Az Új Kelet holnapi számából: Jordánia, Palesztina és a Fekete Szeptember

Izrael arra kényszerült, hogy evakuálja ammani nagykövetségét, mivel a tömeg hírek szerint ugyanarra készült, mint Kairóban. Abdulla király egy kijelentésében azt találta mondani, hogy Palesztina erősebb, mint Izrael, de vajon kire gondolt, és létezik egyáltalán olyan ország, hogy Jordánia? Ha igen, meddig?

Az úgynevezett Arab Tavasz komoly gondokkal fenyegette a Jordán Hasemita Királyság uralkodó rétegeit is, de II. Abdulla király a saját kormányának szétkergetésével és homályos reformígéretek belengetésével el tudta kerülni, hogy birodalmában komolyabb nyugtalanság üsse fel fejét. Mint az arab világ java részén, itt sem holmi polgárosodást hozó forradalom fenyeget, hanem éhséglázadás, amiből a múltban több alkalommal is kijutott Jordániának.

II. Abdulla nyugalomra int, de ideges

„Jordánia és a jövendőbeli Palesztina erősebbek Izraelnél. Ma az izraeliek azok, akik aggódnak” – jelentette ki II. Abdulla, a zsidó állammal szövetségben lévő utolsó muzulmán állam egyeduralkodója az ammani királyi palotában egy zárt ülésen, amelyen csak meghívottak – a jordániai értelmiség krémje – vehettek részt. A beszéd átiratát valaki kicsempészte a palotából, így került bele a világsajtóba.

A király azt állította, legutóbbi amerikai útja során beszélgetett egy izraelivel, aki azt állította, az Arab Tavasz Izrael malmára hajtja a vizet. „Erre válaszoltam azt neki: épp ellenkezőleg, önök ma nehezebb helyzetben vannak, mint korábban.” Abdulla nem bocsátkozott részletekbe, és az sem derül ki, hogy csak szónoklatról van szó, vagy a jelenlévők a végén esetleg intézhettek kérdéseket az államfőhöz.

A hasemita uralkodó szerint Izraelnek azért van félnivalója, mert az Arab Tavasz átformálja a térséget. A király nem fejtette ki, konkrétan mire gondol, erős szavakkal ítélte azonban el az olyan elképzeléseket, hogy a palesztinoknak tulajdonképpen nem kell állam, hiszen már van nekik egy: Jordánia.

Az országot azzal a céllal szakították ki a Teljes Izraelföldből, hogy a palesztinai arabságnak otthona legyen. Az országnak körülbelül 6,5 millió fő lakosa van, ennek mintegy 70 %-a, 4,5 millió ember, palesztin (közülük majdnem kétmilliót az ENSZ menekültként is nyilvántart, noha de facto nyilvánvalóan nem azok, zömük Jordániában született, jordán állampolgársággal rendelkezik, és legfeljebb tizenöt százalékuk él ENSZ-menekülttáborban). Nehéz meghatározni, mitől jordán valaki, és számuk becslése sem egyszerű feladat, ha az összlakosságból a palesztinokon kívül levonjuk a 700 ezer iraki menekültet, valamint a lakosság mintegy 5 %-át kitevő cserkeszt, csecsent, örményt, türkmént és cigányt, akkor marad 13 százalék jordán – más szavakkal jó esetben 800-900 ezer olyan arab, aki nem a Jordán nyugati partján született, és nem is máshonnan vándorolt be. Az uralkodó felesége, Rania királyné aki Kuvaitban született ugyan, valójában Tul Kárem-i arabok gyermeke: tőrőlmetszett palesztin.

Rania királyné gazdag Tul Kárem-i palesztin klán leszármazottja

Az Arab Tavasz Tunéziában és Egyiptomban elsősorban az éhesek, Szíriában és Líbiában a mértéktelenül elnyomottak lázadását hozta, Bahreinben pedig a síiták mozgolódását. Amennyiben Jordániába is megérkezik a „tuniszi gyors”, nyilvánvaló, ki fog fellázadni ki ellen: a nyugati partiak és azok leszármazottai a komolyabb pozíciókat már Husszein király ideje óta hagyományosan maguknak fenntartó „jordánok” ellen.

A „nyugati partiak” – a palesztinok – kezdetben Jordánia értelmiségét adták, diszkriminációjuk azonban 1970, a Fekete Szeptember óta tart. Előbb a fegyveres és biztonsági erőktől száműzték őket, majd a nyugati egyetemekről diplomával hazatérő „keleti partiak” kezdték kiszorítani a palesztinokat a felsőoktatásból és az értelmiség soraiból, végül az államilag ellenőrzött médiákból. Ösztöndíj csak „keleti partiaknak” jár.

Nem csoda, hogy II. Abdulla meglehetősen ingerülten zárta ki a palotában azt a lehetőséget, hogy Jordánia legyen Palesztina. „Jordánia soha nem lesz helyettesítő ország senki számára”, szögezte le. „Semmi értelme nem lenne… Van hadseregünk, és készek vagyunk a harcra hazánkért és Jordánia jövőjéért. Hangosan fel kell szólalnunk, s nem engedni, hogy effajta ötlet megfogamzzon némelyikünk agyában. Jordánia, az Jordánia, Palesztina pedig Palesztina.”

A kézenfekvő ötletnek – miszerint ha már van egy ország, amit palesztin-arab államnak szántak, és aminek a lakosságának a hetven százaléka palesztin-arab, akkor az ország akár Palesztina is lehetne – sohasem volt különösebb szószólója Izrael, még Binjamin Netanjáhu sem, aki valaha hallani sem akart a Nyugati Part átadásáról, ma viszont támogat egy ott létrehozandó palesztin államot.

A királyi Jordánia gondoskodott arról, hogy a lakosság Izrael-ellenes szenvedélyeit – Kairóhoz hasonlóan – a nagykövetség előtt vezessék le. Miután tartani lehetett attól, hogy a biztonsági erők itt sem jeleskednek az épület védelmében az egymilliósra tervezett demonstráción, a személyzet tagjait – akik rendesen péntekenként szoktak hazatérni Izraelbe a hétvégére – most a múlt csütörtöki felvonulás előtt hazahozták. Csak a nagykövet helyettese és néhány nélkülözhetetlen munkatársa maradt állomáshelyén.

Az épület elleni erőszakos fellépésre nem került sor, szinte természetes módon arra igen, hogy az összegyűltek követeljék az izraeli békeszerződés felmondását. Sokatmondó viszont, hogy a tömeg követelte a hasemita állam első számú szövetségese és fenntartója, az Egyesült Államok nagykövetségének bezárását is. Erre azt követően került sor, hogy a WikiLeaks jóvoltából napvilágot láttak bizonyos amerikai követségi táviratok, amelyekben felvetették a State Department előtt: mi lenne, ha tényleg Jordániából csinálnának nemzeti otthont a palesztinoknak – ahogyan eleve tervezték is? Az eset annál inkább feltűnést keltett, mert Jordániában nem jellemzőek a hangos Amerika-ellenes tüntetések és a csillagos-sávos lobogó elégetése, mint a múlt héten történt.

Dühös tömeg az ammani izraeli nagykövetség előtt

Ha II. Abdulla aggódik Izrael miatt, a féltés kölcsönös: Izrael is aggódik a Jordán Hasemita Királyság miatt. A Jerusalem Post meg nem nevezett kormányzati forrásokra hivatkozva azt írja, annyira, hogy szerintük a Levante utolsó monarchiájának a léte „egy hajszálon függ”, mert „Jordánia helyzete ingatag, és lehetséges, hogy komoly megrázkódtatás felé tart, amit a lehető legkomolyabban kell venni. A közel-keleti helyzetben jelenleg nem lenne szabad a palesztinoknak felelőtlen lépéseket tenniük, olyan lépéseket, amelyek nem a biztonságot, a békét és a palesztin államot, hanem a destabilizációt hozzák magukkal.”

Izrael nem reagált hivatalosan Abdulla zárt körben elhangzott kijelentésére, a név nélkül nyilatkozók is csak annyit jegyeztek meg, hogy „a király kijelentéseit a királyság érzékeny hazai helyzete tükrében kell értékelni.”

A jordániai monarchia volt már ennél rosszabb helyzetben is. 1970. szeptember 12-én a Népi Front Palesztina Felszabadítására terrorszervezet a használaton kívüli Dawson légibázison felrobbantotta az általa korábban eltérített gépeket (balra). Az utasokat ugyan előtte kiterelték, a robbantások azonban mégis arra utaltak, hogy a palesztinok gyakorlatilag azt csinálnak Jordániában, amit akarnak. Az akció és több más terrorcselekmény nyíltan megkérdőjelezte Husszein király uralmát. Palesztin terroristák az ország számottevő területeit ellenőrizték, amikor Jordánia szabályszerűen hadat üzent nekik, és egyhetes harc árán megtisztította az országot a palesztin fegyveresektől. A brutális leszámolást nevezték Fekete Szeptembernek, innen kapta a nevét nem sokkal később a PFSZ fegyveres szárnya, amely a müncheni olimpián több izraeli sportolót meggyilkolt.

Jordánia és a palesztinok viszonya azóta is ambivalens. Sokan változásokra számítottak, amikor II. Abdulla demonstratív módon palesztin lányt vett feleségül, a később történtek azonban nyilvánvalóvá tették, hogy csak mosolydiplomáciáról lehetett szó. Az amerikai Human Rights Watch tudomására jutott adatok szerint a királyság az elmúlt években szép csendben mintegy háromezer palesztint fosztott meg jordán állampolgárságától. A folyamat 2004-ben kezdődött, és érdekes módon kizárólag olyan embereket érintett, akik nem rendelkeznek izraeli engedéllyel ahhoz, hogy a Nyugati Partra belépjenek. A HRW szerint ezeket az embereket egy tollvonással ismét hontalanná tették, elvették az útlevelüket, hivatalosan többé nem dolgozhatnak, nincs joguk egészségügyi ellátásra sem.

Jordánia egész egyszerűen letagadta az egész történetet; Kárim Náber belügyi szóvivő szerint csupán az történt, hogy „családegyesítés előtt álló személyek esetében felfüggesztették”, nem az állampolgárságot, hanem a társadalombiztosítási számok kiadását. Még azt sem tudni, hányan lehetnek a kárvallottak, akik természetesen nem fordulnak bírósághoz – nem akarják kihívni maguk ellen a sorsot és a rendőrállam haragját. Egyes hírek szerint voltak olyan palesztinok, akik a király személyes közbenjárására kapták vissza az állampolgárságukat – de csak néhány emberről van szó, olyanokról, akik jó kapcsolatokkal rendelkeznek az udvarnál.

Ha kézenfekvőnek tűnik, hogy Jordánia legyen Palesztina, úgy a hasemita rezsim is nem kevésbé magától értetődőnek tarthatja, hogy ismét a palesztinokon töltse ki a dühét. Megtörtént ez már más arab államban is: a jordániai palesztinok közül negyedmillióan 1992-ben hagyták el Kuvaitot, nem önként: a sejkség felszabadítása után kötöttek útilaput a talpukra, mert megéljenezték Szaddám Huszein bevonuló seregeit, később pedig együttműködtek velük.

Jordánia nem csak demográfiailag van kényes helyzetben. Még az idén helyhatósági, 2012-ben pedig parlamenti választásokat tartanak. Nem egy eddigi választáson csak azért nem az iszlamista szélsőségesek jutottak hatalomra, mert a királyi akarat kedve szerint írhatja át a választások végeredményét. 1989-ig legálisan nem is létezhettek pártok; azóta van mintegy harminc, de ezek közül egyedül egy képes az ország politikáját érdemben befolyásolni, és ez a Muzulmán Testvériség helyi leányvállalata, az Iszlám Akciófront, amely látszatra liberálisabb, mint egy átlag iszlám párt, de csak azért, mert Jordániában ajánlatos annak lennie. Soraikban és szavazóik között gyakorlatilag egyetlen „keleti parti” sem található; tisztán palesztin pártról van szó, amely mélységesen ellenzi az Izraellel fenntartott kapcsolatokat.

Határátkelő a Keleti és a Nyugati Part között

Az Iszlám Akciófront három évvel az Izraellel kötött békeszerződés aláírása után, 1997-ben bojkottálta a parlamenti választásokat, azt állítva, a rezsim tisztességtelen eszközökkel befolyásolja azt. A 2003-as választáson a 84 mandátumból 20 lett az övék – úgy, hogy az összes többi mandátumot pártonkívüli kapta, és így az Akciófront lett az egyedüli parlamenti párt Ammanban. A 2007-es helyhatósági választásokon ismét csalással vádolták a monarchiát és huszonöt jelöltjüket visszaléptették, négy emberük azonban nyerni tudott, közülük kettő polgármester lett. Négy hónappal később viszont csúnyán leszerepeltek, a parlamentben csak hatan maradtak, és ez volt a leggyengébb szereplésük 1989 óta. Természetesen csalást emlegettek, de a vereséget követően a Muzulmán Testvériség számottevő szervezeti változtatásokat hajtott végre a pártban, amely ma – nem kis mértékben a válságnak is köszönhetően – ismét rendkívüli népszerűségnek örvend.

Ilyen körülmények között értelmezhetők II. Abdulla jordán király kijelentései, köztük a legfrissebb interjú, amely hétfőn jelent meg a Wall Street Journalban. Az uralkodó azzal vádolja Izraelt, hogy felelős a békefolyamat stagnálásáért, és ha a párbeszéd fel nem újul, az destabilizálhatja a „régiót” – amin az uralkodó minden bizonnyal a saját királyságát érthette, hiszen Libanon, Szíria, Egyiptom már hosszabb vagy rövidebb ideje instabil.

A király zsebparlamentje Ammanban

„Ha a következő néhány napban nem sikerül a palesztinokat és az izraelieket leültetni egymással, milyen jelzés lesz ez a békefolyamat szempontjából?”, tette fel a költői kérdést a király, aki maga is New Yorkba utazott az ENSZ kritikus pénteki közgyűlésére. „Nagyon negatív hatása lesz, azt hiszem, mindannyiunk számára.”

Abdulla, aki mintha még Izraelnél is jobban tartana a palesztin állam ENSZ-beli megszavazásától, azzal zárta az interjút, hogy az izraeliek „a homokba dugják a fejüket, és úgy tesznek, mintha nem lenne probléma.”