Az Új Kelet holnapi számából: Érdemes bocsánatot kérni a törököktől?

A török hatóságok elkülönítettek és megalázó kihallgatásnak vetettek alá mintegy negyven izraeli utast, akik a Turkish Airlines járatával érkeztek Isztambulba. A török kormány a jelek szerint úgy véli, nem szerzett elég jó pontot szavazóinál azzal, hogy alacsonyabb szintre szállította a diplomáciai kapcsolatokat és felfüggesztette a katonai együttműködést: nagyon kiverte a biztosítékot, hogy az ENSZ jogszerűnek találta a Gáza elleni embargót. Egy negatív folyamat anatómiája.

Igencsak szokatlan és komoly eseménynek minősítette a jeruzsálemi külügyminisztérium az izraeli turistákkal szembeni bánásmódot, amely elmélyítette a két ország közti válságot. A török rendőrök elkobozták az országba belépni kívánó izraeliek útlevelét, és mindegyiküket egyenként kihallgatásra vitték. Útlevelüket és személyes szabadságukat csak ezután nyerték vissza – számolt be az incidensről a Háárec.

A külügyminisztérium által követelt magyarázattal Ankara minden valószínűség szerint nem egyhamar szolgál, mivel annak oka részben a 2010-es gázai „blokádtörő” provokáció következményeiben, részben a palesztin államiság várható ENSZ-elismerése körülményeiben keresendő. A török kormány udvarolni kíván választóinak és haladni akar a korral; rövidtávú politikai érdekei kedvéért, úgy tűnik, hosszú távú stratégiai céljait is hajlandó feláldozni.

Izrael által felújított török Phantomok. Vége a fegyverbarátságnak?

Nehéz lesz a visszatérés

A történet sokkal biztatóbban indult az államalapítás után. Törökország volt az első iszlám állam, amely 1949-ben elismerte Izraelt (a második egy évvel később az iráni monarchia). A zsidó állam az elmúlt hatvan évben Törökország egyik legnagyobb fegyverszállítója lett. Magas szintű katonai, stratégiai és diplomáciai együttműködés alakult ki, amelyet mindkét országban a legmagasabb szinten ápoltak. Izrael modernizálta a teljes török légierőt, a teljes török páncélos fegyvernemet, és a katonai együttműködés kiterjedt a titkosszolgálatokra is. Törökország 1,5 milliárd dollárral Izrael harmadik legnagyobb exportpiaca; a török import 1,8 milliárd dollárra rúg.

A Cahal tábori kórháza Törökországban

az 1999-es földrengés után

Törökország kezdettől fogva alkalmasnak tartotta magát arra, hogy közreműködjön a békefolyamatban, és nem csak a palesztinok felé. A Jerusalem Post szerint a szíriai külügyminisztérium egy kuvaiti lapnak félhivatalosan elárulta, hogy Damaszkusz „kommunikációs csatornának használja Törökországot”, amikor Izraellel érintkezésbe kíván lépni.

A magát jobbközép, konzervatív-liberális formációként meghatározó Igazság és Haladás Pártja az ezredforduló után emelkedett fel és vált megkerülhetetlen – de nem meghatározó – erővé a török belpolitikában. Noha az „izraeli vonal” felé már akkor érezhető volt az elhidegülés, a jeruzsálemi külügyminisztérium még 2006 elején is „tökéletesnek” minősítette a két ország viszonyát. Amikor azonban Khálid Másál, a Hamasz politikai szárnyának vezetője hivatalos látogatást tehetett Törökországban, az esemény fordulópontnak minősült. Sokan úgy érveltek, ez csak az iszlám világnak szóló PR-fogás volt, és igazából nem kell a dolgot komolyan venni. Az azóta eltelt események azonban azt bizonyítják, hogy a török külpolitika nem csak látszólag indult el azon az úton, amiről nagyon nehéz a visszatérés.

Izraeli katonai mentőalakulat túlélőt talál a romok alatt

az 1999-es földrengés után Törökországban

Simon Peresz elnök 2007 novemberében háromnapos látogatáson járt Ankarában, ahol beszédet mondott a török parlament előtt. Sem azelőtt, sem azóta nem adatott meg izraeli államfőnek, hogy iszlám ország törvényhozása előtt szónokoljon. Az esemény bizakodásra adott okot, de a véleménykülönbség is megmutatkozott, mégpedig az iráni atomprogram kapcsán. Peresz hangot adott meggyőződésének, hogy az olajban dúskáló iszlám köztársaságnak nincs szüksége atomreaktorra, míg vendéglátója, Abdullah Gül elnök ellenkező véleményen volt; ugyanakkor a török államfő ígéretet tett, hogy közbenjár Gilád Sálit, Ehud Goldwasser és Eldád Regev szabadonengedéséért.

Leültetett nagykövet

Törökország első ízben 1987 decemberében ítélte el az „izraeli megszállást” és tett hitet a „palesztin önrendelkezés” mellett. Nyilvánvaló volt, hogy a kötelezően világi atatürki ideológia (amely a cionizmushoz hasonló államalkotó szerepet töltött be hazájában) hanyatlásával és az iszlamizmus megerősödésével előbb-utóbb zátonyra fut a barátság, mindkét országban sokan remélték, hogy az átmeneti nehézségek után úrrá lehet lenni a feszültségeken: a közös érdekek erősebbek. 2004-ben azonban Törökország, holott a kurd terrornak köszönhetően mindig is tudta, mivel néz szembe Izrael, „terrorcselekményként” bélyegezte meg a Hamasz-alapító Ahmed Jaszín sejk likvidálását. A Gázával szembeni izraeli politika hamarosan „állami terrorizmus” lett a hivatalos ankarai szóhasználatban.

Mindezt még fel lehetett fogni az iszlám világnak szóló szájkarate gyanánt; azt viszont már aligha, hogy Törökország 2009 októberében kitiltotta Izraelt a török, amerikai és olasz részvétellell zajlott Anatóliai Sas hadgyakorlatról. Binjamin Netanjáhu miniszterelnök ekkor már tiltakozott az ellen, hogy Törökország bármilyen közvetítői szerepre vállalkozzék, mert nem bízott abban, hogy becsületesen látja el ezt a feladatot.

Az Öntött Ólom hadművelet újabb indokot szolgáltatott az ellenségeskedésre; Recep Tayyip Erdogan török kormányfő Svájcban, a davosi Világgazdasági Fórumon inzultálta nyilvánosan Pereszt és vádolta Izraelt gyilkossággal, mire Ávi Mizráhi vezérőrnagy arra biztatta a török kormányfőt, hogy „nézzen már tükörbe”, mert amíg hazája megszállva tartja Ciprus északi részét, addig semmi joga másokat kritizálni. Erdogan ekkor kirohant.

Erdogan beolvas Davosban, Peresz ingerülten hallgatja

2009 októberében az Ayrilik (Búcsú) címmel a török főadón sugárzott sorozat palesztin gyerekeket és időseket mészároló és brutalizáló izraeli katonákkal sokkolta a közönségét, ami ellen Ávigdor Lieberman külügyminiszter tiltakozott. Három hónappal később szintén tiltakozást váltott ki a Farkasok völgye című szappanopera antiszemitára – és kissé bárgyúra – sikeredett epizódja, amiben a Moszad csecsemőket rabol el, megtámadja a tel-avivi török követséget, túszul ejti a nagykövetet és családját. Ehhez képest már csak apróság volt, hogy Dáni Ájálon külügyminiszter-helyettes Ahmet Oğuz Çelikkol nagykövet fogadásakor lejjebb ültette vendégét és a helyiségben csak izraeli zászló volt, török azonban nem. Az eseményről készült képen a feleknek valahogy nem volt kedvük mosolyogni.

Homok a sóhivatali gépezetben

Amikor izraeli harci gépek megsemmisítették a Szíriában észak-koreai segédlettel épülő atomlétesítményt, és eközben megsértették a török légteret, valamint kiürült üzemanyag-tartályokat dobáltak le török területre, Ehud Olmert akkori miniszterelnök bocsánatot kért Ankarától. Ez az incidens érdekes módon nem bizonyult vízválasztónak, holott ez esetben csakugyan megtörtént a szuverenitás megsértése.

2010. májusában a Mavi Marmara nevű hajó, fedélzetén zömében török állampolgárokkal, segélyszállítmányt kívánt eljuttatni a gázai kikötőbe. Izrael ezt a sorozatos fegyvercsempészések miatt csak abban az esetben engedélyezte, ha a szállítmányt előbb valamelyik izraeli kikötőben átvizsgálják. A Mavi Marmara missziója azonban nem a segélyezés, hanem a provokáció volt, ebben átütő sikert értek el. A zsidó állam tengeri határát megsértő hajót megállító kommandósokkal szemben többen brutális erőszakot alkalmaztak. Az izraeli fellépés nyomán nyolcan életüket vesztették, valamennyien törökök voltak, egyikük pedig török-amerikai kettős állampolgár.

Törökország tavaly nem kapkodta el a kapcsolatok tönkretételét; a diplomáciai kötelékek lazítására csak tizenhat hónappal később került sor. Ahmet Davutoglu külügyminiszter a múlt pénteken jelentette be a barátságtalan lépést, órákkal azelőtt, hogy Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár kézhez kapta volna a világszervezet szakértőinek a Mavi Marmarával kapcsolatos jelentését, amely addigra kiszivárgott a New York Timeshoz.

A török kormány valószínűleg arra számított, hogy az ENSZ szakértői automatikusan elmarasztalják az izraeli kommandósoknak a Mavi Marmara fegyvertelen legénysége elleni, nyolc halálesetet okozó fellépését. Elvégre a világszervezetben nagyon sokan azért kapnak fizetést, hogy Izrael és az Egyesült Államok ellen szavazzanak. Ez a munkájuk. Az évtizedek óta fennakadás nélkül, kiszámíthatóan zakatoló sóhivatal fogaskerekei közé azonban ezúttal homokszemcsék kerültek. Az Egyesült Államok legnagyobb lapja birtokába jutott részletek alapján az ENSZ bizony azt állapította meg, hogy noha Izrael túlzott erőt alkalmazott, a fellépés jogszerűsége nem vonható kétségbe.

Ha valaki jogászdiplomával rendelkezik, a szuverén ország területére való erőszakos betörést másnak, mint kalóztevékenységnek, csak nagy nehézségek árán minősítheti. Az ENSZ-jelentés megállapította, hogy szó nem volt békés akcióról, az izraeli kommandósokat „szervezett és erőszakos ellenállás fogadta az utasok egy csoportja részéről”, miért is önvédelemből fegyvert kellett használniuk. A jelentés persze „az erő túlzott és ésszerűtlen alkalmazásával” vádolta a zsidó államot, no de nem is lehet igazi ENSZ-jelentésről beszélni akkor, ha nincs olyan kitétel, amit a kiegyensúlyozottságra törekvő New York Times és hazai klónja, a Háárec is boldogan és többször kiemelhet.

Jogos a blokád

A százöt oldalas jelentésről egyébként kiderült, hogy hónapok óta készen van, és közzétételét épp azért halogatták, hogy Izraelnek és Törökországnak alkalmat adjanak a vészesen megromlott kapcsolatok helyreállítására. Ha a dokumentumot a New York Times nem hozza nyilvánosságra, ez talán sikerül is – de megtette, és ezzel kényszerpályára taszította Ankarát, amelynek haladéktalanul lépnie kellett, még mielőtt az ENSZ hivatalosan is felmenti Izraelt a Mavi Marmara-ügyben.

Törökországot különösen a határozatnak az a része ingerelte fel, amely minden ellenkező híreszteléssel szemben megállapítja, hogy Izraelnek jogában áll tengeri blokádot fenntartani a gázai partok mentén, akár nemzetközi vizeken is, hiszen a vádak értelmében az izraeli haditengerészet kalózkodott – a jogászok pedig azt állapították meg, hogy épp a fordítottja történt. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök követeléslistáján – amit Jeruzsálem elutasított – a bocsánatkérés és a kártérítés mellett az egyik sarkalatos pont épp az volt, hogy Izrael szüntesse be a blokádot, és ezt az akciót most maga az ENSZ ismerte el jogszerűnek.

Törökország harmincnyolc éve tartja megszállva Ciprus északi részét

Törökország akár győzelemként is felfoghatta volna a jelentést, amelynek szerzői – a bizottságot Sir Geoffrey Palmer volt új-zélandi kormányfő vezette – indokoltnak találják, hogy Izrael kérjen bocsánatot a Mavi Marmarán történtekért és fizessen kártérítést. Ha azonban az egyik fél elszánta magát, hogy mindenáron szakít a másikkal, akkor nincs mit tenni. Törökország nyilvánvalóan ilyen fél – nem véletlenül fogalmazott meg olyan követelést, ami teljesíthetetlen: Izrael gyakorlatilag részben mondjon le saját országa határának őrizetéről, és ezentúl engedje, hogy a Gázai-övezetbe akadálytalanul áramoljék segély címén a hadianyag.

Semmilyen ország nem engedheti meg magának, hogy egy vele nyíltan ellenséges entitást felfegyverezzenek. „Izrael biztonságát valódi veszély fenyegeti gázai militáns csoportok részéről”, szögezi le a határozat. „A tengeri blokádot legitim biztonsági intézkedés gyanánt foganatosították, hogy megakadályozzák fegyverek bejutását Gázába tengeri úton, s annak végrehajtása a nemzetközi jog előírásaival összhangban történt”. Ami a Mavi Marmarát és a „segélyflotta” többi tagját illeti, a Palmer-bizottság szerint „felelőtlenül cselekedtek, amikor kísérletet tettek a tengeri blokád megtörésére.” Míg az összesen hat hajó fedélzetén volt több száz ember java tartózkodott az erőszaktól, a vállalkozás fő szervezője, a török I. H. H. Humanitartian Relief Foundation tagjairól ez nem mondható el. „Ez súlyos kérdéseket vet fel a szervezők, de különösen az I. H. H. felé viselkedésükkel, valódi hozzáállásukkal és céljaikkal kapcsolatban.” A dokumentum még azt is megállapítja, hogy Törökországnak keményebben kellett volna fellépnie a szervezőkkel szemben, és odahatni, hogy ne keressék az összecsapást az izraeli biztonságiakkal.

Erdogan Gázába akar menni?

Mint láttuk, a török bel- és külpolitika mintegy tíz éve halad abba az irányba, amelynek vége nem is lehetett más, mint a kenyértörés Izraellel. Ez a magyarázata annak, hogy noha a Palmer-jelentés megrója a zsidó államot is, lehetőséget adva Törökországnak arra, hogy arcvesztés nélkül kihátráljon a maga teremtette zsákutcából, Törökország nem kívánt ezzel a lehetőséggel élni. Csak a teljes győzelmet tartotta volna elfogadható eredménynek: az ország, amellyel oly sokat köszönhetnek egymásnak az elmúlt nehéz évtizedekben, amellyel egy katonai szövetségi tömbhöz tartoznak, hajtson végre teljes kapitulációt, csak mert ők most így akarják.

Kemal Kılıçdaroğlu: „Nincs értelme, hogy szánalmas akciókkal veszélyeztessük a saját érdekeinket”.

Nagy kérdés természetesen, hogy ebben a helyzetben, amikor a török politika saját nyugati szövetségesi relációjában lényegében kezelhetetlenné vált, mi a teendő – és mit tehet Izrael, amely nagyon sokáig azon volt, hogy ne veszítse el értékes térségbeli szövetségesét. Biztató jel, és talán arra utal, hogy minden még nincs veszve, hogy Kemal Kılıçdaroğlu, a török ellenzék vezére elítélte a török-izraeli kapcsolatok tönkretételét, mondván, abból semmi jó nem származik, „nincs annak értelme, hogy szánalmas akciókkal veszélyeztessük a saját érdekeinket”. A török közhangulat azonban minden kétséget kizáróan a kormánypárt mellett áll, Erdogan miniszterelnök pedig azt tervezi, hogy személyesen látogat Gázába.

Mikor lesz újra katonai junta?

Nem kizárt, hogy rövidesen ennél égetőbb dolga is lesz. A válság éveiben Törökország hangsúlyt helyezett arra, hogy gazdaságát dinamikusan fejlődőnek mutassa be, és a statisztikák valóban lenyűgöző, tizenegy százalékos GDP-növekedésről szólnak. A lélegzetelállító számok és a hangzatos reklámok mögött azonban számos gazdasági elemző szerint a központi bank nyakló nélküli hitelei állnak, s így hatalmas lufi készül kidurranni, írja a Debka File, amely szerint Törökország valójában rohamosan halad a gazdasági összeomlás felé. Valutája leértékelés elé néz, és a török büdzsé valójában épp oly gyalázatos helyzetben van, mint a görög vagy a portugál költségvetés. Az Izrael-ellenes hisztéria felkorbácsolása jó eszköz lehet arra, hogy ideig-óráig feledtesse az emberekkel a válság fájdalmait.

1980: Kenan Evren tábornok kihirdeti a harmadik juntát

Törökországban hagyomány, hogy komolyabb bajok idején a világi államberendezkedésen őrködő hadsereg szétkergeti a nemzetgyűlést, leváltja a kormányt, néhány éven át rendeletekkel kormányoz és így a nagyobb bajoknak elejét veszi. A demokrácia „megszüntetve megőrzésének” sajátos török útja ez, amely minden alkalommal eredményesnek bizonyul. Erdogan miniszterelnök azonban a jelek szerint számít erre a fejleményre. Két hete több magas rangú tisztet börtönöztetett be „összeesküvés” vádjával. Tiltakozásul a hadsereg több más tisztje lemondott. Nem tudni, valóban újabb junta készült Törökországban, vagy, akárcsak az Izraellel való torzsalkodás, ez is csak a terelő hadműveletek része.

A Jediot Achronot két publicistának is feltette a kérdést, mit tehet ebben az esetben Izrael, érdemes-e megpróbálkoznia Törökország megbékéltetésével, vagy sem? Josi Jehosua válasza: igen, érdemes. Szerinte felelősségteljes és érett viselkedésre vall, ha Jeruzsálem nem az egójával és a becsületével, hanem az érdekeivel foglalkozik elsősorban. „Izrael mindig is visszafogott megközelítést vallott magáénak”, érvel, példaként hozva fel a két héttel ezelőtti önuralmat, amikor az ország nem indított átfogó megtorlást az eiláti terrortámadások miatt. „A bocsánatkérés miatt senkinek nem vész oda a becsülete, épp ellenkezőleg”, véli Jehosua, aki arra számít, hogy szeptember huszadikán az ENSZ-ben az Egyesült Államokon és Mikronézián kívül senki nem áll majd ki Izrael mellett, százkilencven ország viszont megszavazza majd a palesztin államot. Jeruzsálemnek ebben a helyzetben egyáltalán nem érdeke a török kapcsolat további romlása.

Mose Ronen viszont azon az állásponton van, hogy a nemzeti becsület kellőképpen fontos dolog, és semmi szín alatt nem szabad bocsánatot kérni Törökországtól. Legalább ilyen fontos szerepet játszik az igazság, „amelynek nevében évtizedekre börtönbe zárunk embereket. Az igazság valamennyi társadalomnak alapvető értéke. Éppen most, amikor az általában nem Izrael rajongójaként ismert ENSZ kinyilatkoztatja, hogy jogos a blokád, épp most felejtsünk el becsületet, igazságot és kérjünk bocsánatot?”