Nekik is joguk van a hazájukhoz

Amikor ezeket a sorokat írom, Kommunista Kína teljes mértékben elszigetelte az 1951-ben megszállt Tibetet. Az ország megközelítése eddig sem volt könnyű feladat, most azonban még a CNN sem jut el oda. Sem vonat, sem repülő nem indul Tibetbe, s az onnan kiszivárgott hírek szerint a főváros, Lhasza egyharmada lángokban áll. A tibetiek felkeltek elnyomóik ellen.

Cionista érzelmű embert nem hagyhatja közömbösen a hír, hiszen még köztünk élnek azok, akik az akkor pár százezres nép kebelében néhány százan, egy-két ezren a Brit Világbirodalommal háborúztak a szabadságért. Köztünk vannak azok, akik 1948-49-ben megvédték az Országot fél tucat arab állam csapataitól; azok, akik 1956-ban móresre tanították a csatornatolvaj, pszichopata, kalóz Nasszert; azok, akik 1967-ben hat nap alatt eltörték az arabnáci világ gerincét, megszégyenítve ezzel a mögöttük álló vörös rémet, a Szovjetet; azok, akik 1973-ban hősi önfeláldozással akadályozták meg az iszlám által tervezett újabb holocaustot. És a sort még folytathatnánk.

Ilyen végzetes órákban derül ki, hogy Izrael – dacára a vele történteknek – mennyire szerencsésnek érezheti magát. A zsidó állam háborúit megnyerte, a világ diplomáciájának színpadán pedig maga mellett tudhatja szinte az összes kultúrországot: a skandináv és a Benelux államokat, Németországot, a teljes angolszász világot, Japánt, Olaszországot, és legújabban – Isten éltesse sokáig Sarkozyt – még a franciákat is.

Tibet nem ennyire szerencsés. Ezt az országot, a buddhizmus és az ázsiai titkok hatalmas, hívogató földjét 1951-ben rohanta le a kommunista barbárság. A tibetiek 1959-ben lázadtak fel a kínai uralom ellen. A forradalmat brutálisan leverték. Ennek az évfordulójára emlékeztek most a tibetiek.

Az időpontot jól választották meg. Idén Pekingben olimpia lesz. Miért is ne: ha rendezhetett a náci Németország és a bolsevista Oroszország, úgy ez a jog őket is megilleti. Tibeti aktivisták már régen jelezték, hogy forró lesz az idei év, mert az olimpia kitűnő lehetőséget nyújt arra, hogy elnyomatásukra felhívják a figyelmet. A hatalmas és agresszív szomszédsággal már évszázadok óta kétségbeesetten küzdő Tibet beleköp a világ számára nagy csinnadratta közepette feltálalt kínai marhahúslevesbe.

Jól teszik: nem sok vesztenivalójuk van. Kommunista Kína eddigi rémuralmának mérlege 1,2 millió halott, 200 ezer menekült, több tízezer koncentrációstábor-lakó, kínaiak tömeges betelepítése, etnikai tisztogatás, a tibeti nők tömeges kényszersterilizálása, illetve abortuszaik kikényszerítése vagy elősegítése, az ország atomhulladék-lerakóhellyé változtatása. És persze a vallás-, a szólás- és a gyülekezési szabadság vandál lábbal tiprása.

Tibet megszállását a nemzetközi közösségből szinte senki nem ismeri el, és a Dalai Lámát Peking dühödt tiltakozása ellenére a legtöbb fővárosban fogadni szokták – de ezzel az országnak nyújtott segítség ki is merül. (A CIA 1969-ig segélyezte az ellenállókat, abban az évben azonban minden átmenet nélkül beszüntette a segítésüket. Richard Nixon épp a talajt készítette elő az amerikai-kínai kapcsolatok javításához, és abba nem fért bele Kommunista Kína „területi integritásának” megkérdőjelezése; Washington épp úgy beáldozta Tibetet, ahogyan két évvel később, 1971-ben beáldozta a csangkajsekista Kínai Köztársaságot: Tajvant is.) Tibetet mindenki sajnálja, de Tibettel senki sem törődik. Tibetről senki nem hitte volna, hogy még van parázs a hamu alatt.

A felkelést természetesen le fogja verni Kommunista Kína, a világ egy kicsit ejnyebejnyézik, azután pedig nem fog tovább foglalkozni az üggyel, hiszen itt nem mesterségesen kitalált és felszínen tartott népről és annak tömeggyilkos „kormányáról” van szó, hanem a világ egyik legősibb civilizációjáról, amelyet a világ maga áldoz fel a kínai gagyi és a „béke” megőrzése oltárán. Persze el fog jönni az a nap, amikor rájön, hogy hiábavaló volt.

Aki teheti, kísérje figyelemmel a tibeti nép szabadságharcát. Aki zsidó, izraeli, annak ez kutya kötelessége.