Az újkori Izrael sokszínű kultúrája, közös gyökerünkre rárakódott hozadékaként sok sok nemzet zsidósága által lett azzá ami. Hitünk szerint kötelességünk ápolni és oltalmazni. Téves azonban annak feltételezése, hogy ezáltal szakítanunk kellene a szülőföldünk, elődeink által évszázadok óta ápolt és ránk hagyományozott kultúrájával. Több mint téves azt vallani, hogy hazatérésünk az anyanyelvvel való szakítást kell hogy eredményezze.
Sokan vélik, hogy a beilleszkedés egyik fontos eleme, a nyelvi kapcsolatokon alapuló ismeretségek felszámolása. Sőt olyanok is vannak, akik vallják, hogy ezen a földön egy eltérő nyelvi kultura ápolására épülő közösség egy zárt világot, egyfajta gettósodást generál. Valljuk, hogy zsidóságunk azáltal csak jobbá tesz bennünket, ha unokáink is beszélik a anyáink nyelvét.
Szomorúak vagyunk, hogy a Holokauszt túlélők egy része nem is tud -illetve nem akar anyanyelvén beszélni az unokáival – bár megértjük hogy a szülőhazától, nyelvtől való eltávolodásukban a keserűség és a gyűlölet volt az aránytartó.
Büszkék vagyunk a magyarság egyetemes történetére, még akkor is ha ma magyarországon a zsidóságot ma sokan életidegen testnek tekintik, és tagadják az több évszázados történelmi egymásrautaltságot.
Büszkék vagyunk, a magyar kultúra értékeire, és külön büszkék vagyunk az irodalmi, zenei élet az általános mértékkel mért kultura alakításában kiemelkedő szerepet játszó, magyarországi zsidóságra. Mint ahogyan büszkék vagyunk az izraelben élő, de mindkét kultúrát magukénak valló, két nyelven alkotó és publikáló kiválóságainkra.
Mint ahogyan büszkék vagyuk, hogy a Magyar hon szülöttje volt egykor Herzl Tivadar – még akkor is, ha ma tíz megkérdezett zsidóból kilenc nem is tudja ezt.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése