Mohamed és a démonok

2006-ban világméretű erőszakos mozgalmat robbantott ki egy addig külföldön ismeretlen dán lap azzal, hogy közölt néhány karikatúrát Mohamedről, a muzulmán vallás megalapítójáról. A hetekig tartó, emberéleteket is követelő tombolás, amely egyáltalán nem korlátozódott a szorosan vett Közel-Keletre, hanem Ausztráliától Párizsig végigsöpört a fél világon, legalábbis beteges reakciónak volt tekinthető.

A vén Európa sértett méltóságában egy darabig próbált érvelni azzal, hogy a sajtószabadság szent tehenét hajtotta ki a francia és német utcákon randalírozó kődobálók és tüntetők elé, akik ezt a jámbor és jobbára képzeletbeli állatot azon nyomban, annak rendje és módja szerint le is mészárolták. A muszlimok a következőket jelentették ki: 1. Őket nem érdekli a sajtószabadság, amely 2. különben is csak egy nagy humbug, hiszen akkor hogy lehet, hogy David Irvinget holmi szókimondásért bebörtönözték Ausztriában. A hivatalos Irán, amely épp ebben az időszakban feszítette pattanásig a világ idegrendszerét azzal, hogy mániákus következetességgel atomfegyverre próbált szert tenni, példátlan cinizmussal és aljassággal legott le is tesztelte a keresztény Európát. Természetesen nem azzal, hogy mondjuk pornográf képeket közölt Jézusról, hiszen az ilyesmit az iszlám tiltja, hanem azzal, hogy karikatúra-pályázatot írt ki a Holocaustról – ennek az iszlám felfogás szerint ugyanis semmi akadálya.

Európa, mint arra számítani lehetett, nem az elvárható – legitim önvédelmi – módon reagált (egyetlen nagykövetet sem hívtak haza legalább konzultációra Teheránból, és egy iráni nagykövetet sem állítottak európai országokban a szőnyeg szélére), hanem meglapult, hátrálni kezdett, s a karikatúra-botrányt igyekezett holmi gyáva simliskedéssel elkenni, mondván: fontos a sajtószabadság, de legalább ilyen fontos a másvallásúak tiszteletben tartása. Mármint a muzulmán másvallásúaké, természetesen. 2006-ban Európa, ha nem is arcrezzenés nélkül, de végeredményben elárulta zsidait; bizonyára nem sok megalkuvó politikusban merült fel az, hogy ez a – nem első – lépés hátrafelé azon az úton, amely egyszer már a zsidók felcsillagozásához, gettósításához, vagonokba tereléséhez, elgázosításához, majd elégetéséhez vezetett. Mindahhoz, amin a muzulmán világ most jóízűen mulat. Irán a karikatúra-pályázatával bebizonyította, hogy büntetlenül megteheti, amit Irving nem: Irvingnek ugyanis nincs olaja és több százezres hadserege (bár azt is tegyük hozzá, hogy Irving nem röhögött az áldozatokon, csak a tömegmészárlás tényét igyekezett valami mániákus okból vitatni). A következetes válasz erre a magatartásra természetesen az kellett volna legyen, hogy az iráni rendszernek hasonló legyen a sorsa, mint a brit áltörténésznek: tűnjön el a színről. Ám a gyászos megalkuvást, a törülköző bedobását majdnem biztosra lehetett venni – néhány hónappal azután, hogy egzisztencia nélküli muzulmán suhancok tulajdonképpen minden következmény nélkül, hetekig törhettek-zúzhattak Párizsban és más francia városokban. Az európai környezetbe beilleszkedni képtelen iszlamisták állatiassága felett lehetetlen volt szemet hunyni, ám az európai közvéleménynek, s benne a franciának, ez tökéletesen sikerült. A fáma természetesen nem arról szólt, hogy az európai kultúrcivilizációban idegen testet képező népességet haladéktalanul haza kell telepíteni oda, ahonnét elszármazott, hanem arról, hogy még további teendők vannak a beilleszkedési nehézségekkel küszködők megsegítését illetően. Bár joggal feltehetjük a kérdést: ha Európának a harmincas években sikerült elsiklania a Ruhr-vidék militarizálása, a náci fegyverkezés, a koncentrációs táborok felállítása, Ausztria lerohanása, majd Csehszlovákia feldarabolása felett, akkor miért épp a franciaországi eseményeket sikerült volna értékén kezelnie?

De voltaképp mi fán terem, s mit állít az a vallás, amelyről számos védelmezője oly kitartóan bizonygatja, mennyire toleráns és nagylelkű?

A muzulmán vallás története a mai Szaúd-Arábia területén kezdődött. A szaúdiak, mint sok más arab és muzulmán a maguk történetét a próféta, Mohamed i.sz. 570-ben történt megszületéséig vezetik vissza. Az ezt megelőző periódust sokszor nevezik a tudatlanság korszakának, mert Isten ekkor még nem küldött az araboknak prófétát. Amit róla tudunk, azt kizárólag a muzulmán történetírásnak köszönhetően tudjuk; épp azért az információkat kellő fenntartásokkal kell kezeljük.

Mohamed, ez az írástudatlan beduin az akkor feljövőben lévő kereskedelmi központban, Mekkában született, legalábbis a hagyomány szerint. Akkortájt Mekkában – s másutt is az Arab-félszigeten – rendkívüli társadalmi fontossággal bírtak a törzsi kapcsolatok. Mohamed a vezető Kurais törzshöz tartozott, melynek kereskedő tagjai az Arab-félsziget szinte valamennyi törzsével szövetségi kapcsolatban álltak, s ennek köszönhetően biztonságban küldhettek karavánokat az olyan messzi tájakra, mint Jemen és Szíria. Ez a törzs ennek megfelelően a térség legnagyobb hatalma volt az akkori időben.

A törzsek klánokra, a klánok kisebb családokra oszlottak. Mohamed az előkelő Hasem klánhoz tartozott – a név ma a térség egyik államának, a Jordánia Hasemita Királyságnak a nevében köszön vissza –, viszont nem nagyon respektált családhoz. Apja, Abdallah még fia születése előtt meghalt, így a későbbi próféta közeli védelmező nélkül, hatéves koráig félárván nőtt fel, s akkor az édesanyját is elveszítette – ami nyilván alaposan rányomta a bélyegét a személyiségfejlődésére. Gyermekként ráadásul öt évre a sivatagba küldték pásztorkodni, mint az akkoriban szokás volt, hogy a város ne tudja nagyon megrontani, és tanulja meg, milyen az: igazi beduinnak lenni. Egy beduin nő dajkálta. Ebben az időszakban történt, hogy Mohamed látomást tapasztalt, amelyben két fehér öltözékű férfi közeledett felé, kezében egy arany tállal, ami teli volt hóval. Megfogták a gyereket, felnyitották a testét, kioperálták belőle a szívét, azt is felnyitották, s kivettek belőle egy fekete csomót, majd azt elhajították. Lemosták a szívét, majd az egész testét az arany tálban lévő hóval – vagy hóra emlékeztető anyaggal –, majd távoztak.

Azok, akik szívesen néznek a különféle tematikus csatornákon UFO-történeteket, az esetben nyilván felismerhetik az elragadásokról szóló történetek legfőbb elemeit. Azok viszont, akik pszichiátriai képzettséggel bírnak, nyilván teljesen más következtetéseket vonnak le ebből a – valljuk be – elég hátborzongató sztoriból, ami a beduinokat is alaposan megriasztotta. Annyira, hogy haza is küldték a gyereket. Legtöbben attól tartottak, hogy valamilyen betegség gyötri, és nem akarták, hogy abba esetleg az ő felügyeletük alatt pusztuljon bele; maga a dajka viszont egyenesen attól tartott, démonok szállták meg a gyereket.

Annyiban azonban szerencsés volt Mohamed, hogy az őt nyolcéves korától nevelő nagybátyja, Abu Tálib – íme, megint egy ismerős név közelmúltunk történelméből – a hasemita klán egyik vezetője volt. Mohamed az ő karaván-bizniszében dolgozott, s ez a kapcsolat – túl azon, hogy megadatott neki nem egy Arábián kívüli út – mégiscsak nyújtott neki bizonyos fokú védettséget, amikor 610-ben dühödt filippikáiban ostromolni kezdte a mekkai vezetést.

Mohamed üzleti útjai során került kapcsolatba a forrásokkal, ahonnét merített: a félszigeten sok helyütt kisebb-nagyobb csoportokban éltek keresztények, zsidók és zoroasztriánusok is. Megismerkedvén e vallások egyes elemeivel, egyistenhívő lett.

Mohamed csak későn, huszonöt évesen nősült, amikor is egy nálánál tizenöt évvel idősebb, viszont dúsgazdag özvegyet vett el: főnökasszonyát, Khadidzsát. Az üzleti élet annyira nem foglalta le, hogy időnként ne vonuljon vissza a Mekka körüli hegyekbe némi elmélkedésre. Álmaiban világosodott meg, ám ezeket az álmokat csakis fényes nappal látta. Visszavonult barlangja biztonságába, ott imádkozott az Egy Istenhez, sokszor több napon át. Ilyenkor elegendő élelmet és vizet vitt magával, s ha az kifogyott, hazatért az újabb adagért feleségéhez, Khadidzsához, s ezt addig folytatta, míg a barlangban meg nem szállta az igazság. Eljött hozzá egy arkangyal – bizonyos Dzsibril, akiben a leírás nyomán Gábrielre ismerhetünk –, és arra kérte, olvassa. Mohamed gondban volt, hiszen írni-olvasni sohasem tanult. Ekkor az angyal irtózatos erővel megragadta, s annyira megszorította, hogy az már elviselhetetlen volt. Elengedte, és megint olvasásra szólította fel Mohamedet, aki továbbra is azt mondta, nem tud olvasni, és különben is, mit olvasson? A jelenet megismétlődött, majd a látogató azt mondta: „Olvasd: Urad nevében, ki teremtett minden létezőt. Egy rögből teremtette az embert…”

Allah prófétája valósággal félőrült állapotban ért haza ebből a kalandból. „Takarj be! Takarj be!”, könyörgött Khadidzsának. Lefektették, betakarták, rettegése lassacskán alábbhagyott, majd közölte feleségével, attól tart, valami rettenetes történt vele. Khadidzsa azonban megnyugtatta, mondván, soha rossz nem történhet vele, hiszen Mohamed nem fog kiesni az isteni kegyelemből. Semmi más dolga nincs, mint hogy jó viszonyt ápoljon a rokonsággal, igazat mondjon, adjon alamizsnát a szegényeknek, legyen nagylelkű vendéglátó és támogassa a sorscsapások azon áldozatait, akik erre érdemesek is.

A bölcs vigasztalás nem teljesen érte el a célját. Mohamed súlyos depresszióba zuhant, s amikor újra kiment a hegyekbe, azon gondolkodott, hogy leveti magát a szakadékba. Ezt Gábriel arkangyal akadályozta meg, aki biztosította az elkeseredett embert, hogy ő valóban Isten küldötte. Mohamed lecsillapodott és hazabotorkált, de amikor otthon hiába várta Isten vagy az arkangyal hívó szavát, megint csak a hegyekbe tartott öngyilkossági szándékkal, s Gábrielnek ismét résen kellett lennie.

A történetet, amelynek számtalan variációja van, e helyt leegyszerűsítve adtuk elő. Ám nem érdektelenek bizonyos további részletek sem. Az egyik szerint az első öngyilkossági kísérletre akkor került sor, amikor Mohamed Gábriel erőszakos követelésére olvasott, majd amikor az arkangyal távozott, kimerülten álomba zuhant. Felébredvén az olvasottak „bele voltak írva a szívébe”. Mohamed, aki ki nem állhatta a költőket és a megszállottakat – hogy miért épp őket, arra mindjárt rátérünk –, rémülten arra gondolt: „Jaj nekem, akár költő lettem, akár megszállott, de a Kurais soha ne mondhassa rólam, hogy ez vagy az lettem! Levetem magam a szakadékba, akkor talán meghalok és meglelem a nyugalmamat.” Mohamed legott neki is indult, amikor Gábriel megállította.

A mondottak megértéséhez tudnunk kell, hogy az iszlám előtti arabság hitt a költészet démonában, s a költőkre afféle félelemmel vegyes tisztelettel tekintett – jobb esetben; költőnek lenni, verseket kitalálni ugyanis semmi szín alatt nem számított tisztes polgári foglalkozásnak (de ne vessük ezt a korabeli emberek szemére, hiszen megannyiszor hasonlóan gondolkozunk magunk is). Mohamed a megszállottságot és a költői hajlamot legalábbis rokon jelenségnek tekintette, s ez volt az oka riadalmának. Attól tartott, megháborodott az elméje. (Itt jegyezzük meg, hogy az iszlám tanításának egyik igen jelentős, nagyon haladó, s mindenképp a legrokonszenvesebb, valamennyiünk számára megszívlelendő része az, hogy az elmeháborodottra nem szabad kezet emelni. A muzulmán ember felfogása szerint ennek az embernek az értelmi képességei azért csappantak meg vagy lettek mások, mert Allahnak volt szüksége az eszére.) A problémával maga a Korán is foglalkozik, így a 81. szúra kereken kimondja: Mohamed „nem őrült”, s a tiszta horizonton látta Gábrielt. A 69. szúra egyértelműen tagadja, hogy „költő beszédéről” lenne szó magában a szent könyvben.

A kommentárok szerint ötféle magyarázat kínálkozik. Az első az, amit maguk a muzulmánok vallanak: isteni kinyilatkoztatásra, beavatásra került sor egy olyan ember esetében, akit még gyermekkorában fehér ruhás emberek operáltak meg, hogy kivegyék szívéből a sötétet és a rosszat. (Mohamed későbbi pályafutása tudatában legalábbis felmerül a gyanú, hogy ha valóban ez volt a szándékuk, úgy bizony kontármunkát végeztek.) A második magyarázat is kitart a természetfeletti mellett, de ez már rosszakaratú külső beavatkozást feltételez: Mohamedet démon, netán maga a Sátán látogatta meg. A harmadik lehetőség, hogy valamiféle hallucináció áldozata volt. A negyedik pedig, hogy epilepsziában vagy valaminő mentális problémában szenvedett. De nem lehet kizárni a fentiek különféle kombinációit, továbbá – horribile dictu – azt sem, hogy Mohamed fantáziáját az általa hallott zsidó és keresztény elbeszélések mozgatták meg. Emberi lény Istennel történő találkozása sokszor előfordul úgy a zsidó, mint a keresztény Bibliában: a Teremtés könyvében három alkalommal (Ádám, Ábrahám, Noé), Mózesnél sorozatban, de fellapozhatjuk Dávidot, Jesáját, Lukácsot és Pál apostolt is. A zsidók esetében egy komplett nép szem- és fültanúja az isteni kinyilatkoztatásnak. Az Istennel találkozók hatalmas megrázkódtatáson mennek keresztül, félelem is eltölti őket – sőt, a zsidó hagyomány szerint a kinyilatkoztatásnál jelen volt zsidó népet úgy kellett újraéleszteni a katartikus sivatagi élmény után –, de egyetlen olyan esetről sem tudunk, hogy súlyos depresszió vagy pláne öngyilkosság-vágy lépett volna fel. Mohamedet azonban nem egy alkalommal vissza kellett rántani a szakadék széléről.

Mohamed egy időben gyanította, hogy esetleg mágia áldozata – és itt már felbukkannak a zsidók mint a jelenség okai. „Két ember jött hozzám – mondja az egyik történetben a próféta –, az egyik a fejemhez ült, a másik a lábamhoz. ’Mi a baj ezzel az emberrel?’, kérdezte az előbbi. Az utóbbi úgy vélekedett, alighanem mágia van a dologban. ’Ki babonázhatta meg?’ A lábánál ülő férfi válasza ez volt: ’Labid bin al-Asszám, a Bani Zurajk törzs tagja, a képmutató, aki a zsidók szövetségese volt.’ ’Mivel tette?’, kérdezte az első férfi. ’Fésűvel.’ A fésű tizenegy csomót hagyott hátra a hajában. ’Hová tette azután a fésűt?’ A babonázóeszközt egy kútba, kő alá rejtették. Mohamed a látomásból riadva a mondott kúthoz ment, amiben valóban meg is találta a fésűt. A kút vizét mintha hennalevelek festették volna meg, s a környékbeli pálmafák úgy hajlongtak, akárha megannyi ördögfej bólogatna felé.

Azok a hagyományos történetek is érdekesek, amelyek arról számolnak be, hogy Mohamed úgy hitte, szexuális életet él, mégpedig rendszeresen; ehhez képest soha nem közeledett az asszonyaihoz. Nem is igen evett. Az egyik forrás szerint ez az időszak kerek egy évig tartott. Később azt állította, Allah gyógyította meg, s nem fogja hagyni, hogy a fertőzés eluralkodjon a népén. A gyógyulás úgy történt, hogy felfedték neki a Korán 113. és 114. szúráját. Amikor egy verset elmondott, meglazult a hajában lévő csomó. Mikor valamennyi meglazult, akkor újra visszatért az étvágya és a szexhez is kedvet kapott.

Az iszlám hagyomány mindenesetre úgy tartja, maga Gábriel arkangyal járt Mohamednél Isten megbízásából, s ő mondatta el vele azokat a verseket, amelyek később a Korán részét képezték. Maga a Korán szó is ezt jelenti: recitáció. A muszlim hit szerint Mohamed ettől kezdve egész életében kapta az isteni útmutatásokat, hol Gábriel közreműködésével, hol közvetlenül Istentől jövő víziók, álmok keretében.

Egy darabig csak a feleségének mert szólni minderről, 613-ban azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nagy nyilvánosság elé álljon tanaival, amelyek egy új társadalmi és szellemi rend alapját képezték. Ez számtalan okból ingerelte saját törzsét, a Kuraist. A próféta támadta a hagyományos arab szokásokat és intézményeket, de főként – és teljes joggal – az elterjedt erkölcstelenségeket, feslettséget és a születésszabályozás azon módját, miszerint a létszámfölöttinek minősített csecsemőket egyszerűen lemészárolták. A legfurcsább azonban eleinte mégis az volt, hogy ez az ember döbbenetes képtelenség mellett kardoskodott, miszerint csak egy Isten van. Mohamedre a városvezetés 618-ra már olyan közellenségként tekintett, aki aggasztóan sok követőt gyűjtött maga mögé. Őt magát Tálib bácsi miatt nem merték bántani, az erőteljes családi kötelékekkel nem rendelkező, védtelen követőket azonban nagy veszedelmek fenyegették; Mohamed őket azért Etiópiába küldte, s az ottani keresztény uralkodó, aki rokonságot látott a saját vallása és a mohamedi tanítások közt, politikai menedékjogot nyújtott nekik. Tálib bácsi azonban 619-ben meghalt, s három évre rá maga Mohamed is kénytelen volt távozni Mekkából. Titokban szökött el, s a 320 kilométerre lévő Játríbba utazott. Ezt a várost nevezték el később Medinának.

Mekka elhagyása mérföldkőnek bizonyult Mohamed életében. Ezt az emigrációt nevezi az iszlám terminológiája hidzsrának. A hidzsra nem más, mint az iszlám időszámítás kezdete. Ennek megfelelően e sorok írásakor Szaúd-Arábiában nem 2006-ot, hanem 1384-et írunk. A muzulmánok a zsidókhoz hasonlóan holdnaptárat használnak, következésképp az ő tizenkét hónapos évük rövidebb, mint a Gergely-naptárban szereplő: nem 365, hanem 354 napos.

A törzs felháborodott a lázadáson és az emigráción, és mindent elkövetett azért, hogy az elkóborolt bárányt visszaterelje az akolba. Az Arab-félszigeten polgárháború fenyegetett: mindkét oldal mozgósította a szövetségeseit. Mohamed végül győzedelmeskedett. Ennek a történetnek iszlám szempontból vannak bizonyos szépséghibái. Innen ered az iszlám jog egyik faramuci intézménye, a sosdaníja. Története nagyon tömören a következő: a Kurais és Mohamed között kötött szerződés értelmében a próféta imádkozhatott a nem az ő fennhatósága alatt álló Mekkában. Az akkor épp Játríbban tartózkodó Mohamed két évig tartotta be a sosdaníját, ami nem más, mint rendkívül alacsony rangú szerződés, majd egy mekkai zarándoklatot kihasználva követőivel együtt 629-ben lerohanta a várost. A hitszegő lépésre azért került sor, mert Mohamed környezetében a legszélsőségesebb követők azt követelték, egyszer s mindenkorra számolják fel a hitetlen mekkai vezetést. A sosdaníja voltaképp olyan szerződést jelent, amit csak addig tartunk be, míg a saját érdekeink így kívánják, de az első adandó alkalommal lábbal szabad felrúgnunk azt. A modernkori arab vezetők közül Jasszer Arafat nevezte 1994-ben, egy dél-afrikai látogatása során sosdaníjának az Izraellel kötött békemegállapodást.

Voltak városállamok, kereskedelmi központok, amelyek csak hosszas ostrom után adták meg magukat, ám az iszlám hódítás gyors ütemben haladt előre, s Mohamed a 632-ben bekövetkezett halálakor elmondhatta magáról, hogy Arábia legnagyobb része behódolt neki. A félsziget különféle törzseit szerződések fűzték hozzá, holott nem mindenki lett szükségképpen muzulmán. A próféta a megtérést mindenekelőtt a bálványimádóktól követelte meg, az úgynevezett könyves, vagy alávetett vallások – a zsidóság és a kereszténység – hívei azonban bizonyos feltételek teljesítése esetén szabadon gyakorolhatták vallásukat. E feltételek közül a legfontosabb a mai napig a zakat – az a büntetőadó, amit azért kell zsidónak és kereszténynek fizetnie egy iszlám rezsimben, mert nem vetette-veti magát alá Mohamed parancsolatainak. Amelyeket egyébként a mai napig senki nem írt, és nem is írhatott felül, lévén azok a muzulmán ember elképzelése szerint magától Istentől származnak. A zsidók és keresztények a ma létező iszlám rezsimekben is megtarthatják és megszorításokkal gyakorolhatják hitüket – már ahol egyáltalán meg van ez engedve –, vonatkozik rájuk a plusz adó fizetésének kényszere, templomot nem építhetnek maguknak, s több helyütt halálbüntetés fenyegeti őket abban az esetben, ha térítéssel próbálkoznak. Gazdasági hátrányaik is számottevőek. Ugyanezt a felállást az 1993 előtti Dél-Afrika esetében apartheidnek nevezték; a politikailag korrekt nyelvezet az iszlám toleranciájáról beszél.

Való igaz, látásmód kérdése, hogy az a bizonyos palack félig teli van, vagy félig üres.

Öt hónapos terhes volt a béke vallásának hívei által halálra kínzott Rivka Holtzberg

Eltemették a mumbai vérfürdő zsidó halottait Izraelben. Napról napra újabb irtózatos részletek látnak napvilágot arról, ami a mumbai Chabad házban történt. Az iszlám ismét megmutatta az igazi arcát, a világnak azonban valamiért még mindig nem érdeke, hogy szembenézzen a vadállattal. Miért is tenné? Hiszen parolázott a nemzetiszocializmussal is, békére törekedett a kommunizmussal is.

Ha visszaemlékezünk rá, már azok, akik nem Maunikával meg Győüzikével voltunk elfoglalva a múlt hét közepén: nagyon sok ellentmondásos hír érkezett arról, ami a Chabad-házban történt. Már kezdettől fogva rossz érzéseim voltak, mert amikor a bébicsősz kihozta a kissrácot, valami olyasmit talált mondani a sajtónak, hogy Holtzbergék élnek, de eszméletlenek. Azonnal feltettem magamban a kérdést: honnan tudja? Testeket látott heverni? Ha heverni látta őket, miből gondolta, hogy élnek, csak eszméletlenek? Abból, hogy látta, mitől vesztették eszméletüket? Például leütötték őket? De akkor miért nem mondja?

Egy darabig az egész ellentmondásosságot az indiai tájékoztatás rovására írtam, amely katasztrofálisan, elégtelenre vizsgázott ezekben a napokban, és magával vitte a csúszós jégre gyakorlatilag a fél világ tömegtájékoztatását. De túlságosan régen dolgozom hírekkel, mindvégig ott motoszkált a fejemben, hogy a dadus vallomásával valami nagyon nem stimmel.

Rossz érzésem megerősödött, amikor órákon át csak azt jelentették, hogy a kommandósok megkezdték a Chabad-ház ostromát. Órákon át kezdték, azután órákon át folytatták. Egész pénteken azt kérdezgettem magamtól, vajon mi tart ennyi ideig. Maga a bemenetel, az nem lehet több egy-két percnél. Utána még – az eredménytől függetlenül – átkutatják a házat, van-e még valahol bujkáló terrorista, netán túsz, ketyegő pokolgép vagy miegyéb. Az még egy-két óra. De órákon át nem történt semmi, kivéve amikor kijött a kommandóparancsnok, és elmondott valami nagyon sumák falmelléki dumát, ami semmi konkrétumot nem tartalmazott. Ekkor azt vettem biztosra, hogy elfuserálták az akciót, és a terroristákkal együtt ők ölték meg a túszokat is. Aztán bejött a sábesz, és több mint huszonnégy órán át nem tudtam meg semmit.

Nem is igazán csodálkoztam, amikor elmondták, hogy az iszlamisták megkínozták az áldozataikat. Egy-két poszttal lejjebb azt írtam, alighanem üzemzavar volt náluk, amikor kiengedték a dadust a kétéves gyerekkel; most sajnos bebizonyosodott, hogy igazam volt, Mohamed elállatiasodott követői nem ismertek irgalmat, és ha Mose Cvi benn lett volna, a karmuk közt, alighanem őt is megkínozzák, sőt az sem kizárt, hogy az indiai nevelőnő sem ússza meg mint imperialista kollaboráns.

Rivka édesapja, Simon Rosenberg fedte fel az izraeli Kfar Chabadban tartott ceremónián a gyászolók előtt, hogy a lánya öthónapos terhes volt.

Tudom, az iszlám már számtalanszor bebizonyította, hogy több területen felnőtt már a huszadik századi totalitárius eszmékhez, már ami az embertelenséget illeti. Az öthónapos terhes asszony és a többiek megkínzása megmagyarázza az indiaiak hallgatását és azt, hogy a holttestek miért maradtak olyan sokáig a Chabad-házban. Nem akarták, hogy a hozzátartozók a tévéből tudják meg, mi történt. Az iszlamista rémtettek, noha azoknak krónikájával könyvtárat lehetne megtölteni, nem igazán mennek át a köztudatba, és az effajta késleltetett közlések nem segítik, hogy átkerüljenek. Holott nem szabad, hogy a világ megtanuljon együtt élni ezzel az újabb fenevaddal. Épp elég, hogy hagytuk, hadd műveljen a nácizmus meg a bolsevizmus, amit akar.

Amennyiben van bármilyen üzenete a Mumbaiban történteknek – amelyekhez hasonlókat, ismétlem, az iszlám bármikor produkál Buenos Airestől a Fülöp-szigetekig –, úgy az a következő: ezt a vallásnak nevezett elmebajt bármi áron meg kell állítani. Nem számít, hány „ártatlan” fog szenvedni, mert ezeknek az „ártatlanoknak”, legalábbis a szabad világban, már régen az utcán kéne lenniük és tüntetniük az úgynevezett vallásuk állítólagos túlkapásai ellen, már amennyiben ezek valóban vadhajtások, és nem az iszlám lényege. Nem látjuk, hogy Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban és másutt a muzulmán tömegek az utcára vonulnának, és felemelnék a hangjukat a terror ellen. Nem, nem teszik. Egy darabig kussolnak otthon, és befelé röhögnek, azután folytatják ott, ahol abbahagyták. Az iszlám tudomásom szerint egyszer hajtotta őket az utcára, 2001. szeptember 11-én. Örömtüntetések voltak.

Az ENSZ valaha kimondta, hogy a cionizmus a rasszizmus egy válfaja. Ezt a mocskos határozatot még a kilencvenes években visszavonták, de ez ma már nem elég. Az ENSZ-nek azt kell kimondania, hogy az iszlám a rasszista elmebaj egy válfaja. És ha ez az ENSZ ötven iszlamista tagállama miatt nem megy, úgy a civilizált világnak fel kell hagynia az úgynevezett világszervezettel való bohóckodással, ki kell onnan vonulnia, meg kell alakítania a saját szervezetét, ahová csak azokat veszik fel, akik valóban betartják az alapszabályokat. Azután pedig cselekedni kell.

Az euroatlanti civilizációban az iszlám nem maradhat meg. Ezt világosan ki kell mondani. El kell érni, hogy mindazok, akik ennek a gyilkos ideológiának a hívei, eltakarodjanak innen, akár itt születtek, akár nem. Kapjanak nagy összeget, ha kell, és menjenek Isten hírével: haza, függetlenül attól, hogy ez milyen gazdasági következményekkel jár. A kihelyezett tőkét minden olyan országból ki kell vonni, amely nem tesz meg mindent az iszlám elfojtásáért. Mindent meg kell tenni az ásványi energiahordozók pótlásáért – ez ma részben már történik –, és ha történetesen mégis szükség van olajra, akkor oda kell menni, és el kell tőlük venni. Az iszlámmal pontosan úgy kell bánni, mint 1944-45-ben a Szövetségesek bántak Németországgal: csak a feltétel nélküli megadás képzelhető el, más megoldás – nem.

Az Isten szerelmére, hiszen még mi vagyunk az erősebbek!

Mose Cvi Holtzberg a szüleit keresi

Pénteken lett kétéves az iszlám brutalitás miatt elárvult kisfiú, aki születésnapjára megkapta apját, anyját holtan.

A terror világháborúja folytatódik a civilizáció ellen.

Indiát is elérte a terrorcunami

Vallási központ, szállodák, vasútállomás, étterem, kórházak: az iszlám terror szokásos célpontjai. És: szelekció. Kinek van brit, amerikai útlevele? Falhoz vele. India nem ússza meg olcsón a modernizációt, sem pedig azt, hogy annak idején nem szabadult meg a teljes muzulmán népességétől.


Mindenre elszánt, megveszekedett tömeggyilkosok ismét vérfürdőt rendeztek. Noha nyugatiak a célpontok – a zsidó Chabad-Lubavics világmozgalom fiókja, luxushotelek, finom étterem –, a helyszín már nem a Nyugat. Vagy mégis?

Amikor az al-Kaida ledöntötte a World Trade Center ikertornyait, voltak, akik kárörvendtek: úgy kell a rohadt jenkiknek, végre ők is megtudják (mit?), és különben is túl jól éltek, meg hát a szegény arabokat is meg lehet érteni, minek gyarmatosította őket a rohadt Nyugat. (Hogy amerikai kolonializáció nem létezett, és az arabok soha nem éltek klasszikus gyarmati sorban, nem érdekes.)

Amikor az al-Kaida robbantássorozatot hajtott végre Londonban, ismét számosan dörzsölték a kezüket. Elvégre a brit aztán olyan népség, ami mindent megérdemel, rájuk aztán senki se mondhassa, hogy nem voltak imperialisták, a birodalmukban soha nem nyugodott le a nap, ezzel ők maguk dicsekedtek, és igaz, hogy anno beköszöntek hozzájuk a németek egy pár V –1-essel meg V – 2-essel, de az már rég volt, és rájuk fért, elvégre tisztességes ruhát utoljára a magyaroktól kaptak, a 6:3-mal meg a visszavágón a 7:1-gyel.

Amikor az al-Kaida barbár tömeggyilkosságot követett el Madridban, a primitív kárörvendők nem nagyon emlegették Cortezt meg a konkvisztádorok dél-amerikai rémtetteit (miközben az észak-amerikai indiánok kiirtása egyesek szemében már a zsidó Holocausttal vetekszik. Elvégre ez is hatmillió volt, meg az is!) Spanyolország, amely a Közös Piacba való belépés után rohamos fejlődésnek indult, és ma már egyike a világ tíz leggazdagabb országának, a köztudatban valahogy soha nem tartozott a bűnös Nyugathoz, amellyel szemben minden megengedett – gazdagság ide, spanyol gyarmatbirodalom oda. A spanyolok elleni iszlamista rémtettet külföldön néma csend fogadta, belföldön, a jobboldali kormány részéről pedig sunyi hazudozás, amivel az ETA baszk szeparatista terrorszervezetre akarták kenni az első pillanattól fogva nyilvánvalóan al-kaidás iszonyatot. A szocialisták megragadták az alkalmat és közölték, hogy ha ők nyernek a választásokon, hazahozzák a fiúkat Irakból. S lőn. Cortez meg a többi konkvisztádor foroghatott a sírjában: a spanyol gazdasági csodával versenyre kélt az addig ismeretlen, mélységes spanyol gerinctelenség. Dehogyis vagyunk mi Nyugat, kérem. Mi közünk van hozzájuk? Irak? Már ott se vagyunk. Soha nem is voltunk ott.

Amikor az al-Kaida több száz embert gyilkolt le az indonéziai Baliban – muzulmán ország területén! –, akkor főleg ausztrálok haltak meg, róluk meg mindenki tudja, hogy egyrészt fegyencek leszármazottai, másrészt meg azért is kötelességünk őket utálni, mert ott vannak az iraki koalícióban. Amellett mégiscsak angolszászok, ráadásul undorítóan jól élnek, a világon ők zabálják a legtöbb marhahúst, arról nem beszélve, hogy a világ másik végén történt az egész. Fátylat rá.

És most Mumbai – régebbi írásmóddal: Bombay.

Huszonnégy órája tart már a borzalom, halottak százai, a magyar tömegtájékoztatás ugyan valami tolvaj szadeszessel van elfoglalva, de ha máshol nem, a http://www.zsido.com/ híreiben, akit érdekel, nyomon követheti magyar nyelven a történteket, az angolul tudók meg bárhol, hiszen a CNN, a Fox News és a Sky mással sincsenek elfoglalva. (Lehet nézni a BBC-t is, de nem ajánlom, iszlamista elfogultságuk, Izrael-ellenességük az utolsó tizenöt évben undorító méreteket öltött, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Oszama bin Ladentől húzzák a fizetésüket. Náluk még az al-Dzsazíra álobjektivitása is rokonszenvesebb.)

De vissza Indiához, ahol persze nem ez az első iszlamista terrorcselekmény. A szubkontinens függetlenedésekor Mahatma Gandhinak volt egy álma: egy napon a különféle indiai vallások – a három legnagyobb a hindu, a buddhista és a muzulmán – majd békében élnek egymással. Micsoda hamis látomás volt! Indiát azonban a következő évekre még hamisabb álom kerítette hatalmába, lassanként lidércnyomássá torzulva: az etatista-egalitárius társadalomkép megszállott kergetése, egyfajta szocializmus erőltetése, amely az országot hitbizományként kezelő Nehru-Gandhi garnitúra uralkodása alatt féktelen nyomort és elmaradottságot hozott, tízmilliószám termelte a hajléktalanokat, viszont elismeréssel és stratégiai partnerséggel is járt. Moszkva részéről.

A Szovjetunió kimúltával a rossz is elmúlt India felől, ahol a hindu-buddhista többség elkezdte lebontani a részben parancsuralmi gazdasági rendszer borzalmát, és szabad utat adott a magánkezdeményezésnek. Az országnak az a része 1990 óta felvirágzott, rá sem lehet ismerni. India igazi fővárosa Mumbai lett. A modernizálódott Indiában megjelentek a pénzt költő turisták, és külföldön is megjelent az indiai utazó és az indiai tőke.

Nem kellett nagy jóstehetség annak megállapításához, hogy India muzulmán társadalma nem fogja tudni állni a versenyt a hindu-buddhista többséggel, és az addig is parázs összecsapásokat szülő viszony még rosszabb lesz. Miután az iszlám a történelem során – fennállása óta – soha, sehol nem volt képes modus vivendit találni a környezetével, Indiában is úgy és azzal reagált, ahogy és amivel mindig is szokott: ártatlanok életének elvételével, ocsmány és gyáva tömeggyilkosságokkal. Valahol érthető is. Vagy visszaforgatják a történelem kerekét, vagy alákerülnek.

Nem tudni, kik azok a Dekkáni Mudzsahedek – bár a „dekkáni kutya” mint dehonesztáló jelző rémlik Rudyard Kiplingtől, A dzsungel könyvéből –, annyit a legtöbb hírmagyarázat biztosra vesz, hogy Dekkán tartományhoz nem sok közük van. Véres dühöngésük a kötözni való elmebeteg tehetetlen őrjöngését idézi, de a célpontok kiválasztásában biztos kezük volt. Olyan objektumokat szemeltek ki, ahol kézzelfogható a „nyugati befolyás” – szerintük a Sátán befolyása (valójában a pénzé. A pénz folyik be India nyugati partvidékére, és ezt minden eszközzel meg kell állítani. Hiszen ha javul a helyzet, az nekik nem jó), amellett a tizennyolcmilliós metropoliszban meg bírták találni a Chabad-Lubavics kirendeltségét, amelyek célja, hogy a néhány ezres mumbai közösség, valamint az itt megforduló zsidó turisták és üzletemberek számára, ha igénylik, vallási szolgáltatásokat nyújtsanak.

A Chabad globális zsidó szervezet, és az, hogy a mindinkább globálissá váló terror – amely a gonosz angolszászok, az egy ideje már nem gonosz spanyolok és az áldozat Indonézia után most a nemzetközi angolszász-zsidó-plutokrata-cionista összeesküvés szekértolójának semmi szín alatt nem nevezhető Indiában csapott le – őket szemelte ki, egyszerre jelkép- és jelzésértékű. A Chabad, noha Kelet-Európa sötétségéből és nyomorából, a cári orosz stetlkből indult el, Amerikában lett naggyá, a lehetőségek hazájában (mely lehetőségek arról ismerkszenek meg, hogy a globalizmus ellenfelei, mindenekelőtt az iszlamisták, nem tudnak és nem is akarnak élni velük). Izrael részben az Amerikával fenntartott viszonyának köszönhetően vált meg nem semmisíthetővé, valamint szerfölött iszlámbosszantó módon regionális hatalommá. Noha a Chabad nem cionista, és a nyugati életmód terjesztésével sem igen vádolható, pontosan megfelelt – túsznak. Némi emberi vonás az embertelenségben, hogy a terroristák elengedtek egy kétéves gyermeket. De ne vonjunk le messzemenő következtetéseket ebből. Alighanem csak múló üzemzavar történt.

A terrorcunami elérte Indiát, mert Indiának bűnhődnie kellett a modernizációért, azért, mert lépést tudott tartani a fejlődéssel, és egy-két évtized alatt a Nyugat sarkába eredt (lekörözve egyébként bizonyos, a rendszerváltást se lenyelni, se kiköpni nem akaró kelet-európai országokat). A terror azért is csapott le Indiára, mert itt még nem voltak felkészülve rá. Izraelben, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában már nagyon észnél vannak, nehéz komolyabb akciót véghezvinni; Kínában szinte lehetetlen, pedig arra az olimpia ragyogó alkalmat kínált. Ott kellett ütni, ahol nem igazán számítottak rá, holott kellett volna. A modernizáció + modernizálódni képtelen muzulmán kisebbség = magával az életveszéllyel. Így szól ez az egyenlet, amit az indiaiaknak meg kellene oldaniuk.

Nagyon jó matematikusok, bízzunk benne, hogy még ez is sikerül nekik.

A biztonságiaknak sok szerencsét; Isten óvja őket és a túszokat.

Obsession – Megszállottság

Most sikerült végignéznem ezt az alkotást, noha pár napja megvan. Mit mondjak? Ha láttátok a Gert Wilders-filmet, akkor bizonyos fokig ezt is láttátok. Az amerikai film – dokumentumnak nem nevezném – a radikális iszlámot mutatja be.

Propagandafilm? Azt sem mondanám. A propagandának a magyarban van valami borzasztó mellékíze – nem csoda, hiszen míg szerencsésebb helyeken a propaganda kvázi reklámot, PR-t jelent, minálunk azt jelenti, hogy valakit valamilyen hazugságról meg szeretnénk győzni. Az Obsession nem ezt teszi, inkább afféle ráébresztős összeállítás. Az iszlámról szól, és fel szeretné azokat ébreszteni, akik még alszanak.

Aki kicsit is foglalkozott az iszlámmal, annak unalomig ismert sablonokat ismételgetnek az Obsessionben. Amely természetesen azzal kezdi, hogy hangsúlyozottan a radikális iszlámról van szó, és szerepel benne a kötelező liberális farok, miszerint a muzulmánok többsége természetesen nem terrorista, békés ember, satara-satara. Tehát a radikális iszlámot idézi a film, annak képviselőit, egymás után szólaltatja meg a gyűlöletbeszéd láthatóan elmebeteg lovagjait, akik nem hagynak kétséget afelől, hogy az iszlám (mármint a radikális változat) végső célja az egész világ meghódítása. Az alkotók ezután párhuzamot vonnak a (radikális) iszlám és a nácizmus között, felidézve Husszeinit, a nácikkal cimboráló jeruzsálemi főmuftit, akinek többek között elévülhetetlen érdemei vannak a bosnyák-albán muzulmán Handzsár SS-hadosztály létrehozásában. Husszeini azon kevés külföldi közé tartozott, aki számára Hitler személyesen vallotta meg, hogy meg kívánja semmisíteni az európai zsidóságot.

Politológusok, volt hitlerjugendisták, hírszerzési szakemberek és mások szólalnak meg a filmben, amelynek mondanivalója a vége felé arra hegyeződik ki: jó lenne, ha a Nyugat felhagyna az eddigi gyakorlattal, nem dugná a fejét a homokba és tudomásul venné, hogy mi történik. Mert akkor sem volt hajlandó tudomásul venni, amikor Hitlerrel szemben kellett volna fellépni, és lám, mi lett a vége. Holott Hitler is megmondta, mit akar, és ma is megmondják világosan a (radikális) iszlamisták, hogy mit akarnak. A film kitér arra is, hogy hányan lehetnek az iszlamisták közül, akik „radikálisak”, vagyis támogatják a terrort. Általában tíz-tizenöt százalékra becsülik az arányt. Tekintve, hogy több mint egymilliárd emberről van szó, ez akár százötvenmillió ember is lehet. Gáz. Ez gáz, mert ez a százötvenmillió csak az a tömeg, amely kimondottan terrorszimpatizáns. Azok, akik az Egyesült Államokat gyűlölik, vagy Izraelt meg akarják semmisíteni, náluk sokkal többen vannak. Gyanítom, hogy az utóbbiak aránya közel járhat a száz százalékhoz.

Az Obsession megnézése után azon kezdtem gondolkodni, vajon miért nem hajlandó tudomásul venni a Nyugat, hogy az iszlám (a radikális) háborút folytat ellene. No jó, nem most kezdtem el rajta gondolkodni, hanem régebben. És akkor azt hittem, meg is leltem a választ. Azt, hogy a Nyugat, legalábbis annak európai része, totálisan el van rohadva. Elkényelmesedett, nemhogy háborúzni nem akar, de dolgozni sem hajlandó, és minél jobban él, annál kevésbé vállal gyereket. Most is vallom, hogy mindez igaz. No de akkor mi volt a harmincas években? Hogyan hihettek az angolok – az angolok! – egy Chamberlainnek, szemben egy Churchill-lel? Miért dobták Hitler karmai közé egy puskalövés nélkül Ausztriát és Csehszlovákiát, miért hitték, hogy ezzel vége? Már akkor is el voltak rohadva? Még a britek is? Akkor is büdös volt már a munka, akkor sem szerették az éjszakai gyereksírást?

Nem, ez így nem stimmel. Kell lennie más oknak is. Elgondolkodtam azon, mi azoknak a sorsa, akik a maga valójában mutatják be az iszlámot. Sokak szemében legalábbis illetlenséget követnek el; megint mások úgy vélik, politikailag nem korrektek (és ez sok helyütt felér a piros lappal), azzal vádolják őket, hogy egyoldalúak, és végül még ők lesznek a hibásak, ha olyannak mutatják be az iszlámot, amilyen.

Az iszlám pedig olyan, amilyen. Végtelenül emberellenes, pszichopata, aljas ideológia, amely vallási köntösbe öltözik, és ha az arab néplélekkel találkozik, kártékonysága nem ismer határokat. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus együttesen sem versenghet vele, semmilyen téren. Az iszlám a halál kultusza, a halál ideológiája. Mint ilyen, nettó elmebaj. A nácizmus vagy a kommunizmus sok mindenkinek halált hirdetett, de soha nem deklarálta, hogy az lenne a főcél. Az iszlám legfontosabb mondata: „Jobban szeretjük a halált, mint ellenségeink az életet.”

Az Obsession, akárcsak Wilders filmje, vagy Ben-G blogja – http://www.dzsihad.blog.hu/ – semmi mást nem tesz, csak beleveri az iszlámba azoknak az orrát, akik nem hajlandók tudomásul venni, miről van szó. Nagyon sokan vannak ilyenek, mondhatni a többség úgy él, dolgozik, tévézik és jár kávéházba, mintha mi se történne a világban, sőt: mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ahhoz, hogy valaki az iszlám lényegét felismerje, semmi mást nem kell tennie, mint megnézni és meghallgatni, mit mondanak annak radikális képviselői. Ha valaki kísérletet tesz arra, hogy ezt az ideológiát megismertesse velük, ő lesz a „szélsőséges”, a „kirekesztő”, aki „semmiben sem különbözik a náciktól”.

Miért?

Miután a probléma hetven-nyolcvan éve is fennállt, erős a gyanúm, hogy nem az európai civilizáció általános hanyatlása áll a háttérben (bár a rohadás mindenképpen elképesztő, annak bűze orrfacsaró). Sokkal inkább arról van szó, hogy a Nyugatban nagyon elevenen él a dehumanizáció tilalma.

Közhelyszámba megy, hogy például a nácik dehumanizálták áldozataikat, elsősorban a zsidókat, de ugyanilyen kíméletlenséggel jártak el más, alsóbbrendűnek nyilvánított csoportokkal szemben. Ezzel a saját dolgukat is megkönnyítették. Az Einsatzkommandók tagjai vagy a haláltáborok személyzete sokkal könnyebben „járt el” szubhumánokkal szemben, sokkal könnyebben „tette a dolgát”, ha nem kellett embernek tekintenie a megsemmisítendőket, hanem valami vírusnak, amely ellen mindenáron védekezni kell.

Persze nem a megsemmisítettek voltak „untermenschek”, hanem azok, akik rabjaivá-híveivé váltak a nemzetiszocializmusnak, ennek a förtelmes sátánizmusnak. És sorolhatnánk még ideológiákat, de csak egyet hozzunk fel, a nácizmusnak számos tekintetben közvetlen elődjét: a katolikus vallást, amely az inkvizíciót termelte ki. A nácik és az inkvizítorok nem voltak emberek, mert nem tudtak megfelelni az emberi lét bizonyos alapvető követelményeinek. Ezen követelmények közé hozzátartozik, hogy bizonyos dolgokat nem követünk el a másik ember ellen.

Vannak sokan, akikre a nácizmus rémtettei úgy hatottak, mint valami védőoltás. Ők azok, akik átestek a ló túlsó oldalára, és semmi szín alatt nem hajlandók elismerni, hogy az ember egyes ideológiák hívévé szegődve gyakorlatilag önmagát foszthatja meg humán státuszától. Akkor sem ismerik ezt el, ha a jelenséget saját szemükkel látják. És azt utálják meg, aki láttatja velük. Wilders, az Obsession, Ben-G blogja, avagy – néha – csekélységem.

Lehet-e ezen változtatni?

Ahol a nemzeti himnuszt már nem lehet énekelni

Egy újabb hír, amiről érdemes tudni. Franciaországról lesz szó, pontosabban annak szánalmas maradványáról, írja Konrad

Mivel elég régóta figyelem, hogyan pusztítja el saját magát az euroatlanti civilizáció, és ezt hogyan használja ki az immár vészes léptéket öltő iszlamista terjeszkedés, mindig úgy gondolom, hogy engem bizony nem érhet már meglepetés ebben a témakörben. Ám rendre jönnek a cáfolatok.

Először is tessék elolvasni a cikket, mely ezen a linken érhető el:

http://nol.hu/kulfold/himnuszkifutyulok

Nekem soha sem volt szimpatikus Franciaország. Hogy miért, az nem tartozik a tárgyhoz, de ettől függetlenül az egyik meghatározó euro-atlanti országról beszélünk. Vagyis beszéltünk. Olyan, hogy „Franciaország”, ugyanis már nem létezik, csak névlegesen.

„Sarkozy elnök lefújatja azokat a futballmeccseket, amelyeknek elején a nézőtéren kifütyülik a Marseillaise-t” - indít a cikk, és nem értettem, ez mi lehet. Mi az, hogy kifütyülik a Marseillaise-t Franciaországban? A francia nemzeti himnuszt? Kik? Miért? Mi ez az újabb agyrém? Mert hogy a világ taplóbb népeinek, vagy intelligensebb népek taplóbb egyedeinek szokása ugyan kifütyülni a rivális csapatok himnuszát…na de a SAJÁTJÁT?

Mi ez?

Erről még nem hallottam, de egyből gyanítottam, miről lehet szó. Azért tovább olvastam, és balsejtelmem beigazolódott.

Akkor hát, kedves olvasók, tudjátok meg, hogy Franciaországban egy ideje már nem játsszák a nemzeti himnuszt, legfeljebb sportesemények alkalmával, de akkor is tömeges ordítozás, fütyülés, esetleg rendbontás rá a válasz.

Kik ezek? Kik gyalázzák meg a Marseillaise-t Franciaországban?

Jellemző, ahogy maga a kérdés eleve tálalásra kerül a francia sajtóban:

„A (francia) lapokat nem háborítja fel, inkább elgondolkoztatja 'az átlagosnál sötétebb bőrű ifjú szurkolók' magatartása”

A micsodák magatartása?

Értitek?

„…az átlagosnál sötétebb bőrű ifjú szurkolók' magatartása”!

Sárközy elnök - aki egyébként választási ígéreteit megszegvén az égvilágon semmit nem tett a bevándorló-bűnözés és úgy általában a nem kívánatos bevándorlás megfékezésére - még belügyminiszteri ideje alatt figyelmeztette az akkor éppen regnáló francia kormányt: baj van, mert a lakosságnak immár csak harminchárom százaléka „francia” az országban. Ezt mondta.

Jó.

Tudjuk mindannyian, hogy Franciaország az ultraliberalizmusnak nevezett alattomos szörnyeteg egyik szülőhazája. Tudjuk, hogy a nagyobb társadalmi bajok a hatvanas években kezdődtek ott, amikor a hatóságok hagyták rátelepedni a lényegében céltalan, de annál agresszívabb, szélsőbalosként definiálható, eszement, gyakran berúgott, belőtt fiatal rendbontókat a mindennapokra.

Tudjuk, hogy Franciaországba özönlenek a bevándorlók Észak-Afrikából, az arab-iszlám világból, és azt is tudjuk, ezek a bevándorlók többségükben hogy viselkednek, mit gondolnak az euroatlanti civilizációról, és hogyan használják ki a valóságtól immár teljesen elrugaszkodott európai vezérpolitikusok ostoba, gyáva magatartását.

Tudjuk, mert ők maguk bőgik bele a világba, mi is a valódi céljuk a kontinensen.

De nekem ez a himnusz-dolog akkor is új.

Most képzeljük el, hogy adott egy ország, ahol az őslakosok immár súlyos kisebbségben vannak. Ennek az országnak a fővárosában a nemzeti nyelv immár csak a második leggyakoribb nyelv. Ebben az országban nem lehet előadni a himnuszt, mert ordítozás, hőzöngés rá a válasz. Mert a lakosság nagyobb része nem tűri el többé a himnuszt, és ennek kellőképp állatias módon hangot is ad.

A lakosság nagy része, akik bevándorlók, teljesen mindegy, hogy újak, legálisak, illegálisak, vagy második-akárhányadik generációsok.

A bevándorlók az egykori Franciaországban nyilvános őrjöngésbe kezdenek, ha meghallják a francia himnuszt, ezért valakik valamikor úgy döntöttek, inkább nem is adják elő szinte már sehol a Marseilleise-t. Biztos azért, nehogy tovább bőszítsék vele a „meg nem értett bevándorlókat”, és hogy ilyen módon próbálják építeni a „civilizációk közötti hidat”, valamint eltüntetni a „kultúrák közötti eltéréseket”.

Ez utóbbi biztos, hogy sikerül. A francia (és egyéb európai) kultúrkör ugyanis eltűnik, helyét átveszi a vandál bevándorló-bűnözés, az iszlamisták pszichopata rendszere.

A bevándorlók immár tökéletesen eszement magatartásának okát lehet elemezgetni - ahogy a francia újságok ezúttal is megpróbálják magarázni ezt a gyalázatot - hogy hát identitásukat veszített, útjukat kereső, zavaros ideológiákat követő „emberek” ezek a rendbontók, de itt ez már teljesen mindegy.

Ha egy valaha civilizált állam odáig süllyed, hogy:

- Eltűri a tömeges bevándorló - bűnözést
- Még kedvezményeket is ad az iszlamistáknak, akiknek minél több „feleségük” van, annál több segély jár
- Hagyja, hogy a területén úgynevezett „No Go” zónákat, afféle iszlám gettókat tömegével hozzanak létre a „színesbőrűek”, ahonnan egyszerűen kitiltják a hatóságokat, szétverik az állami-közigazgatási központokat, saját törvényeik szerint élnek-halnak, és ahová államhatalmi képviselő be nem teheti a lábát
- Elnézi, hogy ez a populáció immár teljesen nyíltan fenyegetőzzön, gyalázza a befogadó országot, erőszakoskodjon, temetőket dúljon fel, vezéreik állam-és emberiségellenes bűncselekményekre szólítanak fel minden érintettet, teszik ezt a nyilvánosság előtt, egy percig sem titkolva, mit is akarnak ők valójában

…annak az államnak már majdnem vége.

És akkor jön az információ, hogy a francia himnuszt sem lehet már miattuk előadni.

Namost…

Túl az egész ügy bődületes abszurditásán…

A Himnusz minden országban egy komoly nemzeti szimbólum. Ha odáig süllyed a dolog -amire nem volt még példa a történelemben - hogy egy katonai megszállás alatt nem lévő országban nem lehet játszani a saját Himnuszukat, mert valakiknek ez nem tetszik, annak az országnak lőttek. Annak az országnak nincs többé lelke, nincs többé identitás-tudata, nincs becsülete, nincs semmije.

Nincs jövője.

Hogy ebből az európai vezérpolitikusok mennyit fognak fel? Tessék, itt van egy nemrég készült interjú, mely pontos választ ad a kérdésre:

http://www.brusselsjournal.com/node/3600

címe:

“Islam Is Welcome. Immigration Is Moral Necessity”

És aki előadja:

Jacques Barrot, az EU igazságügyi biztosa!

A francia uniós főpolitikusnak, akinek elvileg látnia kellene, hogyan élik fel saját hazáját a bevándorlók, ez a mondanivalója.

Emberek, ez már nem magyarázható a „politikai korrektség” nevű eszelős téveszmével.

Nem tudom, ez mivel magyarázható. Aki tudja, írja meg.

Az iszlám halálra ítélte Miki egeret

Fatvát adott ki a szaúd-arábiai klérus egy ismert és tekintélyes tagja a közkedvelt Disney-rajzfilmfigura ellen. Az indok: Miki egér „a Sátán katonája”.

Muhammad al-Munadzsíd sejk – egyébként volt diplomata, aki többek közt a washingtoni szaúdi nagykövetségen is szolgált – az al-Madzsd tévének adott nyilatkozatában elítélte azokat a rajzfilmeket, amelyek rágcsálókat kedvező színben tüntetnek fel.

Al-Munadzsíd az iszlám vallásjogra hivatkozva állítja, hogy az egér mint olyan tisztátalan lény, amely erkölcstelenné teszi (!) az embereket. Ezzel szemben a gyerekek szeretni való, kedves állatot látnak benne, többek közt a Tom és Jerry, valamint a Miki egér rajzfilmek miatt.


„Miki egér félelmetes karakter, sőt az iszlám jog szerint is minden esetben meg kell ölni Miki egeret. (…) A saría szerint (…) az egér felgyújtja a házat, és őt a Sátán kormányozza. Az egér egyike a Sátán katonáinak, úgyhogy a Sátán kell őt kormányozza.”

A nevezetes interjút itt tekinthetitek meg:

http://www.memritv.org/clip/en/1850.htm

A sejk már korábban is felhívta magára a figyelmet különféle fatváival. Legutóbb a pekingi olimpiát nevezte „bikiniolimpiának” és – természetesen – sátáninak. A sporteseményen résztvevő nők ugyanis túl sokat mutatnak meg a testükből, és ennek a Sátán nagyon örül. Nem mintha a foci nem vinné az embert kísértésbe, teszi hozzá al-Munadzsíd. Megtudjuk azt is, miért van betiltva az ökölvívás számos iszlám országban:

http://www.youtube.com/watch?v=fnfVQlbitYU

Sírjatok és nevessetek, ki-ki vérmérséklete szerint.

Az elmebaj végső határa: felvette a mohamedán vallást a posztcionista „történész”

Dr. Uri Davis – aki a múltban több alkalommal apartheidnek titulálta azt a zsidó államot, ahol az arabság ma a legszabadabban és a legtöbb jogot élvezve élhet – és nem volt hajlandó katonai szolgálatot teljesíteni az Izraeli Védelmi Erőknél, egy héttel ezelőtt feltette a koronát pályafutására: betért az iszlámba a somroni Baka el-Garbíjében, és feleségül vette az egyik Fatach-aktivista lányát. Noha a betérés a zsidó vallásjog szerint – tisztesség ne essék szólván – annyit ér, mint halottnak a csók, Davis esete mégis jól reprezentálja, hová tart a világ.

A júdaizmus álláspontja szerint a zsidó mindig zsidó marad, bármilyen hitre tér is át; visszatérése érdekében tehát semmit nem kell tennie Davisnek abban a fölöttébb valószínűtlen esetben, ha kijózanodna, bár ezt őszintén és szívből kívánjuk neki. Noha a zsidóság szerint az iszlám még a legkisebb rossz valamennyi vallás közül, hiszen a legtöbb zsidósággal közös elemet hordozza (egy kisebbségi talmudi vélemény szerint életveszély esetén, nagyon szélsőséges esetben, az iszlámba még be lehet térni, szemben a kereszténységgel), a tömeggyilkosokkal parolázó, önmagát „anticionista palesztinai hébernek” bélyegző, doktorátussal is bíró klinikai elmebeteg mindenképp súlyosan megsértette a halachát, amely megtiltja az esküt – a hazája védelmét megtagadó, a katonáskodás helyett az alternatív szolgálatot választó Davisnek pedig az aposztáziával mindjárt kettőt is le kellett tennie: meg kellett esküdnie arra, hogy Allah az egy Isten, Mohamed pedig az ő prófétája.

Általános tapasztalat, hogy az öngyűlölő zsidó, ez a külön emberfajta, nem csak a zsidóságában, de más bőrben sem igen érzi otthon magát. Davis, aki korábban arról volt nevezetes, hogy „világi demokratikus államért” harcolt „a történelmi Palesztinában”, és - mint az 1984-es felvételen látszik - mosolyogva volt képes kvaterkázni Jasszer Arafattal, máris kijelentette, hogy követni fogja ugyan az iszlám szabályait, „de nem nagyon elkötelezetten”, magyarán annyit tart azokból meg, amennyit épp jónak lát.

Az iszlám új, a jelek szerint súlyosan Stockholm-szindrómás híve számára ezért igen nagy szerencsétlenség lenne, ha csakugyan arab állam alakulna Izrael helyén, lévén ez az alakulat nem ismerné el az „anticionista palesztinai héber” jogállást, és bizonyosan nem tolerálná az olyan magatartást, amely csak tetszés szerint kívánja a muzulmán vallás szabályait betartani. Ha pedig dr. Davis netán úgy döntene, hogy a továbbiakban nem kíván mohamedán lenni, és kipróbálja a hinduizmust, a káldeus vallást, netán amishnak áll, avagy – legvégső esetben – újfent a zsidóság kebelén belül töltekezik szellemileg, amely mélységes szégyenére őt kitermelte, azon nyomban halálos ítéletet hoznának ellene, imádottjainak vallása ugyanis nem ismeri az öngyűlölő zsidó által oly nagyra tartott, bálványimádott toleranciát, és még az sem számítana enyhítő körülménynek, ha az illető történetesen négy évtizede a palesztin jogok élharcosaként köpi arcul saját hazáját.