Oldalak

2008. március 11., kedd

A Titanic zsidói

Elegen voltak ahhoz, hogy még kóser szakács is legyen a fedélzeten. Minden idők legnagyobb filmjében felbukkan a halált lezserül szembeköpő milliárdos – de szép számmal voltak zsidók a fedélközben is.

Idestova egy évszázada már, hogy a Titanic elsüllyedt, de a katasztrófa iránti érdeklődés azóta sem lanyhult, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fog. Az óriás utasszállító kapcsán – noha nagyjából tudjuk, hogy a süllyedést szerencsétlen véletlenek sajnálatos összejátszása plusz némi emberi gondatlanság idézte elő – számtalan legenda és összeesküvés-elmélet kering, a múmia bosszújától egészen odáig (naná, hogy ilyet is olvasni a neten), hogy a zsidók süllyesztették el a hajót… (Hogy mi okból tették volna? Aki kíváncsi, járjon utána, és ne törődjön azzal, hogy hamar megöregszik.)

Jómagam hajlok arra, hogy azt higgyem, a Titanic jelkép volt – a higgadt, méltóságteljes és irigylésre méltó, amellett vitán felül dicsőséges WASP-angolszász imperializmus jelképe. Az imperializmus akkoriban, 1912 táján, a békeidőkben járt a zenitjén; két évre rá kitört az első világháború, és onnan már lefelé vezetett az út, kommunista és nemzetiszocialista szörnyrendszerek megalakulásához, gázkamrákhoz, fél Európa bolsevizálásához, hidegháborúhoz. De akkor, 1912-ben aligha sejtette ezt valaki. Azt meg éppenséggel nem gondolta épeszű ember, hogy az elsüllyeszthetetlen Titanickal történik majd valami baj. Utána meg a nagyvilággal.

Jelkép volt tehát a Titanic, olyasféle, mint később a World Trade Center, de teljesen másfajta véget ért. Ha akkoriban használták volna a globalizmus kifejezést mint szitokszót, nyilván akadt volna levitézlett zugíró, aki ujjongva adja hírül kőnyomatosában: „Elsüllyedt a globalizmus zászlóshajója”. A Titanic bizony a globalizmus előhírnöke volt, annak összes örömével és nyűgével, hátrányával és előnyével. Magával, magában hordozta az akkori világ társadalmainak keresztmetszetét, voltak rajta sok-sok országból, mindenféle osztályból, gazdagok és szegények, szépek és csúnyák, fiatalok és öregek. És persze zsidók.

Hogy konkrétan hányan voltak, azt sohasem fogjuk megtudni, annyi azonban biztosnak tűnik, hogy több tucatnyian. Egy honlap - http://www.jewishgen.org/InfoFiles/titanic.txt - felsorolja a zsidó hangzású neveket, és oda kattintva megtudjuk, hogy a Rosenbaumok, Hermanok, Tauszigok szép számmal képviseltették magukat mindhárom osztályon, sőt egy Kántor-házaspárt is látunk, akik Bronxba, bizonyos Liebermanékhoz igyekezett. Voltak gyerekek is… Elegen voltak a Titanicon ahhoz, hogy kósert ehessen az, aki ezt fontosnak tartotta, és a konyhán dolgozott egy „héber séf”, ahogyan a többiek nevezték, aki azt elkészítette számukra.

Ha a Titanic a világ társadalmának keresztmetszete volt, úgy a fedélzeten utazott zsidókat szemügyre véve bepillantást nyerhetünk a 19-20. század fordulójának híres emigrációs zsidósága világába. A csúcson – úgy a hajón, mint a társadalomban – ott voltak az elsődlegesen német eredetű amerikai-zsidó nagycsaládok, azok, akik még az 1800-as években alapozták meg – bankárként, üzletemberként – mérhetetlen vagyonukat. Messze lenn, a fedélköz harmadosztályán utaztak azok, akik az üldöztetés, jobb esetben pedig az Óhaza mind tűrhetetlenebbé, elviselhetetlenebbé váló mocsara elől menekültek, abban a reményben, hogy új életet kezdhetnek a Bátrak Hazájában.

Utazott a Titanicon három német-zsidó nővér. Legfiatalabbjuk, Typkia Londonban ment férjhez. Bohém életet élt: ő meg a férje utcai műsort adtak elő, konkrétan a Piccadilly Circuson. Énekeltek-táncoltak, Typkia egy mini zongorán játszott. Amerikába azzal a céllal utaztak, hogy meghallgatásra járuljanak az akkor még ismeretlen Florence Zigfieldhez, és leszerződjenek hozzá, azután pedig nagyon híresek és gazdagok legyenek. Számukra – mint oly sok más zsidó és nem-zsidó számára – az Amerikába tartó Titanic (ahogyan Cameron örökbecsűjének elején el is hangzik) valóban az álmok hajója volt.

Frank Aks harmadosztályú utas túlélte a katasztrófát, és 1991-ben hunyt el, nyolcvan éves korában. Alig kétévesen a legfiatalabbak közé tartozott, akik azon a borzalmas éjszakán mentőcsónakba kerültek. A „Titanic Baby” természetesen semmire nem emlékezett, másoktól tudta, hogy még a hajón elválasztották az anyjától a zűrzavarban, és egy másik nő találta meg a fedélzeten, aki végül mentőcsónakba szállt vele. A legenda szerint a csónakban Mrs. John Jacob Astor vette le a kendőjét, hogy bebugyolálja vele a kisgyereket a dermesztő hidegben. Igaz vagy sem, Frank Aks a sálat mindenesetre megtartotta, azután más relikviákat is gyűjtött hozzá, így övé lett a világ legnagyobb Titanic-tárgyú emléktárgygyűjteménye.

Frank édesanyja, Lea Varsóban született, vagyis az akkori cári Oroszország embertelen igáját nyögte. Mint akkoriban sok családban, itt is a férjre hárult a feladat, hogy menjen ki az Egyesült Államokba, szenvedjen, harcoljon és dolgozzon látástól vakulásig, s teremtse meg egy jobb élet lehetőségét a családnak. Terhesen hagyta ott a feleségét három évvel korábban, így a babát sohasem látta. A mama is túlélte a kalandot, s a család végül egyesült. Boldogan éltek, míg meg nem haltak, mégpedig vallásos életet Norfolkban. Frank később egy ideig a Brit Sálom elnöke is volt.

Edith Louise Rosenbaum harminchárom évesen szállt fel a Titanicra. Újságíróként dolgozott a Women’s Wear Daily divatlapnak Edith Russell álnéven, és a divat Mekkájából, Párizsból tért haza, ahonnan az új francia tavaszi kollekcióról küldte tudósításait. Vajon milyen lehetett 1912-ben egy amerikainak Párizs?... Igen, olyan, amilyennek mi sohasem fogjuk látni. Edith nem szívesen hagyta ott, s női hatodik érzéke jól működött: mialatt mindenki lelkesedett a Titanicért, neki sehogy sem tetszett a monstrum. Ezt egy levélben is megírta haza, amit az Írországi Queenstownban (ma: Cobh) adott postára. Úgy vélekedett benne, hogy a Titanic „merev és formális”, és megírta: boldog lesz, ha ez az út véget ér. Túlélte a jégheggyel való találkozást, aktív és izgalmas életet élt, elannyira, hogy az első világháborúban ő lett az első női haditudósító.

Mrs. Henry B. Harris a férjével, az ismert New York-i színházi producerrel utazott. A férje odaveszett, ő viszont nem, sőt, a nyomdokaiba lépett, és ő lett New York első színházi producernője.

A gazdagokat és a híreseket hagytam utoljára: Guggenheimet és a Straus házaspárt. Aki látta a Titanic-mozit, annak aligha kell őket bemutatni. Benjamin Guggenheim (balra) volt az, aki a hajó süllyedése hírére legjobb ruháját öltötte fel, pezsgőt rendelt, és frakkban-cilinderben, kitágult szemekkel nézte, amint az Atlanti-óceán hatalmába keríti a Titanicot – vele együtt… Hátborzongató jelenet. Mire véljük Guggenheim viselkedését? Bátorságnak? A sorssal szembeni arcátlanságnak? A halál merész szembeköpésének? Istenkísértésnek? Közönséges milliárdos-allűrnek, egy olyan ember frivolitásának, aki még a vég küszöbén sem képes arra, hogy alázatot tanúsítson, holott indul a nagy útra? Bárhogyan ítélkezünk is – de könnyű nekünk –, Guggenheim halállal szembeni magatartása mindenképp lenyűgöz, s miként magából a Titanicból, ebből a magatartásból is sugárzik az önmagával kapcsolatban kérdéseket fel nem tevő, a maga útját célzatosan járó, huszadik század elei imperializmus rendíthetetlensége. De ki volt ez a gentlemanként, pezsgőzve meghalt dúsgazdag zsidó, akiről még a család honlapja sem árul el semmit azon kívül, hogy a Titanickal együtt elnyelte a hullámsír? A Detroit Jewish News egyik cikke szerint a coloradói bányaiparban volt érdekelt, és ott volt azon befektetők között, akik lifteket szereltettek az Eiffel-toronyba (már megint Párizs! Ha ott járnak és fellifteznek, gondoljanak egyet Benjamin Guggenheimre.)

Cameron filmjében van egy szívszakasztó jelenet: két idős ember öleli át egymást a kabinban, és megadóan várják a víz emelkedését… Ez a házaspár nem más, mint Isidor és Ida Straus. Mint közismert, Ida nem volt hajlandó a férje nélkül mentőcsónakba szállni, ő komolyan gondolta a holtodiglan-holtomiglant. Isidor Straus nyilván a mellényzsebből megvásárolhatott volna nemhogy egy helyet magának, de valószínűleg egy egész mentőcsónakot is. Nem tette, mert nem akart helyet elvenni nők és gyerekek elől. Utolsó órájuk a Titanic-legenda szerves része lett; no de az életük is megér – majd’ azt mondtam: egy misét…
A leggazdagabb New York-i német-zsidó dinasztiák közé tartoztak. Isidor halálával egy, a társadalom szolgálatának, az oktatásnak, a zsidó közösségnek, az üzletnek, valamint a Demokrata Pártnak szentelt élet ért 1912-ben véget. Negyven éven át volt hitvese – leánykori nevén: Ida Blun – a tőről metszett zsidó matróna volt: egyszerre nagy szívű és leteríthetetlen asszony. Hat gyermeket nevelt fel, és mindvégig méltó társa volt férjének.

A Straus család legkorábbi ismert tagja Isidor dédapja, Jacob Lazare volt, aki 1806-ban bekerült a Napóleon által Párizsban összehívott Szanhedrinbe. Isidor édesapja a bajorországi Otterbergből vándorolt 1852-ben a georgiai Talbottonba, ahová később neje és három fia (Isidor, Nathan és Oscar) is követték. Afféle ószeres-házalóként kezdte, kétkerekű kézikocsit tolt maga előtt, noha tanult ember volt, és németül, franciául, valamint héberül beszélt. Később üzletet nyitott, noha ezt ő maga nem üzemeltethette a saját nevén, mivel Georgiában akkoriban még léteztek antiszemita megszorítások. Hívő volt, de miután a városban ez volt az egyetlen zsidó család, a gyerekeket jobb híján a baptista iskolába íratták, ahol tanulhatták az Ótestamentumot, s ahol Lazarus élénk hitvitákba bocsátkozhatott a lelkipásztorral.

A Straus család a polgárháborúban a Konföderációt támogatta, maga Isidor déli kötvényeket árult, sőt Európát is megjárta, hogy pénzt gyűjtsön a négy éven át létezett államalakulatnak. A háború után azonban New Yorkban telepedett le, betársult a Macy’shez, később pedig egy másik áruházhoz, amelynek így Abraham & Straus lett a neve.Noha főiskolára egy napot sem járt, Isidor Straus számos megemlékezés szerint korának egyik leginformáltabb embere volt, amellett Grover Cleveland elnök közeli barátja. Sokat tett Cleveland 1892-es újraválasztásáért, de visszautasította a postaügyi miniszterséget, amivel hálából megkínálták, mivel „nem keresett sem dicsőséget, sem hivatalt”. 1892-ben választották be a Kongresszusba, ahol 1895-ig szolgált, másodjára azonban nem indult; két ízben (1901, 1909) pedig azt utasította vissza, hogy New York polgármester-választásán indítsa a Demokrata Párt.New York egyik vezető filantrópjának tartották. Tisztséget vállalt egy sor emberbarát szervezet, vállalkozás igazgatótanácsában, s nemkülönben a helyi zsidó közösségben: többek közt az ő nagylelkűségének köszönhetően jelenhetett meg a Zsidó Enciklopédia. Emlékezve arra, hogy annak idején, Talbottonban nem volt zsidó iskola, különös elégedettséggel rakta le az Ansche Chesed zsinagóga alapkövét 1908. április 13-án. Ő és felesége viszonylag sok micvát tartottak, gyermekeiket azonban már alaposan megcsapta az asszimiláció, és ma Strausék számos leszármazottja halachikusan már nem mondható zsidónak.

A poszt megírásában segítségemre volt a következő portál: http://www.ilperetz.org/graduates/karen_hakken.htm

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Konrad írja:

Na egen, az összeesküvés-elméletek.

Azoknak pont az a lényege, hogy unatkozó-tutimegmondó-elmebeteg-világmegváltó alakok közölni akarják az egész bolygó lakosságával az IGAZSÁGOT.

Mindegy, miről van szó, meg hogy mekkora marhaságot írnak, esetleg hogy már ezerszeresen bizonyított tényeket akarnak csekélyke fekészültségükkel "cáfolni", azért nem adják fel.

Ha az emberiség ennyi időt fordítana tanulásra, mint "összeesküvés-elméletek" gyártására...

Hát, ez van.