Mindenki, akit illet, gondolja végig, érdemes-e megszereznie a második útlevelét

A zsidonegyed.com hozta az alábbi „elcsípett” e-mailt Pogrom készül a Lipótvárosban? címmel:

From: TomcatDate: 02/04/2008 20:17:22Subject: Bombagyár: Flashmob hétfõn!

Kedves Gyárlakók, fõleg a budapestiek!

Mint bizonyára olvastátok a Kuruc.info-n, az elmúlt napokban egy kis bonyodalom származott abból, hogy egy újlipótvárosi zsidó jegyirodában lefasisztáztak és az utcára kidobtak egy magyar lányt. Ezután a boltra rárepült egy Molotov-koktél, de a jelek szerint a zsidó tulajdonos, és az általa alkalmazott oláh cigány szarzsák nem értett még ebbõl sem. A lányt ma életveszélyesen megfenyegették, mivel tudják, hogy a közelben lakik.
Hétfõn flashmobot szervezünk. Kérünk mindenkit, hogy vegyen fel fekete nadrágot és bomberdzsekit, ennek hiányában pedig bármit, ami jelzi, hogy a magunkfajták közé tartozik. Elmegyünk ebbe a jegyirodába néhány százan egyszerre, jegyet venni az április 19-i Kárpátia koncertre. Próbáljon kidobni mindenkit egyenként. Aki nem akar vagy nem tud erre költeni, az kérdezze végig, milyen nemzeti érzelmû programokat tudnak ajánlani, és ezekre mennyibe kerül a jegy.
A flashmobon ott lesznek valami gárda budapesti tagjai is. Most nem jut eszembe, melyik gárda az. Annyi van belõlük, kiment a fejembõl.
A flashmobról a Bombagyár Televízió felvételt készít. Természetesen nem a ti arcotokat vesszük, hanem a zsidóét.
FONTOS: Fegyver vagy más, közbiztonságra veszélyes eszköz ne legyen senkinél! Zászlót lehetõleg csak rúd nélkül, mert ha kihívják a pékeket, azok beleköthetnek. Piros-fehér-zöld zászló viszont lehet rúddal is, arra már van bírósági gyakorlat, hogy szabad. Nem törvénysértésre készülünk, hanem koncertjegyet veszünk.
Találkozunk hétfõn, 16:30-kor a Jászai Mari téren, a szökõkútnál. Most épp nem üzemel, és le van fedve.
Ne válaszoljatok erre a levélre, ha nem muszáj! Lehetõleg ne is tárgyaljátok ki publikus kommentben. Köszi.

üdv tomcat

***

Az első gondolatom persze az volt, hogy ki kell menni nekünk is.

Aztán belegondoltam. Szégyen vagy nem szégyen: nagyon kevesen lennénk.

Annak idején ott voltam a Teleki-szobor felavatásán szervezett ellentüntetésen – elgondolkodtató élménynek bizonyult.

Szakmabeli kollégám szervezte azzal, hogy „máris vagyunk vagy huszonöten, te is hozz minél több embert, hogy jó sokan legyünk”. Szerkesztettek egy embermagas fémhasábot, aminek a négy oldalára feltették a Teleki-féle zsidótörvények fotokópiáját. A terv az volt, hogy mi is beállunk a koszorúzók sorába a csomagolópapírba burkolt hasábbal, majd felállítjuk a Teleki-szobor mellett, és egyetlen rántással lehántjuk róla a papírt.

Korán érkeztünk, és elég hamar kiderült, hogy nem lesz ott húsz ember se. A fotósom fotózott, a barátnője meg inkább sofőrnek tekintette magát, mint ellentüntetőnek. A szobor felavatására összegyűlt minden, ami akkor összegyűlhetett. Azok a kanálistöltelékek, akik az őszödi beszéd elhangzása óta a magyar nemzeti ünnepeket fémjelzik és azok lefolyását gyakorlatilag megszabják, még nem léteztek: nem tenyésztette ki őket az irdatlan ostobaság, tehetetlenség, renyheség és maradiság, vagyis mindaz, amit találóan magyar ugarnak nevez a költészet.

Ott volt ellenben 2004 tavaszán, a Balcsinál több száz kivénhedt trianonozó – gyakorlatilag az Antall-féle MDF 1990 környéki táborának akkorra már a MIÉP-et erősítő kemény magja, élén Lezsák Sándorral meg talán még egy-két hasonszőrű közszereplővel. Múmiák tolongtak elő a Horthy-korszak legtragikusabb árnyoldalaiból, olyan emberek, akik nagyjából akkor lehettek tinédzserek, amikor Teleki meg Imrédy jelentették azt ebben a szerencsétlen országban, amit ma jelentenek a jóval kisebb talentummal dicsekedhető, viszont lényegesen enyvesebb kezű és még náluk is gátlástalanabb utódok.

Teltek-múltak az órák, és mentek a beszédek. Azoknak az embereknek, akik megállás nélkül pofázták a molyette hülyeségeket – csodáltam, hogy a mikrofon el nem dugul attól a rengeteg portól –, úgy tűnt, senki nem szólt, hogy egy beszéd nem szabad hosszabbra nyúljon tizenöt percnél, és egy huzamban legfeljebb három ilyen tizenöt perces beszéd viselhető el. Ők mondták a magukét, mondták a tutit. Végre kicsaholhatták magukat. Nem volt bennük semmi ijesztő. Legfeljebb szánalmas.

Nagy nehezen véget ért a foszladozó múmiák tolongása a pódiumon, minket se méregetett annyi ember gyanakvó pillantással azzal a marha nagy csomaggal, közben persze a maradék harcostársak is meg-meglépegettek ilyen-olyan indokkal, így végül csak néhányan álltunk be a hasábbal a sorba, ha jól emlékszem, a főszervező, a felesége, a titkárnője, én és még valaki, de nem kizárt, hogy addigra a még valaki is másutt volt már.

Szólhattak a rendőrségnek, mert egy kifejezetten udvarias és kimondottan értelmes pillantású roma őrnagy állt elénk. Mosolyogva bár, de elállta az utat, és azt kérdezte, mit viszünk abban a csomagban. A főszervező szabatosan tájékoztatta, hogy ez egy emlékoszlop, amelyet azért hoztunk, hogy mi ezzel emlékezzünk Telekire és munkásságára.

Az őrnagy somolygott egy darabig, majd törvénytelenül, de frappánsan megakadályozott minket a demonstrációban, mondván, az a terület, ahol a szobor áll, nem közterület, hanem a parókiáé, így mi oda nem mehetünk be. A terület nem volt a parókiáé, ezt akkor találták ki, de a rendőrök többen voltak, mint mi, fegyverük volt, így nem tehettünk semmit. Megkérdeztük, akkor a tér vonalán kívül, közterületen mi is megemlékezhetünk Teleki Pálról? A válasz az volt, hogy ott igen, hogyne, minden további nélkül.

Nehéz szívvel felállítottuk hát a hasábot egy csatornafedélre az út közepén, és lehántottuk a csomagolását. Legalábbis az én szívem nehéz volt, megmondom őszintén, attól, hogy fél tucatnyian vagyunk több száz MIÉP-es között. Mondom, ártalmatlanok voltak és tehetetlenek, nem igazán félelmetesek, és mégis. Ha legalább huszonöten lettünk volna. Az már mérhető.

A hatást soha nem tudtuk volna megjósolni. Illetve a Lezsákét igen, ő vetett egy pillantást azt oszlopra, azzal sunnyogott tovább, és még jó néhányan így tettek. Voltak azonban, akik elismerő pillantással álltak meg, és egy-két pillanatig figyelmükkel adóztak az alkotásnak. Sőt, akadt egy vénember, aki végigolvasta mind a négy oldalát, az összes törvényszöveget, majd kitárta a karját, és lelkesen közölte az arra járókkal: „Látják, kérem, ez az igazi fajvédelem!”

Az alkotást, amikor egy pillanatra félrenéztünk, azon nyomban eltüntette a rendőrség. Így ért véget tiltakozásunk a Teleki-szobornál.

Azóta eltelt négy év, sok víz lefolyt a Dunán, és ki tudja, mikor lesz az a víz megint véres – mert a jelenlegi politikai rendszer, valamint a jelenlegi hatóságok valami oknál fogva köztudomásúan semmit nem hajlandók tenni az őszödi beszéddel az utcákra szabadított megélhetetlenségi rendbontók ellen. Nem szükséges különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: hamarosan emberhalál lesz a vége; a legközelebb felgyújtott üzletben (jobbra a Hollán Ernő utcai Broadway jegyirodát látják) bennég valaki, ha ez így megy tovább. Márpedig menni fog, mert a jelenlegi Magyarország mint jogállam rohamos léptekkel weimarizálódik. A jog nem működik, hiszen ha működne, azok egy része, akik a Jászain gyülekeznek majd hétfőn, börtönben lenne, mégpedig tízéves ítéletekkel, a másik részük előzetesben, a harmadik meg otthon, és mélységesen kussolna.

Aki zsidó, és mindezt nem akarja kivárni, bármikor jelentkezhet a Szochnutnál a kivándorlása ügyében – vagy legalább az állampolgárság megszerzése ügyében (a kettő nem ugyanaz). Aki úgy véli, hülyeséget beszélek, és majd a kormányzó úr, bocsánat, a jogállam megvéd mindenkit, az elgondolkodhat hétfőig. Közben úgyis van egy szombat, amikor – elvileg – semmi dolga.

Sábát sálom, git sábesz.