Izrael titkos iráni támadási terve

Aki arra számít, látványos légicsaták zajlanak, harckocsik robognak, lövegek dörögnek, lehajtott fejű hadifoglyokat hajtanak hosszú sorokban, és végül a megszállt városokban a győztes katonai parádét tart, annak csalatkoznia kell. A modern háború kilencven százaléka felderítés, a maradék tíz százalék elektronika.

 Irán legalább tíz éve mániákusan építi az atombombáját, Izrael pedig ugyanezen idő alatt dollármilliárdokat költött arra, hogy különféle sci-fibe illő metódusokkal és kütyükkel megbénítsa ellenfelér, süketté és vakká tegye a megelőző csapással szemben Teherán légvédelmét.

Még a nyáron egy amerikai hírszerzési forrás a Daily Beast internetes portálnak azt súgta: amennyiben a zsidó állam csakugyan a mostanra már igencsak erődített iráni nukleáris létesítmények megsemmisítését célozza, ez a menet nem játszható le pusztán F-15-ösökkel és F-16-osokkal; nagyon valószínű, hogy a perzsa rezsim elleni elektronikai hadviselés célpontja az internet, a mobiltelefónia, valamint a tűzoltók és a rendőrség rádiófrekvenciái lesznek.

Izraeli laboratóriumok terméke például az a kütyü, amit jelen esetben némi joggal nevezhetünk csodafegyvernek. A szerkezet képes arra, hogy a mobiltelefonok karbantartási szignáljűt sugározva „elaltasson” egy komplett maroktávbeszélő-hálózatot: Ha bevetik, az iráni hatóságok mobilon egészen biztosan nem fognak tudni érintkezni egymással. De a zsidók rendelkezésére állnak olyan zavarók is, amelyekkel megbénítható a tűzoltóság, rendőrség rádióforgalma.

2007-ben a szíriai hadsereg már kapott némi ízelítőt a jövő hadviseléséből. Azon az őszön az izraeli légierő megsemmisítette Szíria épülő reaktorát al-Kibárban, mégpedig úgy, hogy az izraeli gépek kiiktatták Szíria légvédelmi radarjait. A radarok eleinte teljesen üresnek mutatták az eget, azután pedig egyetlen pillanat alatt több száz ellenséges gép közeledését jelezték.

 Izrael valószínűleg szeretné kihasználni a sebezhetőséget, amire az amerikaiak jöttek rá két évvel ezelőtt Irán nagyvárosainak elektromos ellátása kapcsán. Mint kiderült, ez internetes vezérlésű, ha tehát rászabadítanak a hálózatra egy olyan vírust, mint a Stuxnet volt, egész iráni városok borulhatnak teljes sötétségbe.

Az Egyesült Államok vezérkarának közvetlen felügyelete alatt működő, Joint Warfare Analysis Center (JWAC) nevet viselő, rendkívül titkos kutatóintézet fedezte fel 2009-ben ezt a hiányosságot, állítja egy ma már nyugdíjban lévő hírszerző tiszt, aki úgy véli, az izraeliek ma már arra is képesek, hogy az internetre hagyatkozó iráni parancskiadási és ellenőrzési rendszert blokkolják. Tony Decarbo, a JWAC igazgatója nem volt hajlandó ezen értesüléseket kommentálni.

Az izraeliek elektronikus csapásukat minden bizonnyal egy Jumbo Jet nagyságú, pilóta nélküli légi jármű bevetésével kezdik meg. Ennek a gépnek a korai változatát Heronnak nevezték el, a mostani Eitán névre hallgat. Az izraeli sajtó értesülései szerint az Eitán képes arra, hogy megszakítás nélkül húsz órán át repüljön, fedélzetén egy tonnányi súllyal. Állítólag azonban létezik a drónnak egy olyan verziója is, amely már 45 órán át a levegőben tud maradni.

A pilóta nélküli gépek kulcsfontosságú szerepet játszottak az iraki, afganisztáni háborúkban és ma is heti rendszerességgel vetik be őket terrorcsoportok ellen Pakisztánban és Jemenben. Az amerikai drónok elsősorban rakétacsapásaikról híresek, az izraeliek viszont az elektronikus hadviselés terén mondják ki az utolsó szót.

Valószínű, hogy az Eitánok és a Heronok egy különleges, Égi Hollók nevet viselő légiegység keretén belül állnak hadrendbe. A Jerusalem Post még tavaly idézte az elektronikus hadviselő egység parancsnokát, aki szerint a cél az ellenséges rendszerek megbénítása és semlegesítése.

Fred Fleitz, az amerikai Kongresszus hírszerzési ügyekben illetékes állandó bizottsága korábbi republikánus vezetője, aki több alkalommal találkozott az izraeli védelmi és hírszerző közösség embereivel, azt állítja, szentföldi tárgyalópartnerei semmilyen eshetőséget sem zártak ki. „Úgy vélem, az izraeli légierőnek légi utántöltéssel módjában áll ezeket a helyszíneket elérni. Ki kell iktatniuk a radarokat és a légelhárítást. Támadhatnak rakétákkal, de a drónflottájukkal is.”

Bárhogyan is dönt végül a zsidó állam Irán kapcsán, egyféle küldetéshez nem férhet kétség. Egy magas rangú izraeli illetékes a Daily Beastnek elmondta: Izrael egyik legfontosabb politikai stratégiai célja az iráni döntéshozók meggyőzése, miszerint a nukleáris infrastruktúrájukat nagyon komoly és valós veszély fenyegeti. „A nukleáris program leállításának egyetlen ismert módja, ha hiteles katonai fenyegetés mér megsemmisítő szankciókat. Líbia erre a legjobb példa.”

Amennyiben a múlt iránymutatásként szolgál ebben az ügyben: nem valószínű, hogy Izrael akkor mér csapást, amikor hivatalos tényezői ennek kilátásait latolgatják a sajtóban. Más szavakkal: ha Izrael nyíltan emlegeti a katonai csapás lehetőségét, nem valószínű, hogy az küszöbön állna. Ha azonban a zsidó államban beáll a rádiócsend – ahogyan 1981-ben, az iraki atomlétesítmény, Oszirak elleni támadáskor történt –, az annak jele lehet, hogy az iráni atomprogramnak már nincs sok ideje hátra.

Mikor Jimmy Carter 1980-81-ben átadta az elnökséget Ronald Reagannek, Sam Lewis amerikai nagykövet arra figyelmeztette az új adminisztrációt: sanszos, hogy Menáchem Begin miniszterelnök elrendeli Oszirak bombázását. Lewis egy interjúban azt állította, a lehető legvilágosabban felhívta ennek veszélyeire az új amerikai kormány figyelmét. „Megbeszéléseket folytattunk az izraeliekkel, miként akarják leállítani a projektet, volt rengeteg hír, aztán egyik sem jött be.”

Lewis és stábja tette tovább a dolgát. Majd 1981. június 7-én – mellőzve minden figyelmeztetést – az izraeli harci gépek az Opera Hadművelet keretében, koromsötét éjszaka, a jordán légtér igénybe vételével meglátogatták a Bagdadtól délkeletre elterülő Oszirakot. „A későbbiekben az volt az érzésem, tudnunk kellett volna, hogy ez a bombázás meg fog történni”, nyilatkozta Sam Lewis. „Amikor vége lett, nem voltam meglepve; zavart éreztem csupán, hogy a hallgatás ilyen szinten félre tudott vezetni.”

Mindebből tanulhat az Obama adminisztráció is, ha ki akarja számítani, Izrael mikor és mit tesz Iránnal. Barack Obama elnök hivatalba lépése óta a felszínen ugyan rendkívül elmérgesedett a két ország viszonya, a felek azonban biztosították, hogy ez ne menjen a katonapolitikai együttműködés rovására, így Obama és Binjamin Netanjáhu miniszterelnök nemzetbiztonsági főtanácsadójukat azzal bízták meg, hozzanak létre a két ország közt egy rendszeres video-telekonferenciákkal felturbózott konzultációs rendszert. Létrejött egy Irán-bizottság is, amelynek célja a szankciók eredményességének ellenőrzése, az információk megosztása és általában az, hogy egyik oldal se a lapokból értesüljön arról, ha a másik valami nagyszabású dolgot művel. Netanjáhu, aki érthető okoknál fogva nem bízik az egy időben az 1967-es határok visszaállítását emlegető amerikai elnökben (mint nemrég egy bájos párizsi epizód során kiderült: Obama ki nem állhatja őt), nem volt hajlandó semmiféle egyértelmű biztosítékot adni arra nézve, hogy a Fehér Házat értesíti Irán megtámadásáról, vagy pláne ahhoz engedélyt kérjen – noha egy ilyen támadás valószínűleg kiváltana egy Amerika elleni terrortámadást.

Mindez további feszültséget kelt a két ország viszonyában: Leon Panetta ennek jegyében fejezte ki a minap határozott kívánságát a színfalak mögött, miszerint meg akar beszélni Jeruzsálemmel minden katonai akciót, mégpedig előre. Nem kizárt azonban, hogy a zsidó állam honvédelme okult a 2007-ben történtekből. Ehud Olmert akkori miniszterelnök – mint az Condoleezza Rice most megjelent memoárjaiból kiderül – szinte könyörgött George W. Bushnak, bombáztassa le a szíriai atomlétesítményt al-Kibárban, az elnök azonban nemet mondott, és azt tanácsolta Olmertnek, diplomáciai úton (!) próbáljon valahogy kiegyezni Szíriával, amely Izrael létét sem ismeri el, és pontosan azért barkácsol termonukleáris fegyvert, hogy letörölje a térképről. Ehud Olmert megköszönte a tanácsot, azután az izraeli légierő törölte le al-Kibárt a térképről.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!

Az Új Kelet e heti számából: Bujkál az iráni atombomba atyja

Szinte teljes inkognítóban él a Moszad fenyegetettsége miatt az az ember, akinek Irán elsősorban köszönheti, hogy karnyújtásnyira van a tömegpusztító fegyver előállításától – és könnyen lehet, hogy Jeruzsálem retorziójától is. Fakrizadeh egyelőre megfoghatatlan, akár egy kísértet, még fénykép sincs róla.

Az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynökségének (IAEA) múlt héten kiadott jelentése, amely leszögezi, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság atomfegyver előállításán dolgozik, kitér Mohszín Fakhrizadeh személyére. Az elit Forradalmi Gárda tagja az egyetlen, akit a jelentés név szerint emleget, ám meglehetősen homályos figuráról van szó, akiről még a téma szakértői is csak keveset tudnak.

A rendelkezésre álló adatok szerint a férfi 1961 táján született, teljes neve Mohszín Fakhrizadeh-Mahabadi, a teheráni Husszein Imám Egyetem fizikaprofesszora, ugyanakkor a Forradalmi Gárdában is tiszti rangot visel; állása van a hadügyminisztériumban, és korábban ő vezette a Fizikai Kutatóközpontot. Az ENSZ ellenőrei személyesen is szerettek volna elbeszélgetni vele, Irán azonban ezt nem tette lehetővé.

A nyugati hírszerző szervezetek adatai szerint ez az ember a 111. projekt néven emlegetett iráni atomprogram fő felelőse. Neve ebben a viszonylatban első ízben 2007-ben merült fel, amikor a Sunday Times egy kiszivárogtatott iráni dokumentum alapján azt állította, ő vezeti a teheráni nukleáris fegyverkezést. Az illető dokumentum egy négyéves tervet vázolt fel, aminek Irán azóta a jelek szerint a végére ért.

David Albright amerikai proliferációs szakértő szerint kulcsfontosságú figuráról van szó, akit az IAEA egy korábbi jelentése már 2008-ban is röviden említett. Az iráni sajtóban csak nagyon ritkán bukkan fel a neve. Négy éve a félhivatalos Mehr hírügynökség említette meg mint egy, a hadügyminisztérium számára dolgozó tudóst, a Fizikai Kutatóintézet volt vezetőjét. Egyes iráni honlapok fizikaprofesszorként szólnak róla.

Ez nagyjából minden, amit tudni lehet róla. A nyugati elemzők úgy vélik, a férfi tudatosan döntött a titokzatosság mellett, és mindent el fog követni ezután is, hogy homályban maradjon. Greg Thielmann, a washingtoni Arms Control Association munkatársa azt állította, ő még sohasem lázott fotót erről az emberről; megbízható felvétellel az internetes keresők sem tudnak szolgálni.

Fakrizadhnek minden oka megvan arra, hogy kerülje a nyilvánosságot, hiszen amennyiben az izraeli elhárítóknál létezik feketelista, azon jelenleg minden bizonnyal az iráni atomtudósé az egyes szám. Ez a foglalkozási ág korántsem veszélytelen a perzsa országban, ahol 2009 óta három tudós halt erőszakos halált, ki autóba rejtett bomba, ki távolról működésbe hozott pokolgép robbanásában. Júliusban Dárius Rezáje egyetemi tanársegédet lőtték agyon ismeretlen fegyveresek Teherán keleti részén.

Izrael-Irán: visszaszámlálás

Miközben az Egyesült Államok maga sem tudja eldönteni, mitévő legyen a perzsa rezsimmel, amelyet már csak egy lépés választ el az atomfegyver birtoklásától, Simon Peresz szerint immár valószínűbb a katonai megoldás, mint a diplomáciai, főleg, hogy egyre több derül ki arról, mit tudott meg az ENSZ a titkos iráni atombázisról.

Vészhelyzetben a legvalószínűtlenebb szövetségek kovácsolódhatnak a Közel-Keleten. Ezúttal a közös ellenség miatt kerülhet egységfrontba Izrael olyan feudális szunnita monarchiákkal, mint Kuvait, Szaúd-Arábia, Bahrein vagy Katar. Ezekben az országokban – szemben számos nyugati országgal – halálosan komolyan veszik, amit Jeruzsálem évek óta az iráni fenyegetésről mond. Mást nem is tehetnek, hiszen az iszlám forradalom győzelme óta, jó harminc éve a fenyegetés közvetlen árnyékában élnek, és Szaddám Huszein rendszerének széthullása óta komolyabb arab fegyveres erő védelmében sem reménykedhetnek.

A Hormuzi-szoros. Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait, Irak, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek számára egyaránt fontos a nemzetközi tengerhajózás zavartalansága

Noha elvileg sem diplomáciai, sem más kapcsolat nem áll fenn Izrael és az őt el sem ismerő arab államok között, könnyen elképzelhető, hogy a színfalak mögött komoly egyeztetések folytak ezekben a napokban. Mint Dávid Menásri, a Tel-Aviv Egyetemen működő Iráni Tanulmányok Központjának igazgatója mondta: „Meg lennék lepve, ha Izraelben nem ismernék a szaúdi álláspontot, vagy Szaúd-Arábiában az izraeli álláspontot.” Méir Litvák, a szintén a Tel-Aviv Egyetem égisze alatt működő Dáján Központ szakértője szerint „az Öböl-államok, azok egynémelyike, azt szeretné, ha Izrael sokkal aktívabban lépne fel Iránnal szemben, noha ezt nyilvánosan soha ki nem mondanák.”

Az Öböl arab államai nem egységesek Irán ügyében. Mérsékeltebb álláspontot foglal el a stratégiai fontosságú Hormuzi-szorosnál lévő Omán, amely szoros kapcsolatokat tart fenn Iránnal, és hasonlóan „galambnak” tekinthető a Teheránnal egyre kiterjedtebb kereskedelmi kapcsolatokat építő, olajban gazdag Katar, amelynek állami légitársasága épp a múlt héten indította be iráni járatait, s amelyet így egy háború érzékenyen érintene anyagilag. Ománt nyugtalanítja annak lehetősége is, hogy elhelyezkedésénél fogva a konfliktus közepébe csöppenhet, ha Irán megpróbálja lezárni a Hormuzi-szorost, ahol a világ olajkereskedelmének negyven százaléka zajlik.

Az Öböl legerősebb állama, Szaúd-Arábia azonban már régóta az Iránnal való végső leszámolást fontolgatja, amint azt Abdullah király már 2008-ban is sürgette a WikiLeaks által kiszivárogtatott amerikai diplomáciai sürgönyök tanúbizonysága szerint, javasolva, „vágjuk le a kígyó fejét”.

Az IAEA jelentése

Napokkal az ENSZ bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége (IAEA) jelentésének közzététele előtt több hírszerző szervezet szert tett annak tartalmára és azt ismertette kormányával; a jelentés legfőbb részei így már a hétvégére kiszivárogtak a sajtóba. Az egyiptomi Mohamed el-Baradei gyámkodásától megszabadult IAEA ezúttal nem kívánja elkenni a valóságot, és a jelentésből meglehetősen riasztó kép kerekedik ki.

Eszerint a pakisztáni, orosz és észak-koreai segítséget igénybe vevő Irán elkészítette egy nukleáris robbanófej számítógépes modelljét, s ezen kívül egyéb olyan lépéseket is tett, amelyek minden korábbinál egyértelműbben jelzik, hogy atomprogramja nem békés, hanem agresszív, pusztító célokat szolgál. Részben az IAEA korábbi hozzáállásának, de az Obama-kormányzat és általában a Nyugat megbékéltetési politikájának eredménye, hogy Teheránt már nem sok – legfeljebb néhány hónap – választja el attól, hogy termonukleáris fegyver birtokába kerüljön.

Különös érdeklődésre tarthat számot a jelentéshez fűzött tizenkét oldalas függelék, amely fényképeket és konkrét bizonyítékokat tartalmaz arra nézve, hogy Irán korábban vállalt kötelezettségei megszegésével, titokban törekedett atombomba megkaparintására.

Ali Akbár Szálehi iráni külügyminiszter. Elkésett a mosolydiplomáciával?

A teheráni kormány hivatalosan továbbra is kitart amellett, hogy atomprogramja csakis energetikai célokat szolgál, s Ali Akbár Szálehi külügyminiszter azt állította, az IAEA a hamisított amerikai hírszerzési jelentéseken alapuló amerikai politika cselédje lett. Tény azonban, hogy Irán számos alkalommal fenyegette megsemmisítéssel Izraelt, folyamatosan támogatja az Izrael ellen terrortevékenységet folytató csoportokat és szítja minden eszközzel a térség más országaiban élő síita kisebbségek lázongását.

Az IAEA jelentés hivatalos kiadása után hivatkozási alapul szolgálhat arra, hogy az Egyesült Államok minden eddiginél súlyosabb szankciókat javasoljon a teheráni rendszerrel szemben, kérdéses azonban, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétójoggal rendelkező Oroszország és Kína ezeket is megszavaznák-e.

Titkos atombázis Parcsinban

A Háárec részleteket tett közzé az iráni Los Alamosról, azaz a Teherántól harminc kilométerre lévő Parcsinról, ahol az atomfegyver előállításán gőzerővel dolgoznak az iráni tudósok. Több száz struktúra, megerősített épület és alagútbejárat fedezhető fel a kémműholdak által készített felvételeken. A fotók egyes részletei arra utalnak, hogy Parcsinban rakétatechnológiai kísérletek is folynak.

A Háárec által közölt egyik műholdfelvétel Parcsinról

Az Egyesült Államok hírszerzése már nyolc évvel ezelőtt jelentette, hogy a parcsini létesítmény alkalmas nukleáris fegyver kifejlesztésére. Irán azóta sem adott engedélyt az IAEA ellenőreinek Parcsin meglátogatására.

Az ENSZ figyelme korábban főként a natanzi és a kumi létesítményekre irányult, miután az ellenőrök ezekre a helyekre rendszeresen bebocsáttatást nyertek. Az IAEA korábbi jelentése azt állította, Irán Natanzban négy és fél tonnányi, 3,5 %-on feldúsított urániummal rendelkezik. Ha a dúsítás eléri a 90 %-ot, lehetővé válik négy vagy öt nukleáris bomba elkészítése. Kum városa mellett az urándúsításhoz szükséges centrifugákat föld alatti bunkerekbe költöztették, hogy egy esetleges légicsapástól megóvják őket.

Ahmedinedzsád meglátogatja a natanzi létesítményt

Peresz és Bárák a háborúról

Simon Peresz elnök a Jiszráél Hájomnak kijelentette: „Az Irán elleni katonai csapás lehetősége valószínűbb, mint a diplomáciai opció véghezvitele”, mindazonáltal Izraelnek gondosan mérlegelnie kell valamennyi alternatívát, mielőtt katonai lépésre szánja el magát. „Nem gondolom, hogy már megszületett a döntés az ügyben, de úgy tűnik, Irán közelebb jut a nukleáris fegyver birtoklásához.”

Simon Peresz. Nincs más hátra, mint előre?

Ehud Bárák védelmi miniszter (jobbra) a BBC-nek adott interjújában azt állította, az iráni politika nukleáris fegyverkezési hajszát indíthat meg a térségben, és az eddiginél jóval nagyobb befolyáshoz juttathatja Iránt a Közel-Keleten. Bárák úgy vélekedett, a „bénító” szankciók elvileg elegendőek kell legyenek Iránnal szemben, de ő sem zárta ki a katonai megoldást. „Kemény szomszédsággal élünk”, fogalmazott. „Nincs könyörület a gyengék számára.”

Amerika: Irán a legnagyobb fenyegetés

Elemzők szerint az Irán megtámadásáta adott zöld fényt jelentheti a Pentagon egy magas rangú illetékesének kijelentése.

„Az Egyesült Államok és barátai érdekeire (…) Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést”, hangzott el riporterek előtt a kijelentés, amelyet a sajtó azzal a feltétellel idézhet, ha a védelmi illetékest nem azonosítja. Ám ugyanaz a száj azonban hideget is, meleget is fúj egyszerre: az is elhangzott, hogy a Pentagon szerint Irán nem akar konfliktust provokálni, és az illetékes személy szerint nem tudja, hogy az iszlám állam valóban atomfegyver birtokába akar-e kerülni.

Az utóbbi években jellemző megbékéltetési amerikai politika bekeményedését jelzi, hogy Barack Obama elnök egy hete csütörtökön „precedens nélküli nyomás” gyakorlását helyezte kilátásba Teheránnal szemben. George Little, a Pentagon szóvivője (balra) azonban nem sokkal később azt állította, az Egyesült Államok egyelőre a diplomáciai és gazdasági nyomás segítségével szeretné Iránt jobb belátásra bírni. Ezt a politikát elégtelennek tartja Simon Peresz, aki szerint „a világ összes hírszerzése tudja, hogy kifutunk az időből, és figyelmeztetik kormányaikat”.

Izrael, amelynek alapvető doktrínái közé tartozik az is, hogy a vele ellenséges országokat meg kell akadályozni abban, hogy tömegpusztító fegyverek birtokába kerüljenek, 1981-ben légitámadással semmisítette meg Irak osziraki atomerőművét, 2007-ben pedig hasonló akciót hajtott végre Szíria ellen. Egy évvel ezelőtti sajtójelentések szerint közös amerikai-izraeli hackerprogram a Stuxnet nevű számítógépes vírussal vetette vissza az iráni atomfegyverkezést – ennek hátrányait azonban az irániak már ledolgozták.

Tel-Aviv, 1991: a Patriot légelhárító ütegek iraki Scudokkal küzdenek

Irán ugyanazzal fenyegetőzik, mint amivel Szaddám Huszein Irakja fenyegetőzött az első Öböl-háború előtt: amennyiben támadás éri, csapásokat intéz Izrael, valamint az Öböl-beli iraki érdekeltségek ellen. Irak 1991 elején több száz Scud rakétát lőtt ki az idősebb Bush és James Baker kormányzata által tétlenségre kényszerített zsidó államra, ahol ennek következtében közepes anyagi károk keletkeztek, és egy ember vesztette életét. Szaddám Huszeint öt évvel ezelőtt akasztották fel Bagdadban. 

Izrael most leszámol Iránnal?

Miközben az Egyesült Államok azon van, hogy közel-keleti katonai befolyását csökkentse – Irakból még az idén, Afganisztánból 2014-ig ki akar vonulni –, nem elképzelhetetlen, hogy kénytelen lesz még az eddigieknél is erőteljesebben beavatkozni, mégpedig az izraeli-iráni leszámolás miatt.

Atomerőmű Busehrben: ez lesz Irán Oszirakja?

Az izraeli sajtóban megjelenő hírek arra engednek következtetni, hogy Binjámin Netanjáhu miniszterelnök és Ehud Bárák védelmi miniszter jelenleg kormányuk vonakodó tagjait győzködik egy Irán elleni csapás szükségszerűségéről, arról, hogy a zsidó államnak megelőző csapást kell mérnie az iszlamista rezsimre, amennyiben meg akarja akadályozni, hogy Teherán nukleáris fegyverhez jusson.

A baloldali Háárec szerdai jelentése szerint Netanjáhu és Bárák többséget akarnak elérni a kabinetben, mielőtt meghozzák a döntést. Főként Ávigdor Lieberman külügyminisztert kell megdolgozni, miután az egyébként keményvonalasként ismert politikus ellenzi az iráni atomfegyverkezés erőszakos megsemmisítését.

A Háárec cikke előtt Izrael első számú véleményformálója, Náchum Bárnea jelentetett meg vezércikket a legnagyobb példányszámú izraeli napilap, a Jediot Achronot első oldalán Atomnyomás címmel. A cikk első mondata azt feszegeti, vajon a kormányfő és a védelmi miniszter a többi kormánytag kizárásával, kettesben határozták-e el az iráni atomlétesítmények megtámadását?

 

„Sokakat foglalkoztat ez a kérdés a védelmi establishment berkeiben és magas kormánykörökben”, folytatódik Bárnea publicisztikája. „Nyugtalanítja a külföldi kormányokat, amelyek nehezen értik meg, mi történik itt: egyfelől mind több pletykát hallani egy, a Közel-Kelet arculatát megváltoztató izraeli lépésről, amely valószínűleg generációkra megpecsételi Izrael sorsát; másfelől még csak nyoma sincs társadalmi vitának. Irán megtámadásának témája az izraeli közbeszéd legalján van”.

Régóta érik, hogy a zsidó állam egyoldalú lépéssel akadályozza meg az őt több alkalommal megsemmisítéssel, felszámolással fenyegető Iránt abban, hogy atomfegyverhez jusson, de egy Irán elleni csapást több más is indokol. Teherán komoly összegekkel, csempészett fegyverekkel és ideológiával támogatja a gázai Hamaszt, a libanoni Hezbollahot és több más, Izrael vesztére törő terrorszervezetet. Megnehezíti az Irán elleni támadást, hogy a két ország technikailag nincs és soha nem is volt hadiállapotban: az iszlám forradalomig kitűnő kapcsolat létezett köztük, amely csak az ajatollahok hatalomra jutásával romlott meg. Egy megelőző csapás esetén nemzetközi jogilag a zsidó állam agresszor lenne.

Izraelnek a csapás mérlegelésekor gondolnia kell arra is, mi lesz a mintegy húszezres iráni zsidóság sorsa. Nem kétséges, hogy amennyiben nem sikerül nagy részük szervezett kimenekítése, a perzsa állam nyilvánvalóan ezeken a túszként kezelt embereken áll majd bosszút.

Ahmedinedzsád urániumdúsítóban. Hamarosan bunkerbe kényszerülhet

Több amerikai elemző arra mutat rá, hogy külpolitikailag Izrael semmit sem veszíthet, ellenben nagyon sokat nyerhet az iráni atomfegyverkezés megsemmisítésével. Igen fontos az időzítés: a zsidó állam az utóbbi időben regionálisan elszigetelődött, Egyiptommal felforrósodott a korábbi „hidegbéke”, Jordániával elhidegültek a viszonyai, a korábbi szövetséges Törökország látványosan ellenséges hangot ütött meg, Libanon, amellyel hadiállapotban van, a földközi-tengeri ásványkincseire vetett szemet, a szíriai atomlétesítményt pedig három éve bombázta szét Izrael. A palesztinok UNESCO-ba való felvételét megszavazták, és államiságukat is valószínűleg csak az amerikai vétó miatt nem fogja megszavazni az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Marc Lynch, a George Washington Egyetem Közel-Kelet szakértője szerint ilyen körülmények között a zsidó állam „nem sokat veszíthet” azzal, ha csapást mér Iránra, mert „hanyatlónak látja önnön stratégiai pozícióját. Nincs békefolyamat.” Lynch, aki nem látja túl valószínűnek, hogy a zsidó állam csakugyan beviszi az ütést a perzsa rezsimnek, megjegyzi, hogy az izraeli sajtóban tapasztalható „csináljuk már meg” hangulatnak más célja is lehet: az, hogy cselekvésre sarkallja Barack Obama elnököt.

Izraelnek a mostani helyzetben vesztenivalója már nem nagyon van

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek (IAEA) november nyolcadikán kell nyilvánosságra hoznia az iráni nukleáris programmal kapcsolatos jelentést. Most azonban, hogy kiderült: az IAEA gyakorlatilageltitkolta a korábbi, hasonló jellegű szíriai törekvéseket, valamint azt, hogy Damaszkusz a pakisztáni atombomba atyját felhasználva szeretett volna tömegpusztító fegyverre szert tenni, senki nem lehet biztos abban, vajon a jelentés a teljes valóságot tartalmazza, vagy azt kozmetikázzák Irán érdekében, nehogy Izrael támadjon?

Julian Borger, a brit Guardian diplomáciai cikkírója szerint az IAEA jelentése „majdnem bizonyosan feszültségekhez fog vezetni abban a térségben, amelyet sebezhetővé tettek az idei arab forradalmak és a szíriai felfordulás. Egy újabb kemény ENSZ BT-határozat hiányában az Egyesült Államok azzal a dilemmával néz majd szembe, hogy nemzetközi felhatalmazás nélkül vigyen véghez katonai beavatkozást, vagy  megkockáztassa, hogy kihagyja az esélyt, amikor Irán még sebezhető.”

A Guardian egy másik cikkben azt állítja, „a brit fegyveres erők kontingenciatervet hoznak létre egy potenciális Irán elleni katonai akcióra, miközben egyre nő az aggodalom Teherán nukleáris dúsító programja miatt”. A lap szerint a brit védelmi minisztérium „úgy hiszi, az Egyesült Államok célzott rakétacsapásokat határozhat el egyes kulcsfontosságú iráni létesítmények ellen. Brit illetékesek azt állítják, ha Washington emellett dönt, bármilyen küldetéshez Nagy-Britannia katonai segítségét fogja kérni és meg is kapja, dacára a koalíciós kormányban meglévő mélységes fenntartásoknak.”

Irán most még sebezhető, ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni

Eközben az amerikai-iráni viszony az eddigiekhez képest is mélyponton van azt követően, hogy Teherán a mexikói Zeta drogkartellel akarta látványos mészárlás keretében eltenni láb alól Szaúd-Arábia washingtoni nagykövetét. A State Department keddi bejelentése szerint hétoldalas „hőbörgést” kaptak iráni hatóságoktól, akik tagadják, hogy az elit iráni Forradalmi Gárda élcsapataként számon tartott al-Kudsz egységnek bármi köze lenne az összeesküvéshez. Irán a levélben nem csak tagad, de egy jövőbeli iráni-amerikai dialógus lehetőségét is felcsillantja.

Otthon próbálták ki a Stuxnetet az izraeliek

A New York Timesnak nyilatkozó szakértő szerint az iráni nukleáris centrifugák megbénításához használt számítógépes vírus azért volt olyan hatékony, mert az izraeli hadsereg hackerei a saját, dimonai atomlétesítményeiken próbálták azt ki.

Mint arról korábban beszámoltunk, nagy valószínűséggel a Cahal egy hackeregysége bénította meg a natanzi urándúsító centrifugákat és vetette vissza egy-két évvel az iráni atomfegyver megteremtésére irányuló programot.

A New York Times hétvégi számában egy meg nem nevezett szakértőt idéz, aki szerint a Stuxnet közös amerikai-izraeli vállalkozás volt, és valamikor az elmúlt két évben tesztelték a zsidó állam szigorúan őrzött sivatagi, dimonai atomlétesítményében (jobbra). A lap közelebbről nem ismertetett hírszerzői és katonai szakértőkre is hivatkozik, akik ismerik Dimonát, és tudják, hogy Izrael pontosan ugyanolyan centrifugákat működtet, mint Irán. „A vírus leellenőrzéséhez ismerni kellett a szerkezetet”, közölte a lappal egy amerikai nukleáris hírszerzési szakértő. „Azért volt olyan hatékony, mert az izraeliek kipróbálták.”

Iránban 2007 és 2008 folyamán gyorsan haladt előre a nukleáris program, tavaly azonban megtorpant; novemberben maga Mahmúd Ahmedinedzsád ismerte el, hogy idegenkezűség okozott fennakadást, amit azóta – állítása szerint – elhárítottak. Mint azóta többé-kevésbé világossá vált: a Stuxnetnek elnevezett kiirthatatlan vírus, amely a Times mostani jellemzése szerint minden idők eddigi legfejlettebb cyberfegyvere is egyben, nagy mértékben felelős a natanzi urándúsító centrifugák számának drámai csökkenését.

Méir Dágán, a Moszad – múlt csütörtökön elbúcsúztatott, nyugalomba vonult – főnöke úgy nyilatkozott, számítása szerint az iráni nukleáris program megbénult, és Teherán legalább 2015-ig nem lesz képes atombombát előállítani. Izrael évek óta kongatja a vészharangot az iszlamista rezsim atomfegyverkezése miatt, a nemzetközi közösség azonban csak nagy késéssel és érezhető vonakodással hozott az iszlamista rezsim ellen szankciókat, amelyek az atomfegyver gyártását érdemben nem befolyásolták.

Izrael becslések szerint 200-400 atom-robbanófejjel rendelkezik. A zsidó állam hivatalosan soha nem ismerte el, de nem is cáfolta, hogy nukleáris fegyver lenne a birtokában.

A New York Times most megjelent értesüléseit sem az amerikai, sem az izraeli hivatalosságok nem voltak hajlandók kommentálni.

Skajach: széthackelték a zsidók az iráni atomketyerét

Két évvel vetette vissza az iszlamista rezsim atomprogramját az a szupervírus, amely iráni beszámolók szerint is hazavágta az urándúsító centrifugák egy részét. A Stuxnet kiirthatatlan, szakértők szerint az irániak kidobhatják az összes fertőzött számítógépet. Alább a Jerusalem Post cikkének fordítása.

Vezető német számítástechnikai szakember szerint a vírus olyannyira hatékony volt, mint egy katonai csapás, hatalmas siker; a szakértő úgy véli, az izraeli hadsereg hozta létre.

A Stuxnet vírus, amely megtámadta az iráni atomlétesítményeket, és amelynek létrehozásával Izraelt gyanúsítják, két évvel vetette vissza az iszlám köztársaság nukleáris programját, mondta a Jerusalem Postnak az a vezető német számítástechnikai szakember, aki az első szakértők között elemezhette a program kódját.

„Két évbe kerül, míg Irán visszazökken a kerékvágásba”, közölte hamburgi irodájából adott telefoninterjúban Ralph Langer [a kép bal szélén, munkatársaival. „Ez közel olyan hatékony volt, mint egy katonai csapás, de még annál is jobb, mivel nem követelt emberéleteket és nem robbantott ki háborút. Katonai szemszögből hatalmas siker.”

Langer interjúja idején számos beszámoló szólt arról, hogy a vírus még mindig fertőzi Irán számítógépes rendszereit fő urániumdúsító létesítményében, Natanzban és a busehri reaktorban.

A múlt hónapban a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA), az ENSZ nukleáris megfigyelő szervezete azt állította, Irán a Stuxnet vírusnak köszönhetően függesztette fel a munkát atomlétesítményeiben.

Langer szerint Irán a legjobban akkor járna el, ha kidobná az összes vírusfertőzött számítógépét, lévén a vírus „a történelem legfejlettebb és legagresszívabb malware-ja.” Ám Iránnak még a számítógépek kidobása után is biztosítania kellene azt, hogy a vele szerződő külső felek gépei is Stuxnet-mentesek legyenek.

„Rendkívül nehezen lehet az installációkat megszabadítani a Stuxnettől, azt pedig tudjuk, hogy Irán nem valami jó az információs technológiai biztonságban, csak most kezdik megtanulni, mit jelent ez egyáltalán”, mondta. „Már a rendszereik újraindításához meg kell szabadulniuk a vírustól, ez pedig időbe telik, azután ki kell cserélniük a felszerelést, újjá kell építeniük a natanzi centrifugákat, valamint alighanem új turbinát kell venniük Busehrbe [lenti kép.

Széltében-hosszában találgatások folynak arról, hogy a program valószínű fejlesztője vagy az izraeli hadsereg fejlett Signal Intelligence (SIGINT) kapacitásáról híres 8200-as egysége, vagy pedig az Egyesült Államok.

Langer elmondta, véleménye szerint legalább két ország – valószínűleg Izrael és az Egyesült Államok – áll a Stuxnet mögött.

Izrael a hagyománynak megfelelően nem volt hajlandó kommentálni a Stuxnetben való állítólagos szerzőségét, magas rangú katonatisztek azonban nemrégiben megerősítették, hogy Iránnak számos technológiai nehézséggel kellett megküzdenie a natanzi dúsító centrifugái körül.

„Azt mondhatjuk, évekig kellett, hogy tartson a kifejlesztése, s a kód elemzése idején jutottunk erre a következtetésre, lévén a kontrollrendszerek kódja tizenötezer vonalas kód, és ez a mennyiség hatalmas”, állapította meg Langer.

„Ez a bizonyíték vezetett minket arra a következtetésre, hogy ez nem pusztán egy hacker műve”, folytatta. „Ezt egy ország kellett tegye, és azt a következtetést is levonhatjuk, hogy pusztán egy ország önmagában nem lett volna erre képes.”

Eric Byres számítástechnikai biztonsági szakértő, a Stuxnethez hasonló problémákkal küszködő ipari cégek számára megoldásokat kidolgozó Tolfino Security honlap vezetője a Postnak nyilatkozva arra mutatott rá, hogy az elmúlt hetekben drámaian megugrott a honlapját meglátogató irániak száma – ez pedig nagy valószínűséggel arra utal, hogy a vírus még mindig hatalmas kavarodást okoz az iráni nukleáris létesítményekben.

„Arra figyeltünk fel, hogy az előző évben talán ha egy vagy két látogatónk volt Iránból a webhelyünk biztonsággal foglalkozó oldalain”, mondta Byres [jobbra. „Irán számunkra sohasem bírt jelentőséggel, s most egyszerre tömegesen kezdtek tódulni a honlapunkra olyanok, akiket azonosítani tudtunk mint irániakat.”

Byres szerint a honlapra történő bejelentkezéskor néhányan nyíltan közölték is, hogy irániak, míg mások olyan cégek alkalmazottjainak próbálták kiadni magukat, amelyekkel rendszeresen dolgozik.

Eddig a Post beszámolója. Néhány szó a cikkben említett 8200-as egységről, amelyet héberül csak a szám alapján smone mátájimnak neveznek: az izraeli hírszerzés fontos részéről van szó, amely a képen látható Ávitál-hegyen működik, fő területe az úgynevezett szignál-hírszerzés és kódfejtés. Még 1952-ben hozták létre, Jafón az akkori szűkös időkben „uraságtól levetett”, vagyis az amerikai hadseregtől kiselejtezett felszereléssel. Két év múlva költöztették a jelenlegi helyére, ahol azóta jócskán kinőtte magát, elannyira, hogy ma ez az izraeli hadsereg legnagyobb egysége: több ezer katonát foglalkoztat. Parancsnoka mindig dandártábornok, akinek a személyét titokban tartják.

Az egység régóta piszkálja a terroristák csőrét, egyes állítások szerint 1999-ben még egy mobiltelefonnak álcázott pokolgépet is sikerült bejuttatniuk, és a robbanásban két tiszt sebesült meg. Idén a New York Times állította, hogy a szíriai atomlétesítmények ellen intézett izraeli megelőző csapás azért lehetett maradéktalanul sikeres, mert a 8200-as egység megbénította a teljes szíriai légvédelmet.

A 8200-asoktól leszerelők hagyományosan minden ujjukra tíz állásajánlatot kapnak, éspedig a hi-tech iparág legkövérebbjéből. Legtöbbjük a Check Pointnál, az ICQ-nál, az AudioCodesnál és a Gilátnál dolgozik.

Hatalmas skajach a program szerzőinek!

Angela Merkel a náci iráni politikáról

Mintha valami történne az utóbbi időben a világpolitikában. A Hamasz eszelős terrorja kellett ahhoz, hogy a világ egyes vezetői példaértékű józanságról tegyenek tanúbizonyságot?

Jó, jó, tudjuk: nem mindenki. A bánáti bazsarózsa szerelmese, úgy is, mint csikorgó Pannon Patkány, képes volt ötvenmilliót adni a tömeggyilkosoknak nagyjából abban az időben, amikor egy hamasznyik nyolc ártatlan embert mészárolt le egy vallási iskolában. Tudjuk azt is, csikorgó Pannon Patkányunk nem tesz különbséget harcoló felek közt, hanem – amint a hazai politikában – egyformán oszt mindenkit. Itt: tolvajt és tolvajt, a Szentföldön: gyilkost és áldozatot.

Mindazonáltal vannak biztató jelek. Ezek közé sorolható mindenképp Simon Peresz párizsi útja s az, ahogyan Nicolas Sarkozy révén Franciaország – szinte száznyolcvan fokos fordulattal – Izrael ügye mellé sorakozik fel. Ezek közé sorolható a republikánus elnökjelölt McCain izraeli látogatása, amelyről szólni fogunk. S ezek közt van Angela Merkel jeruzsálemi útja.

Németország a második világháború óta, hagyományosan, Adenauertől kezdődően mintegy kényezteti Izraelt. (Természetesen a valódi Németországról írok, a Szövetségi Köztársaságról - nem az egy időben létezett Zónáról, a nácizmust bolseviki formában tovább éltető terror-államról). Ez valahol el is várható a múlt fényében – vagy megfordítva: Németország a múlt miatt erkölcsileg nem alkalmas arra, hogy nemzetközi fórumon szembekerüljön a zsidó állammal.
A német vezetők azonban sorra-rendre azon voltak, hogy ne csak a kötelező erkölcsi minimumot hozzák. A jó Willy Brandt, aki nem volt politikusnak való (bele is bukott abba, hogy fő munkatársáról, jobb kezéről kiderült: a keletnémet Zónának, s azon keresztül a vörös rémnek kémkedik), lengyelországi látogatásakor felkereste Auschwitzot, és térdre hullott az áldozatok emléke előtt. Soha megrázóbb katarzist. És soha jobb magyarázatot arra, miért volt képes a német nép szembenézni a saját múltjával (és erre miért nem képes a francia, a szlovák, a magyar, a román).

Angela Merkel izraeli útját különös érdeklődés előzte meg. Az ilyesmi óhatatlanul felkél, ha német kancellár látogat Izraelbe. Ezúttal voltak disszonáns hangok is; mint alább írtunk róla, egyes izraeli képviselők kifogásolták, hogy a kancellár asszony németül szólal fel a Kneszetben (dacára annak, hogy két korábbi élvonalbeli német politikus, Johannes Rau és Horst Köhler, már megtette ezt).

Merkel asszony persze viselkedhetett volna másképp. Hozhatta volna a kötelező minimumot (noha vannak, akik számára ez is teljesítmény, a Pannon Patkány például nem volt erre képes). Megmaradhatott volna az obligát Jád Vásem-beli látogatásnál, koszorúzgatásnál, sehová nem vezető, dupla fenekű, sunyi beszédeknél, Izrael „önmérsékletre” intésénél, falmelléki dumáknál, komoly kérdések kikerülésénél. Kicsit szégyenkezett volna, az igaz, de közben fél szemét hazája gazdaságára függeszthette volna lélekben. Mert a politikusok előtt mindig ott lebeg ilyenkor a rémkép. El kéne ítélni az iszlám rémtetteket, hát igen, a vak is látja, hogy Izraelnek van igaza. Csakhogy: ha én megbántom ezt a nyomorult, hisztérikus, mocsadék, tetű, paprikajancsi Ahmedinácit, ezzel rontok az iráni reláción, minek következtében ennyivel és ennyivel csökken az export, az pedig így és így hat a fizetési mérlegre, és az ilyen és ilyen Rt., meg Ltd., meg S.p.A., meg GmbH ennyi és ennyi főt kényszerül elbocsátani, és akkor a segélyezés ennyibe meg ennyibe kerülne a költségvetésnek, és akkor az egyensúly ezt megszenvedi, én akkor a legközelebbi választásokon a munkanélküliség mián valagba leszek rúgva, és zúgva szállok, mint a győzelmi lobogó a friss, tavaszi szélben. És akkor alászolgája, lébecolás. Igazuk van az izraelieknek, hogyne lenne, de én ezt nem mondhatom ki.

Így fest a hazájáért felelős nyugati politikus gondolatmenete.

De nem Angela Merkelé, aki a jelek szerint pontosan felmérte: ha a mostani trend folytatódik, még ötven év, és nem kell holmi munkanélküliségi ráta meg fizetési mérleghiány miatt aggodalmaskodnia az euroatlanti civilizációnak. Ahol szabad választások sem lesznek, miután maga az euroatlanti civilizáció sem fog létezni. Amit az atom-robbanófejjel felszerelt iráni interkontinentális rakéták nem végeznek el, azt elvégzi majd az iszlamista asszonyok méhe.

Angela Merkel – tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség újra felhívta az ENSZ Biztonsági Tanácsának figyelmét az iráni atomfegyverkezésre – üdvözölte ezt a lépést és sürgette a nemzetközi közösséget, késedelem nélkül cselekedjék, s akadályozza meg a teheráni terveket. Angela Merkel aláhúzta, hogy Irán durván túltett minden határon. Angela Merkel párhuzamot vont a náci párt németországi hatalomba emelkedése és az iráni atomfegyverkezés között, amikor arra figyelmeztetett: a múltban a világ vezetői nem voltak hajlandók kiállni a konkrét fenyegetésekkel szemben, s ezzel a világra zúdították a történelem legnagyobb katasztrófáját.

Angela Merkel elítélte Ahmedinedzsádot, amiért nem hajlandó elismerni Izraelt. „Az olyan elnök, aki megkérdőjelezi Izrael létjogosultságát és megkérdőjelezi a Holocaustot, nem számíthat Németország részéről toleranciára.”

Angela Merkel azt is kijelentette: az, aki Izraelt fenyegeti, Németországot fenyegeti.

Világos és egyértelmű szavak. Adná Isten, hogy a világ minél több vezetője vélekedését közölhessük hasonló örömmel.

Iráni atom, avagy egy hanyatló civilizáció tébolya

Amit nem akarok, az nincs is.
Ha jön a szörnyeteg, behunyom a szememet. Én nem látlak, tehát te sem láthatsz engem.

Napjában valószínűleg milliószor mondják ki, írják le, igazság gyanánt, noha hazugság: az Irak elleni amerikai háború igazolhatatlan volt, mert Iraknak nem is voltak vegyi fegyverei.

Mintha Irakot semmilyen más indokkal nem lehetett és kellett volna leteríteni. Mintha az Irak elleni háború „amerikai” háború lett volna, és a koalícióban nem vett volna részt egy-két tucat ország – Francia- és Németországon kívül tulajdonképpen a világ színe-java.

S mintha Iraknak nem lettek volna vegyi fegyverei.

És: mintha a szövetségesek vegyi-, biológiai és atomfegyverek tonnáit találták volna, akkor most az ellenzők azt állítanák: kérem, az Irak elleni „amerikai” háború teljesen jogos volt, Szaddám Huszein, ez a disznó, ezt vagy azt tartott.

Nem… A világ egy része megőrült. Irak röviddel a háború megindulása után mártírszerepben találta magát. Irak azért lehetett mártír, és ma azért hazudhatják azt sok millióan, hogy Iraknak nem volt vegyi fegyvere – dacára annak, hogy azokat épp úgy bevetette egy másik ország ellen, mint a saját lakosságával szemben viselt háborúban –, mert Irakot az Egyesült Államok támadta meg, és az Egyesült Államokon kívül csak egy olyan ország akadt e kerek világon, amelynek a közvéleménye helyeselte Szaddám rendszerének eltávolítását: Izrael.

Soha még háborúról ennyit nem hazudtak a világtörténelem során; és legfeljebb csak egyről fognak majd, és ez az Irán elleni hadjárat lesz. Már ha lesz.

Jelenleg nagyon úgy fest a dolog, hogy nem lesz. A CIA nemrég napvilágot látott jelentése ugyanis elébe megy a magukat békeharcosnak hazudó, valójában Amerika- és Izrael-ellenes százmilliók majdani hazugságainak, amelyekhez képest az Irakkal kapcsolatos hazudozás szelíd füllentés lesz majd csak, és azt állítja, Iránnak nincs atomfegyvere, és nem is dolgozik azon, hogy legyen. 2003-ban leállították a programot, és a program azóta is áll.

Ávi Dichter izraeli közbiztonsági miniszter katasztrofálisnak nevezte az amerikai hírszerzésnek az iráni nukleáris programról szóló, úgynevezett felmérését vagy becslését, és kijelentette: ebből ugyanakkora baj lehet, mint 1973-ban volt, amikor az izraeli vezetés – máig tisztázatlan okokból – egyszerűen nem volt hajlandó elhinni azt, hogy Egyiptom és Szíria agresszióra készül ellene. Pedig maga Husszein, az Izraellel akkor még hadban álló (de már a béke felé kacsintgató) uralkodója repült titokban Tel-Avivba, hogy figyelmeztesse a zsidó államot. Neki sem hittek. Izrael egy megelőző csapással épp úgy elejét vehette volna az arab agressziónak, mint 1967-ben, amikor hat nap alatt eltörte az arab világ gerincét. Ódzkodtak ettől, s nagy véráldozat lett az eredmény. Azután sok hónapig játszották a bizottságosdit, hogy ki volt emiatt a felelős. Biztosan rá is jöttek, csak én már nem emlékszem rá.

Az amerikai nemzetbiztonsági becslésekkel közismerten illik csínján bánni. Olvasom Brian Latell nyugállományú CIA-elemző After Fidel című könyvében, hogy az amerikai hírszerző szervezetek – mondjuk így – összeférhetetlensége már sok érdekes eredményhez vezetett. Latell, a volt Kuba-elemző a Fidel Castro viselt dolgait taglaló művében szót ejt a Havanna által a hetvenes és a nyolcvanas években támogatott Puerto Ricó-i terroristákról, akik „köztörvényes bűnözői tevékenységet folytattak a szigeten és az anyaországban (…) A (…) kubai hírszerző ügynökök mintegy húsz éven át segítették őket: az együttműködés minden bizonnyal már a hatvanas évek elején kezdetét vette. Ám az FBI nem továbbította felénk, hírszerzők [azaz a CIA – R.] felé mindazt, amit 1975-re megtudott az Egyesült Államok területén véghezvitt terrorizmus támogatásáról. Ha akár csak körvonalaiban tisztában lettünk volna a kubai kormány tevékenységével, elemzésünkben nyilván teljesen más következtetésekre jutunk.”

Bizony: a CIA az FBI-nak köszönhetően nem tudott arról, hogy Puerto Ricó-i terroristák tombolnak az országban. Hogy miért? „(...) Akkoriban (...) a CIA és az FBI nyíltan rivalizált egymással. Ami kis együttműködés létezett, az is marginális volt, a két bürokratikus szervezet szinte egyáltalán nem talált egymással közös nevezőt. A feszültség bizonyos értelemben érthető volt. A jog betartatása és a külföldön történő hírszerzés feladata nem egyszer ellentmond egymásnak. Az FBI ügynökeinek célja mindenekelőtt az volt, hogy a létező bizonyítékok felhasználásával vádat emeltessenek a bűnelkövetőkkel szemben. A CIA tisztjeinek viszont törvényi kötelességük a külföldi hírforrások és módszerek védelme, így aztán csak vonakodva mennek tanúskodni a bíróságra, és azt sem kedvelik, ha jelentéseiket bizonyíték gyanánt használják fel” – magyarázza Latell.

A szerző szerint a „rivalizálás, az egymásnak való keresztbe tevés éveken át folyt, és nagyban hozzájárult az amerikai ügynökségek előrejelzési képességeinek gyengüléséhez – erre aztán a szeptember 11-i események világítottak rá vészesen. Reméljük, hogy a nemzetbiztonság új igazgatója nekilát e probléma orvoslásának, és biztosítani fogja, hogy a CIA és az FBI a jövőben tandemben dolgozzanak.”

Nos, úgy tűnik, Ávi Dichter, aki korábban egyébként az izraeli elhárítást, a Sabakot vezette, így aligha hihetjük, hogy a levegőbe beszél – joggal ingerült. Adva van egyfelől egy nyilvánvalóan klinikai elmebeteg, bizonyos Mahmúd Ahmedinedzsád, aki minden lehető és lehetetlen alkalmat megragad arra, hogy a zsidó állam elpusztításáról papoljon, adva van egy iráni atomprogram, amely az iszlám forradalom óta áttekinthetetlen, a másik oldalon pedig adva van egy CIA-elemzés, ami lényegében azt állítja, amit nem akarunk, az nincs is; amit nem akarunk látni, az nem létezik, hagyjanak már nekünk békét mindenféle iráni atomfegyverkezéssel, mert mi mostan az elnökválasztással vagyunk lassacskán elfoglalva.

Lássuk a legújabb amerikai álláspont szerint 2003 óta „álló” iráni atomprogramot. Ami nem Ahmedinedzsád alatt vette kezdetét, hanem a hidegháború idején, az ötvenes években, amerikai vezérlettel és kétoldalú egyezmények útján. Az atomenergia békés célú felhasználása érdekében 1957-ben írták alá a szerződést, 1959-ben megalapították a Teheráni Nukleáris Kutató Központot, amelyet 5 megawattos amerikai nukleáris kutatóreaktorral szereltek fel – ez 1967-ben kezdett működni dúsított urániummal. Rá egy évre Irán aláírta az atomsorompó-szerződést. Pahlavi sah tervei arról szóltak, hogy az ezredfordulóra huszonhárom atomerőmű üzemel majd Irán-szerte. „Az olaj nemes anyag, túlságosan is értékes ahhoz, hogy elégessük – adta hírül meglepő gondolatait az uralkodó 1974-ben, az olajárrobbanás időszakában. – Lelki szemeinkkel látjuk, hogy mihamarabb huszonháromezer megawattnyi energiát termelnek az atomerőművek.” Az első ilyen létesítmény Busehr lett. 1975-ben a bonni Kraftwerk AG – a Siemens és a Telefunken közös vállalkozása – 4-6 milliárd dolláros szerződést írt alá Iránnal, s az alvállalkozójuknak, a Thyssen-Kruppnak 1981-re kellett volna legyártania a két 1,196 megawattos egységet.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter 1975-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy aláírja a 292. sz. Nemzetbiztonsági Határozati Memorandumot, amely kikövezte az utat az amerikai cégek hatmilliárd dollárt meghaladó iráni közreműködése előtt. Irán abban az időben napi hatmillió hordó – vagyis közel egymillió köbméter – olajat termelt, ötven százalékkal többet, mint ma. Gerald Ford elnök 1976-ban engedélyezte, hogy Irán amerikai gyártmányú berendezéshez jusson, s azzal ki tudja vonni a plutóniumot a nukleáris reaktor fűtőanyagából, sőt Ford elnöksége alatt az ellen sem emeltek Washingtonban kifogást, hogy Teherán nagyobb mennyiségű plutónium és dúsított uránium birtokába jusson – márpedig ez az atombomba előállításának két alapvető feltétele. Az akkor még megbízható amerikai szövetségesnek számító Iránban megvetették a lábukat az amerikai cégek – mindenekelőtt a Westinghouse és a General Electric – a hatalmas üzlet reményében. Senki nem számított arra, hogy az együttműködés egy napon a világ rémálma lesz. Több mai első vonalbeli amerikai politikus – így Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter és Paul Wolfowitz – bábáskodott annak idején az iráni atomprogram körül, akkor még üzletemberi minőségben.

A forradalom mindent megváltoztatott. Irán tudatta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel (NAÜ), hogy saját maga által előállított fűtőanyaggal kívánja folytatni a nukleáris programját. Az Egyesült Államok nyomása alatt azonban a NAÜ elállt az együttműködéstől. Franciaország is megtagadta, hogy 1979 után dúsított uránt adjon el Iránnak, amelynek azt is el kellett viselnie, hogy az európai országok nagy részével a gazdasági együttműködés sem volt már oly gördülékeny, mint korábban. Nyugati kormányok több milliárd dollárt ruháztak be korábban harminc évre az iráni Eurodif programba: ezt 1973-ban hozták létre francia, belga, spanyol és svéd közreműködéssel. Irán most ezekhez a pénzekhez sem férhetett hozzá. Khomeini 1986-ban meggyilkoltatta az Eurodif igazgatóját, Georges Besse-t. A gyilkosságot a francia igazságszolgáltatás megpróbálta taktikai okokból a szélsőbaloldali Action Directe terroristáira kenni, ez a kísérlet azonban haloványosra sikeredett, s ma már egyértelmű, hogy a gyilkosságot az iráni titkosszolgálat követte el. Azt már nem lehetett az Action Directe-re kenni, hogy a teheráni irányítás alatt álló Hezbollah terrorszervezet francia állampolgárokat rabolt el. Párizs 1991-ben adta be végül a derekát, amikor 1,6 milliárd dollárt adott vissza Iránnak. 1979-ben a Kraftwerk Union vonult ki Iránból, amikor a busehri létesítmény egyik reaktora ötven, a másik nyolcvanöt százalékos készültségben volt. A távozás indoka az volt, hogy Irán 450 millió dollárral maradt el a részletfizetés terén. A Kraftwerk 1984-ben vizsgálta felül döntését, de a munka folytatását az irak-iráni háború befejezéséhez kötötte. Ugyancsak kivonult Iránból a francia Framatone. Irán és Nyugat-Európa gazdasági kapcsolatai ekkor teljesen befagytak.

Irak 1984. március 24-én mérte Busehrre az első légitámadást, amelyet 1988-ig még számos másik követett. Az iráni nukleáris program ezzel teljesen megbénult, s Teherán csak 1990-ben kezdett újabb partnereket keresni, ami nem ment könnyen, mert az Egyesült Államok feketelistára tétellel fenyegetett meg minden olyan céget, amely kereskedni próbál Iránnal. Végül 1995-ben, az oroszokkal sikerült megállapodni arról, hogy az állami Atomsztrojekszport a busehri egyes számú erőműbe beépít egy 915 MW-os VVER-1000 víztúlnyomásos reaktort. Egy év múlva Kína is beszállt az erősen megkérdőjelezhető üzletbe, minden amerikai nyomás dacára.

Alireza Dzsafarzadeh prominens iráni disszidens 2002. augusztus 14-én fedte fel, hogy Busehren kívül létezik két másik titkos iráni atomlétesítmény is: a natanzi urániumdúsító és az araki nehézvízgyártó. Három hónappal később Irán uniós nyomásra felfüggesztette az urániumdúsítást (amely tevékenység önmagában egyébként nem mond ellent az atomsorompó-szerződésben vállalt kötelezettségeknek), 2005-ben azonban – öt nappal Mahmúd Ahmedinedzsád elnökké választását követően, CIA-jelentés ide vagy oda – felújította az uránátalakítást az iszfaháni létesítményben. Az atomfegyver kifejlesztése vallási kérdéssé vált – mi több, ezzel kapcsolatban fatvák is születtek. Ali Khamenei ajatollah egyes jelentések szerint 2005-ben vallási parancsolatban tiltotta meg atomfegyver előállítását, felhalmozását és bevetését – ennek a fatvának a szövegét azonban a mai napig nem hozták nyilvánosságra, bár arra hivatkoztak a NAÜ egyik bécsi találkozóján. A San Francisco Chronicle egyik, még 2003. október 31-én kelt jelentése szerint nem csak Khamenei, de számos más nagyajatollah és főpap tette le a garast amellett, hogy az iszlám tiltja tömegpusztító fegyver előállítását és bevetését. Arra nézvést, hogy az iszlám jog, a saría mégsem tiltja az atomfegyvert, az első hírt egy reformista iráni internetes napilap, a Rúz közölte 2006. február 16-án. Eszerint egy szélsőséges kumi főpap új fatvát adott ki, miszerint a hitetlenek ellen igenis szabad atomfegyvert alkalmazni. Az érintett néhány nap múlva a hivatalos iráni hírügynökségnek, az IRNÁ-nak nyilatkozva cáfolta, hogy ilyen fatvát adott volna ki.

2005. szeptember 19-én – amikor a CIA mostani jelentése szerint az iráni atomprogram már két éve „állt” – az Európai Unió citálta az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé a kérdést, s 2006. januárjában azt állította James Risen, a New York Times riportere a State of War [Hadiállapot] című könyvében, hogy 2000 februárjában visszafelé sült el az Egyesült Államok Operation Merlin nevű titkos művelete, melynek eredeti célja az volt, hogy szándékosan hibás atomfegyver-tervet juttassanak el Iránnak, s ezzel késleltessék az atomprogramját. De nemhogy ez történt volna, hanem a terv még fel is gyorsította a programot, mert az irániak rájöttek arra, hol rejlenek abban a turpisságok.

2006. február 4-én a NAÜ kormányzótestülete 27-3 arányban, 5 tartózkodás mellett arra szavazott, hogy az iráni atomfegyverkezési ügy kerüljön a Biztonsági Tanács elé. Ezután Irán megkezdte szinte ugyanazt a húzd meg, ereszd meg-játékot, amit Szaddám Huszein jó évtizeden át sikeresen játszott el a világgal. Mahmúd Ahmedinedzsád 2006. április 11-én bejelentette: hazája sikeresen dúsított urániumot. A hír – annak tükrében, hogy az iráni elnök több alkalommal elpusztítással fenyegette meg Izraelt, illetve azzal készült az amerikai csapásra, hogy negyvenezer kamikázét képezett ki – megdöbbentette a világot. Április 24-én Ahmedinedzsád „hamis rezsimnek” nevezte a zsidó államot, amelynek nincs joga létezni, s lakosait arra szólította fel, térjenek vissza Európába. „Hisszük, hogy a zsidóknak, mint bármely emberi lénynek, joga van boldogságban, jólétben élni, és a biztonság áldásait élvezni”, hangzott az elnök mondandója. „Engedjük, hadd térjenek vissza a szülőföldjükre és országaikba.”

Még egyszer tehát: alighanem joggal állítja Ávi Dichter, hogy „valami nem működött” Amerikában, amikor ez a jelentés készült. „Azt kell remélnünk, az Egyesült Államok tudni fogja, hogyan korrigálja ezt [a hibát]”, hiszen „a világ vezető szuperhatalmának téves koncepciója nem pusztán amerikai belügy. Aggodalomra ad okot Izrael és sok más ország számára.”

Kedves CIA, szíveskedjetek még egy kört futni! Attól ugyanis, hogy ti kijelentitek, nincs iráni atomprogram, még van. A nyilvánvaló tagadása ezen a szinten – ahol feltehetően már nem futóbolondok dolgoznak – nem megmosolyogtató, hanem egy hanyatló civilizáció tébolyának kórisméje.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!