Oldalak

2011. szeptember 27., kedd

Mártsátok be az almát :)

2011. szeptember 26., hétfő

Sorry, chevre, és BUÉK

Mint közismert, Ros Hásáná és a Félelmetes Napok közeledtével ajánlatos az elkövetett bűnökért és hibákért bocsánatot kérni, mégpedig kétfélét – mivel az Isten ellen elkövetett bűnöket maga az Örökkévaló bocsátja meg, az egymás ellenit pedig a sértett, jó esetben. (Ajánlatos megbocsátania, mert ha háromszor kérik és nem teszi, onnantól fogva az ő számláját terheli az egész.)


A Miért Cion? a nagy nyilvánosságot használja fel arra, hogy ezúton bocsánatot kérjen mindenkitől, akit akarva, vagy akaratlanul megbántott – nem feledve, hogy bizonyos esetekben a személyes bocsánatkérés sem maradhat el. Mindenesetre akihez el nem jutunk, annak sorry, szlichá, itt és most.


Mivel már csak kettőt kell aludni az újévi gránátalmás-mézes vacsoráig, egyszersmind ezt az alkalmat ragadjuk meg arra is, hogy nagyon boldog új évet kívánjuk az ember megteremtése 5772. évfordulója alkalmából. Reméljük, ez az év Izrael számára minden eddiginél békésebb és biztonságosabb lesz, sok kisbabát, nagy aliját és kitermelhető kőolajat hoz az Országnak. Reméljük, hogy úgy Izraelben, mint azon kívül valamennyi tisztességes embertársunk megtalálja számítását. Isten segítsen bennünket mindebben, ámen.

5771. elul 27.

Levana Rút bát Avraham – Nechemia ben Avraham

Az Új Kelet szerdai számából: Békét az állammal, vagy államot béke nélkül?

Abbász hazudott beszédében a palesztin entitás valódi területi igényeit illetően, de a Hamasz így is árulónak bélyegezte, ezért Délen terrorriadót fújtak. Megszavazható akár az is, hogy a nap Nyugaton keljen fel, hívta fel a figyelmet az ENSZ szavazógépezetének működésére Netanjáhu. Clinton szerint a béke csak tárgyalások útján lehetséges; Lieberman elfogadná a Kvartett javaslatait.


A palesztin elnök keblére öleli a világot

Az ENSZ Közgyűlésében viharos ovációval üdvözölt Mahmúd Abbász, a Fatah vezetője mint a palesztin nép egyedüli törvényes képviselője mutatkozott be hallgatóságának, amivel nem mondott igazat, miután mandátuma már évekkel ezelőtt lejárt, új választásokat viszont nem mer kiírni, mert azokat minden valószínűség szerint a Hamasz nyerné meg, amint az a Gázai-övezetben is történt. A palesztin elnök hosszas és nem egy helyütt érzelgős bevezetés után pontokba szedte mondandója lényegét, több helyütt is nyíltan hazudva. Íme:

Abbász hazudott a valós szándékairól

Abbász az első pontban azt állította, a palesztin nép célja az, hogy elismertesse elidegeníthetetlen nemzeti jogait egy független palesztin állam formájában, Kelet-Jeruzsálem fővárossal, a Nyugati Part és a Gázai-övezet területén, vagyis azokon a területeken, amelyeket Izrael 1967 júniusában foglalt el. Követelte továbbá a palesztin menekültek visszatérési jogát – nem csak a megalakítandó állam területére, de egész Izrael viszonylatában –, valamint izraeli börtönökben ülő arab terroristák haladéktalan szabadlábra helyezését. A palesztin elnök hazudott a valós területi igényeket illetően, mivel a Hamaszhoz hasonlóan az ő szervezete, a Fatah – valamint az összes palesztin szervezet és a teljes palesztin közvélemény – nem csak az évekkel ezelőtt megkapott Gázára és a részben megkapott Nyugati Partra tart igényt, hanem a jelenlegi Izrael teljes területére, a Golan nélkül, továbbá Jeruzsálemre mint fővárosra, annak keleti és nyugati részére egyaránt.


Abbász és az államkérelme

A második pontban Abbász kijelentette, hogy a PFSZ és a palesztin nép tartózkodni fog az erőszaktól és elítéli a terror valamennyi formáját, különösen az „állami terrorizmust”, amely arab szóhasználatban mindig Izraelt jelenti. Az államfő vállalta, hogy kötelezőnek ismeri el az összes szerződést, amit a PFSZ eddig Izraellel aláírt. (Ha ezt komolyan gondolnák, többek közt át kéne írni az Izrael megsemmisítését célzó alapokmányukat, és fel kellene számolniuk a Hamaszt.)

Abu Mázen a harmadik pontban kifejezte készségét arra, hogy haladéktalanul visszatér a tárgyalóasztalhoz, amennyiben Izrael teljes mértékben befagyasztja az ellenőrzött területeken az összes építkezést és település-bővítést.

„Népünk folytatja a békés népi ellenállást az izraeli megszállással, településekkel és apartheid politikával szemben, valamint a rasszista annekciós Fallal szemben”, ígérte Abbász a negyedik pontban a Nyugati Parton húzódó biztonsági falról szólva, amely meggátolja a terroristák Izraelbe szivárgását, és fennállása mintegy 95 százalékkal csökkentette a halálos kimenetelű terrorcselekményeket.

Az ötös pontban a palesztin elnök tagadta, hogy az ENSZ bevonásával egyoldalú lépésre ragadtatta volna magát. „Erőfeszítéseink nem Izrael elszigetelését vagy delegitimálását célozzák”, állította Abbász, aki nem tette hozzá, hogy napokkal ezelőtt a saját washingtoni nagykövete szögezte le: soha nem fogják Izraelt elismerni. Azt próbálta elhitetni a Közgyűléssel, hogy céljuk csak a települések és az állítólagos apartheid delegitimálása.

Bibi: a terror nem csak a zsidók ellen irányul

Sokaszorra is elismételte Binjamin Netanjáhu miniszterelnök a palesztinoknak tett békeajánlatot és a tárgyalásos rendezéssel kapcsolatos izraeli álláspontot – ezúttal az ENSZ Közgyűlése előtt. A kormányfő említette, hogy hazája rendezni szeretné az utóbbi időben szétzilálódott izraeli-török, illetve feszültté vált izraeli-jordán kapcsolatokat is, de Szíriát és Iránt is a kétoldalú viszony rendezésére szólította fel.


Netanjáhu: miért nem tárgyalunk itt és most?


Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, tette hozzá Netanjáhu, hogy a világszervezetben elnyomó rezsimek, sőt, Libanonon keresztül maga a Hezbollah terrorszervezet is képviselteti magát – egyenesen az ENSZ Biztonsági Tanácsában. A kormányfő kifejtette: az ENSZ Közgyűlésben gyakorlatilag még azt is meg lehetne szavaztatni, hogy a nap nyugaton keljen fel – nemhogy azt, hogy a zsidó vallás legszentebb helyét, a Nyugati Falat megszállt palesztin területként tüntessék fel.

A miniszterelnök említést tett az 1975. november 10-én meghozott (később visszavont) 3379. számú ENSZ-közgyűlési határozatról, amely a PFSZ és a kommunista rezsimek nyomására – az osztrák háborús bűnös Kurt Waldheim főtitkár vezényletével – „kimondja, hogy a cionizmus a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egyik formája”, és hozzátette: nem azért jött, hogy megtapsolják (de beszédét többször tapssal szakították félbe), hanem hogy ismertesse a tényeket, amelyek összefoglalva a következők: Izrael békét szeretne a palesztin állammal, a palesztinok azonban államot szeretnének béke nélkül.


Antiszemita demonstráció 1975-ben az ENSZ székháza mellett

Netanjáhu figyelmeztetett arra, hogy az iszlamista terror nem csak Izrael vagy a világ zsidósága ellen irányul, mohamedánok és keresztények annak egyaránt célpontjai lehetnek. Üdvözölte azt, hogy Mahmúd Ahmedinedzsád iráni diktátor militáns beszéde alatt több delegátus – köztük Magyarország küldötte – elhagyta az üléstermet, de arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenkinek ki kellett volna vonulnia. Az iráni atomfegyverkezést mindenáron meg kell akadályozni; ha ez nem sikerül, a nukleáris terrorizmus korszaka jön el.


Mindenkinek ki kellett volna vonulnia

„Kössünk békét itt és most”

Az izraeli kormányfő felidézte a korábban a palesztinoknak tett ajánlatokat: a 2000-ben Camp Davidben Ehud Bárák által megfogalmazott indítványt, amelyre válaszul Jasszer Arafat kirobbantotta a második intifádát; Ehud Olmert 2008-as ajánlatát, amire Abbász mondott nemet; Izrael kivonulását Libanonból és Gázából, amikor is „zsidó emberek ezreit szakítottuk ki otthonaikból, majd átadtuk a területet Abbásznak, hogy építsen fel egy békés rendszert Gázában. Akkor az egész világ üdvözölte ezt mint a béke felé tett bátor lépést. De nem békét kaptunk, hanem háborút.”

„Abbász előttem azt mondta, hogy csak reményekkel és álmokkal vannak felszerelve. Nem említette azt a több tízezer rakétát, amelyek közül több ezer már becsapódott a városainkba. Az izraeliek jogosan tehetik fel a kérdést, hogyan lehet azt megakadályozni, hogy ez ne fordulhasson elő újra.”


Netanjáhu arra kérte palesztin kollégáját, kezdjék meg azon nyomban a béketárgyalásokat: „itt és most, az ENSZ-ben. Ha valóban békét akarunk, mi akadályozhat meg bennünket ebben? Az Örökkévaló segítségével találjunk valami közös kiindulópontot; én nem tudok békét kötni Ön nélkül” – mondta Abbásznak az izraeli kormányfő, aki szerint a palesztinoknak fel kellene adniuk az álmaikat, hogy arabok millióival fogják elárasztani Izraelt, eltorzítva annak zsidó jellegét.

Hamasz: Abbász áruló

Gázavárosban nyilvánvalóan tudniuk kellett, hogy Mahmúd Abbász duplafenekű beszéde nem a PFSZ vagy a Fatah valós álláspontját tükrözte, ennek dacára Iszmaíl Haníje bandavezér árulással vádolta nyugati parti kollégáját, akivel néhány hónappal ezelőtt papíron kibékült, és kizárta annak lehetőségét, hogy a palesztin vezetőség akár csak porhintés céljából is azt a látszatot keltse, hogy a leendő állam területét illetően beérnék a Nyugati Parttal, a Gázai-övezettel és Jeruzsálem keleti részével, benne az Óvárossal. A Hamasz egyértelmű és kimondott célja Izrael teljes felszámolása és annak nem muzulmán lakosságának deportálása. Haníje egy nyilvános beszédében is aláhúzta ezt, kizárva bármilyen tárgyalásos rendezést, amikor kijelentette, Palesztinát előbb fel kell szabadítani, és majd azután beszélhetünk államról.


Haníje és Abbász egymás meleg, baráti társaságában

Izrael arablakta területein, mint várható volt, több helyütt zavargások voltak, Délen azonban terror-riadót is el kellett rendelni, mivel tartani lehet attól, hogy a Hamasz valamilyen nagyobb szabású vérontással tesz kísérletet a tárgyalásos rendezés meghiúsítására, illetve arra, hogy Egyiptomot valamilyen formában megint megpróbálja belerángatni egy fegyveres konfliktusba, amint az néhány hete sikerült is.


Izraeli-gázai határ: készültségben

A Kvartett új legvégső határideje

A Kvartett – Egyesült Államok, ENSZ, Oroszország és Kína – ragaszkodik ahhoz, hogy a felek egy hónapon belül ismét üljenek tárgyalóasztalhoz, és új menetrendet követve, 2012 decemberéig dolgozzák ki a végső megállapodást. Hillary Rodham Clinton, az Egyesült Államok külügyminisztere teljes támogatásáról biztosította a Kvartett elképzeléseit. Binjamin Netanjáhu egyértelművé tette, hogy Izrael kész a béketárgyalásokra, arra azonban figyelmeztetett, hogy a békét a világszervezet diktátumaival nem lehet elérni.

Ávigdor Lieberman külügyminiszter a Kol Jiszráélnek adott nyilatkozatában, noha fenntartásait is hangoztatta, azt állította, Izraelnek üdvözölnie kell a Kvartett tervét, és háláját kell kifejeznie az Egyesült Államok felé a kairói követség személyzetének kimentése érdekében tett közbenjárás, valamint Barack Obama elnöknek az ENSZ Közgyűlése előtt elmondott beszéde miatt.


Lieberman: nincs más hátra, mint a Kvartett javaslatainak elfogadása

Lieberman közölte: fenntartásai ellenére is reméli, a palesztinok válaszolnak a békefelhívásra és komoly párbeszédet kezdenek Izraellel. A tárgyalásokat bármilyen tárgykörben meg lehet kezdeni, Izrael szempontjából azonban előnyt élveznek a biztonsági megfontolások.

„Mahmúd Abbász beszéde után azon nyomban elmenekült, nehogy Isten ments’ tárgyalni tudjunk”, állapította meg a külügyminiszter. „A palesztinok folyamatosan kifogásokat keresnek, csak hogy tárgyalni ne kelljen. Aki kifogást keres, az talál is. Mahmúd Abbász továbbra is kitart a visszatérés joga mellett, és még ha meg is alakulna a palesztin állam Júdea és Somron területén, a menekülteket abban az esetben is izraeli területre küldené vissza.”

Abbász a maga részéről úgy nyilatkozott, csak Ramallára való hazatérte után fogja kommentálni a Kvartett javaslatait.

2011. szeptember 25., vasárnap

Alan M. Dershowitz: Az ENSZ egy apartheid, zsidómentes, iszlamista Palesztináért száll síkra

Az új palesztin állam polgárai zsidók nem lehetnek; zsidók nem birtokolhatnak földet, de még csak nem is élhetnek Palesztina muzulmán államban, írja a Harvard jogászprofesszora a Jerusalem Postban.

Az ENSZ-et arra kérik, adományozzon „állami” státust a palesztinoknak, legalábbis néhány vonatkozásban. Felmerül a kérdés, miféle lesz ez az állam? A Palesztin Hatóság abbéli igyekezetében, hogy a nyugati támogatást elnyerje, azt állítja, ez is egy újabb „világi, demokratikus állam” lesz. A Hamasz, amely a parlamenti választásokat megnyerte, ezzel nem ért egyet: a sária által kormányzott muzulmán államot akar látni Palesztinában.


Tudjuk, mit mond a palesztin vezetőség a Nyugatnak. Lássuk most, mit mond a saját népének, amely végeredményben a végső döntéshozó lesz, amennyiben Palesztina valóban demokrácia.

Palesztina új állama alkotmányának vázlata deklarálja, hogy „Palesztina hivatalos vallása az iszlám”. Kijelenti azt is, hogy a sáría lesz „a törvényhozás fő forrása”. Ironikus, hogy ugyanaz a palesztin vezetés, amely támogatja ezeket a Palesztinával kapcsolatos koncepciókat, nem hajlandó Izraelt a zsidó nép nemzetállamaként elismerni. Izraelben, szemben a javasolt palesztin állammal, nem létezik hivatalos államvallás. Noha zsidó államról van szó, ez a meghatározás nem vallási, hanem nemzeti jellegű. Egyenlő jogokat biztosít az iszlámnak, a kereszténységnek és az összes többi vallásnak, továbbá az ateistáknak és az agnosztikusoknak. Az izraeliek igen nagy hányada valójában világinak tartja magát.


Palesztin könyvesbolt kínálata

Az új palesztin állam megtiltaná, hogy zsidók polgárai legyenek, hogy földtulajdonnal bírjanak, sőt azt is, hogy egyáltalán a muzulán palesztin államban éljenek. A PFSZ Egyesült Államokba akkreditált nagykövete arra a kérdésre: „Távozniuk kell azoknak a zsidóknak, akik a palesztin határokon belül élnek?” – így válaszolt: „Feltétlenül!” Később, a számos kritika hatására a nagykövet megpróbálta tompítani szavai élét, mondván, ez csak azokra a zsidókra vonatkozik, akik „megszállók”.

Bármit is jelentsen ez, egyvalami világos: zsidók nagy számban nem maradhatnak majd egyenrangú állampolgárokként a leendő iszlám Palesztinában. Ehhez képest Izraelben több mint egymillió arab polgár él, akiknek a legtöbbje muzulmán. A törvény alapján egyenlőek, azzal a kivétellel, hogy ők nem kötelezhetőek arra, hogy szolgáljanak az izraeli hadseregben.

Tiszta beszéd

Az új Palesztina olyan „hazatérési törvényt” készül alkotni, amely Izrael megszüntetését írja elő. Valamennyi palesztin, függetlenül attól, hol él, és tekintet nélkül arra, járt-e valaha az életben Palesztinában, szívesen látott vendég lesz az új államban, míg az a zsidó, akinek a családja évezredek óta Hebronban élt, szedheti a sátorfáját.

Összegezve: az új palesztin állam tőrőlmetszett apartheid állam lesz, gyakorlati vallási és etnikai diszkriminációval, hivatalos vallással, jogforrásául pedig egyetlen vallás előírásai szolgálnak majd. Képzeljék csak el, milyen státuszuk lesz a melegeknek a sáría alatt!

A palesztin vezetés azzal vádolja Izraelt, hogy olyan utakat tart fenn, amelyeken csak zsidók közlekedhetnek. Ez teljes mértékben hamis: a Nyugati Parton kis számban vannak csak izraeliek számára fenntartott utak, amelyeket azonban egyformán igénybe vehet az izraeli zsidó, muzulmán és keresztény. Palesztina állam egészén viszont kinn lesz a „Zsidóknak tilos!” tábla.

Figyelemreméltó, hogy ugyanazok az emberek, akik a leghangosabban panaszkodnak az izraeli Hazatérési Törvény okán, valamint amiatt, hogy az országot a zsidók nemzetállamaként határozzák meg, hallgatnak, ha az új palesztin államról van szó. Ezek az emberek csak nem többet várnak el a zsidóktól, mint a muzulmánoktól? Ha így van, ez nem a rasszizmus valamely formája?

Miként festenének a palesztin állam határai, ha a palesztinok az Izraellel folytatott tárgyalások nélkül is elérnék céljukat? Kezdetnek a palesztinok megkapnák mindazt a területet, amelyet Jordánia tartott megszállva az 1967-es háború előtt – amelyben Jordánia támadta meg Izraelt. A Hatnapos Háborúhoz vezető status quóhoz való visszatérés ellentétes a Biztonsági Tanács 242. számú határozatával, amely bizonyos területi változásokat ismer el.

A palesztin állam új határai magukban foglalnák a zsidóság legszentebb helyét, a Nyugati Falat. Ugyancsak magukba foglalnák a Héber Egyetemre vezető utakat, amelyeket Jordánia arra használt ki, hogy elvágja a megközelítését a felsőoktatás eme nagy intézményének, amelyet zsidók alapítottak közel száz évvel ezelőtt. Ugyancsak az új palesztin államhoz kerülne Jeruzsálem zsidó negyede, ahol az elmúlt háromezer évben mindig éltek zsidók, kivéve azokat a periódusokat, amikor erőszakkal kiűzték őket onnan.


Az iszlám célja egyértelműen Izrael megsemmisítése

Szó van természetesen arról, hogy Izrael egy, a palesztinokkal lefolytatott területcserének köszönhetően megtarthatná ezeket a területeket. Palesztin vezetők azonban már úgy nyilatkoztak, hogy igényt tartanak ezekre a fontos és szent helyekre, teljesíthetetlen követeléseket támasztva. Például a Nyugati Fal csak néhány ezer négyzetméteren terül el, a palesztin vezetés szerint azonban ezek a világ legértékesebb négyzetméterei, és ha Izrael meg akarja tartani őket, több ezer hektárt kell értük adnia cserébe. Ugyanez áll a Héber Egyetemre vezető utakra és a zsidó negyedre is.

Mikor Jordánia ellenőrizte ezeket a területeket, a jordán kormány judenreinné tette őket – zsidók nem imádkozhattak a Nyugati Falnál, nem látogathatták a zsidónegyedet és a Héber Egyetemre sem mehettek fel. Semmi okunk azt hinni, hogy amennyiben a palesztin állam kezére kerülnének ezek a területek, jottányival is másként járna el a zsidókkal szemben.

Egy, az 1967-es határokon kialakított apartheid, iszlamista, judenrein Palesztina a katasztrófa legbiztosabb receptje. Ez az oka annak, hogy a palesztin állam az Izraellel folytatott tárgyalások végkimenetele kell legyen, nem pedig valamiféle esztelen ENSZ-szavazásáé.

A palesztin és az izraeli vezetők jelenleg New Yorkban vannak. Binjamin Netanjáhu izraeli miniszterelnök azt ajánlotta, üljenek le és tárgyaljanak minden előfeltétel nélkül egy megvalósítható békéről, amelynek alapja a kétállami megoldás. Mahmúd Abbásznak el kéne fogadnia ezt az ajánlatot, amely valóságos államhoz juttatná a palesztinokat holmi papirosgyőzelmek helyett, amely feltüzeli az elvárásokat, az igazi béke esélyeit azonban csökkenti.



***

A fordító utószava: A téma ennél szerteágazóbb. Az ENSZ-ben tucatjával vannak olyan – többségében iszlám – államok, amelynek törvénykezése láttán még a náci Németország is elszégyellné magát. Ezeket az országokat ki kéne rúgni a világszervezetből, ha akár egy pillanatig is komolyan vennék annak alapszabályát, elveit, nemhogy engedélyezni, hogy ott bármiféle szavazatuk legyen, vagy pláne, mint a Hezbollah terrorszervezet irányította Libanon, a Biztonsági Tanács ideiglenes elnöki posztján parádézzanak. Az iszlámnáci törvénykezésről már korábban is szóltunk érintőlegesen egyes írásokban, elsősorban az arab országokból elűzött több százezer zsidó – a valódi menekültek – kapcsán; szándékunk, hogy a jövőben tovább boncolgassuk a témát. Jelenleg ugyanis ott tartunk, hogy zömében iszlámnáci kalózállamok szavazataival létre akarnak hozni egy újabb iszlámnáci, terrorista kalózállamot, a meglévő húsz-egynéhány, úgy látszik, nem elég – a PC-birka Nyugat pedig asszisztálni látszik mindehhez.

Erdogan futja tovább a verbális ámokot

Törökország miniszterelnöke a CNN-nek adott interjúban továbbra is harcias hangot ütött meg, s azt jósolta, a szíriai diktátor uralmának vége szakad, de nem akarják a civilizációk összecsapását, és csak azért nem verték meg Izraelt, mert hosszan tűrőek. A szájkarate tovább folytatódik.


Nehéz lenne megmondani, létezik-e a török külpolitikának olyan relációja, amit ne rombolt volna porig Recep Tayyip Erdogan kormányfő az elmúlt hetekben, aki az Izraellel szembeni kvázi háborús fenyegetésen kívül invázióval fenyegette meg az iraki kurdokat és bojkottal az Európai Uniót arra az esetre, ha Ciprus EU-elnök lesz.

A ma, vasárnap adásba kerülő Fareed Zakaria GPS című műsorban Erdogan nem lazított Izraellel szembeni álláspontján – kijelentette többek között, hogy a kétoldalú kapcsolatok „soha nem lesznek újra normálisak”, Törökországot igyekezett a térség új nagyhatalmának feltüntetni, és ebbéli minőségében meleg hangon szólt az amerikai elnökről.

Básár Asszad szíriai diktátorról szólva azt fejtegette, „az ember nem maradhat hatalomban pusztán kegyetlenség által (…) Ez a folyamat rövidebb vagy hosszabb ideig elhúzódhat Szíriában, de ha az emberek másként határoznak, akkor annak végbe kell mennie. Mint Egyiptomban, mint Tunéziában, mint Líbiában. Az emberek szabadok akarnak lenni.”



A NATO-tag Törökországot, amely uniós tagságra aspirál, a Nyugat és az iszlám világ közti hídnak tekintették – megbokrosodásáig legalábbis. Erdogan azon vezetők közé tartozott, akik fontosságuk okán szinte bármikor hívhatják az amerikai elnököt. Kettejük közt az idén eddig kilenc telefonbeszélgetés zajlott. Erdogan a CNN-nek azt állította, ő személy szerint kedveli Obamát és azt szeretné, ha 2012-ben is hatalmon maradna.


Erdogan kifejtette, nem kívánja a civilizációk összecsapását, inkább a civilizációk szövetségét, mivel a világnak elege van a háborúkból. A zsidó állammal szembeni szájkarate azonban folytatódott. A Mavi Marmara kalózhajó legénysége egy részének likvidálása kapcsán Erdogan leszögezte: „Ebben a helyzetben nem számít, kiről van szó, a demokráciát, a jogokat és a szabadságot meg kell védeni. Mi figyelmeztettük Izraelt. Ez ok a háborúra. Ez olyasvalami, amit senki nem tehet nemzetközi vizeken. De mint nagy állam, mi nagyon megbocsátóak vagyunk. Ezért bizonyultunk annyira türelmesnek.”


(Nagyon megijedtünk; az ünnepek után rögvest el is fogunk ájulni.)

2011. szeptember 23., péntek

Szolgálati közlemény

Noha a honlapon a baloldali sávban két nyelven is szerepel a copyrighttal kapcsolatos állásfoglalásunk, most ismét szeretnénk leszögezni: mindaz, ami a Miért Cionon van, nem közpréda, nem közölhető tetszés szerint.

Az itt szereplő valamennyi anyag magántulajdon. Nem úgy jön létre, mint az internetes tartalmak némelyike – közönséges lenyúlás alapján. A Miért Cion? anyaga jogtiszta anyag. Nagyon sok témát először itt olvashattok magyarul. A Wikipedián, egyik fő forrásunkon persze minden anyag megvan – de angolul. További forrásaink, amit jelölni szoktunk, az internetes izraeli napisajtó.


Szégyelld magad! Már megint a Miért Ciontól loptál?

A Miért Cion? anyagait rendszeresen felhatalmazás nélkül közlik, más szóval: lopják, legtöbben abban a hiszemben, hogy a lopásnak úgysem lesznek következményei. Ez előfordult papíralapon is olvasható – zsidó – lappal is, amely nagyon sok pénzt volt kénytelen fizetni, azóta örök a harag (még ők vannak felháborodva). De volt olyan – keresztény – honlap is, amely azonnal és nagyon karakán módon elismerte a tévedését, velük meg tudtunk állapodni úgy, ahogyan úriemberek között szokás. Aztán olyan cég is akadt, amely ellen ma adtuk be a fizetési meghagyást a PKKB-n. Ők abban a hitben vannak, hogy az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, és majd addig úgyis történik valami. Tévednek, ma már nem kell öt-tíz évet várni a jogerős ítéletre, és nem fog közben történni semmi.

Nem arról van szó, hogy gonoszak vagyunk és irigyek. Akik régóta ismernek, olvasnak minket – decemberben leszünk négyévesek –, azok tudják, hogy ez a blog lényegében egy ember véres verejtékkel készített munkája. Az itt látható valamennyi írásra vonatkoznak a magyar és a nemzetközi szerzői jogi törvények. Fennállása óta a Miért Cion?, noha kért, egyetlen alkalommal részesült – egy idős Holokauszt-túlélő jóvoltából – pénzbeli támogatásban. Hirdetésben nem reménykedhet, mert „szélsőséges”. Ennek dacára, ha valaki megkéri a honlaptól a másodközlési jogot, általában igen kis összegért, egyes esetekben akár ingyen megkapja, vagy lebarterezzük valahogyan a dolgot. 

Az állami csöcsön lógókra és egyéb jól eleresztettekre természetesen ez nem vonatkozik, nekik a piaci árfolyamot kell fizetniük, a piaci árfolyam pedig az, amit mi mondunk. Ha valakinek ez nem tetszik, majd koppint máshonnan.

Az viszont nem működik, hogy kikopizzuk, bepészteljük, oszt’ jónapot, hogy klasszikust idézzek. Ha mi másodközlünk, mi is engedélyt kérünk a jogtulajdonostól, és ha megtagadja, vagy akkora összeget kér érte, amit nem bírunk kifizetni – akkor nem közöljük.

Téves az az elterjedt nézet, hogy ami az interneten fenn van, az ingyenes és mindenkié. Tisztelettel arra kérünk mindenkit, aki tőlünk posztot szeretne átvenni, írjon a motlschoenfeld@yahoo.com címre, hogy a feltételeket megtárgyalhassuk. Bizonyos, hogy meg fogunk tudni állapodni.

A miheztartás végett a jövőben egyes posztoknál külön is fel fogjuk tüntetni a copyrightot, illetve azt, hogy az illető írás másodközlése mennyibe kerül. A szerzői jogainkat megsértőkkel szemben polgári jogi úton veszünk elégtételt. Utálunk pereskedni, reméljük, erre nem kerül sor! 

Mindenkinek jó szombatot.

2011. szeptember 21., szerda

Európa készül elveszíteni a zsidóságot


Szándékom szerint ebben a bejegyzésben a miértekre keresem a választ, ami nem jelenti azt, hogy meg is találom – írja a Leharblog az eredetileg az Abbász döntött?! címet viselő posztban. Másodközlés a szerző szíves engedélyével. A blogot melegen ajánljuk, sok érdekességet olvashattok ott. (Aki még nem tippelte meg Magyarország ENSZ-szavazatát, a szombat pesti idő szerinti bejöveteléig megteheti itt, balra.)


Célom, hogy az olvasó az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatban találkozzon azokkal az összefüggésekkel is, amelyek napihír-szinten még akkor sem tudják bemutatni a valóságot, ha a médiamunkások nem éreznek – márpedig Izraellel kapcsolatban éreznek – elhivatottságot arra nézve, hogy a jólértesültség látszatát keltve, többnyire saját „pártállásuk” szemszögéből kommentálják azt.


Abbász az ENSZ-ben

Nem készülök a témában tudományos dolgozat írására, inkább egy olyan ember szemével láttatnám a történéseket, akihez a valós, vagy annak vélt információk nem csak az éter hullámai közvetítik és akinek a mindennapi életben sokszor a médiákban elhangzottakkal homlokegyenest más tapasztalatai vannak.

Mivel egy blogbejegyzés keretei – ha nem is szigorúan véve – kötöttek, s mivel a téma elég szerteágazó, igyekszem csak a jelennel foglalkozni, ami nem zárja ki,  hogy amennyiben az érthetőség megkívánja, ne utaljak régebbi időpontokra is.

Mindjárt egy visszatekintéssel kezdem. A 2010-ben felújított és gyakorlatilag az ünnepélyes megnyitót követően azonnal hamvába is holt izraeli-palesztin béketárgyalásokról készült írásaim itt olvashatók.

Az izraeli és palesztin fél viszonyának rendezésében az elmúlt – ma már évtizedekben mérhető – időszakáról elmondható, hogy vannak részeredményei (Oslo), összességében azonban leszögezhetjük, hogy a konfliktust feloldani nem sikerült. Ma pedig úgy tűnik, hgy az oslói egyezmény is veszélybe kerülhet.

A megoldás a két fél közös akaratán múlik, azon, hogy tárgyalóasztal mellett, a múltban egymás sérelmére elkövetett hibák felemlegetése nélkül, időhatárt nem szabva, szükséges kompromisszumok kötésével olyan megoldás szülessen, mely lehetőleg hosszú távon biztosítja a békés egymás mellett élést.

Mielőtt rátérnék a jelenre, a videobejátszás segítségével tekintsünk vissza a történelemre.
Hogy minden félreértésnek elejét vegyem, leszögezem: támogatom a palesztin állam megalakulását (a miért egyenlőre maradjon az én titkom), de mélységesen elítélem az ENSZ-ben és a nyugati politikusok körében tapasztalható bohóckodást.

Nevezettek vagy kóros feledékenységben szenvednek, vagy az évtizedekkel ezelőtt hozott saját döntésüket sem veszik komolyan.

Konkrétan arra gondolok, hogy a palesztin államot immáron harmadízben kívánják megszavazni, melynek első elismerésére már 1948-ban, másodjára 1988-ban került sor. Ha ehhez hozzáveszem, hogy 1946-ban, Jordánia megalakulásával már létrejött a palesztinoknak szánt állam, akkor tulajdonképpen a negyedik voksolásnál tartunk. (Meg kell jegyezzem, hogy a palesztin állam létrejöttét egyik esetben sem Izrael mellett, hanem Izrael helyett képzelték el, aminek egyik bizonyítéka, hogy Jordánia területének 75%-át nagy-Izraelből szakították ki.)

Ez utóbbi tény, valamit a palesztin állam többszöri elfogadása felveti annak gyanúját, hogy az ENSZ jelenleg várható határozata is hasonló sorsra jut.

Konkrétabban fogalmazva: hányszor kell elismerni egy születendő országot ahhoz, hogy az működő, önfenntartó állammá váljon? Vagy a gazdaság alapját netán a megalakulást követően is a külföldről érkező segélyek fogják jelenteni?


Propaganda belső fogyasztásra. Szálám Fájád palesztin miniszterelnök izraeli árut vet tűzre

Ezek természetesen csak kérdések, melyek az írás során merültek fel bennem. Végül is semmi közöm ahhoz, hogy a szomszéd miből él. Ahhoz azonban igenis van közöm – mert az megint csak engem veszélyeztet –, ha a közvetlen szomszéd fellázad a nyomor miatt, amit ugye eddig nem tapasztalt, hiszen az Izraelben segédmunkásként foglalkoztatott is 3-4-szeresét keresi a Palesztin Hatóság által fizetett bérnek (120:30-40 sekel/nap).

Kanyarodjunk vissza a címadó mondathoz és Abbász  személyéhez. Mahmúd Abbász 1935-ben született Cfáton, az akkori Palesztina Brit Mandátumterületen. Végzettségét tekintve jogász. Tanulmányai során nagy súlyt helyez a Holocaust tanulmányozására olyannyira, hogy disszertációját már a Holokauszt tagadásából írja. 2004-ben Arafatot követi a PFSZ elnöki tisztében.

Abbász  a szürke hivatalnok jellegzetes példája, akinek döntéseit minden esetben a külső befolyásoló tényezők határozzák meg. Ebből a szerepből egyetlen esélye lett volna kilépni – és akár még ünnepelt, a palesztinok „felszabadításában” kiemelkedő szerepet játszó politikusként élvezhetné nyugdíjas éveit –, ezt azonban elszalasztotta. Két lehetőség közül – hosszú távon nézve – mindenképpen a rosszabbikat választotta, de nézzük a miérteket.

Barack Obama, az Egyesült Államok akkor újonnan hatalomba került elnöke első körútja a Közel-Keletre vezet, és Kairói beszédében nyitást ígér a muszlem országoknak, melynek részét képezi a palesztin állam záros határidőn belüli tető alá hozása. Arab logika szerint ez annyit jelent, hogy Izrael másodrangú jelentőségűvé vált, Amerika az arabok mellett. 


Obama már nem beszél az 1967-es határokról

Obama kijelentésével elültetett egy fát, melyen Abbász  elkezdett felfelé kapaszkodni és egy év alatt olyan magasra jutott, ahonnan már csak külső – jelen esetben ENSZ- – segítséggel tud presztízsveszég nélkül lejutni.

Valahányszor az izraeli-palesztin kiegyezés szóba kerül, a külvilág hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a palesztinokat két politikai szervezet osztja meg: A Fatah és a Hamasz.

Hogy tévedés ne legyen, Abbász  nem pillanatnyi felindulásból döntött úgy, hogy az ENSZ elé viszi a palesztin ügyet. Abbász  ezt már akkor tudta, amikor elindult Amerikába, hogy a felújítandó béketárgyalások ünnepélyes megnyitóján részt vegyen. Elutazása előtt a palesztin belső használatra kiadott nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Ha sikerül, jó, ha nem, akkor az ENSZ segítségével”. Hogy nyomatékot adjon mondandójának, még azt is hozzátette: „Most csak Ciszjordánia a cél, később egész Palesztina!”

Az eltelt egy év alatt több olyan lépésre került sor, melyek mindegyike külön-külön is arra utal, hogy nem a béke az elsődleges cél, hanem Izrael eltüntetése a közel-keleti térségből.
Bár az ilyen irányú megnyilatkozás eddig rendszerint „családon belül” marad, a szándék a napokban már diplomáciai szinten is kifejezésre jutott. Maín Erikát, a PFSZ washingtoni nagykövete amerikai diplomaták előtt kijelentette, hogy „negyvennégy éves megszállás után mindenkinek érdekében kell álljon Palesztina zsidómentesítése!”


A nagykövet, aki judenrein Palesztinát akar

Ezen „elszólás” előzményéhez tartozik az az esemény, amit a nyugati világ a közelmúlt kiemelkedő eseményének tart, mely esemény sokak szerint az első kedvező jel a megbékélésre.

Azt senki nem vette észre, vagy ha igen, nem akarta látni, hogy a két ellenséges szervezet csak a közös ellenség okán lép látszólagos koalícióra, s erre a koalícióra elsősorban Abbásznak van szüksége azon egyszerű oknál fogva, hogy időt nyerjen és lehetőleg szeptemberig biztosítsa a belső „csöndet”.

Ennek keretében, a külvilág számára készült forgatókönyv szerint a Fatah és a Hamasz egységkormányt alakít, mely közösen képviseli a palesztin érdekeket. Az egység papíron ugyan megszületett, de további érdemi intézkedésekre nem került sor, hiszen még a funkciók elosztásában sem jutottak közös nevezőre.


Nincs ezen semmi csodálkozni való, hiszen a Hamasz egy percig sem csinált titkot abból, hogy az egység létrehozása részét képezi az Izraellel szembeni ellenállásnak. Mahmúd Zahar, a Hamasz terrorszervezet egyik vezetője kijelenti, hogy szervezete kizárólag a hatvanhetes határokon belül hajlandó elfogadni a palesztin államot, és megerősíti a mindig is hangoztatott véleményt, miszerint soha nem fogadja el Izrael létét, hiszen ezzel a következő nemzedéket fosztaná meg a föld felszabadításának jogától, amivel Nagy-Palesztina birtokba vételének lehetőségét tenné kockára.

Hogy a palesztinoknak mennyire nem volt és még ma sem fontos a független palesztin állam, azt ékesen bizonyítja, hogy a terület felosztásakor sem kezdtek országépítésbe, amit később (2004, Camp David) is megtehettek volna. Ekkor ugyanis Ehud Barak a „területet békéért” szlogen szellemében a terület 97%-ának visszaszármaztatását, a maradék 3 %-ra pedig területcserét ajánlott fel. Négy évvel később nagyjából ugyanezt ajánlotta fel Ehud Olmert is. Az előzőt Arafat, utóbbit Abbász  nem fogadta el. Abbász  azóta már azt is kifejtette, hogy Izrael ellehetetlenítése többet ér, hosszú távon lényegesen kifizetődőbb, mint a fegyveres konfliktus.

Az eltelt egy évben folyamatosan ezen munkálkodik, melyhez megfelelő partnerre talált az európai, amerikai és izraeli szélső-baloldal szuper értelmiségi körében, akik számára a hangzatos szlogen – emberi jogok és a palesztinok szenvedése – bőségesen elegendő, a tények ismerete csak zavarná gondolkodásukat.

Izrael és benne a zsidóság megítélésében az a legzavaróbb, hogy a külső szemlélő homogén masszának tekinti; nem látja mögötte az embert akkor, amikor a másik oldallal kapcsolatban kizárólag az emberi szenvedésekre apellálva a tényleges terrorizmust és annak burkolt vagy éppen nyílt támogatását bagatellizálják.

Jut eszembe! Marx mondásánál találóbbat a jelen helyzetre vonatkoztatva keresve sem találtam volna. Ő azt mondja, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami elsőre tragédiának tűnik, az második alkalommal már komédia.

Az, hogy Szaddám Huszein öböl-háborús Scud-rakétáit a Hamasz Kasszámjai váltották fel, nem tűnik túl komikusnak, annál inkább a vezető nyugati országok politikusaitól származó figyelmeztetés, az önmérsékletre intés és a válaszlépések megítélésük szerinti aránytalansága.

Természetesen senki nem kívánja – én legalábbis nem –, hogy ezen politikai nagyságok a térségben töltsenek bármennyi időt is, legkevésbé azt, hogy megtapasztalják, milyen érzés tizenöt másodperc alatt elérni a bunkert (napjában esetleg többször is), sőt odáig megyek, hogy még azt sem várom el, hogy higgyenek nekünk. Nem kell! Elegendő lenne folyamatosan figyelemmel kísérniük a Palesztin Hatóság, a Hamasz, az Iszlám Info stb. honlapjait. Ők nem hazudnak, mindig az igazat mondják. Az igazság pedig az, hogy iskolai tananyag a zsidómentes Palesztina! Nem beszélve a nyári napközi táborok versenyeiről, ahol az az ünnepelt győztes az, aki a leggyorsabban tudja összeszerelni és célba juttatni a rakétát.

Fentiek miatt tartom a tények érdekes megközelítésének azt, hogy Izraelt viselkedése elszigeteli nem csak a térség többi országától, de Európától is, ami úgy fogalmazódott meg, hogy Izrael elveszti Európát.

Véleményem, hogy ennek épp a fordítottja igaz: Európa készül (ismételten) elveszíteni Izraelt és benne a zsidóságot.


Mozgolódás a Nyugati Parton

Barack Obama röviddel ezelőtt elhangzott beszéde igazából nem keltett meglepetést csak annyiban, hogy elnöki kádenciájának első Izrael-barát beszédét tartotta, melynek lényege a következő: a békét mindenképpen a két fél közötti tárgyalás teremtheti meg és nem az ENSZ.

Elismerte Izrael jogát, a teljes biztonsághoz az őt körülvevő ellenséges államok tengerében.
És ami Izrael számára a legfontosabb, említést sem tett a hatvanhetes határokról.

Binjamin Netanjáhués Mahmúd Abbász beszédére pénteken kerül sor.

Az ő beszédüktől sem várható, hogy olyan újdonságot tartalmazzon, amit eddig még nem mondtak el.

Netanjáhu beszéde maximum némi pszichológiai hatással lehet a hallgatóságra, tekintve, hogy kiemelkedően jó szónok (bár ennyire lenne karizmatikus vezető).

Abbászról azt gondolom, hogy az utolsó pillanatig a kemény palesztin vonalat fogja képviselni, hogy a végén benyújtja-e BT-nak a kérelmet, az kérdéses.

Háttérinformációk alapján úgy tűnik, az Egyesült Államok nem zárkózna el egy, a palesztinokkal kötendő üzlettől cserébe azért, hogy csak az ENSZ közgyűléséhez nyújtsák be kérelmüket, a Biztonsági Tanácsnak azonban ne.


Mert nagyot álmodni

Ezt a megoldást feltételezve úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok tartózkodna a szavazástól, de még az sem elképzelhetetlen, hogy támogatná a kérelmet egy megfelelő megfogalmazású határozati javaslat esetén.

Függetlenül az íróasztal mellett kialakított állásfoglalásoktól és a szavazás eredményétől, változatlanul Tony Blair véleményét osztom – amit már  korábbi írásaimban többször jeleztem –, aki az ír példát véve alapul azon az állásponton van (és tett is érte nem is keveset), hogy mindenek lőtt és mindkét oldalon először is a fejekben kell rendet teremteni és bizalmat építeni. Ez egy időigényes folyamat, de ha nem kezdjük el, soha nem jutunk a végére.

Az Új Kelet holnapi számából: Jordánia, Palesztina és a Fekete Szeptember

Izrael arra kényszerült, hogy evakuálja ammani nagykövetségét, mivel a tömeg hírek szerint ugyanarra készült, mint Kairóban. Abdulla király egy kijelentésében azt találta mondani, hogy Palesztina erősebb, mint Izrael, de vajon kire gondolt, és létezik egyáltalán olyan ország, hogy Jordánia? Ha igen, meddig?

Az úgynevezett Arab Tavasz komoly gondokkal fenyegette a Jordán Hasemita Királyság uralkodó rétegeit is, de II. Abdulla király a saját kormányának szétkergetésével és homályos reformígéretek belengetésével el tudta kerülni, hogy birodalmában komolyabb nyugtalanság üsse fel fejét. Mint az arab világ java részén, itt sem holmi polgárosodást hozó forradalom fenyeget, hanem éhséglázadás, amiből a múltban több alkalommal is kijutott Jordániának.


II. Abdulla nyugalomra int, de ideges

„Jordánia és a jövendőbeli Palesztina erősebbek Izraelnél. Ma az izraeliek azok, akik aggódnak” – jelentette ki II. Abdulla, a zsidó állammal szövetségben lévő utolsó muzulmán állam egyeduralkodója az ammani királyi palotában egy zárt ülésen, amelyen csak meghívottak – a jordániai értelmiség krémje – vehettek részt. A beszéd átiratát valaki kicsempészte a palotából, így került bele a világsajtóba.

A király azt állította, legutóbbi amerikai útja során beszélgetett egy izraelivel, aki azt állította, az Arab Tavasz Izrael malmára hajtja a vizet. „Erre válaszoltam azt neki: épp ellenkezőleg, önök ma nehezebb helyzetben vannak, mint korábban.” Abdulla nem bocsátkozott részletekbe, és az sem derül ki, hogy csak szónoklatról van szó, vagy a jelenlévők a végén esetleg intézhettek kérdéseket az államfőhöz.

A hasemita uralkodó szerint Izraelnek azért van félnivalója, mert az Arab Tavasz átformálja a térséget. A király nem fejtette ki, konkrétan mire gondol, erős szavakkal ítélte azonban el az olyan elképzeléseket, hogy a palesztinoknak tulajdonképpen nem kell állam, hiszen már van nekik egy: Jordánia.

Az országot azzal a céllal szakították ki a Teljes Izraelföldből, hogy a palesztinai arabságnak otthona legyen. Az országnak körülbelül 6,5 millió fő lakosa van, ennek mintegy 70 %-a, 4,5 millió ember, palesztin (közülük majdnem kétmilliót az ENSZ menekültként is nyilvántart, noha de facto nyilvánvalóan nem azok, zömük Jordániában született, jordán állampolgársággal rendelkezik, és legfeljebb tizenöt százalékuk él ENSZ-menekülttáborban). Nehéz meghatározni, mitől jordán valaki, és számuk becslése sem egyszerű feladat, ha az összlakosságból a palesztinokon kívül levonjuk a 700 ezer iraki menekültet, valamint a lakosság mintegy 5 %-át kitevő cserkeszt, csecsent, örményt, türkmént és cigányt, akkor marad 13 százalék jordán – más szavakkal jó esetben 800-900 ezer olyan arab, aki nem a Jordán nyugati partján született, és nem is máshonnan vándorolt be. Az uralkodó felesége, Rania királyné aki Kuvaitban született ugyan, valójában Tul Kárem-i arabok gyermeke: tőrőlmetszett palesztin.


Rania királyné gazdag Tul Kárem-i palesztin klán leszármazottja

Az Arab Tavasz Tunéziában és Egyiptomban elsősorban az éhesek, Szíriában és Líbiában a mértéktelenül elnyomottak lázadását hozta, Bahreinben pedig a síiták mozgolódását. Amennyiben Jordániába is megérkezik a „tuniszi gyors”, nyilvánvaló, ki fog fellázadni ki ellen: a nyugati partiak és azok leszármazottai a komolyabb pozíciókat már Husszein király ideje óta hagyományosan maguknak fenntartó „jordánok” ellen.

A „nyugati partiak” – a palesztinok – kezdetben Jordánia értelmiségét adták, diszkriminációjuk azonban 1970, a Fekete Szeptember óta tart. Előbb a fegyveres és biztonsági erőktől száműzték őket, majd a nyugati egyetemekről diplomával hazatérő „keleti partiak” kezdték kiszorítani a palesztinokat a felsőoktatásból és az értelmiség soraiból, végül az államilag ellenőrzött médiákból. Ösztöndíj csak „keleti partiaknak” jár.

Nem csoda, hogy II. Abdulla meglehetősen ingerülten zárta ki a palotában azt a lehetőséget, hogy Jordánia legyen Palesztina. „Jordánia soha nem lesz helyettesítő ország senki számára”, szögezte le. „Semmi értelme nem lenne… Van hadseregünk, és készek vagyunk a harcra hazánkért és Jordánia jövőjéért. Hangosan fel kell szólalnunk, s nem engedni, hogy effajta ötlet megfogamzzon némelyikünk agyában. Jordánia, az Jordánia, Palesztina pedig Palesztina.”

A kézenfekvő ötletnek – miszerint ha már van egy ország, amit palesztin-arab államnak szántak, és aminek a lakosságának a hetven százaléka palesztin-arab, akkor az ország akár Palesztina is lehetne – sohasem volt különösebb szószólója Izrael, még Binjamin Netanjáhu sem, aki valaha hallani sem akart a Nyugati Part átadásáról, ma viszont támogat egy ott létrehozandó palesztin államot.

A királyi Jordánia gondoskodott arról, hogy a lakosság Izrael-ellenes szenvedélyeit – Kairóhoz hasonlóan – a nagykövetség előtt vezessék le. Miután tartani lehetett attól, hogy a biztonsági erők itt sem jeleskednek az épület védelmében az egymilliósra tervezett demonstráción, a személyzet tagjait – akik rendesen péntekenként szoktak hazatérni Izraelbe a hétvégére – most a múlt csütörtöki felvonulás előtt hazahozták. Csak a nagykövet helyettese és néhány nélkülözhetetlen munkatársa maradt állomáshelyén.

Az épület elleni erőszakos fellépésre nem került sor, szinte természetes módon arra igen, hogy az összegyűltek követeljék az izraeli békeszerződés felmondását. Sokatmondó viszont, hogy a tömeg követelte a hasemita állam első számú szövetségese és fenntartója, az Egyesült Államok nagykövetségének bezárását is. Erre azt követően került sor, hogy a WikiLeaks jóvoltából napvilágot láttak bizonyos amerikai követségi táviratok, amelyekben felvetették a State Department előtt: mi lenne, ha tényleg Jordániából csinálnának nemzeti otthont a palesztinoknak – ahogyan eleve tervezték is? Az eset annál inkább feltűnést keltett, mert Jordániában nem jellemzőek a hangos Amerika-ellenes tüntetések és a csillagos-sávos lobogó elégetése, mint a múlt héten történt.


Dühös tömeg az ammani izraeli nagykövetség előtt

Ha II. Abdulla aggódik Izrael miatt, a féltés kölcsönös: Izrael is aggódik a Jordán Hasemita Királyság miatt. A Jerusalem Post meg nem nevezett kormányzati forrásokra hivatkozva azt írja, annyira, hogy szerintük a Levante utolsó monarchiájának a léte „egy hajszálon függ”, mert „Jordánia helyzete ingatag, és lehetséges, hogy komoly megrázkódtatás felé tart, amit a lehető legkomolyabban kell venni. A közel-keleti helyzetben jelenleg nem lenne szabad a palesztinoknak felelőtlen lépéseket tenniük, olyan lépéseket, amelyek nem a biztonságot, a békét és a palesztin államot, hanem a destabilizációt hozzák magukkal.”

Izrael nem reagált hivatalosan Abdulla zárt körben elhangzott kijelentésére, a név nélkül nyilatkozók is csak annyit jegyeztek meg, hogy „a király kijelentéseit a királyság érzékeny hazai helyzete tükrében kell értékelni.”

A jordániai monarchia volt már ennél rosszabb helyzetben is. 1970. szeptember 12-én a Népi Front Palesztina Felszabadítására terrorszervezet a használaton kívüli Dawson légibázison felrobbantotta az általa korábban eltérített gépeket (balra). Az utasokat ugyan előtte kiterelték, a robbantások azonban mégis arra utaltak, hogy a palesztinok gyakorlatilag azt csinálnak Jordániában, amit akarnak. Az akció és több más terrorcselekmény nyíltan megkérdőjelezte Husszein király uralmát. Palesztin terroristák az ország számottevő területeit ellenőrizték, amikor Jordánia szabályszerűen hadat üzent nekik, és egyhetes harc árán megtisztította az országot a palesztin fegyveresektől. A brutális leszámolást nevezték Fekete Szeptembernek, innen kapta a nevét nem sokkal később a PFSZ fegyveres szárnya, amely a müncheni olimpián több izraeli sportolót meggyilkolt.

Jordánia és a palesztinok viszonya azóta is ambivalens. Sokan változásokra számítottak, amikor II. Abdulla demonstratív módon palesztin lányt vett feleségül, a később történtek azonban nyilvánvalóvá tették, hogy csak mosolydiplomáciáról lehetett szó. Az amerikai Human Rights Watch tudomására jutott adatok szerint a királyság az elmúlt években szép csendben mintegy háromezer palesztint fosztott meg jordán állampolgárságától. A folyamat 2004-ben kezdődött, és érdekes módon kizárólag olyan embereket érintett, akik nem rendelkeznek izraeli engedéllyel ahhoz, hogy a Nyugati Partra belépjenek. A HRW szerint ezeket az embereket egy tollvonással ismét hontalanná tették, elvették az útlevelüket, hivatalosan többé nem dolgozhatnak, nincs joguk egészségügyi ellátásra sem.

Jordánia egész egyszerűen letagadta az egész történetet; Kárim Náber belügyi szóvivő szerint csupán az történt, hogy „családegyesítés előtt álló személyek esetében felfüggesztették”, nem az állampolgárságot, hanem a társadalombiztosítási számok kiadását. Még azt sem tudni, hányan lehetnek a kárvallottak, akik természetesen nem fordulnak bírósághoz – nem akarják kihívni maguk ellen a sorsot és a rendőrállam haragját. Egyes hírek szerint voltak olyan palesztinok, akik a király személyes közbenjárására kapták vissza az állampolgárságukat – de csak néhány emberről van szó, olyanokról, akik jó kapcsolatokkal rendelkeznek az udvarnál.

Ha kézenfekvőnek tűnik, hogy Jordánia legyen Palesztina, úgy a hasemita rezsim is nem kevésbé magától értetődőnek tarthatja, hogy ismét a palesztinokon töltse ki a dühét. Megtörtént ez már más arab államban is: a jordániai palesztinok közül negyedmillióan 1992-ben hagyták el Kuvaitot, nem önként: a sejkség felszabadítása után kötöttek útilaput a talpukra, mert megéljenezték Szaddám Huszein bevonuló seregeit, később pedig együttműködtek velük.

Jordánia nem csak demográfiailag van kényes helyzetben. Még az idén helyhatósági, 2012-ben pedig parlamenti választásokat tartanak. Nem egy eddigi választáson csak azért nem az iszlamista szélsőségesek jutottak hatalomra, mert a királyi akarat kedve szerint írhatja át a választások végeredményét. 1989-ig legálisan nem is létezhettek pártok; azóta van mintegy harminc, de ezek közül egyedül egy képes az ország politikáját érdemben befolyásolni, és ez a Muzulmán Testvériség helyi leányvállalata, az Iszlám Akciófront, amely látszatra liberálisabb, mint egy átlag iszlám párt, de csak azért, mert Jordániában ajánlatos annak lennie. Soraikban és szavazóik között gyakorlatilag egyetlen „keleti parti” sem található; tisztán palesztin pártról van szó, amely mélységesen ellenzi az Izraellel fenntartott kapcsolatokat.

Határátkelő a Keleti és a Nyugati Part között

Az Iszlám Akciófront három évvel az Izraellel kötött békeszerződés aláírása után, 1997-ben bojkottálta a parlamenti választásokat, azt állítva, a rezsim tisztességtelen eszközökkel befolyásolja azt. A 2003-as választáson a 84 mandátumból 20 lett az övék – úgy, hogy az összes többi mandátumot pártonkívüli kapta, és így az Akciófront lett az egyedüli parlamenti párt Ammanban. A 2007-es helyhatósági választásokon ismét csalással vádolták a monarchiát és huszonöt jelöltjüket visszaléptették, négy emberük azonban nyerni tudott, közülük kettő polgármester lett. Négy hónappal később viszont csúnyán leszerepeltek, a parlamentben csak hatan maradtak, és ez volt a leggyengébb szereplésük 1989 óta. Természetesen csalást emlegettek, de a vereséget követően a Muzulmán Testvériség számottevő szervezeti változtatásokat hajtott végre a pártban, amely ma – nem kis mértékben a válságnak is köszönhetően – ismét rendkívüli népszerűségnek örvend.

Ilyen körülmények között értelmezhetők II. Abdulla jordán király kijelentései, köztük a legfrissebb interjú, amely hétfőn jelent meg a Wall Street Journalban. Az uralkodó azzal vádolja Izraelt, hogy felelős a békefolyamat stagnálásáért, és ha a párbeszéd fel nem újul, az destabilizálhatja a „régiót” – amin az uralkodó minden bizonnyal a saját királyságát érthette, hiszen Libanon, Szíria, Egyiptom már hosszabb vagy rövidebb ideje instabil.

A király zsebparlamentje Ammanban

„Ha a következő néhány napban nem sikerül a palesztinokat és az izraelieket leültetni egymással, milyen jelzés lesz ez a békefolyamat szempontjából?”, tette fel a költői kérdést a király, aki maga is New Yorkba utazott az ENSZ kritikus pénteki közgyűlésére. „Nagyon negatív hatása lesz, azt hiszem, mindannyiunk számára.”

Abdulla, aki mintha még Izraelnél is jobban tartana a palesztin állam ENSZ-beli megszavazásától, azzal zárta az interjút, hogy az izraeliek „a homokba dugják a fejüket, és úgy tesznek, mintha nem lenne probléma.”

2011. szeptember 20., kedd

Tonga királya, portássapkával a fején: a palesztin államért, a magyar BT-tagságért előre!

New York – Az Egyesült Államok, az Európai Unió, az ENSZ, de még az Izraellel hagyományosan nem rokonszenvező Oroszország diplomatái is az utolsó pillanatig azon voltak, hogy meggyőzzék Mahmúd Abbász palesztin államfőt, mondjon le entitása államiságának nemzetközi jogi következményekkel amúgy nem járó elismertetéséről.


Ábu Mázen eltökélte magát

A palesztin államot a történelem folyamán eddig már két alkalommal kiáltották ki; sajnálatos módon mindkét alkalommal Izrael Állam helyett – és nem mellette – képzelték el annak létrehozatalát. Az első, 1948 októberében „kikiáltott” államnak Hitler és Himmler jóbarátja, Ámin Husszeini jeruzsálemi főmufti volt az államfője. Elvileg az egyiptomi katonai igazgatás alatt álló Gázai-övezetben működött (kivéve az 1956-57-es időszakot, amikor ezt a területet Izrael ellenőrizte), a gyakorlatban semmilyen szerepe nem volt, különösen Nasszer és Nágib államcsínye után. Nasszer később meg is szüntette az „össz-palesztinai kormányt”, mivel arab egységre törekedett, és semmilyen szeparatista törekvést nem nézett jó szemmel.


Husszeini kebelbarátjával, Heinrich Himmlerrel. Íme a palesztin államiság gyökere

Az állam második kikiáltására Algériában került sor 1988 novemberében. Ekkorra Jordánia már lemondott a Nyugati Partról, így elvileg itt alakulhatott volna meg a palesztin állam; a dolog szépséghibája az volt, hogy Jordánia, amely évtizedeken át tűzzel-vassal irtotta a palesztin államiságnak még a gondolatát is, csak e területek elvesztése után húsz évvel „mondott le” azokról a palesztinok javára.

Az államiság valódi kezdeményét az 1991-ben Madridban indult, később Oslóban kiteljesedett béketárgyalások tették lehetővé, és Izrael hivatalosan mindvégig azon az állásponton volt, hogy az izraeli-palesztin viszály és az államiság kérdése kétoldalú tárgyalásokon rendezhető. Azzal, hogy a Palesztin Hatóság az ENSZ-hez fordul, gyakorlatilag felrúgja a tárgyalóasztalt és lehetetlenné teszi a békés kibontakozást – figyelmeztetett többb izraeli politikus.


Jasszer Arafat 1988-as beszéde az ENSZ Közgyűlése előtt, Genfben

Kérdéses az is, hogy nemzetközi jogi alapokon megáll-e a palesztin elképzelés. Az 1933-ban elfogadott montevideói egyezményben szereplő kritériumok alapján állapítják, hogy egy entitás államnak tekinthető-e, nyilatkozta Valki László budapesti nemzetközi jogász az Inforádiónak. Akkor az, ha határai vannak, a területén lakosság él, létezik olyan központi intézmény, államhatalmi szerv, amely ellenőrzést tud gyakorolni a terület felett, és az adott alakulat képes nemzetközi kapcsolatok fenntartására. Ezeknek a szempontoknak Valki szerint a palesztinok nem felelnek meg teljesen. Bizonyos kontrollt kétségtelenül gyakorol a Hamász a Gázai övezet és a Jordán folyó nyugati partján a Mahmúd Abbász vezette Fatah, de együttesen, a két területre vonatkozóan nincs egységes kormányzat. Valki arra is figyelmeztet, hogy egy tagállam ENSZ-tagságához mindenképp a Biztonsági Tanács támogatása szükséges, márpedig az Egyesült Államok mint állandó tag meg fogja vétózni a lépést, így a palesztinok legfeljebb állandó megfigyelői státuszra pályázhatnak.

Hillary Rodham Clinton amerikai külügyminiszter és Catherine Ashton, az EU külügyi biztosa vasárnapi New York-i találkozójuk során beszélték meg a fejleményeket, főként azt, miként reagálhat Izrael arra, ha a Közgyűlés – mint az várható – elismeri a palesztin államot.

A palesztin indoklás szerint a lépésre azért van szükség, mert Izrael nem hajlandó befagyasztani az építkezéseket sem fővárosa, az egyesített Jeruzsálem keleti negyedeiben, sem a Nyugati Parton. Miután az izraeli hadsereggel való erőszakos szembeszállást nem tartják járható útnak, a kétoldalú tárgyalások pedig hosszú ideje eredménytelenek, rövidtávon nem látnak más megoldást, mint a szavazástól várható politikai siker learatását.


Binjamin Netanjáhu miniszterelnök katasztrófára figyelmeztette a palesztinokat

Az úgynevezett Kvartett – Egyesült Államok, Európai Unió, az ENSZ és Oroszország – diplomatái minden erejüket latba vetették, hogy eltántorítsák a palesztinokat elhatározásuktól. Tony Blair Ban Ki Mun főtitkárral is találkozott, mielőtt összeült Abbásszal; Ashton is alternatívákat terjesztett Abbász elé, hogy elérje a kezdeményezés visszavonását, és pénteken az ENSZ Közgyűlésének ne kelljen szavaznia a palesztin államiságról. Nábil Sáát, Abbász közeli munkatársa azonban elvetette ezeket az alternatívákat, mondván, „már túl késő.”

Magyarország eddig hivatalosan nem nyilatkozott, miként kíván szavazni. Dáni Ájálon izraeli külügyminiszter-helyettes budapesti látogatásakor az Orbán-kormány illetékese semmitmondóan reagált a felvetésre, és azt mondta, Budapest szívesen látná, ha a kérdésben közös európai álláspont alakulna ki (ami teljesen abszurd felvetés, lévén nem képzelhető el, hogy a rendszeresen Izrael mellett szavazó Németország és Olaszország egy platformra kerüljön a szélsőségesen palesztin-párti Spanyol- vagy Görögországgal). Schmitt Pál köztársasági elnök korábban hasonlóan semmitmondó nyilatkozatot tett Mahmúd Abbász budapesti útja alkalmával.

Érdeklődéssel várjuk, mi lesz a Bem rakpart álláspontja, különös tekintettel a Budapesten épülő diktatúrának azon törekvésére, hogy szeretne bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába. Ennek érdekében szavazatokat gyűjt - természetesen a diplomáciát még csak hírből sem ismerő magyar külügyminisztériumra jellemző alantas, bunkó módon. Pénz az ablakban, az ország a görög úton, oldjuk meg hát igazi suttyó, kelet-európai, ruppótlan módon, egy darab fémmel. Röhej, de legutóbb Tonga királyát tüntették ki. Tonga királya, ismeritek a Rejtő-regényekből a fazont, aki a Grand Hotel portásától lopott sapkában játssza az eszét a bennszülöttek között, na, körülbelül ez a szint kapta Sitt Pajától a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét - polgári tagozatot méghozzá. És még meg is mondták, hogy ezért tüntették ki. Kérem, ilyen a magyar politikus: lopni genetikailag tudott, hazudni viszont a mai napig nem tanult meg tökéletesen, ezért néha szemérmetlenül megmondja az igazat.


Megkoronázzák Tonga királyát, a lenyűgöző magyar diplomácia által megnyert legújabb szövetségest

Ha a Bem rakpart Tonga királya mellett további szavazatokat szeretne ahhoz, hogy bekerüljön a BT-be (tényleg: mikor unja már meg a civilizált világ ennek az egész ENSZ-nek nevezett majomcirkusz finanszírozását?), akkor további szavazatokra lesz szükség. És nem árt majd odafigyelni a másik két pályázóra, a szlovénekre meg az azerikre, akik néhány jól irányzott üveggolyóval levehetik a lábáról Tonga királyát, meg netán az összes koszvadt harmadik világbeli diktátort, aki palesztin beterjesztésre azt is automatikusan megszavaztatná, hogy a hold edámi sajtból van.

2011. szeptember 18., vasárnap

Cvi ben Galil: Reánk hagyott örökség


Az újkori Izrael sokszínű kultúrája, közös gyökerünkre rárakódott hozadékaként sok sok nemzet zsidósága által lett azzá ami. Hitünk szerint kötelességünk ápolni és oltalmazni. Téves azonban annak feltételezése, hogy ezáltal szakítanunk kellene a szülőföldünk, elődeink által évszázadok óta ápolt és ránk hagyományozott kultúrájával. Több mint téves azt vallani, hogy hazatérésünk az anyanyelvvel való szakítást kell hogy eredményezze.
Sokan vélik, hogy a beilleszkedés egyik fontos eleme, a nyelvi kapcsolatokon alapuló ismeretségek felszámolása. Sőt olyanok is vannak, akik vallják, hogy ezen a földön egy eltérő nyelvi kultura ápolására épülő közösség egy zárt világot, egyfajta gettósodást generál. Valljuk, hogy zsidóságunk azáltal csak jobbá tesz bennünket, ha unokáink is beszélik a anyáink nyelvét.
Szomorúak vagyunk, hogy a Holokauszt túlélők egy része nem is tud -illetve nem akar anyanyelvén beszélni az unokáival – bár megértjük hogy a szülőhazától, nyelvtől való eltávolodásukban a keserűség és a gyűlölet volt az aránytartó.
Büszkék vagyunk a magyarság egyetemes történetére, még akkor is ha ma magyarországon a zsidóságot ma sokan életidegen testnek tekintik, és tagadják az több évszázados történelmi egymásrautaltságot.
Büszkék vagyunk, a magyar kultúra értékeire, és külön büszkék vagyunk az irodalmi, zenei élet az általános mértékkel mért kultura alakításában kiemelkedő szerepet játszó, magyarországi zsidóságra. Mint ahogyan büszkék vagyunk az izraelben élő, de mindkét kultúrát magukénak valló, két nyelven alkotó és publikáló kiválóságainkra.
Mint ahogyan büszkék vagyuk, hogy a Magyar hon szülöttje volt egykor Herzl Tivadar – még akkor is, ha ma tíz megkérdezett zsidóból kilenc nem is tudja ezt.

2011. szeptember 14., szerda

Mióta van palesztin zászló?

A Palesztinával kapcsolatos ENSZ-szavazás előtt úgy érezzük, ideje fellebbenteni a fátylat a Közel-Kelet történelmi közelmúltjának néhány talán kevéssé ismert részletéről. A részleteket az angolul tudók megtalálják a Wikipedián és sok más helyen, így együtt és magyar nyelven azonban először jelenik meg ez az információcsokor, mint annyi minden a Miért Cion? blogon.

„Palesztina” mint önálló államalakulat a történelem folyamán két alkalommal létezett korábban, mind a kétszer zsidó állam volt. A második zsidó államot a Római Birodalom számolta fel több forradalma elfojtásával; azt követően a terület mindig egy más, nagyobb birodalom része volt, noha zsidók – néha elenyészően kis számban – mindvégig éltek ott.

A hetedik századtól Erec Jiszráélben, Izrael földjén megjelenő araboknak természetesen nem volt saját zászlajuk. A ma jól ismert fekete-zöld-vörös-fehér színek – az úgynevezett pánarab színek – a huszadik században tűntek fel. Hogy miért épp ezeket a színeket választották az Ottomán Birodalommal szembeni függetlenségre áhítozó arabok, arra nézve több elmélet is létezik. Az egyik szerint a színeket az arab nacionalista Irodalmi Klubban választották ki Konstantinápolyban – a mai Isztambulban – a szervezkedők, mégpedig egy tizenharmadik századi arab poéta, Száfi a-Dín al-Hili verssorai alapján:

Fehérek a tetteink, feketék a csatáink,
Zöldek a mezőink, vörösek a kardjaink.

(Mármint a vértől.) A másik magyarázat úgy tartja, a színeket a Fiatal Arabok Társasága határozta meg 1911-ben Párizsban. A legvalószínűbb azonban, hogy az összarab zászló nem arab találmány. Az első világháború során az antanthatalmak az ellenséges Törökország kisebbségeiként udvaroltak az araboknak, és – akárcsak később a zsidóknak – számukra is önálló államot ígértek. Még a zászlót is megtervezte Sir Mark Sykes brit diplomata, mert pontosan tudta, mekkora erőt meríthetnek a jelképekből azok, akik szabadságukért, függetlenségükért küzdenek.


Az arab felkelés első ízben 1917-ben használt zászlója. A korabeli felvételen látható, hogy a fehér csík a legalsó. Ez lett az először 1948-ban "kikiáltott" palesztin állam zászlaja

Az már a történelem fintora, hogy míg az egységes arab állam azóta se jött létre, a britek és a franciák által – helyenként vonalzóval – létrehozott vagy patronált arab államok között alig akadt olyan, amely önálló zászlót hozott volna létre. Ugyanazt a négy színt és elrendezést variálta Egyiptom, Jordánia, Irak, Kuvait, Szudán, Szíria, az Egyesült Arab Emírségek, Jemen, később a palesztinok, még később Szomálföld, a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság és legújabban a kadhafista rezsimet megdöntő Líbia is ezekhez a színekhez tért vissza. A vízszintes sávok a történelem folyamán létezett három kalifátusra – abbászita, omajjád és fátimida – utalnak, a piros háromszög pedig a napjainkban is trónon lévő Hásemita dinasztiára.

Miután Nagy-Britannia megszállta és a Népszövetségben mandátumává szavaztatta Palesztinát, természetesen szóba sem jöhetett, hogy akár az arab egység zászlaját, akár a zsidók Dávid-pajzsos lobogóját hivatalosként fogadják el a Szentföldön. A mandátumnak létezett saját zászlója – amit lejjebb láthattok: lényegében a Union Jack a bal felső sarokban, a vörös mezőben pedig a Palestine felirat díszelgett. A mandátumban szinte soha nem vonták fel, leginkább az itt bejegyzett nem állami hajókon lobogott 1927 és 1948 között, hogy azután nyomtalanul eltűnjön a történelem süllyesztőjében.


A piros háromszög által jelképezett Hasemita dinasztiának szánták Nagy-Szíriát, ami csak néhány hónapig létezett 1920-ban, de a mai napig épp úgy meghatározója a szír nacionalizmusnak, mint az irredentizmus a magyarországi széljobbantak szemében; hasemita uralom alá került Irak, ahol később köztársaság lett, Arábia, ahol 1925-ben a Szaúd-ház puccsolta meg őket, valamint Transzjordánia – a mai Jordánia –, ahol ma is hatalmon van.


A jordán lobogót a Hasemita dinasztiát jelképező piros háromszögben látható, a Korán első szúrájának hét versét jelképező hétágú csillag különbözteti meg a palesztintől. Jordánia lakosságának ma mintegy hetven százaléka palesztin

Fekete-zöld-fehér volt a rövid életű jordán-iraki Arab Federáció zászlaja, és ez volt a kevéssé ismert Össz-Palesztinai Kormány hivatalos lobogója is. Az Össz-Palesztinai Kormány a közel-keleti történelem egy érdekes csemegéje; érdemes megismerkedni történetével, mert híven tükrözi a második világháború utáni valódi arab szándékokat. Ez volt az a kvázi-államalakulat, amelyet az Arab Liga hozott létre 1948. szeptember 22-én. Akkorra vált világossá, hogy hat arab állam egyesített támadása sem képes eltörölni a föld színéről az 1948. május 14-én megalapított Izraelt – szükségessé vált tehát egy állam kitalálása a Szentföldnek annak a fertályára, ami zsidó kézen maradt. A zsidók ellen – de egymás ellen is.

Nem mintha bármely arab állam valóban egy újabb arab államot akart volna létrehozni itt. Transzjordánia, Egyiptom és Szíria egyaránt igényt tartott Izrael Földjére, és akkora szeletet hasítottak ki belőle, amekkorát csak bírtak, holmi ENSZ-határozatokkal mit sem törődve. I. Abdullah transzjordán király hivatalosan az „Arab-Palesztina királya” címet is viselte, noha csak a magyar sajtóban helytelenül Ciszjordániának nevezett Nyugati Partot – Júdeát és Somront –, valamint Jeruzsálem keleti részét tudta katonai erővel (brit hadvezérének, Glubb pasának köszönhetően) megkaparintani.

A többi arab állam, kivált Egyiptom, nem nézhette ezt ölbe tett kézzel. A bábrezsimet lényegében Kairó hozta létre az Arab Liga égisze alatt, és ha valaha létezett bármilyen szuverenitása, az az Egyiptom által megszállt Gázai-övezetre terjedt ki. A „kormány” élére Jeruzsálem veszett zsidófaló főmuftiját, Hitler és Himmler személyes jó barátját, Amin Husszeinit nevezték ki, a kabinet tizenkét tagja közül a legtöbb az ő rajongója volt és egyben rokona: a Husszeini klán adta a külügy- és a hadügyminisztert is.


Amin Husszeini, az első palesztin államfő legfőbb szövetségesével és példaképével

Ugyancsak Husszeini elnöklete alatt, 1948. szeptember 30-án, az egyiptomi kézre került Gázában hívták össze a Palesztinai Nemzeti Tanácsot, amely október elsején kimondta az egész Palesztina függetlenségét, Jeruzsálem fővárossal. Ekkor kiáltották ki első ízben a palesztin államot – Izrael helyén. Papíron legalábbis, ugyanis ennek a kormánynak az égvilágon semmiféle adminisztrációja, hivatala, pénze vagy hadserege nem volt. Zászlójául megtette az arab felkelés zászlaját, és kijelentette, hogy fel fogja szabadítani Palesztinát. Szervezni próbáltak valamiféle haderőt, ezt azonban Glubb pasa Abdullah transzjordán uralkodó parancsára kegyetlenül megsemmisítette.

Magát az Össz-Palesztinai Kormányt azonban 1948 októberében ha Abdulla nem is, de az Arab Liga többi hat tagállama – Egyiptom, Szíria, Libanon, Irak, Szaúd-Arábia és Jemen – elismerte. Más állam azonban nem. Amikor Egyiptom 1949-ben aláírta a tűzszüneti szerződést, ebben fektették le először hivatalos formában a mai Gázai-övezet határait, és ez a földdarab került – névlegesen – a Kairóból távirányított kormány irányítása alá, a valóságban azonban az egyiptomi hadsereg műveleti területe volt ez. Nyilvánvaló, hogy Egyiptom be akarta nyelni az egész Szentföldet – de hivatalosan soha nem jelentette be ilyen igényét, és soha nem is annektálta a Gázai-övezetet, csak igazgatta. Nemzetközi jogi értelemben ez valóban a senki földje.


Az összpalesztin kormány

Az Össz-Palesztinai Kormány elfeledetten vegetálgatott éveken át. 1952-ben katonatisztek puccsolták meg az egyiptomi monarchiát, és a nasszerizmus idején ismét előtérbe került, sőt, megkérdőjelezhetetlen ideológiává vált az arab egység gondolata. 1958-ban gyakorlati lépéseket is tettek ennek megvalósítására – Egyiptom és Szíria létrehozta az Egyesült Arab Köztársaságot –, és ebben a helyzetben semmi szükség nem volt egy mesterséges entitás mesterséges kormányára, amit Gamal Nasszer 1959-ben elnöki rendelettel megszüntetett, tagjait szélnek eresztve. A hitlerista cinkos Husszeini Libanonba emigrált, ott is halt meg. Egyiptom 1962 márciusában egy külön gázai alkotmánnyal erősítette meg a korábban létrehozott Törvényhozói Tanács hatalmát. 1967-ben az Övezet hosszú időre izraeli kézre került, és paradox módon ez tette lehetővé a palesztin államiság valódi kezdeteit. Amit az arab államok soha egy pillanatra sem tettek lehetővé, azt Izrael megengedte: a béke kedvéért beleegyezett a palesztin állam kezdeményének létrejöttébe. A Tunéziából érkező Jasszer Arafat elsőnek Gázában és Jerikóban üthette fel főhadiszállását.

Mint megfigyelhettünk, a sosemvolt-palesztin állam zászlaja nem egyezett meg a mai palesztin zászlóval. A módosított változat 1964 óta létezik, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet fogadta el. A PFSZ 1988. november 15-én, amikor második alkalommal „kiáltották ki” a palesztin államot, hivatalosan állami zászló rangjára emelte ezt a variánst, ami fekete-fehér-zöld elrendezésű (az arab forradalomé fekete-zöld-fehér), a piros háromszögben semmilyen jelzés nem látható. Leginkább a jordán lobogóra emlékeztet.


Igazán ismertté a Hatnapos Háború után lett, amikor Izrael az ellenőrzése alá került területeken betiltotta a használatát, és még a színek ráutaló használatát is provokációnak és bűncselekménynek tekintette. Ennek egyszerű magyarázata van. A palesztin államot – teljesen függetlenül attól, hogy épp azt Egyiptom vagy a Szovjetunió szponzorálta, és 1948-ban vagy 1988-ban kiáltották ki – soha nem Izrael mellett képzelték el, hanem csakis és kizárólag Izrael helyett. Ez volt Husszeini ideológiája, ez Jasszer Arafaté, valamennyi terrorszervezeté a marxistáktól az iszlamistákig; ez ma is a Gázát uraló Hamasz és a Nyugati Part egy részén regnáló Fatah ideológiája. Valamennyien Izrael felszámolására törekednek, valamint arra, hogy államukat a zsidó állam helyén hozzák létre, Jeruzsálem fővárossal. Az egyedüli ideológiai különbség, hogy míg a Fatah engedélyezné az 1948. május 14-én ott élt zsidók (de nem leszármazottaik) maradását, a Hamasz ezt csak az első világháború (!) idején ott élt – ma legalább 93 éves – zsidók számára engedélyezné, mindenki másnak takarodnia kéne.


Hamasz-tömeggyűlés Gázában, még a 2007-es hatalomátvétel előtt

A Gázai-övezetben visszaszorulóban van a palesztin zászló, miután a Hamasz terrorszervezet saját lobogót üzemeltet. Ez fűzöld, rajta - az iszlamizáció jegyében - a sahada szó áll, amely nem más, mint a muzulmán egyistenhit és Mohamed prófétaként való elismerésének egy kifejezésben történő tömörítése. Gázában tehát két lobogót használnak, körülbelül úgy, ahogyan a magyarországi szélsőjobboldal is használja az Árpád-sávos lobogót az állami mellett. Hivatalosan azonban továbbra is a négyszínű zászló a hivatalos állami jelkép a Gázai-övezetben.


A Hamasz zászlója a hivatalos lobogó felett

Sem a Palesztin Hatóságnak, sem a Hamasznak, sem más kisebb vagy nagyobb terrorszervezetnek nem célja az, hogy békét kössön Izraellel, ha csak nem időlegesen, taktikai okokból vagy kényszerből, mint tették eddig is. Mivel e poszt valamennyi állítása könnyen ellenőrizhető, a tényeknek nyilván tudatában vannak azok a politikusok is a világ minden táján, akik ENSZ-nagykövetüket utasítani fogják: szavazzák meg, vagy ne szavazzák meg a palesztin államot, esetleg maradjanak távol a szavazástól. Kíváncsian várjuk az eredményt.

Reklám