Az Új Kelet e heti számából: Törésvonalak Szíriában

A Sunday Telegraphnak „az egész régió lángba borítását” ígérte egy nyugati légtérzár bevezetése esetére, egy orosz tévének viszont az Arab Liga által kidolgozott béketerv elfogadásáról beszélt Básár Asszad szír diktátor.

Az ENSZ jelentése szerint már a háromezret is meghaladja a szíriai rezsim biztonsági erői által meggyilkolt ellenzékiek száma az országban. Noha a szíriai ellenzék eddig jellemzően nem kérte azt, hogy a NATO avatkozzon be tevőlegesen a felkelők oldalán, és buktassa meg Básár Asszadot, miként azt Moamer Kadhafi líbiai vezetővel tette, az utóbbi időben néhány alkalommal felmerült annak az igénye, hogy a NATO hozzon létre Szíria felett légitilalmi övezetet. Ezt azzal indokolták, hogy – meg nem erősített jelentések szerint – egyre több katonai egység áll át a felkelők oldalára, és tartani lehet attól, hogy a rezsim beveti ellenük a légierőt, miként az Líbiában is megtörtént.

Óriásplakátok az öreg és a fiatal Asszad portréjával. Negyvenegy év rendőrállam: gombócból is sok

Asszad és rendszere továbbra sem hajlandó elismerni, hogy a népfelkelésnek bármilyen legitimitása lenne, és ragaszkodik ahhoz, hogy a nyugtalanságért a „külföld” által támogatott fegyveres bandák a felelősek, amelyek eddig ezernél több rendőrt, katonát és biztonságist öltek meg. Ez eddig a legnagyobb kihívás, amivel a jelenlegi elnök szembenéz, és ugyan nem a legvéresebb, de mindenképp a legkiterjedtebb és leghosszabb népmozgalom a modernkori Szíria történelmében.

A szíriai diktátor a brit Sunday Telegraphnak adott interjúban kijelentette, hogy egy, a rezsimje elleni külső intervenció „újabb Afganisztánhoz” vezetne; országa a térség súlyponti hatalma, amelynek szétzilálódása az egész térség felperzselését hozná magával. Mint mondta, hazája „minden tekintetben különbözik Egyiptomtól, Tunéziától, Jementől. Más a történelme. Más a politikája.” A szíriai elnök szerint a felkelés „harc az iszlamizmus és a pánarabizmus között”. Az utalás arra vonatkozott, hogy még apja elnöksége idején, 1982-ben a Muzulmán Testvériség lázadását tiporta el az uralmon lévő Baath párt Hama városában, egyes becslések szerint húszezer embert gyilkolva meg. „Az ötvenes évek óta harcolunk a Muzulmán Testvériséggel, és még mindig hadakozunk velük”, mondta Asszad.

Rendszerhű alaviták tüntetése. A változás nem érdekük, mindent rajtuk kérnének számon

Az elnöki kommentárok arról tanúskodnak, hogy a szíriai rendszer, amely hónapok óta mégoly brutalitással sem képes úrrá lenni a népfelkelésen, egyre nyugtalanabbul érzi magát, és – különösen Moamer Kadhafi erőszakos halála óta – egyre nyomasztóbb eshetőségként tartja számon a NATO lehetséges beavatkozását, holott egyetlen nyugati hatalom sem fenyegetőzött a baathista rezsim erőszakos megbuktatásával.

Teljesen más hangnemet ütött meg a szíriai államfő egy orosz tévéállomásnak vasárnap adott interjújában. „Együttműködünk valamennyi politikai erővel, azokkal is, amelyek már a válság előtt is léteztek és azokkal is, akik az alatt emelkedtek fel”, mondta szinte megkönnyebbülten azt követően, hogy az Arab Liga a hét hónapja tartó vérontás megfékezése céljából béketervet készített. Az elképzelés szerint Válid Muálem külügyminiszter és Bouthaaina Sáábán, az elnök befolyásos politikai tanácsadója Kairóban kezdene tárgyalásokat az ellenzékkel.

Asszad hozzáállásában mindenképp új és biztató elem, hogy hajlandó tárgyalni, eddig ugyanis kizárólag az ellenzék feltétel nélküli behódolását látta elképzelhetőnek – noha természetesen még kérdéses, hogy a rendszer hajlandó lesz-e előfeltételek nélkül érdemi tárgyalásokba kezdeni. Szíria eddig kizárólagos belügyének tekintette a lázadás katonai erővel történő leverését, és kikérte magának, hogy abba bárki, akár az Arab Liga is, beleszóljon.

Az Asszad ellen tüntetők nem szívesen mutatják az arcukat

Az ellenzék azt állította, Asszad korábbi, párbeszéddel kapcsolatos felhívásai taktikai jellegűek voltak, azokat komolyan venni nem lehetett, különösen annak tudatában nem, hogy a rendszer az utolsó hetekben fokozta a brutalitást, tömegesen tartóztatja le, hurcolja el és kínozza meg az embereket, s az összecsapások is egyre hevesebbek: ellenzéki adatok szerint csak az elmúlt hétvégén hatvanegy polgári személy és harminc katona vesztette életét.

Különösen élénken kínálkozik a párhuzam a líbiai és a szíriai események között annak okán, hogy Líbiához hasonlóan Szíria is törzsileg megosztott állam. Az egykori ottomán-török tartományból az első világháború után mesterségesen kialakított, ma körülbelül 23,1 milliós ország lakossága túlnyomórészt szunnita muzulmánokból áll, de a politikai és gazdasági hatalom, valamint a hadseregbeli kulcspozíciók többsége a három és félmilliós alavita kisebbség kezében van.

A síita iszlámnak ez a misztikus ága, amely nem nélkülöz bizonyos keresztény elemeket sem, 1930 és 1937 között még saját államot is magáénak mondhatott Latakia fővárossal. Az alavita kisebbség az állampárt szerepét betöltő Baathban 1966-ban, az állam élén pedig Hafez Asszad ezredes 1970-es puccsával szilárdította meg vezető szerepét. Miután minden fontosabb pozíció az övék, a kíméletlen fegyveres szervezeteket és a rettegett titkosszolgálatot pedig kizárólag ők működtetik, nem kétséges az sem, hogy a többségi szunnita társadalom egy rendszerváltás esetén igen kemény formában rajtuk, mint bűnbakokon kérné számon az elmúlt évtizedek valamennyi sérelmét.

Szovjet gyártmányú gyalogsági harci jármű Homszban. Bevethetik a légierőt is

Amennyiben Latakia az alaviták legfőbb erőssége, úgy a felkelő szunniták egyik fellegvárának mindenképp a Damaszkusztól 140 kilométerre északra Homsz városa tekinthető, ahol az erőszak az utóbbi időben a legtöbb áldozatot szedi. A libanoni határhoz közel eső, stratégiailag fontos településen található a két szíriai olajfinomító egyike, így a rendszer számára különösen nyugtalanító, hogy a fegyveres felkelés épp itt bontakozott ki a legnagyobb erővel, és a hadseregből dezertált – kényszersorozott – katonák itt ölték meg a legtöbb Asszad-hű fegyverest.

Míg az 1982-es nagy felkelést a Muzulmán Testvériség irányította, a mostani lázadás annak vezetői szerint nem iszlamista jellegű és annak fő kiváltó oka az elnyomás és a szegénység volt. A nagyrészt még mindig központilag irányított szíriai gazdaság, amely a Szovjetunió összeomlása óta elveszítette legfőbb patrónusát, és komoly nehézségektől szenvedett, semmiféle választ nem volt képes adni a most lezajlott globális pénzügyi válságra, s annak nyomása alatt gyakorlatilag összeroppant – miként azt az „arab tavasz” többi helyszínén is tapasztalni lehetett.

Egy fotó, ami nem túl jó ómen lehet Asszadnak. Hamarosan randevúznak a pokolban?

Asszad, akinek apja negyvenegy éve hozta létre a család nevével fémjelzett rendőrállamot, a felkelés idején néhány alkalommal már ígért politikai reformokat, ám kérdéses, hogy egy akár teljesen tiszta és szabad választás esetén politikai erők mérkőznének meg egymással, vagy inkább etnikai és vallási alapon újulnának ki a törésvonalak a többségi szunniták és a kisebbségben lévő alaviták, drúzok és megmaradt keresztények között (a rezsim a valaha virágzó szíriai zsidó közösséget már régen felszámolta). Ugyancsak kérdéses, hogy egy Asszad utáni Szíriában mekkora szerephez jutna az iszlám fundamentalizmus, amit a baathista állam vaskézzel tört eddig le. A legfőbb ellenzéki ernyőszervezet, a Szíriai Nemzeti Tanács élén egy világi, nyugati oktatásban részesült professzor áll jelenleg Burhan Ghalioun személyében, de a testületben jelen vannak iszlamista politikusok is.