemet tárom lábaid elé, ó szép Sosánám, boldoggá tennél, ha megengednéd, hogy megsimogassam éjfekete hajadat” – suttogta a poéta,aki alig tudott uralkodni egyre vadabbul dobogó szívén.
– Egy igazi úriember mindenekelőtt egy felafelre hívja meg szíve hölgyét! Na mi az, smucig vagy? – hangzott a cseppet sem érzelgős válasz a helyi szokásokat jól ismerő Sosána cseresznyeajkairól.
Ajser megsemmisülve kotorászott meglappant erszénye légüres terében – bár valamiféle csoda történne!
A csoda – talán annak megtorlásként, hogy Ajser nem a legkóserebb dolgokat fogyasztotta szerény hajlékán – nem következett be, így aztán megszégyenülve, valami mentségfélét hebegve kényszerült eloldalogni a járókelők hömpölygő tömegében.

Éppen idejében. Így legalább csak távolról láthatta, hogy Slomó, a marokkói taxisofőr lefékez Sosána mellett, s miközben hatalmas pitát próbál begyömöszölni Jafói kapu méretű szájába, vastag aranyláncát cibálva, két böfögés közben megszólal:
– Hogysmint, édes? Gyere, szálj be, tudom hogy bevernél egy falafelt pitával. Ne sokat gondolkozz, csikk-csakk!
Ajser aszfaltba gyökerezett lábakkal, megrökönyödve nézte, ahogy Slomó a lányt annak hátsóján matatva betessékeli az anyósülésre. Egy pillanat alatt el is tűntek a közeli útkereszteződés forgatagában.
Báruch, a sarki fűszerüzlet boldog tulajdonosa, ki akarva-akaratlanul tanúja volt Ajser megsemmisülésének, a homlokára tolta szemüvegét, s így szólt a leégett poétához:
– Te frájer, hát nincs neked pénzed?
– Nincs hát – vágta rá a szenvedő Ajser, aki az imént győződött meg arról, hogy nemcsak a háborúhoz szükséges három dolog: pénz,pénz és pénz.
Hirtelen mentő ötlete támadt.
Valamit be kellene tenni a közeli zálogházba.
Bár hivatalosan pénzváltónak álcázta magát a vén perzsa Sirázi eldugott üzlete, zaciként is ismerték bizonyos elszegényedett körökben. Miután Ajser nehéz lélekkel megvált az áldott emlékű papájától örökölt aranygombos sétapálcától, kemény ötven sekel dagasztotta az ilyen címleteknek csak nagyon ritkán örvendő pénztárcáját. Körülötte varázsütésre megszépült minden; észrevette, hogy pont most virágzik a lila akác, hallotta a pagonyban a madarak énekét, sőt, még a közeli felafel-árus rekedt ordítozása is zenének csengett fülében.

Ekkor megpillantotta Sosanát, amint megbabonázva szemlélte az előtte lévő kirakatot. A szemlélet tárgya egy pár aranyszínű, olcsó cipellő volt, ami Sosána kereskedelmi értékét alaposan fellendíthette volna. Ára ötvenöt sekel. Csillogó szemekkel vette észre Ajser vágytól sugárzó ábrázatát.
. – Bizonyítsd be, hogy szeretsz! Ez az ami tetszik – mutatott az árura. – Akarom!
Ajser szinte hallhatta, amint a pokol összes ördögei versenyt hahotázva mulatnak balszerencséjén. A szerencsétlen költő a megalázás porába zuhant ábrándozása felhőiből. Micsoda pech, hogy boldogsága pont öt rongyos sekelen múljék!

Tragédiája i-jére ismét Slomó tette fel a pontot. Mint mindig, a hófehér Mercedes taxi szinte a földből nőtt ki, a sofőr gondolkozás nélkül, hanyag mozdulattal Sosána forró markába nyomta a hátsózsebéből gyűrött csomagként előhalászott pénzt.

Miközben még nézte, amint felmennek a szomszéd utcában lévő ódon ház második emeletén található szobácskába, ami sokat mesélhetne Slomó gáláns kalandjairól, Ajser – szívében a kudarc keserűségével – átballagott az úttesten. Végül is a fenébe a romantikával!, morfondírozott magában. S mivel látta, hogy azért a nap továbbra is folytatja útját az égbolton, határozott léptekkel elindult a román vendégmunkások által is nagyra becsült Aranykebel Masszázsszalon irányába.

2008. május 13., kedd

Májusi évfordulók

1921. május 1. Arabok negyvenhét zsidót gyilkolnak meg Jafón.

1943. május 1. Egy náci gép elsüllyeszt egy Erec Jiszráélből Máltára tartó hajót, rajta zsidó utasokkal.

1481. május 2. A pápa valamennyi keresztény uralkodót arra kéri, küldjék vissza az inkvizíció elől menekülő zsidókat Spanyolországba.

1605. május 2. Lemészárolják az ausztriai Bisenz zsidó lakosságát.

1096. május 3. Az első keresztes hadjáratban lemészárolják a speyeri zsidókat.

1588. május 3. A hanoveri városi tanács elrendeli az összes, keresztények és zsidók közti üzleti kapcsolat felszámolását.

1667. május 3. Számos zsidó veszíti életét a lembergi antiszemita zavargások idején.

1809. május 5. A svájci Aargau kanton megtagadja a polgárjogokat a zsidóktól. A svájci emancipációra csak 1879-ben kerül sor.

1881. május 5. Kijevben pogromok törnek ki. Ezek az események vezetnek el a cionista ideák kelet-európai elterjedéséhez, valamint a világ első modernkori cionista mozgalma, a Chovevéi Cion 1882. évi megalakulásához.

1917. május 5. Az arabok ostromzár alá veszik Tel-Avivot, annak a napnak az évfordulóján, amelyen a város hivatalosan is felvette a Tel-Aviv nevet. Dzsemál pasa bejelentése szerint a török kormány feltett szándéka, hogy Erec Jiszráélt megtisztítsa a zsidóságtól.

1939. május 5. Magyarországon hatályba lépnek a zsidótörvények.

1948. május 5. Létrejön az izraeli postaszolgálat – néhány nappal előzve meg az állam megalakulását.

1747. május 6. Rámchál – a nagy kabbalista, költő, a Meszilát Jesárim szerzője, Mose Cháim Luzzato rabbi – halálának napja.

1355. május 7. Pogrom Toledóban, ezerkétszáz zsidót gyilkolnak meg.

1680. május 7. Korfu szigetének zsidósága engedélyt kap a jogi praktizálásra.

1727. május 7. I. Katalin cárnő minden zsidót kiűz Ukrajnából.

1764. május 7. II. Katalin cárnő korlátozottan bár, de engedélyezi zsidók letelepedését Rigában.

1909. május 7. Megkezdődik az első száz ház építése Áchuzát Bájitban. A település későbbi neve: Tel-Aviv. A világ legizgalmasabb városa jövőre száz éves!

1921. május 7. Arab banditák Petach Tikva ellen intéznek támadásokat. Három zsidó életét veszti, sok a sebesült.

1934. május 7. Sztálin rendeletére létrehozzák Oroszországban az úgynevezett zsidó autonóm régiót, Birobidzsánt.

1942. május 7. A nácik kivégzik a kovnói gettó valamennyi áldott állapotban lévő kismamáját.

1945. május 7. A mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulásának napja. A táborban fennállásának ideje alatt 225 ezer rab volt ebből 200 ezret irtottak ki.

1147. május 8. Keresztesek elhurcolják otthonából, a franciaországi Rameruptból Jákov ben Méir Tám rabbit, és súlyos sérülésekkel hagyják ott egy mezőn.

1492. május 8. Nápolyban első ízben jelenik meg nyomtatásban a Majmonidész-kommentárokkal ellátott Misna.

1881. május 9. Pogromok zajlanak az oroszországi Spolában és Ananyevben.

1939. május 9. A jeruzsálemi Scopus-hegyen megnyílik a Rotschild-Hadassza Egyetemi Kórház és Rendelőintézet.

1799. május 10. Napóleon visszavonul Akkó alól, feladva ezzel a Közel-Kelet meghódításának álmát.

1267. május 10. Egy bécsi papi szinódus megkülönböztető ruha viselését írja elő a zsidók számára.

1278. május 10. Anglia teljes zsidóságát letartóztatják hamispénz-verési vádakkal.

1427. május 10. A svájci Bernből kiűzik a zsidókat. A kiűzetések divatja a tizenötödik században amúgy igen nagy: Tréves-ből 1419-ben, Kölnből 1424-ben, Zürichből 1436-ban, Schaffhausenből 1472-ben, Mayence-ből 1473-ban, Varsóból 1483-ban, Genfből 1490-ben, Thurgauból 1491-ben, Spanyolországból, Szicíliából és Litvániából 1492-ben, Mecklenburgból és Arles-ból 1493-ban, Portugáliából 1497-ben, Nürnbergből 1499-ben, Provance-ból pedig 1500-ban űzték ki őket.

1881. május 10. Pogromok az oroszországi Wasilkowban és Konotopban.

1882. május 10. New Jerseyben megalakul a zsidó mezőgazdasági település, az Alliance.

1883. május 10. Antiszemita zavargások robbannak ki a romániai Craiovában.

1940. május 10. A németek lerohanják Hollandiát. Az invázió máig leghíresebb áldozata lesz Anna Frank, a holland-zsidó kislány, akinek naplója irodalmi igénnyel örökíti meg a bujkálás hónapjait a megszállás idején. Anna Frank végül Bergen-Belsenben veszíti életét, abban a lágerben, amelyet a britek ugyanezen a napon szabadítanak fel.

1945. május 10. Theresienstadt felszabadulása.

1948. május 10. A Hagana felszabadítja Cfát városát.

1415. május 11. A pápa elítéli a Talmudot.

1921. május 11. Tel-Aviv lesz az első, tisztán zsidó önkormányzat.

1949. május 11. Izraelt – ötvenkilencedikként – felveszik az ENSZ-be; nagyjából ez az utolsó kegy, amelyet a világszervezet a zsidó állammal szemben gyakorol. Az ENSZ a mai napig soha egyetlen határozatban nem ítélte el az Izrael ellen indított arab irtóháborúkat, zsidó polgárok szisztematikus gyilkolását, sem pedig az arab országokban kivétel nélkül mindenütt tenyésző diktatúrákat, antiszemita és apartheid törvényeket, a szólási, a gyülekezési és a vallásszabadság következetes lábbal tiprását, több százezer zsidó földönfutóvá tételét, szülőföldjéről való kiűzését, a velük szemben foganatosított fajüldöző jogszabályokat, több száz határozatot hozott viszont a térség egyetlen demokráciája, Izrael ellen.

1960. május 11. A Moszad egy kommandója Izraelbe hurcolja a Végső Megoldás főmérnökét, Adolf Eichmannt, aki karrierje csúcspontján, Magyarországon öt hét leforgása alatt gázkamrába küldött 600 ezer embert.

1943. május 12. Az első alija a Negevbe: megalakul Gvulot kibuc. Ugyancsak 1943-ban alakul meg – kísérleti jelleggel – másik két negevi település: Revivim és Bét Esel. 1946-ban tizenegy, 1947-ben további hét települést hoznak létre a dél-izraeli sivatagban. Ezek hadászati jelentősége sem elhanyagolható – a Dél felől várható támadásokat kell felfogniuk. Az egyiptomi hadsereg az egyik 1946-ban alapított településnél, Nirimnél szenvedi el az első vereségét 1948-ban.

1728. május 12. Lembergben a jótékonyságukról és tanultságukról híres testvéreket, Cháim és Jehosua Reizest kivégzik, azzal a váddal, hogy segítségére voltak a hitehagyott renegátnak, Jan Filipowicznak a zsidósághoz való visszatérésében.

1540. május 12. A pápa bullát ad ki a vérvád-képtelenségek ellen.

1948. május 12. A Hagana felszabadítja Bét Seánt.

1965. május 12. Izrael diplomáciai kapcsolatokat létesít Németországgal.

1952. május 13. A Héber Egyetem Hadassza Orvosi Fakultásán átadják az első hatvankét orvosi diplomát.

1839. május 13. Jiszráél Askenázi sklovi rabbi jahrzeitje. Askenázi vezette a vilnai Gáon követőinek alijáját 1808-ban. 1815-ben Jeruzsálembe költözött, ahol megalapította a modern askenáz közösséget. Sírjának holléte sokáig ismeretlen volt, csak 1964-ben fedezték fel – százhuszonöt évvel halála után – a nyughelyét Tverján.

1637. május 14. A velencei zsidóktól megtagadják a jogi hivatás gyakorlását.

1800. május 15. Egy angliai zsidó megmenti II. György király életét. / Ugyanezen a napon, két évszázad után hivatalosan is felszabadítják a máltai Szent János Lovagrend zsidó rabszolgáit.

1881. május 15. Antiszemita zavargások Ogyesszában.

1943. május 15. Négyheti aktív ellenállást követően porig rombolják a nácik a varsói gettót.

1944. május 15. Magyarországról megkezdődik a zsidók deportálása.

1952. május 15. Az ókorban zsidók által lakott ősi nabateánus helyen megalapítják Szdé Bokert.

942. május 16. Száádjá gáon, korának kimagasló Talmud-tudósa, filozófusa és filológusa jahrzeitje.

1474. május 16. Lemészárolják a spanyolországi Segovia marannusait.

1790. május 16. Varsóban antiszemita rendzavarás robban ki.

1948. május 16. A harmadik zsidó állam első elnökéül Cháim Weizmannt (jobbra) választják meg.

1948. május 16. Az egyiptomi hadsereg első vesztes csatája a negevi Nirimnél. Az egyiptomi csapatok megszállják Gázát.

1943. május 16. Jürgen Stroop SS-tábornok parancsára a levegőbe repítik Varsó leghíresebb zsinagógáját, a Tolmatskyt. Ez a Varsói Gettófelkeléssel szembeni első főbb náci hadművelet.

1939. május 17. A brit Ramsay McDonald-kormány az ún. Fehér Iratban visszavonja a Balfour-nyilatkozatot.

1948. május 17. A Szovjetunió elismeri Izraelt.

1948. május 17. Az izraeli erők felszabadítják Akkót, Nebi Jusát és Tel el-Kádit.

1959. május 17. Jeruzsálem Újvárosában megnyílik a Héber Egyetem Hadassza Orvosi Kara.

576. május 18. Mintegy 500 zsidót kényszerítenek Clermond-Ferrand-ban kikeresztelkedésre.

1096. május 18. Keresztes hordák lemészárolják a wormsi zsidóságot.

1897. május 18. Antiszemita zavargások törnek ki Algériában.

1948. május 18. Lengyelország, Csehszlovákia, Uruguay és Nicaragua elismeri Izraelt.

1948. május 18. Az Arab Légió hatalmába keríti a Scopus-hegyen lévő rendőrségi erődöt. Az Izrael Állam elleni agresszióhoz csatlakozik Szaúd-Arábia is.

1896. május 19. Metula megalapítása.

1943. május 19. Berlint ezen a napon hivatalosan judenreinné, zsidómentessé nyilvánítják.

1948. május 19. Az izraeli ideiglenes kormány elrendeli a rendkívüli állapotot.

1950. május 19. Kezdetét veszi az iraki zsidóság alijája.

1671. május 20. Frigyes Vilmos porosz uralkodó engedélyezi ötven, Bécsből kiűzött zsidó család letelepedését birodalmában.

1948. május 20. Első alkalommal vetik be a Függetlenségi Háborúban az izraeli légierőt, amely ma – sok évtizede – versenytárs óta egyértelműen a világ legjobbja. Ugyanezen a napon Deganjánál visszaverik az előrenyomuló szír erőket. Ez a háborúban Izrael első komoly győzelme, amire a Varsói Gettófelkelés végének évfordulóján kerül sor.

1577. május 21. Portugál marannusok brazíliai letelepedési engedélyt kapnak.

1671. május 21. Ediktum engedélyezi zsidók letelepedését Berlinben.

1370. május 22. Több száz zsidót égetnek el elevenen Brüsszelben, a túlélőket kitiltják az országból.

1919. május 22. A román kormány állampolgárságot ad a Romániában született zsidóknak.

1967. május 22. Egyiptom kalóztevékenységével blokád alá veszi az Akabai-öblöt, az izraeli hajók nem juthatnak ki a Vörös-tengerre.

1948. május 23. A Notre Dame kolostor előtt megfékezik az Arab Légió egyetlen újvárosi előretörését Jeruzsálemben. Sir John Bagot Glubb – Glubb pasa, az Arab Légió angol parancsnoka (jobbra) – véleménye szerint a Légió ebben a csatában szenvedte el története legnagyobb vereségét.

1420. május 23. Lefogják, majd kiűzik az osztrák zsidókat.

1510. május 23. Maximilian német császár visszavonja a valamennyi héber nyelvű könyv elégetésére korábban kiadott utasítást.

1945. május 24. Az egyiptomi hadsereg beveszi Jád Mordecháit.

1948. május 24. Dél-Afrika elismeri Izraelt.

1096. május 25. A keresztes söpredék meggyilkolja a wormsi Szimcha ben HáKohént egy templomban a püspök unokaöccsének megkéselése miatt. HáKohén színleg úgy tett, mintha felvenné a keresztséget, eközben követte el tettét.

1648. május 25. Minden idők legiszonyatosabb pogromja, a Hmelnyickij vezette irtóhadjárat robban ki, amelyben háromszázezer zsidó veszíti életét.

1784. május 25. Varsóból és környékéről kiűzik a zsidókat.

1917. május 25. Minszkben második hivatalos nyelvként ismerik el a jiddist.

1171. május 26. Az európai kontinens első vérvád-perének végeredményeként a franciaországi Blois-ban 34 zsidó férfit és 17 nőt égetnek meg a máglyán.

1905. május 26. Pogrom tör ki Minszkben.

1916. május 26. Feloszlatják a Cion Öszvér Hadtestet.

1925. május 26. Az anarchista Sálom Schwarzbard Párizsban likvidálja az ukrán Petljurát, akinek bandája 493 pogromért és mintegy 50 ezer zsidó meggyilkolásáért volt felelős.

1096. május 27. Keresztes csőcselék mészárolja le Mayence zsidóságát.

1679. május 27. A marannusokkal szembeni állatias bánásmód miatt a pápa felfüggeszti a portugál inkvizíció működését.

1808. május 27. Az Egyesült Államokban megnyílik az első zsidó napközi.

1948. május 27. Az Izraeli Védelmi Erők hivatalos megalakulásának napja. Ugyanezen a napon az arabok felrobbantják a jeruzsálemi Churva zsinagógát, amelyet napjainkban építenek újjá. Szintén ezen a napon az Óváros elesik, és 1967-ig jordán megszállás alatt marad.

1349. május 28. Hatvan zsidót gyilkolnak meg a sziléziai Breslauban. Az előzmény egy tűzvész, ami a város nagy részét elpusztítja, és aminek kitörésével a zsidókat vádolják (ugyan ki mást is vádolnának).

1764. május 28. A frankfurti zsidóságnak most első ízben engedélyezik, hogy koronázáson – II. Józsefén – vegyenek részt.

1773. május 28. Ezen a napon hangzik el – Cháim Jichák Carigal rabbitól a newporti zsinagógában – az első dróse amerikai földön (beharangozó plakátját lásd balra).

1912. május 28. Lengyelországban megalakul az Águdát Jiszráél.

1948. május 28. Az izraeli erők felszabadítják a Gilboa hegyen lévő Zárin falut.

1096. május 29. A németországi Bacharach zsidóságát kiirtják a keresztesek.
1453. május 29. II. Mohamed szultán, Konstantinápoly meghódítója egyenlő jogokat ad a zsidóknak és az Ottomán Birodalom más, nem muzulmán alattvalóinak.

1905. május 29. Pogromok robbannak ki a litvániai Briszkben.

1933. május 29. Louis T. McFadden pennsylvaniai képviselő (jobbra) náci gyűlöletbeszédet mond el a washingtoni Kongresszusban. Ez az első antiszemita szónoklat az amerikai törvényhozásban.

1948. május 29. Az izraeli hadsereg behatol Libanonba és szétszórja a határon gyülekező arab erőket.

1974. május 29. Csapatelválasztási egyezmény születik Izrael és Szíria között. Az egyezmény értelmében a fegyverszüneti vonal mentén (a térképen lilával jelölve) demilitarizált övezet alakul.

70. május 31. Jeruzsálem zsidó védői feladják a város legkülső védelmi falát a római nyomás alatt.

1593. május 31. Rigából kitiltják a zsidókat.

1944. május 31. Véget ér Kréta szigetén a khoniai zsidók római idők óta tartó története: a lakosságot a Danai hajóra terelik, amelyet a nyílt tengeren elsüllyesztenek.

1962. május 31. Felakasztják Adolf Eichmannt.

2008. május 7., szerda

Gyász, emlékezés – azután kirobban az ünnep

A Jom Házikáron – Izrael elesett katonái és a terror áldozatai emlékére szentelt nap – minden alkalommal megelőzi a Jom Háácmáutot. A csendes és méltóságteljes gyászünnep az esti órákban adja át a helyét a féktelen örömnek és mámornak. Mindkét emléknap előbbre hozható egy vagy két nappal annak érdekében, hogy a gyásznap ne essen egybe a sábesszel.

Az Emlékezés Napja hivatalosan a Cahal, a Zsidó Brigád, a Hagana és az Irgun Cvai Leumi (Ecel) kötelékében 1860 – ebben az évben épült meg Jeruzsálem Óvárosának falain kívül a főváros első modernkori zsidó települése, a Miskenot Sáánánim – óta hősi vagy mártírhalált halt férfiak, nők és gyermekek napja. Az izraeli Statisztikai Hivatal tavalyi adatai szerint 22 ezer 305-en estek el szolgálatteljesítés közben, a terror polgári áldozatainak száma pedig 1635 volt. Sajnos tudjuk, hogy ez a szám azóta ismét magasabb lett.

Az Emléknap – a bibliai ünnepekhez hasonlóan – naplementekor köszönt be minden évben. Nyolc órakor megszólalnak a légvédelmi szirénák, a Siratófalnál kezdetét veszi az állami megemlékezés: a nemzeti lobogót félárbocra eresztik.

Másnap délelőtt tizenegykor megismétlődik a Jom HáSoá napján már hallott szirénaszó és az országos vigyázzállás. Az elesettek hozzátartozói e napon látogatják a temetőket. Az állami lobogót az esti záróünnepség keretében vonják ismét fel: tűzijátékok festik meg az eget országszerte, és megkezdődik a Nagy Buli.

Az Emléknapot részint azért időzítették a Függetlenség Napja elé, hogy az ünneplőkkel éreztessék: a zsidó állam harmadszori kikiáltásának, a szabadságnak és a függetlenségnek súlyos ára van – részint pedig azért, mert annak idején az izraeli politikusok sokat vitatkoztak, de a dátum felől megegyezni jellemző módon képtelenek voltak. 1949-ben az első Függetlenségi Nap alkalmával emlékeztek meg a hősi halottakról és a mártírokról is, és 1950-ben is ez volt a felállás, noha egyszerre gyászolni és ünnepelni logisztikailag is, érzelmileg is bajosnak bizonyult. Így jutottak arra a következtetésre 1951-ben, hogy a Jom HáZikáron előzze meg a Jom Háácmáutot. A megoldás 1963-ban emelkedett törvényerőre.

A Jom Háácmáut kitűzése jóval egyszerűbb volt. Dávid ben Gurion 1948. május 14-én, délután 4 órakor kiáltotta ki Izrael Államát Tel-Avivban; ez a nap 5708. Ijár 5-e volt a héber naptár szerint. Az Erec Jiszráél-i zsidóság vezetői a Rotschild körúton lévő Tel-Aviv Múzeumban gyűltek össze ezen a jeles péntek délutánon.

***

Számos tévhit él annak kapcsán, hogy „a vallásosok” (így, en bloc) „nem ismerik el” Izrael Államot. Ezek eloszlatására közöljük, hogy az izraeli főrabbinátus – és számos más vallási hatóság – Jom Háácmáutot a zsidó ünnepek egyikének tartja, amelyen hálélt (hálaimát) kell mondani. A vallásos cionisták egyenesen külön rituálét hoztak létre e nap alkalmából, amelynek keretében zsoltárok és haftarák is elhangzanak, sőt Tóra-felolvasás van, és a sófárt is megfújják. A haszidok és a chárédiek legtöbbje nem változtat a napi imarenden.
Vannak anticionisták, akik gyászlobogót tűznek ki Jom Háácmáutkor, nem mindennapi szellemi elfajzásról téve tanúbizonyságot. Egyes rabbinikus udvarokban – Szatmár, Toldot Áron, Toldot Avraham Jichák, Vizsnyic – még böjtölni is szoktak, hogy – úgymond – enyhítsék Izrael Állam kikiáltásának „bűnét”.

2008. május 6., kedd

Megvolt a költözés...

Elnézést azoktól, akik reklamáló e-mailt küldtek, meg azoktól is, akik nem, de mégis hiányoztak a posztok. Az ő hiányérzetük számomra megtisztelés. Külkerületből költöztünk be a Hétkerbe, és lassan az utolsó mesterember is elmegy a lakásból. A Miért, Cion? folytatódik.

Egy fontos infó: 18-án lesz az Izrael-szolidaritási buli a Millenárison, aki tud, jöjjön!