Oldalak

2008. április 6., vasárnap

Akire Adolf Eichmann hullája rálehelt

Izraelben bírósági tárgyalás eredményeként az ország fennállásának hat évtizede alatt mindösszesen egy halálos ítéletet hajtottak végre – Adolf Eichmannon, a hatszázezer magyarországi zsidó hóhérán. Pénteken – április 11-én – lesz negyvenhét éve, hogy az SS-hivatalnok bírósági felelősségre vonása, a nagy jeruzsálemi per, kezdetét vette. Izrael Állam olyan jogokat biztosított Eichmann-nak, mint sem előtte, sem azután más vádlottnak, így például Németországból hozathatott magának ügyvédet. A vádlott elképesztő védekezési taktikája oly híres lett, hogy Efráim Kishon, a Magyarországról elszármazott világhírű izraeli író fekete humoreszket írt róla. Eichmannt a bíróság bűnösnek találta. Egy jemeni zsidót jelöltek ki arra, hogy végezzen vele. Sálom Nágár hatvanhét évesen beszélt először a kivégzés körülményeiről, amikor arról is szólt, hogy vallásos lett, és megértette: az akasztással micvát teljesített. A 2004-ben készült interjú – Jichák Nachsoni és Áser Medina munkája – magyar fordításban most áll először az olvasók rendelkezésére.

A 67 éves Sálom Nágár egyike volt azoknak az őröknek, akik jól megismerhették Eichmannt. Őrzött ugyan más hírhedt rabokat is – John Demjanjukot, Kozo Okamotót, Abdelaziz Rántiszit –, mégis a náci tömeggyilkosra emlékszik a leginkább, hiszen ő vetett véget az életének, mégpedig azután, hogy majdnem fél évet töltött mellette 1961. december 15. és 1962. május 31. között.

Negyven év telt el Eichmann felakasztása és elhamvasztása után. Hogyan látja ma a történteket?

Negyven év telt el, s ma sokkal érettebb lévén megértem, mi volt annak a tettnek a fontossága, amit végrehajtottam. Megértettem Izrael nézőpontjából, a Tóra parancsolatai szerint is: „Töröld el Ámálék emlékét az ég alatt – el ne felejtsd”. Isten figyelmeztetett minket, hogy ne felejtsünk. És enyém lett a nem felejtés privilégiuma. A maga teljességében betöltöttem ezt a szabályt. Itt Izrael nemzetének jutott feladatul az eltörlés, ennek az aljas ellenségnek a testének az elégetése. Izraelben az embereket aggasztotta, hogy majd lesznek, akik bálványt csinálnak belőle. Ezért égették el.

Mindezzel ma ön tisztában van, de mit érzett az ítélet végrehajtásakor?

Huszonhárom éves fiatalember voltam akkor, és nem akartam végrehajtani a cselekményt, mert féltem, hogy majd azt mondják rám, gyilkos vagyok. Nem voltam annyira tudatában, mit jelent ez a funkció, mint ma. Miután vallásos lettem és sokat olvastam a dologról, megértettem, hogy bibliai micvát [parancsolatot] hajtottam végre. Néha elmegyek kórházakba, mint tettem például annak a nőnek az esetében, aki egy „betegségben” szenvedett, kilenc napja kómában volt, és nem bírták magához téríteni. Mikor odamentem hozzá, egy szent könyvet tettem a párnája alá, és pár órán belül magához tért. Az emberek azt szokták mondani: „Benned van erény. A Biblia egy fontos parancsolatának tettél eleget.”

A különleges egység

Sálom Nágár a sztori kezdetén részletekbe bocsátkozik: hogyan került olyan helyzetbe, aminek a végén őt szemelték ki Adolf Eichmann [balra civilben, 1940-ben] felakasztására. Kezdetben a rendőrségnél és a határrendőrségnél dolgoztam, azután mentem át a büntetés-végrehajtáshoz, ahol huszonnyolc éven át szolgáltam. Az Eichmann-ügy kezdetén hozták őt abba a börtönbe, ahol akkor voltam, és a tárgyalás meg az ítélet után világos volt, hogy az utóbbit valakinek végre kell hajtania. Huszonketten voltunk ott őrök, és különböző váltásokban tartottuk őt szemmel. Egy különleges egység volt ez a ramlei börtönben, amely Eichmannt vigyázta. Ennek céljából átvettek egy egész emeletet, öt helyiséget a börtönben, és ezt elnevezték Eichmann-lakosztálynak. Ebben a „lakosztályban” az őrparancsnok nekem parancsolta meg, hogy étekkóstoló legyek. Csak két perc múlva, amikor látta, hogy nincs semmi bajom, vitte be Eichmann-nak az ételt.

Ön jemeni; miért akarta volna megmérgezni?

Okos emberek szerint „a megvesztegetés elvakítja a bölcseket”. Ha adtak volna egymillió dollárt, ki tudja? Dacára annak, hogy nem vagyok az a fajta, akit el lehet csábítani, és nálam a pénz nem játszik.

Voltak ebben az egységben askenázok is, akik átélték a Holocaustot?

Igazából voltak. Ott voltak azok, akik a karjukon viselték a koncentrációs táborban kapott számot, őket azonban nem engedték a közelébe, ők csak kívülről vigyázhattak rá. Mindazokat, akikről tudták, hogy megjárta valamelyik tábort, vagy bármi köze volt a Holocausthoz, nem engedték a cellájának még csak a közelébe se. A kis szobában volt egy ágy meg egy sarok, ott írhatta a visszaemlékezéseit. A büntetés-végrehajtás abban reménykedett, hátha ezeknek a memoároknak a segítségével be lehet azonosítani néhány cimboráját, de nagyon dörzsölt volt és nem adott fel senkit. A jegyzeteket, amiket írt, egészen néhány évvel ezelőttig titokban tartották.

Volt egy őr az askenáz testvéreink közt, aki kívülről őrizte, és köztem meg közte volt egy rácsos ajtó, amin ő nem léphetett át. Egyik este arra kért, hadd cseréljen velem, hogy én legyek kinn, ő meg benn. Nem aggódtam, mert arra gondoltam, csak érdeklődésből akarja magának megnézni, meg hát arra nézvést nem is létezett kimondott utasítás, hogy ne lett volna szabad valakit oda beengedni. Az az őr bement, én meg ki. Kiderült, hogy az volt a célja, hogy Eichmannak megmutassa, a sors forgandó.

Késő este volt, Eichmann már álmos volt. Az őr beszólt neki, azzal felgyűrte az inge ujját és megmutatta neki a karján lévő számot. Németül beszélt, és amennyit abból értettem, valami ilyesfélét mondott: „Látod, én veled voltam a Holocaustban, de most te vagy énvelem. A sors forgandó, és az nevet, aki utoljára nevet.” Mikor Eichmann ezeket hallotta, dühöngeni kezdett és németül válaszolt neki, ám hogy mit, azt nem értettem. Az incidensre odajött az egység parancsnoka, és le akart váltani, én viszont elmagyaráztam neki, hogy csak az egység egy tagja vagyok, más parancsot nem kaptam. Onnantól fogva viszont parancsba adták, hogy senki oda be nem mehet.

Fél évig volt összezárva Eichmannal, így közel is került hozzá, igaz?

Igaz, és emiatt is történt, hogy traumán mentem át a kivégzés miatt.

Hogyan kommunikáltak önök?

Kézjelekkel leginkább. Mikor ki akart menni a mosdóba, a kezével jelezte, hogy kísérjem ki. Amikor megvolt, spanyolul mondta, hogy „köszönöm”. Tudta, hogy szefárd vagyok és köszönetet akart mondani nekem. Különösebb párbeszédek persze nem zajlottak kettőnk között. Ha szüksége volt valamire, azt jelezte. Ha valami gyanúsat véltem látni a cellájában, bementem, általában azonban nem zavartam.

Milyen gyanús dolgokra bukkantak nála ez alatt az idő alatt?

Én semmilyenre, de a egyik őr mesélte, hogy borotvapengét találtak nála. Talán föl akarta vágni az ereit, vagy valami hasonlóra készült.

Hogyan fordulhatott elő ilyesmi egy ennyire zárt helyen?

Fogalmam sincs, miként nem vették észre.

Jött hozzá valaki találkozóra, látogatóba?

Igen, volt egy külön helyiség, ott találkozott az ügyvédjével [Dr. Servatiusszal - balra]. Abban a szobában volt egy megerősített üveg osztófal. Az asztalon interkom, amin keresztül beszélhetett és hallgathatta a másikat. Így beszélgettek egymással.

A német büszkesége a börtönfalakon belül is megnyilvánult?

Igen, jeke volt.* Nem kapitulált. Úgy élte az életét, mintha nem is lett volna börtönben.

Tudta, mi vár rá?

Én biztosra veszem, hogy tudta. Az elején, a tárgyalása alatt talán megfordult a fejében ez meg az, lehet, hogy az ügyvédje vigasztalta azzal, hogy kiharcolja a számára az életfogytiglant, a végén azonban megkapta a halálos ítéletet, amit mi végrehajtottunk.

Az ítélet kimondása után észlelt-e valamilyen változást a viselkedésében?

Határozottan. Kissé izgatott lett. Ezt láttuk az arcán. Természetes is bárkinél. Azt még egy állat is érzékeli, hogy le fogják mészárolni.

Mindazonáltal önhitt maradt az utolsó napjáig?

Igen. Még a fekete szemkötőt sem volt hajlandó viselni, amit a halálraítéltek arcára tesznek.

Küldetéstudatot éreztem

Sálom Nágár igazság szerint csak órákkal a kivégzés előtt értesült arról, hogy valamennyi börtönőr közül őt szemelték ki erre a különleges feladatra. Ámbár parancsnoka néhány nappal korábban beszélt vele, jó néhány más emberrel is beszélt, így Nágárban fel sem merült, hogy a végén épp rá esik a választás. A megfelelő embert keresték, és nyilvánvalóan bennem látták meg, emlékezik. Mikor azt mondták, én leszek az, nemet mondtam. De meggyőztek, és levetítettek egy rettentő filmet a Holocaustról és Eichmann gonosztetteiről, így aztán beleegyeztem. Azt mondtam: ha a parancsnok akarja, én készen állok. Amikor láttam az általa elkövetett atrocitásokat, azt mondtam, egy ilyen emberen könyörülni nem lehet. Hatmillió zsidó, gyermekek, terhes nők – krematóriumba küldtek mindenkit, és miért? Mit tettek? Ártatlan emberek voltak. Egy ilyen személy, aki gázkamrába küld embereket, az állatnál is rosszabb. Az oroszlán azért vadászik, hogy éljen, de amikor megtömte a hasát, nem vadászik. Ez az ember azonban még akkor is gyilkolt, amikor már el volt telve. Az emberi faj szemetje ez. Németországban filmet csináltak róla, meginterjúvoltak engem is, és én azt mondtam: hogyan létezik, hogy egy képzett kultúrnemzet olyasmire vetemedjék, amire még az állat se? Hallgattak, nem tudták, mit mondjanak erre.

Ön tudja, zsidók ezrei kész örömest hajtották volna végre az önnek jutott feladatot. Feltette önmagának a kérdést, miért épp önt választották?

A hadseregben azt mondják, nincs kérdezősködés. Nem kérdezősködtem én se. Csináltam, amit mondtak. Ma azonban már megértem, mit tettem.

Nágár úgy emlékszik az események menetére – attól a pillanattól kezdve, amikor közölték vele a feladatot, egészen addig, míg végrehajtotta azt –, mintha az egész csak tegnap történt volna. A legkisebb részlet is beleégett az agyába. Úgy emlékezik vissza, mint az az ember, aki jelentős traumán ment át, és most újra átéli azt: Huszonnégy/negyvennyolc órás fordában dolgoztunk, és azon a bizonyos napon én odahaza voltam. A parancsnokon és néhány nagy emberen kívül senki nem tudta, hogy az az akasztás napja. Holonban laktam, és sétálni mentem a feleségemmel. Hirtelen egy kocsi állt meg mellettem nagy fékcsikorgással, kiszállt a parancsnokom, betuszkolt, majd elhajtottunk. Nekem ez problémás volt abból a szempontból, hogy a feleségem nem értette, mi történt, akár azt is gondolhatta, elraboltak. Abban a pillanatban mondtam a parancsnoknak, hogy gond van, ha ő mindent nagy titokban akar csinálni, mert a feleségem most fel fogja lármázni a rendőrséget azzal, hogy elraboltak, keresni fognak és a nagy titok kipattan. Mire ő: „Igazad van, visszamegyünk.” Vissza is mentünk, mondtam a feleségemnek, nincs miért aggódnia, ez a parancsnokom, és akadt némi pluszmunka. Ő persze nem tudta, miféle munkára vállalkoztam. Beértünk a börtönbe, ott a parancsnoktól kaptam hordágyat, lepedőket és kötszert, s ő közölte, maradjak a lenti szobában.

Milyen volt ez a szoba?

Az alanti szoba volt, aminek a mennyezetébe lyukat vágtak, ott voltak a csapóajtó, ezzel akasztották Eichmannt. A fenti szobában kötél volt, ami a mennyezetről lógott, alatta meg a csapóajtó.

Mondott valamit akkor Eichmann?

Igazság szerint nem emkékszem, de azon keresztül, amit okozott nekem, úgy éreztem, beszélt.

Mit érzett ugyanazokban a pillanatokban?

Meg voltam ijedve. Ma sakter vagyok, és sok metszőt ismerek, akik megijednek sachtolás előtt. Ráadásul akkor mégiscsak egy emberi lényről volt szó. Habár ő nem volt „emberi lény”, legfeljebb kívülről.

Volt utolsó kívánsága?

A második szobában volt a papjával, akivel beszélgettek, de nem hallottam, ami elhangzott. Azt tudom, hogy kapott egy pohár bort, és lehetséges, hogy megkérdezték az utolsó kívánság felől is. Este kilenckor felmentem a szobába, ahol a kötél lógott, és láttam, hogy már ott áll, a nyaka körül a kötéllel. Különösebb habozás nélkül megrántottam a fogantyút, megnyílt a csapóajtó, és ő lezuhant.

Hallott valamit?

A csapóajtó nyílásának zaját és némi rángatózást, miközben fuldokolt.

Mit érzett abban a pillanatban?

Nem volt kellemes érzés. De nekünk Isten parancsol, aki eltörölte Ámálék minden emlékét. A németek voltak Ámálék. Például az egyiptomiak [az ókorban] mindenfélét tettek ellenünk: gyermekeinket a tengerbe dobták, minket rabszolgamunkára hajtottak. Az Úr azonban ennek dacára sem parancsolta meg, hogy semmisítsük meg Egyiptom emlékét – ellenkezőleg: tilos velük rosszul bánni, mert a Tóra azt mondja, „a földjükön éltél”. Ámálék esetében azonban parancsba kaptuk az eltörlést.

A rémálom

Közvetlenül az akasztás után lementem, és amikor az alanti szobába beléptem, valami nem evilági dolgot láttam, ami miatt rémálmaim lettek. Elsősorban az arca olyan fehér volt, mint az égetett mész. A nyelve teljesen kilógott a szájából, a nyaka köré tett kötélben bőrdarabkák voltak, amik a torkából szakadtak ki, a mellkasa meg csurom vér volt. Nekem ez rémisztő látvány volt. Számomra a halál angyalának a megtestesülése volt ez. A parancsnok azonban utasított, hogy másszak fel a bitóra és vegyem róla le a testét.

Sálom Nágár elmeséli élete legborzalmasabb élményét, ami miatt egy teljes éven át rémlátomások és különféle betegségek kínozták: Amikor mentem, hogy levegyem, elég komoly problémába ütköztem. Nem tudtam ugyanis, hogy a hasában még van levegő. Fiatal voltam, mit sem tudtam arról, mi megy végbe egy akasztott testében, amiben az összes levegő, ami a gyomorban volt, a megfulladás pillanatától kezdve benn marad. Lehetséges ráadásul, hogy még mondanak is pár szót, és az a levegő is benn reked. Mikor fölmásztam hozzá, láttam, hogy félrebicsaklott a feje, a szeme nyitva és engem bámul. Amikor a mellénél fogva levettem, a levegő felment, és hirtelen kijött a száján egy rémes baaaa hang kíséretében… és én arra gondoltam, eljött, hogy lenyeljen… az egész vér, ami rajta volt, az arcomra kenődött, és én reszketni kezdtem a rémülettől.

A parancsnok további embereket rendelt oda, akik segítettek levenni, majd leszedték róla a rabruhát. Azokba a lepedőkbe csavartuk, amiket kaptam, majd a hordágyra tettük. Onnan arra a helyre vittük, aminek a neve ma Nevé Tircá, ahol volt egy üres raktár, oda behoztak egy nagy kemencét, amiről azt hallottam, külön neki építették. A kemencét befűtő emberek egyike, akit Kolsznak hívtak, megjárta a koncentrációs táborokat. Ő kapta a feladatot, hogy fűtse be a kemencét, és örült neki. Befűtötte, ahogy az kellett. Annyira forró lett, hogy senki a közelébe se tudott menni. Mit csináltak? Építettek egyfajta sínt a kemencéhez, és rátették a kerekes hordágyat. Erre a hordágyra tettük őt, és nekem kellett betolni a kemencébe, de mivel a kezem annyira remegett, leesett a hordágyról, egyszer jobbra, egyszer meg balra. A végén betoltam és rácsuktam az ajtót.

A parancsnok már látta, hogy nem vagyok valami jó állapotban, és azt mondta nekem: „Gyerünk, menj haza, aztán pihenj.” Betett a kocsiba. Mikor kiszálltam, hatalmas félelmet éreztem. Mondtam neki, gyere, kísérj be a házba. Attól a pillanattól, hogy [Eichmann hullája] rám lehelt, egy egész évnyi lidércnyomás és rettegés következett. Úgy érkeztem haza, hogy véres volt a ruhám, és a feleségem, aki hajnali ötkor beengedett, sokkos állapotban kérdezte, mi történt. Megmondtam neki, hogy felakasztottam Eichmannt. Nem hitte el. Mondtam neki: „Kapcsold be a rádiót, nemsokára be fogják mondani a hírekben”. Be is kapcsolta, hallotta a bejelentést, és megnyugodott. Attól fogva hatalmas félelemben éltem. Nem vagyok pedig ijedős ember. Gyerekkoromtól fogva szülők nélkül és segítség nélkül éltem. A határrendőrségnél éjjeli őrjáratokra jártam. Utászoknál voltam és aknákat semlegesítettem. Nem voltam én ijedős. De tőle rettegtem.

Mivel magyarázza ezt?

Megmondom maguknak. Kezdetben bosszantott, hogy azok a milliók úgy mentek a krematóriumba, mint birka a vágóhídra, és semmit nem tettek. Ma már értek, mit mondtak a Bölcsek, áldott legyen az emlékük, azzal, hogy: „Ne ítéld meg felebarátodat, míg nem voltál a helyében”. Akkoriban az volt az én kérdésem: ezer ember ment be a krematóriumba, miközben alig egy-két őr állt ott. Ha tudod, hogy meg fogsz halni, ugorj nekik; néhányatokat megölnek, de mindannyiótokat nem ölhetik meg. Micsoda gyávák voltatok. Most azonban jómagam megijedtem egy halottól, aki velem volt, fegyvertelenül… Megvádoltam őket, és most én vagyok halálra rémülve. Csak kellett legyen valami oka. Éveken át kínozták és megnyomorították, teljes emberi mivoltuktól megfosztották őket. Ők maguk menekültek a kemencébe a lealacsonyítás és a kínzás elől.

Az árnyék, amely a nyomában járt

A félelmek akkor is Nágárral maradtak, amikor újra felvette a szolgálatot a börtönben. Abban az időszakban, emlékezik, központi figura voltam a börtönben, és a parancsnok aggódott, hogy el fog veszíteni. Úgyhogy valahányszor fel kellett mennem az Eichmann-lakosztály melletti lépcsőn, mindig két őr kísért, nehogy megálljak a lépcsőn. Az volt a baj, hogy a váltásban a kollégák gúnyoltak: mitől félsz, ez halott ember, magad égetted el, mit árthat már neked? Ez bőszített, de a félelem attól még velem maradt.

Az egyik ilyen napon úgy döntöttem, legyőzöm a félelmemet. Bementem az ügyeletes tiszthez és közöltem vele: „Ma kíséret nélkül megyek el.” Mire ő: „Sálom, hagyd abba ezt a hülyeséget. Ha nem érzed magad biztonságban, őrökkel menj.” De ragaszkodtam a dologhoz, ő meg beleegyezett. Érezte, hogy valami nincs nálam rendben, és a lépcsőnél várt. Elindultam egyedül, és énekeltem, hogy elűzzem a félelmet és megfeledkezzek róla. De mi történt? Elhaladtam az ajtaja előtt (üvegajtó volt), és láttam a saját árnyékomat visszatükröződni az ajtóban, és rettegve mondtam magamnak: ez Eichmann. Ez ő!!! Rettenetes pánikban rohantam le a lépcsőn, legurultam az aljáig. Fájt a lábam, a tiszt meg futott oda, és mondta: „Na látod, nekem most kiesik egy kulcsfontosságú emberem, nincs semmim, és mindez azért, mert te bátornak hiszed magad. Ezeknek a félelmeknek semmi közük a hősiességhez. Ez valami pszichológiai dolog, amitől nehéz megszabadulni.” Úgyhogy egy éven át kísérgettek. És elképesztő, de egy év eltelt, és a félelem úgy eltűnt, mintha sose lett volna. Olyasvalami ez, amit nem tudok megmagyarázni.

Demjanjukon volt a sor

Sálom Nágárnak három évtized múltán kis híján hasonló dolga akadt John Ivan Demjanjukkal [balra], akit a treblinkai haláltáborban Rettegett Ivánként ismertek.** Akkoriban Hebronban tanultam a nős emberek jesivájában, amikor éjjel fél tizenkettőkor felhívtak. Közölték, hogy halálra ítélték Demjanjukot, és kérdezték, lenne-e rá gondom. Mondtam az illetőnek: „Hallgass ide, ma én vallásos ember vagyok, más vagyok. Nem tudom csinálni ezt, az elsőtől is még mindig rémálmaim vannak.” Mire ő: „Ez nagy szentség és hatalmas micva. No mindegy, ne beszéljünk róla. Csak azt akarom még megkérdezni, hol van a kemence, amiben Eichmannt elégettük. Hova tettük?” „Honnan tudnám?”, válaszoltam én. „Annak már harminc éve, hogy emlékeznék?” Erre ő: „Mindenképp próbálj meg visszaemlékezni, hova tették utoljára.” Azt válaszoltam, amennyire emlékszem, a ramlei börtön lépcsője alá tették. Másnap odamentünk, megmutattam a helyet, és tényleg ott volt a kemence. Pontosan ott, ahová harminc éve tették. Közben viszont Demjanjukot tisztázták a vádak alól, úgyhogy megszabadultam ettől az igaztalan kéréstől. Csakugyan micva eltörölni Ámálék emlékét, de csinálják most már más zsidók, hiszen ez a parancsolat minden zsidót kötelez.

Abból ítélve, amit látott, csakugyan Demjanjuk volt Rettegett Iván, vagy csak hasonlított rá?

Semmi hasonmás vagy ilyesmi! Ő volt. Az emberek tanúskodtak, majd összeestek, amikor meglátták. Mikor visszaadták Amerikának, maguk az amerikaiak mondták, ő volt az és Izrael nagy hibát vétett. [Jobbra: Demjanjuk a felmentő ítéletnek örül.]

Akkor mivel magyarázza, hogy futni hagyták?

Megvan a magam magyarázata, dacára annak, hogy nincs rá bizonyítékom. A magyarázat pedig az, hogy a fellebbezés alatt jött az Országba látogatóba az ukrán elnök, és abban az időben Jichák Rabin volt a miniszterelnök. Izrael abban az időben nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatokat Ukrajnával, mert az ukránok semmivel sem viselkedtek kevésbé borzalmasan a Holocaust idején, mint a nácik. Az ukrán elnök alighanem azért jött, hogy javítsa ezeket a kapcsolatokat. És így lehetséges, hogy Rabin preferálta Demjanjuk, az ukrán elengedését a béke jeléül ahelyett, hogy kivégeztesse. Mert abból semmi sem származott volna. Az országok közti kapcsolatok viszont sokkal fontosabbak. Kapcsolatokat keresünk a világban.

Ön, aki rettenetes ellenségeket ismert meg közelről, hogyan viszonyul ahhoz, ha hallja, hogy Izrael célzott likvidálásokat visz véghez?

Nézze, az nem ugyanaz. Valóban, az arabok ugyancsak gyilkolnak minket és iszonyú dolgokat művelnek, ők viszont azt állítják, mi elvettük a földjüket és gyilkoljuk őket. Nem mintha igazolnám őket, Isten őrizz’, de a maguk módján ők igazolják magukat. Ezzel szemben a nácik, töröltessék ki a nevük, minden látható ok nélkül tették, amit tettek. Pusztán a zsidók elleni izzó gyűlöletből.

Sokéves bv-szolgálat után mi a véleménye a ma leghíresebb fogolyról, Mordechai Vánunuról?***

Az [balra] egy pszichopata. Láttam a börtönben. És én mondom maguknak, nem normális. Hiába vallásos az egész családja, és hiába tartják a micvákat. Ha valaki így szembemegy az egész családjával, a hazájával, a vallásával – ugyan miért? –, az az ember nem normális. Dacára a ténynek, hogy vannak követői, akik valamiféle második Jézusnak kiáltják ki, ez komolytalan dolog.

Szívesen lenne a börtönőre?

Magánzárkába vágnám, hogy ott rohadjon meg egész életében.

.* Jeke: a német származásúak gúnyneve Izraelben. A slendrián országban a jekéknek sokat kell nyelniük precizitásuk miatt.
.** John Demjanjukot az Egyesült Államok adta ki Izraelnek, miután többen úgy vélték, ő volt a treblinkai rém, a hírhedt Rettegett Iván, aki az ukrán SS tagjaként megnevezhetetlen borzalmakat vitt végbe a haláltáborban. 1988-ban halálra ítélték, a feljebbviteli eljárás során azonban igen ügyes ügyvédje elérte, hogy kétségek ébredjenek személyazonossága iránt, így futni hagyták. Felmentése híre arcul csapta a túlélőket, akik rettenetes traumán mentek át. Nágár későbbi állítása, miszerint a felmentés Rabin miniszterelnök nyomására történt volna, teljes nonszensz.
.*** Mordechai Vánunu Izrael atomlétesítményében, Dimonán dolgozott, később Londonba ment és Izrael atomtitkait kiadta egy brit lapnak. Hazahurcolták és tizennyolc évi raboskodás után engedték szabadon, egy héttel a Sálom Nágár-interjú elkészülte előtt.

Forrás: http://www.historama.com/online-resources/articles/israel/shalom_nagar_eichmanns_hangman.html

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Konrad írja:

Ricsi:

Vanunut kiengedték a sittről, de nem engdték szabadon, a szó szoros értelmében, sőt, inkább sehogy sem.

Azóta úgy tapadnak rá az ügynökök, mint az alsógatyája, és ha jól tudom, gyakorlatilag a tartózkodási helyét sem hygahatja el, és vendégeket sem fogadhat csak úgy. Még egy telefont sem lökhet megfigyelés és lehallgatás nélkül.


Javíts ki ha tévedek, de én így tudom.

Ricsi írta...

Ennyire nem néztem utána. Avval együtt én kifasíroztam volna.

Sárközi László írta...

- Sárközi László -

Eichman halának jogosságához nem fér kétség. Hanem a börtönört talán át kellett volna helyezni egy másik szolgálati helyre, új, ismeretlen kollégák közé. Eichmann írására nem, de igenis nagyon kíváncsi volnék a börtönör emlékírataira, arra, ahogyan ő megélte ezt az egészet, amennyiben létezik ilyen írása, könyve.

- Sárközi László -