Szultán koronaherceg halála után a mindennemű reformot ellenző Szájíf lehet az új trónörökös, aki helytelennek tartja, hogy Abdullah király 2015-re választójogot ígért a nőknek. Ugyancsak a konzervatív visszarendeződés irányába mutat a tunéziai választások végeredménye, Egyiptomban a Muzulmán Testvériség megerősödése és az, hogy a Kadhafi alól felszabadult Líbiában is a sária lesz a jogrend alapja.
Nyolcvan évesen, közelebbről meg nem határozott betegségébe halt bele Szultán bin Abdulazíz al-Szaúd, aki gyógykezelésen tartózkodott az Egyesült Államokban. A haját-szakállát koromfeketére festető, önmagát hormoninjekciókkal fiatalon tartó, harmincnál több feleséget elfogyasztó Abdullah király – aki a Wikileaksnek kiszivárogtatott amerikai követségi táviratok tanúbizonysága szerint mértéktelenül fogyasztja a Viagrát, hogy továbbra is hódolhasson a szex örömeinek, csak a helyi szokásokat követi, amikor úgy viselkedik, mint aki sohasem akar meghalni – elmúlt nyolcvanhat éves; ő a világ legidősebb, hatalmon lévő uralkodója még akkor is, ha 2003-ban még gyereke született.
Szaúd-Arábiában nincs meghatározott öröklési rend, a szokás az, hogy az uralkodó maga nevezi ki az utódját, akire általában csak hosszadalmas várakozás után, hajlott korban kerül sor: a Szaúd-ház tagjai sokáig élnek és ragaszkodnak a hatalomhoz. Akadt, akit lemondattak, mint Szaúd, és olyan is, akit meggyilkoltak, mint Fejszál, de senki sem került trónra ötven éves kora előtt, a mostani uralkodónak, Abdullahnak pedig éppenséggel 81 éves koráig kellett várnia a sorára.
Szultán bin Abdulazíz al-Szaúd (1930-2010)
Abdullah bin Abdulaziz al-Szaúd, az államalapító király hatodik fia 2005. augusztus 1-jén, a 81. születésnapján lépett trónra, és nem sokan hitték volna, hogy – legalábbis helyi mércével – reformer uralkodó hírében fog egy napon állni: reformokat általában nem az aggastyánok kezdeményeznek. Abdullahot Khálid király (ur. 1975-1982) jelölte utódául, és a jelölés annak idején nagyon sokaknak nem tetszett, többek közt az utódlásba egy alkalommal tevőlegesen is beavatkozó Nemzeti Gárdának sem. 1977-ben hatalmas vita folyt több száz herceg között Rijádban, vajon Abdullah alkalmas-e a trónra. A herceg végül csak 1982-ben, féltestvére, Fahd trónra lépése napján lett hivatalosan koronaherceg.
Fahd király 1995-ben szenvedett el súlyos agyvérzést, és attól fogva Abdullah régensként tulajdonképpen ellátta az uralkodói teendőket, tíz évvel későbbi megkoronázása csak formalitás volt. Egyáltalán nem mondhatók azonban formálisnak az általa életbe léptetett reformintézkedések. 2009-ben reformpárti vejét tette meg oktatási miniszternek, majd teljesen átalakíttatta az igazságszolgáltatást, piacbarát intézkedésekkel igyekezett beruházókat csalogatni az országba, egy sor gazdaságélénkítő intézkedést tett, tudományegyetemet alapított, ahol nők és férfiak együtt tanulhatnak, sőt, bátorítani kezdte a nem olajalapú energiaszektor – nap- és atomerőművek – fejlesztését, mert rádöbbent arra, hogy a fekete arany egy nap elfogy. Neki köszönhető, hogy a királyság tavalyi költségvetésének egynegyedét az oktatás fejlesztésére szánja.
2005 óta lehet találkozni nyugati egyetemi városokban szaúdi diákokkal; ennek oka az, hogy Abdullah ebben az évben indította be nagyszabású ösztöndíjprogramját, melynek keretében a fiatalok – nők is! – neves felsőoktatási intézményekben tanulhatnak. Hetvenezer diák utazott ki a program keretében huszonöt különböző ország egyetemére, a legtöbben angolszász országokba. Ma csak az Egyesült Államokban 22 ezer szaúd-arábiai diák tanul.
Abdullahot régensként érte 9/11 és a megdöbbentő hír, hogy a tizenkilenc gépeltérítőből tizenöt szaúd-arábiai állampolgár volt. Titkosrendőrsége hátborzongató brutalitással csapott le az al-Kaida vélt és valós tagjaira, akik közül sokan hóhérbárd alatt végezték a piactereken. A királynak minden oka megvolt a szigorra: egyfelől ezt várta el tőle legfontosabb kereskedelmi és katonai partnere, az Egyesült Államok, másfelől magát a minden változás elől mereven elzárkózó feudális rendszert is meg kellett oltalmazni egy esetleges iszlamista forradalmi felforgatástól.
Legfőbb érdeme azonban, hogy a 2010-ben kezdődött Arab Tavasz fényében felismerte: a gazdasági viszonyokon változtatni kell. Szaúd-Arábiát a világ köztudata gondtalan és nagyon gazdag olajállamnak könyveli el, holott a megcsontosodott rendszerbe kódolt bajok hatalmasak, és a királyság GDP-je az olajárak folyamatos növekedése ellenére a világranglista 41. helyén szégyenkezik 22 ezer dollárral, ami nem sokkal több, mint a magyarországi 19 ezer dollár, és sokkal kevesebb, mint az Izraelben egy főre jutó közel 30 ezer dollár. A királyi rendeletek lehetővé tették egy monstre, 37 milliárd dolláros jóléti program beindítását, amelynek 2014-re kellene számottevően javítania az oktatás- és egészségügyben, valamint az infrastruktúrában leledző állapotokat.
A király már ezekkel az intézkedésekkel is igen sok ellenséget szerzett, a legtöbben azonban mégis épp a Szaúd-házban orroltak meg rá, melynek tagjai hozzászoktak ahhoz, hogy a legkülönfélébb „költségvetésen kívüli” módszerekkel vasaljanak ki a kincstártól irdatlan összegeket. Bármennyit kerestek a királyi család tagjai, az nem volt elegendő; a legrangosabb hercegek által pluszban elsikkasztott összeg évi tízmilliárd dollárra rúgott. Erre voltak a legnagyobb projektek, olyan titkosak, hogy még a pénzügyminisztérium sem tudhatott róluk. Az egyik a Két Szent Mecset Projekt, a másik a védelmi minisztérium stratégiai készletező projektje. Ezek a beruházások a Nemzeti Kereskedelmi Bankon keresztül szipolyozták az államkasszát. Egy szaúdi herceg, aki másfél évtizede washingtoni nagykövet volt, arra panaszkodott, hogy napi egymillió hordónyi nyersolaj jövedelmét öt-hat, a tűzhöz közel lévő herceg költheti el, míg a többieknek alig marad valami.
Az uralkodócsalád tagjai megtehették, hogy pénzt vesznek fel valamelyik banktól, utána pedig egyszerűen nem adják meg a kölcsönt. E gyakorlat miatt egy idő után az ország tizenkét kereskedelmi bankja csak rendkívüli körültekintéssel kölcsönzött hercegeknek. A hercegeket a bankok négy csoportra osztják: a csúcspozícióban lévők, épp mert nagyon gazdagok, soha nem igényelnek kölcsönt; a második csoportban lévő, szintén magas rangúak rendszeresen folyamodnak érte – náluk már csak úgynevezett lombardhitel jöhet szóba, vagyis a kölcsön ellenértékének valamilyen befektetés vagy letét formájában, akár más banknál is, léteznie kell. A harmadik csoportban több ezer hitelképtelen herceg van; a negyedik csoportba tartoznak azok, akik nincsenek hercegi rangban, ők az udvar körül lebzselő minden rendű és rangú léhűtők, tányérnyalók.
Népszerű pénzszerzési lehetőség volt az is, hogy a kapzsi hercegek közrendűek földbirtokát sajátották ki, általában azért, mert az illető területen valamilyen nagyszabású állami építkezésre lehetett számítani. Fahd uralkodása alatt gyakorlatilag leállt a közrendűeknek állami földet juttató program – egyre hatalmasabb lett ellenben a királyi földbirtokok nagysága. Egyes hercegek állami földeket foglaltak el úgy, hogy egész egyszerűen körülkerítették, amit maguknak kinéztek. Nem csak földeket konfiskáltak el, de üzletet, vállalkozást is. A sarc alól a külföldi vendégmunkások sem voltak mentesek: a munkavállalási és tartózkodási engedélyért cserébe az udvarnak kellett havi 30 és 150 dollár közti „díjat” fizetniük. Bevett dolog volt, hogy egy herceg száz vagy több vendégmunkást is „szponzorált”, ami havonta újabb dollárezreket hozott a konyhára.
Az ország fékevesztett megkopasztását Abdullah valamelyest igyekezett mérsékelni. A munkavállalói vízumok virágzó üzletét megszüntette, ami főleg az alacsonyabb rangú hercegek számára jelentett komoly érvágást. A múlté lett az állami földek „privatizálásának” gyakorlata is. Szerények voltak ezek a próbálkozások, de így is akadtak, akik jogaik csorbításának tekintették azokat. 2007-ben reformellenes szárny alakult az udvarban, de Abdullah állítólag azt mondta fivéreinek, ő már elmúlt nyolcvan éves, és nem akar úgy szembenézni Istennel, hogy vállait a korrupció terhe nyomja. Takarékossági intézkedés gyanánt több ezer herceg és hercegnő ingyen használt mobiltelefonját kapcsoltatta ki. Többé senki sem nyaralgathatott akár egy évet ingyen Dzsiddában, és bizonyos fokig korlátozták a királyi családtagok azon jogát is, hogy bérmentve bármikor, bármelyik repülőjáratra felülhessenek. Miszhál bin Mádzsíd bin Abdulaziz herceg tüntetően autón járt ezek után Dzsidda és Rijád között, hogy kimutassa, mennyire megbántotta őt a garasoskodás.
Abdullah tavaly nyáron egészségi okokból kénytelen volt franciaországi tartózkodását megkurtítani, és azóta csak keveset mutatkozik a nyilvánosság előtt. Novemberben olyan hírek keltek lábra, hogy hátproblémákkal küszködik. Hoszni Mubarak egyiptomi elnökkel személyesen kellett volna találkoznia, de már csak telefonon tudtak beszélni. Tavaly télen New Yorkban gyógykezelték. Több operáció után februárban tért haza. Bizonyára komoly egészségügyi problémái lehetnek, de így is túlélte a koronaherceget.
A 78 éves Nájíf megkoronázása nem jelent veszedelmet Szaúd-Arábia nyugati orientációjára és az Egyesült Államokkal fenntartott különleges kapcsolatra, de Nájíf lényegesen kiszámíthatatlanabb a mostani uralkodónál. Az Egyesült Államok méltányolta, amikor 9/11 után a belbiztonsági erők vezetőjeként mindent megtett az al-Kaida szétzúzásáért, de ő volt az is, aki azt állította, a támadások fő haszonélvezői „a cionisták” voltak.
A király egyes reformjai felháborították. Egy alkalommal tizenkét tagú kísérettel kívánta ingyen igénybe venni az egyik légijáratot, és mérhetetlenül felbőszült azon, hogy csak két embert vihetett magával grátisz, a többi jegyért fizetni kellett. 2009-ben nyíltan kimondta: semmi szükség arra, hogy a nők választójogot kapjanak, vagy bármilyen módon belefolyjanak a politikába. Ezt a felfogást osztja az iszlám legszigorúbb változatát képviselő vahhabita klérus is, amely az egész királyi rendszer ideológiai alapját képezi, amennyiben elismeri, hogy a monarchia a két iszlám szent hely – Mekka és Medina – őrzője.
Najíf rendkívül vallásos, kérdéses azonban, hogy ha király lesz, csakugyan érvényteleníti-e a már véghezvitt reformokat, így például a nagy felháborodást kiváltó koedukált egyetemet. Abdullah, noha egymaga is eldönthetné a kinevezést, ez alkalomal az általa létrehozott 33 tagú törzsi testület, az úgynevezett Hűség Tanácsa elé viszi az ügyet.
A Tanács igenlő döntése és Najíf trónra lépése konzervatív visszarendeződést hozhat Szaúd-Arábiában, amely egybecseng a térségben lejátszódó folyamatokkal. Az új koronaherceg személye semmi jót nem ígér Szaúd-Arábia maroknyi, ám iráni ösztönzésre mindinkább lázongó síita kisebbségének, amely emlékezhet arra, hogy a királyság éppen Nájíf ösztönzésére avatkozott be fegyveresen a bahreini eseményekbe és segített a központi hatalomnak az ottani síita lázadás szétverésében.
Nájíf, az új koronaherceg. Esküdt ellensége minden reformnak
A konzervatív Szaúd-Arábia jellemzően a status quo fenntartásában érdekelt, márpedig a status quo 2010 – a tunéziai forradalom kirobbanása – óta folyamatos átalakulásban van a Közel-Keleten. A királyi háznak számolnia kell azzal, hogy a hitelválság egy sor országot gyökeresen átalakít – mint Tunéziát és Líbiát –, de az sem kizárt, hogy némelyeket maga alá temet; ide tartozhat Egyiptom és Szíria. Amennyiben az elűzött tunéziai diktátornak, Ben Alinak menedéket nyújtó Szaúd-Arábia csakugyan végig akar menni az Abdullah által megkezdett reformok hosszú és kínkeserves útján, előbb-utóbb rákényszerül arra, hogy előbb-utóbb társadalma átalakulásába is beletörődjön.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése