Európa készül elveszíteni a zsidóságot

Szándékom szerint ebben a bejegyzésben a miértekre keresem a választ, ami nem jelenti azt, hogy meg is találom – írja a Leharblog az eredetileg az Abbász döntött?! címet viselő posztban. Másodközlés a szerző szíves engedélyével. A blogot melegen ajánljuk, sok érdekességet olvashattok ott. (Aki még nem tippelte meg Magyarország ENSZ-szavazatát, a szombat pesti idő szerinti bejöveteléig megteheti itt, balra.)

Célom, hogy az olvasó az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatban találkozzon azokkal az összefüggésekkel is, amelyek napihír-szinten még akkor sem tudják bemutatni a valóságot, ha a médiamunkások nem éreznek – márpedig Izraellel kapcsolatban éreznek – elhivatottságot arra nézve, hogy a jólértesültség látszatát keltve, többnyire saját „pártállásuk” szemszögéből kommentálják azt.

Abbász az ENSZ-ben

Nem készülök a témában tudományos dolgozat írására, inkább egy olyan ember szemével láttatnám a történéseket, akihez a valós, vagy annak vélt információk nem csak az éter hullámai közvetítik és akinek a mindennapi életben sokszor a médiákban elhangzottakkal homlokegyenest más tapasztalatai vannak.

Mivel egy blogbejegyzés keretei – ha nem is szigorúan véve – kötöttek, s mivel a téma elég szerteágazó, igyekszem csak a jelennel foglalkozni, ami nem zárja ki,  hogy amennyiben az érthetőség megkívánja, ne utaljak régebbi időpontokra is.

Mindjárt egy visszatekintéssel kezdem. A 2010-ben felújított és gyakorlatilag az ünnepélyes megnyitót követően azonnal hamvába is holt izraeli-palesztin béketárgyalásokról készült írásaim itt olvashatók.

Az izraeli és palesztin fél viszonyának rendezésében az elmúlt – ma már évtizedekben mérhető – időszakáról elmondható, hogy vannak részeredményei (Oslo), összességében azonban leszögezhetjük, hogy a konfliktust feloldani nem sikerült. Ma pedig úgy tűnik, hgy az oslói egyezmény is veszélybe kerülhet.

A megoldás a két fél közös akaratán múlik, azon, hogy tárgyalóasztal mellett, a múltban egymás sérelmére elkövetett hibák felemlegetése nélkül, időhatárt nem szabva, szükséges kompromisszumok kötésével olyan megoldás szülessen, mely lehetőleg hosszú távon biztosítja a békés egymás mellett élést.

Mielőtt rátérnék a jelenre, a videobejátszás segítségével tekintsünk vissza a történelemre.

Hogy minden félreértésnek elejét vegyem, leszögezem: támogatom a palesztin állam megalakulását (a miért egyenlőre maradjon az én titkom), de mélységesen elítélem az ENSZ-ben és a nyugati politikusok körében tapasztalható bohóckodást.

Nevezettek vagy kóros feledékenységben szenvednek, vagy az évtizedekkel ezelőtt hozott saját döntésüket sem veszik komolyan.

Konkrétan arra gondolok, hogy a palesztin államot immáron harmadízben kívánják megszavazni, melynek első elismerésére már 1948-ban, másodjára 1988-ban került sor. Ha ehhez hozzáveszem, hogy 1946-ban, Jordánia megalakulásával már létrejött a palesztinoknak szánt állam, akkor tulajdonképpen a negyedik voksolásnál tartunk. (Meg kell jegyezzem, hogy a palesztin állam létrejöttét egyik esetben sem Izrael mellett, hanem Izrael helyett képzelték el, aminek egyik bizonyítéka, hogy Jordánia területének 75%-át nagy-Izraelből szakították ki.)

Ez utóbbi tény, valamit a palesztin állam többszöri elfogadása felveti annak gyanúját, hogy az ENSZ jelenleg várható határozata is hasonló sorsra jut.

Konkrétabban fogalmazva: hányszor kell elismerni egy születendő országot ahhoz, hogy az működő, önfenntartó állammá váljon? Vagy a gazdaság alapját netán a megalakulást követően is a külföldről érkező segélyek fogják jelenteni?

Propaganda belső fogyasztásra. Szálám Fájád palesztin miniszterelnök izraeli árut vet tűzre

Ezek természetesen csak kérdések, melyek az írás során merültek fel bennem. Végül is semmi közöm ahhoz, hogy a szomszéd miből él. Ahhoz azonban igenis van közöm – mert az megint csak engem veszélyeztet –, ha a közvetlen szomszéd fellázad a nyomor miatt, amit ugye eddig nem tapasztalt, hiszen az Izraelben segédmunkásként foglalkoztatott is 3-4-szeresét keresi a Palesztin Hatóság által fizetett bérnek (120:30-40 sekel/nap).

Kanyarodjunk vissza a címadó mondathoz és Abbász  személyéhez. Mahmúd Abbász 1935-ben született Cfáton, az akkori Palesztina Brit Mandátumterületen. Végzettségét tekintve jogász. Tanulmányai során nagy súlyt helyez a Holocaust tanulmányozására olyannyira, hogy disszertációját már a Holokauszt tagadásából írja. 2004-ben Arafatot követi a PFSZ elnöki tisztében.

Abbász  a szürke hivatalnok jellegzetes példája, akinek döntéseit minden esetben a külső befolyásoló tényezők határozzák meg. Ebből a szerepből egyetlen esélye lett volna kilépni – és akár még ünnepelt, a palesztinok „felszabadításában” kiemelkedő szerepet játszó politikusként élvezhetné nyugdíjas éveit –, ezt azonban elszalasztotta. Két lehetőség közül – hosszú távon nézve – mindenképpen a rosszabbikat választotta, de nézzük a miérteket.

Barack Obama, az Egyesült Államok akkor újonnan hatalomba került elnöke első körútja a Közel-Keletre vezet, és Kairói beszédében nyitást ígér a muszlem országoknak, melynek részét képezi a palesztin állam záros határidőn belüli tető alá hozása. Arab logika szerint ez annyit jelent, hogy Izrael másodrangú jelentőségűvé vált, Amerika az arabok mellett. 

Obama már nem beszél az 1967-es határokról

Obama kijelentésével elültetett egy fát, melyen Abbász  elkezdett felfelé kapaszkodni és egy év alatt olyan magasra jutott, ahonnan már csak külső – jelen esetben ENSZ- – segítséggel tud presztízsveszég nélkül lejutni.

Valahányszor az izraeli-palesztin kiegyezés szóba kerül, a külvilág hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a palesztinokat két politikai szervezet osztja meg: A Fatah és a Hamasz.

Hogy tévedés ne legyen, Abbász  nem pillanatnyi felindulásból döntött úgy, hogy az ENSZ elé viszi a palesztin ügyet. Abbász  ezt már akkor tudta, amikor elindult Amerikába, hogy a felújítandó béketárgyalások ünnepélyes megnyitóján részt vegyen. Elutazása előtt a palesztin belső használatra kiadott nyilatkozatában úgy fogalmazott: „Ha sikerül, jó, ha nem, akkor az ENSZ segítségével”. Hogy nyomatékot adjon mondandójának, még azt is hozzátette: „Most csak Ciszjordánia a cél, később egész Palesztina!”

Az eltelt egy év alatt több olyan lépésre került sor, melyek mindegyike külön-külön is arra utal, hogy nem a béke az elsődleges cél, hanem Izrael eltüntetése a közel-keleti térségből.

Bár az ilyen irányú megnyilatkozás eddig rendszerint „családon belül” marad, a szándék a napokban már diplomáciai szinten is kifejezésre jutott. Maín Erikát, a PFSZ washingtoni nagykövete amerikai diplomaták előtt kijelentette, hogy „negyvennégy éves megszállás után mindenkinek érdekében kell álljon Palesztina zsidómentesítése!”

A nagykövet, aki judenrein Palesztinát akar

Ezen „elszólás” előzményéhez tartozik az az esemény, amit a nyugati világ a közelmúlt kiemelkedő eseményének tart, mely esemény sokak szerint az első kedvező jel a megbékélésre.

Azt senki nem vette észre, vagy ha igen, nem akarta látni, hogy a két ellenséges szervezet csak a közös ellenség okán lép látszólagos koalícióra, s erre a koalícióra elsősorban Abbásznak van szüksége azon egyszerű oknál fogva, hogy időt nyerjen és lehetőleg szeptemberig biztosítsa a belső „csöndet”.

Ennek keretében, a külvilág számára készült forgatókönyv szerint a Fatah és a Hamasz egységkormányt alakít, mely közösen képviseli a palesztin érdekeket. Az egység papíron ugyan megszületett, de további érdemi intézkedésekre nem került sor, hiszen még a funkciók elosztásában sem jutottak közös nevezőre.


Nincs ezen semmi csodálkozni való, hiszen a Hamasz egy percig sem csinált titkot abból, hogy az egység létrehozása részét képezi az Izraellel szembeni ellenállásnak. Mahmúd Zahar, a Hamasz terrorszervezet egyik vezetője kijelenti, hogy szervezete kizárólag a hatvanhetes határokon belül hajlandó elfogadni a palesztin államot, és megerősíti a mindig is hangoztatott véleményt, miszerint soha nem fogadja el Izrael létét, hiszen ezzel a következő nemzedéket fosztaná meg a föld felszabadításának jogától, amivel Nagy-Palesztina birtokba vételének lehetőségét tenné kockára.

Hogy a palesztinoknak mennyire nem volt és még ma sem fontos a független palesztin állam, azt ékesen bizonyítja, hogy a terület felosztásakor sem kezdtek országépítésbe, amit később (2004, Camp David) is megtehettek volna. Ekkor ugyanis Ehud Barak a „területet békéért” szlogen szellemében a terület 97%-ának visszaszármaztatását, a maradék 3 %-ra pedig területcserét ajánlott fel. Négy évvel később nagyjából ugyanezt ajánlotta fel Ehud Olmert is. Az előzőt Arafat, utóbbit Abbász  nem fogadta el. Abbász  azóta már azt is kifejtette, hogy Izrael ellehetetlenítése többet ér, hosszú távon lényegesen kifizetődőbb, mint a fegyveres konfliktus.

Az eltelt egy évben folyamatosan ezen munkálkodik, melyhez megfelelő partnerre talált az európai, amerikai és izraeli szélső-baloldal szuper értelmiségi körében, akik számára a hangzatos szlogen – emberi jogok és a palesztinok szenvedése – bőségesen elegendő, a tények ismerete csak zavarná gondolkodásukat.

Izrael és benne a zsidóság megítélésében az a legzavaróbb, hogy a külső szemlélő homogén masszának tekinti; nem látja mögötte az embert akkor, amikor a másik oldallal kapcsolatban kizárólag az emberi szenvedésekre apellálva a tényleges terrorizmust és annak burkolt vagy éppen nyílt támogatását bagatellizálják.

Jut eszembe! Marx mondásánál találóbbat a jelen helyzetre vonatkoztatva keresve sem találtam volna. Ő azt mondja, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami elsőre tragédiának tűnik, az második alkalommal már komédia.

Az, hogy Szaddám Huszein öböl-háborús Scud-rakétáit a Hamasz Kasszámjai váltották fel, nem tűnik túl komikusnak, annál inkább a vezető nyugati országok politikusaitól származó figyelmeztetés, az önmérsékletre intés és a válaszlépések megítélésük szerinti aránytalansága.

Természetesen senki nem kívánja – én legalábbis nem –, hogy ezen politikai nagyságok a térségben töltsenek bármennyi időt is, legkevésbé azt, hogy megtapasztalják, milyen érzés tizenöt másodperc alatt elérni a bunkert (napjában esetleg többször is), sőt odáig megyek, hogy még azt sem várom el, hogy higgyenek nekünk. Nem kell! Elegendő lenne folyamatosan figyelemmel kísérniük a Palesztin Hatóság, a Hamasz, az Iszlám Info stb. honlapjait. Ők nem hazudnak, mindig az igazat mondják. Az igazság pedig az, hogy iskolai tananyag a zsidómentes Palesztina! Nem beszélve a nyári napközi táborok versenyeiről, ahol az az ünnepelt győztes az, aki a leggyorsabban tudja összeszerelni és célba juttatni a rakétát.

Fentiek miatt tartom a tények érdekes megközelítésének azt, hogy Izraelt viselkedése elszigeteli nem csak a térség többi országától, de Európától is, ami úgy fogalmazódott meg, hogy Izrael elveszti Európát.

Véleményem, hogy ennek épp a fordítottja igaz: Európa készül (ismételten) elveszíteni Izraelt és benne a zsidóságot.

Mozgolódás a Nyugati Parton

Barack Obama röviddel ezelőtt elhangzott beszéde igazából nem keltett meglepetést csak annyiban, hogy elnöki kádenciájának első Izrael-barát beszédét tartotta, melynek lényege a következő: a békét mindenképpen a két fél közötti tárgyalás teremtheti meg és nem az ENSZ.

Elismerte Izrael jogát, a teljes biztonsághoz az őt körülvevő ellenséges államok tengerében.

És ami Izrael számára a legfontosabb, említést sem tett a hatvanhetes határokról.

Binjamin Netanjáhués Mahmúd Abbász beszédére pénteken kerül sor.

Az ő beszédüktől sem várható, hogy olyan újdonságot tartalmazzon, amit eddig még nem mondtak el.

Netanjáhu beszéde maximum némi pszichológiai hatással lehet a hallgatóságra, tekintve, hogy kiemelkedően jó szónok (bár ennyire lenne karizmatikus vezető).

Abbászról azt gondolom, hogy az utolsó pillanatig a kemény palesztin vonalat fogja képviselni, hogy a végén benyújtja-e BT-nak a kérelmet, az kérdéses.

Háttérinformációk alapján úgy tűnik, az Egyesült Államok nem zárkózna el egy, a palesztinokkal kötendő üzlettől cserébe azért, hogy csak az ENSZ közgyűléséhez nyújtsák be kérelmüket, a Biztonsági Tanácsnak azonban ne.

Mert nagyot álmodni

Ezt a megoldást feltételezve úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok tartózkodna a szavazástól, de még az sem elképzelhetetlen, hogy támogatná a kérelmet egy megfelelő megfogalmazású határozati javaslat esetén.

Függetlenül az íróasztal mellett kialakított állásfoglalásoktól és a szavazás eredményétől, változatlanul Tony Blair véleményét osztom – amit már  korábbi írásaimban többször jeleztem –, aki az ír példát véve alapul azon az állásponton van (és tett is érte nem is keveset), hogy mindenek lőtt és mindkét oldalon először is a fejekben kell rendet teremteni és bizalmat építeni. Ez egy időigényes folyamat, de ha nem kezdjük el, soha nem jutunk a végére.