A cionizmus arcképcsarnoka V. – Manya Sochát, a kibucok anyja

Manapság a nevét is alig hallani, holott valaha legenda volt. Méltatlanul feledték el – ideje, hogy a hatvanadik évforduló előtt felelevenítsük, ki is volt ez az asszony.

Mint a cionizmus nagy öregjei közül a legtöbben, ő is a cári Oroszországban, a ma Belaruszban található Grodno mellett született 1879-ben, Manya Vilbusevics néven – noha akkoriban tipikusnak aligha mondható, asszimiláns családba, amely a cári udvar beszállítójaként zsírosan élt. Mégis apja, ez a mélyen spirituális ember volt az, aki elültette Manyában a hagyomány szeretetét.

Manya felnövekedése egybeesett a különféle világi zsidó mozgalmak felemelkedésével. Noha anyagilag nem volt erre szükség, a kislány már fiatalon dolgozni ment, hogy megtapasztalhassa, hogyan él az átlagember. Megismerkedett az akkori forradalmi eszmékkel, amelyek zömmel arról szóltak, hogy a cárizmus megbuktatásával megválthatók a dolgozó osztályok, de nem értett ezekkel egyet; mindig is úgy vélekedett, hogy ezt a megváltást csakis a tanulás, valamint a nem politikai jellegű szakszervezeti aktivitás hozhatja el.

A korszak jelentős zsidó mozgalmai közt volt a Bund, amely a szocializmus győzelmével képzelte el a zsidókérdés megoldását, így anticionista volt – de mellette már léteztek a korai cionista mozgalmak, amelyek arra szólították fel a zsidóságot, hagyják ott Oroszországot és alijázzanak Erec Jiszráélbe. Manyának azonban ekkor még megvoltak a saját elképzelései, és a cionizmus is hidegen hagyta, el sem tudta volna képzelni, hogy eljön az idő, amikor majd ennek az eszmének a szolgálatába áll (noha voltak a családban, akik másként gondolkodtak, Náchum bátyja például alijázott, míg másik bátyját, Jichákot azért csapták ki az egyetemről, mert pofán verte zsidózó professzorát. Jichák később egyike lett a biluistáknak, és Erec Jiszráélból haza küldött levelei lassan, de biztosan formálni kezdték Manya gondolkodását is.)

Szocialista aktivistákkal együtt került börtönbe, de emberséges és megértő kihallgatójának, Szergej Vasziljevics Zubatov ezredesnek (balra) köszönhetően – akiről, noha az Ohrana moszkvai főnöke volt, kiderült, hogy hasonló gondolatokat forgat a fejében – hamarosan szabadlábra került. Ott folytatta a szervező tevékenységet, ahol abbahagyta, de a cári orosz elnyomó gépezet újabb brutális közbelépésének hatására elveit részben feladva fegyvercsempészetre adta a fejét. Tisztában volt vele, hogy az erőszakmentesség önmagában nem védheti meg az általa szervezett csoportot, és nem akad minden börtönben egy Zubatov.

Ez már forradalmi tevékenység volt. Manya hamarosan megtudta, hogy a cári titkosrendőrség, az Ohrana figyeli azt a házat, ahol a fegyvereket tárolja. Az ajtóban egy alkalommal váratlanul egy fiatalember jelent meg, aki a rendőrség elől keresett menedéket. Manya beengedte, de beszélgetésük alatt meggyőződésévé vált, hogy az Ohrana provokátorával van dolga. Elővett egy olyan fegyvert, amelyen hangtompító is volt, és agyonlőtte a férfit. A hullát jókora utazóbőröndbe pakolta, azt pedig elküldte valahová messzire. Innentől kezdve ha rejtélyes haláleset történt, a mozgalomban általában arra gyanakodtak, Manya végzett az illetővel.

1903-ban robbantak ki a hírhedt kisinyovi pogromok, s ezzel Manya élete is fordulópontra érkezett. Összeült elvbarátaival, és úgy döntöttek, ezentúl a zsidók mentésével foglalkoznak. Manyában gyökeres változás ment végbe: eddig nem érdekelte zsidó identitása, most viszont, huszonnégy esztendősen, semmi más nem érdekelte, mint népének sorsa. Tervezgetni kezdte az akkori orosz belügyminiszter, a zsidófaló Plehve meggyilkolását, és anyagi támogatásért Berlinbe utazott. Míg odavolt, az Ohrana felfedezte az összeesküvést, Manya legtöbb harcostársát letartóztatta, megkínozta és kivégezte.

Manya ezek után nem térhetett vissza szülőhazájába, így életének e fejezete lezárult. Jobb híján döntött úgy, meglátogatja az Erec Jiszráélben élő fivérét, Náchumot, aki a híres haifai Semen olaj- és szappangyárat alapította. 1904. január 2-án alijázott. Náchummal és új ereci barátaival utazta be az akkor török uralom alatt álló országot, és magával ragadta annak gazdag történelmi, bibliai útja. Az erős akaratú, elszánt nőből új ember lett. Mostantól fogva már végképp nem érdekelte az orosz forradalom, hanem csakis az, hogy az újonnan fellelt ősi hazát építse. Röviden szólva: cionista lett.

Ez volt az időszak, amikor Rotschild báró hatalmas összegeket invesztált Erec Jiszráél-i földek vásárlásába és azon a mezőgazdaság meghonosításába (teljes sikerrel: ma az izraeli mezőgazdaság a világ bármely más földművelésének leckét adhat). A megvásárolt – tehát nem elvett, nem kicsalt, nem fegyverrel elfoglalt – földek zsidó igazgatás alatt álltak ugyan, de arab zsellérekkel műveltették meg őket, mert azok igénytelenek voltak, sokszor még pénzt sem kértek, beérték terményrészesedéssel. Noha az Erec Jiszráél-i arabság életszínvonala ennek dacára akkoriban kezdte meghaladni az átlagos arabokét, igénytelenségükkel a zsidó munkavállalók nem versenyezhettek. Megindult viszont a bevándorlás Erec Jiszráélbe: a szomszédos országok arabjai hírül vették, hogy a zsidók sokkal többet fizetnek, mint a saját földesuraik, és vendégmunkásnak álltak. Ezt látta Manya, valamint arra is felfigyelhetett, hogy a zsidó farmok profitot még így sem igen termelnek. Az arabokat semmi nem sarkallta arra, hogy keményen dolgozzanak; épp csak annyit termeltek, hogy munkájuk ellenértéke a saját igényeiket fedezze. És még ha lett volna profit, a számtartók feltehetően azt is letagadták volna Rothschild báró könyvelői előtt. Nekik az volt az érdekük, hogy mindig veszteséget mutassanak ki, és a báró mindannyiszor nyúljon szépen a zsebébe.

Manyának jutott eszébe a kollektív gazdaság eszménye, amelynek alapját a zsidó munka hasznosítása képezte. Elképzelése szerint a zsidóknak földművesként kell dolgozniuk, és nekik maguknak kell őrködniük is a termény felett.

Ötleteit elmondta néhány számtartónak, de csak egyikük látott benne fantáziát. Manya ezután elutazott magához a báróhoz Franciaországba, és meggyőzte, engedélyezzen egy próbát valamelyik zsidó farmon. A kísérlet sikeres volt, Manya bebizonyította, hogy a zsidó munkások képesek megművelni, sőt virágzóvá tenni a gazdaságokat, továbbá megvédik magukat az egyre agresszívabbá váló arab bandáktól.

Mánya és barátai voltak azok, akik megalakították a HáSomér csoportot. Titkos fegyveres társaság volt ez, amely a zsidó telepek őrzésével foglalkozott. Megszületett az első közösségi település – ezt előbb Szedzserának, később Ilaníjának hívták – Tverja és Názáret között, majd az első kibucként emlegetett Deganja. A munka akkoriban irtózatos erőfeszítést kívánt, de a telepesek bátorsága és áldozatkészsége emberfelettinek bizonyult. Noha még nem szólt róla ENSZ-határozat, sőt, még maga az ENSZ sem létezett: az a föld az övék volt. Az övék volt, mert ők tették termővé. Maga Manya is, aki személyesen résztvett úgy a munkában nappal, mint az őrködésben éjjel.

Az arabok érthető módon görbe szemmel tekintettek ezekre a településekre, de nem azért, mert elvették a földjüket, hanem mert elvették a megélhetésüket. Manya több alkalommal, tárgyalásokon próbált valamilyen modus vivendire jutni velük, de sikertelenül. Az arabokkal kötendő béke már akkoriban, száz évvel ezelőtt sem látszott opciónak. És később, 1930-ban sem, amikor Manya ott volt az Arab-Zsidó Baráti Liga alapítói között.

Manya az 1900-as években ismerkedett meg férjével, a hozzá hasonlóan idealista filozófiát valló Jiszráél Socháttal. 1908-ban esküdtek meg, s két gyermekük lett, Alona és Gideon. Jiszráél később Dávid Ben Gurionnal és Jichák ben Cvi későbbi államelnökkel együtt utazott Törökországba, hogy jogot tanuljon. Akkoriban még senki nem sejtette, hogy az Ország fölött tíz éven belül véget ér a török uralom; a török nyelv ismerete és az ottomán jogi diploma igen hasznosnak tűnt.

Manya a közösség szolgálatában töltötte hátralévő éveit. Azt tette, amit tett már Oroszországban is: pénzt gyűjtött, s ha kellett, önmagát frankfurti rebecennek álcázva illegális fegyvereket szerzett be Belgiumból. Persze az ottomán hatóságok is óhatatlanul felfigyeltek rá, s őt meg férjét a mai izraeliek első számú turisztikai célpontjára, a törökországi Antaliába száműzték. Évekbe telt, míg vissza tudtak onnan jönni; lányuk is a száműzetésben született.

A britek megérkezése után csökkent az alija: az Ország új urai abban látták az arab-zsidó ellentétre a megoldást, hogy a lehető legkevesebb zsidót engednek visszatérni a saját hazájába. Manya ekkor az alijázni vágyókat segítette, s embercsempészettel kezdett foglalkozni – ez volt az első Alija Bét, illegális alija. Segédkezett a felső-galileia Tel Cháj település megalapításában is, amely a Libanonból Erecbe irányuló fegyvercsempészet fontos állomása lett.

Manya száz százalékban a cionizmus ügyének szentelte magát, családi élete azonban nem a legjobban alakult. Míg az asszony az országépítéssel foglalta el magát, s a nála kilenc évvel fiatalabb férje leginkább nők hajkurászásával múlatta az idejét. Hamarosan különváltak, Manya maradt a településeken, míg a szoknyavadász Jiszráél belevetette magát a „bűnös város”, Tel-Aviv örömeibe – és védelmébe: az 1921. évi arab rendbontás idején ott volt a barikádokon. Amiből természetesen felesége sem maradt ki. Manya vöröskeresztes nővérnek öltözve csempészte a kézigránátot. Politikailag a sztálinista baloldal híve maradt, 1948-ban a Mápámba lépett be.

Az önmagát az Országért feláldozó asszony teljesítményét még saját gyermekei sem méltányolták, Alona lánya például később újságíróknak azt állította, soha nem volt igazán kapcsolata a szüleivel. Ben Gurionnak azt állította, árva. Egy olyan úttörő korszakban nevelkedett, amikor az Országnál nem volt, nem lehetett semmi fontosabb. Soha nem tudta elfelejteni, hogy a szülei nem foglalkoztak vele eleget.

Alona a híres izraeli énekeshez, Árik Einsteinhez ment feleségül. Két lánya született, de ő is elvált (később ő is, Einstein is vallásosok lettek). Nála sokkal rosszabbul járt Manyáék fia, Gideon, aki a Cáhál századosaként önkezével vetett véget az életének – épp a dicsőséges 1967. évben.

1961-ben ment el. Kfár Giládi kibucban helyezték örök nyugovóra. Talán a saját gyermekeinek nem volt jó anya – de Manya Sochát mindenképp az újkori „alapító anyák” közé emelkedett. Nélküle Izrael más lenne.