A szent olaj

Izrael nincs a világ tizenkét legnagyobb olívaolaj-termelője között, amelyek a becses nedű 90 %-át állítják elő – itt találhatók ellenben a legrégibb olajfák, itt a legősibb az olajtermelés kultúrája, és a szakértők szerint a legjobb minőség is onnan származik. Ami nem meglepő: nyilván a Szentélyben sem olajbogyó-pogácsából kigyötört „Tesco value”-t használtak.

Az olaj kultikus jelentőséggel bír a júdaizmusban, nem csupán azért, mert a chanukai csoda idején az egy napra való olaj nyolc napig égett, vagy mert a Messiás felkenése ugyancsak olajjal történik majd meg (remélhetőleg mielőbb, még napjainkban). Az olaj már a héberek honfoglalása előtt az egyik legfontosabb termék lehetett Kánaánban, és az sem kizárt, hogy a pogányokat sem hagyta hidegen az olajfa látványa: nehéz elképzelni, miként lehet egy fa egyszerre fenséges és bájos.

A fa, amelyen a bogyó terem, meglehetősen különleges, hogy ne mondjuk, misztikus növény. Elképesztően szívós, jól állja a betegségeket, a szárazságot, több ezer évig is elél, ráadásul – tűzálló; tudomásom szerint az egyetlen ilyen tulajdonsággal rendelkező fafajta. Időjártával gyökérrendszere hatalmasan kiterjed, törzse pedig jellegzetesen göcsörtössé válik, valamiféle megnyugtató időtlenséget árasztva magából. Aki megállt már néhány percre valahol Izraelben, hogy a nap elől védelmet keressen egy évezredes olajfa árnyékában, az tudja, miről beszélek.

Az olajfa a zsidó Biblia, a Misna és a Talmud több pontján szerepel. A galamb olajágat hoz Noénak annak jeleként, hogy az özönvíz véget ért: „Estefelé visszatért hozzá a galamb, s íme, szájában friss olajfa-levél volt; így megtudta Noé, hogy a vizek leapadtak a földről” (Ter. 8:11) Mózes ötödik könyve „búza és árpa, szőlő, füge és gránátalma” országáról, valamint „olajfa és méz” országáról beszél (8:8), továbbá a parancsszegés esetére kilátásba helyezett büntetéseket ecsetelve ezt a kijelentést teszi: „Lesznek olajfáid egész határodban, de olajjal nem kened magadat, mert az olajfa lehullatja bogyóit” (28:40). A Bírák könyve egy példázatot hoz, amelyben a fák összegyűlnek, hogy királyt válasszanak maguknak, és elsőként az olajfát tennék meg közfelkiáltással uralkodónak, „aki” visszautasítja a megtiszteltetést. Olajfát annak kiemelkedő gazdasági fontossága miatt kivágni nem szabad; a Talmudban rabbi Méir még a gyümölcsöt nem hozó, kiszáradt olajfa kivágását is megtiltja (Kiláim 6, 5 – vonatkozik ez természetesen az ültetvényen növő fákra; a vad olajfát rendszeresen használták építkezéshez).

A világ legrégibb, olajtermelésről tanúskodó lelete öt-hatezer éves. Haifán, a Kármel-hegy lábánál került elő az agyagrétegbe vájt medence, ahol olajbogyó-magokat és más szerves maradványokat leltek: már abban az időben a tradicionális olajfejtési módszerrel, a semen ráhuccal állították elő az aranyló folyadékot. Az olajütőben előre-hátra görgetett, malomkőre emlékeztető készséggel préselték ki a nedűből a bogyókat. A különféle mechanikus présszerkezetek csak kétezer-hétszáz évvel ezelőtt jelentek meg a Szentföldön, ahol az olajtermelés központja Júdea és Somron volt; itt több száz olajütőt tártak fel, míg Galileában csak néhány tucatot. A terméket a főzésen kívül rengeteg mindenhez használták: ezzel világítottak, gyógyítottak (koleszterincsökkentő és rákmegelőző hatással bír), ebből készítettek kozmetikumokat, afrodiziákumként szedték (E–vitamin-tartalma miatt) és természetesen a mindenkori főpapokat és királyokat is olajjal kenték fel beiktatásukkor.

A mennyiségi olajtermelés korszaka csak jóval Izrael bukása után köszöntött e területre, a Kelet-Római Birodalom, azaz Bizánc uralma idején, a negyedik-ötödik században. A termelés a Hermontól egészen a Gázai-övezetig terjedt. Ekkor már nem létezett a Templom, és nyoma veszett annak a legendás olajnak is, amelyet Mózes ideje óta őrizgettek az egymást követő főpapok. A hagyomány szerint ugyanis a majdan eljövő Messiás felkenéséhez nem használható akármilyen olaj, hanem csak az, amelyet a Szentély katakombáiban őriztek (és ami egyesek szerint talán a mai napig ott van valahol mélyen a földben).

Az államiság szünetelésének évszázadaiban a Szentföldön megkapaszkodott maradék zsidó őslakosság mindig is foglalkozott olajbogyó-termesztéssel, és a hagyományt a tizenkilencedik században hazaszállingózó első chálucok is folytatták: az olívaolaj mit sem veszített gazdasági és kultikus fontosságából Salamon és Dávid király ideje óta, sőt, egyfajta folytatólagosság jelképe lett. A huszadik században egyre-másra találták ki a gyorsító technikákat, eljárásokat, Erec Jiszráélben azonban minden magára valamit is adó termelő megmaradt az ősi hidegen sajtolási technikánál, amivel kristálytiszta, „extra szűz” olívaolaj állítható elő. Az olaj attól „ extra szűz”, hogy nem rontják meg préselésgyorsító hőkezeléssel, vegyszerekkel, és első osztályú bogyóból ütik. A simán csak szűz olajat gyengébb minőségű bogyóból nyerik; a jelző nélküli olaj, az úgynevezett pomace, a hátramaradt bogyómaradványokból készül, Izraelben nem is lehet olívaolaj néven forgalmazni.

Az izraeli olívaolaj tulajdonságai közül csak egy nem kedvező, és ez az ára. Egy tel-avivi szupermarketbe belépve három-négyezer forint alatti összegben aligha találunk olívaolajat. Többe kerül, mint az olasz. Ennek oka az alacsony termelékenység és a minőségi termék. Minőséget tömegben nem lehet csinálni; amiből sok van, az óhatatlanul gyenge minőségű lesz. Szemben a spanyolok hat- vagy az olaszok hárommillió tonnás évi termelésével, a zsidó állam mintegy 15 ezer tonnát termel évente, igaz, ez csúcsminőség, a nagy része ráadásul bioolaj. Az izraeli „olajosok” szívesen hasonlítják terméküket a kubai szivarhoz, mondván: igaz, hogy a kubai szivar világpiaci részesedése ezrelékekben sem mutatható ki, de ahhoz fogható minőséget sem tud senki más produkálni, és akkora a kereslet, hogy Kuba gyakran ki sem tudja elégíteni az igényeket. Hasonló a helyzet az izraeli olívaolajjal (balra: a tel-avivi Kármel piac bogyókínálatának egy töredéke).

***

Az iparágnak már régóta van múzeuma is, éspedig Haifán – ahol a világ legrégebbi olajütőjére bukkantak –, a Semen (Olaj) gyár területén. A Sement Mose Wilbushevitz és társai alapították 1920-ban, s Londonban jegyezték be; előfutára, az Átid (Jövő) volt a modernkori Erec Jiszráélben elsőként, 1906-ban megalapított olívaolaj-üzeme. Az Átid több okból nem volt sikeres; tervek születtek arra, hogy Készárián létrehozzák a második üzemet, ezt azonban a területet időközben uralmuk alá vonó britek nem engedélyezték. 1922-ben Mose Wilbushevitz fivérei, Náchum és Gedáljá újabb helyszínen kezdtek gondolkodni; Herbert Samuel brit főbiztos (aki maga is zsidó volt, és az Erec Jiszráél-i zsidókra rokonszenvvel tekintett) 1924-ben avatta fel erőfeszítéseik gyümölcsét, az Ország első igazán modern olajgyárát, a Sement, ami már egy sor szappant és krémet is gyártott, 1945-re ötszáz főt foglalkoztatott és a világ nyolcvan országába exportált. Mose volt az, aki föltalálta a margarint; az Unilever később az ő technológiáját alkalmazta világszerte a vajpótló előállításához.

A múzeum abban az épületben kapott helyet, ami az 1924. évi nyitáskor a fő gyáregység volt – ma eltörpül a körülötte tornyosuló ipari létesítményekhez képest. Sok minden megváltozott: a Semen még mindig gyárt olajat, ámbár most már nem olajbogyóból, hanem napraforgóból és kukoricából, de termékei közt tisztasági szereket is találunk. Az 1984-ben megnyitott múzeum azonban tökéletesen bemutatja, miként vált valóra egy cionista álom. Aki Haifán jár, annak érdemes útba ejtenie a Tovim és az Átid utcák kereszteződését reggel 9 és délután 2 között (3-kor zárnak), és leszurkolni a 12 sekeles (kb. 800 forint) belépőt.

Apokalipszis és az oroszok / Könyvkritika / Joel C. Rosenberg: Epicentrum. A világ jövője a Közel-Keleten dől el

Többen is hivatkoztak az Olvtársak közül a könyvre, mondván, érdemes elolvasni: Ezékiél jövendöléseit fordítja le napjaink aktuálpolitikájának nyelvére. Bementem a Dob utca sarkán az Alexandrába, keresgéltem egy darabig az ezotériában, nem találtam, segítséget kértem. Nézegette a munkatárs a számítógépet, majd megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy a politikai művek közt kell keresni. Kissé meglepődtem, de azt mondtam, végül is akár ott is lehet. Ott volt.

Félreértés ne legyen, én az ezoterikába tettem volna, de ez magánügy; lássuk a könyvet.

A könyv úgy került szóba, hogy hoztam a hírt a nagy gázmező-leletről, mire Timsó így reagált: „Ez csak a kezdet. Nem tudjátok, hogy próféciák vannak arra, hogy Izraelben irtó sok olajat is fognak találni, vagy valami hasonlót, de valami nagyon értékeset ezekben az időkben? (…) A prófécia további részében Oroszország Iránnal és még pár iszlám hatalommal együtt lerohanja Izraelt, valószínűleg a gázért/olajért, miközben Európa és sajnos Amerika sem csinál semmit, viszont Isten saját kezűleg védi meg Izraelt, valamiféle természeti csapásokkal, jégesővel, földrengéssel, a végén pedig egymás ellen fordulnak az ellenségei és egymást öldöklik.” Ezután ajánlotta Timsó és egy név nélküli hozzászóló a Rosenberg-könyvet.

Elöljáróban mindenképp le kell szögeznünk, hogy Rosenberg nem zsidó, édesapja az, ő maga evangéliumi keresztény szellemben nevelkedett, Jézust hiszi Messiásnak és az ő második eljövetelére számít. Amivel nincs is semmi probléma, azzal viszont – zsidó szemszögből – van, ha valaki számítgatja a Messiás eljövetelét, amit a júdaizmus nagyon szigorúan tilt.

A közel-keleti helyzetet, sőt több izraeli vezetőt jól ismerő Rosenberg több bestsellert írt, amelyek főként azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy regényes cselekményük többé-kevésbé az életben is bekövetkezett. A szerző, aki mellesleg illetlenül sokat fecseg a könyv elején a többi könyvéről, ezt azzal magyarázza, hogy a próféciákat követte. Ezt tette akkor is, amikor épp az Amerika elleni támadásról írt könyvet, amit még be sem fejezett, és már le is döntötték a World Trade Center Ikertornyait. Ennyit a mű első harmadáról, ugorgyunk.

A könyv a hetvenedik oldal körül kezd érdekessé válni, amikor Ezékiél könyvének elemzése nyomán következtetéseket von le. Mielőtt ítéletet alkottam volna, bátorkodtam átrágni magam a próféta vonatkozó sorain, és én is levontam a magam – egyetlen – következtetését. Ezékiél mindenképp látott valamit, amit nem volt képes visszaadni. Mindenképpen olyasmit látott, ami a leírás alapján apokaliptikusnak tűnik, és nagy valószínűséggel háborús esemény; egyszerűen nem állt rendelkezésére a fogalomkészlet, amivel a látottakat leírhatta volna. Ezékiél az évezredeken át is érezhető megindultsággal veti papírra a szavait, némely mondatát több alkalommal megismételve, izgalmában néhol szinte összefüggéstelenül kiáltozva. Kizárt dolognak tartom, hogy mindez légből kapott lett volna. Aki ebben kételkedik, nézzen utána, a prófécia mindjárt ezzel kezdődik. Valami ezzel az emberrel történt, az bizonyos.

A Rosenberg-könyv ennél sokkal tovább megy, arra tesz kísérletet, hogy Ezékiél alapján felvázolja a közeljövőt, különös tekintettel Izrael és a térség, valamint Oroszország további sorsára. Szerinte a prófécia forgatókönyv, aminek alapelemei:

a) Izrael soha nem látott békében és biztonságban fog élni egy átmeneti periódusban, természeti kincsek soha nem látott garmadájának felfedezése következtében;
b) A zsidó államot Európa, sőt az Egyesült Államok is a sorsára hagyja, miközben Oroszország több környező arab állammal szövetkezik, és arra készül, hogy a kincsek miatt egyszer s mindenkorra megsemmisítse Izraelt, a készleteket pedig tőle elvegye;
c) Ezt nagy valószínűséggel nem Putyin elnök, hanem a félőrült Vlagyimir Zsirinovszkij vezényletével hajtják végre;
d) Az összeesküvés sikertelen, mert egy – jelenleg pontosan le nem írható – isteni közbeavatkozás nyomán a zsidóellenes koalíció csúfos kudarcot vall.

(Miután a szerző evangéliumi keresztény, több más következtetést is levon, ezek azonban nem annyira műve szorosan vett tárgyköréhez, mint inkább személyes vallási meggyőződéséhez kapcsolódnak.)

A Haifa és Ciprus közti tekintélyes gázmező felfedezésével akár részben ki is pipálhatjuk az a) pontot, főleg, ha lesz folytatás. De miért épp Oroszországnak fájna a foga az izraeli gázkészletekre? A mostani lelet a picur országnak őrült nagy fogás, míg az ázsiai dromedárnak legfeljebb bolhaköpet. Utánanéztem az adatoknak, és kiderült, hogy a Gazpromnak akkora kiaknázatlan gázmezője van, hogy az leírhatatlan. Aztán egy kicsit jobban utánanéztem, és az is kiderült, hogy Murmanszk környékén van valahol, elég nehezen kitermelhető, a logisztika megoldása pedig bődületes beruházásokat igényel. Akkorákat, hogy az még a Gazpromnak is sok. Kerestek is hozzá partnereket, de több olajcég is jelezte, hogy reménytelennek tartja az esetet. A Gazprom úgy döntött, hogy akkor egyedül fogja majd kiaknázni.

Oké, a murmanszki gáz egyelőre talonban van – de bármekkora leletek lesznek is Izraelben, akkor is abszurdnak tűnik, hogy Oroszország megtámadja Izraelt. Vagy nem is annyira?

Vagy nem is annyira. A Rosenberg-könyv ugyebár azt állítja, hogy további hatalmas energiahordozó-tartalékokat találnak a Szentföldön, akkorákat, amikért esetleg megéri háborúzni. Oroszország köztudomásúlag akkor tudott felmutatni komolyabb gazdasági fejlődést – illetőleg akkor volt képes gazdaságának hanyatlását lassítani –, amikor felfelé ment az olaj ára, és ebből az orosz gazdaság profitálni volt képes. Valós gazdasági teljesítmény az utóbbi esztendők fényesen csillogó adatai mögött sem áll, csakis és kizárólag az olaj árának emelkedése. Oroszországnak – miközben ő maga vaskézzel fojtja el saját muzulmánjainak őrjöngését, nem riadva vissza attól sem, hogy Csecsenföldet és annak népét gyakorlatilag felszámolja – érdeke a közel-keleti feszültség és a világterrorizmus mindenáron való fenntartása, mert a Nyugat zavartalan fejlődés közben, és ez a történelem folyamán több alkalommal bebizonyosodott, egyszerűen állva hagyja. Az orosz medve békében és nyugalomban – versenyképtelen. Ez az első fontos szempont, amit figyelembe kell vennünk.

A második az energiahordozók ára. Amennyiben a zsidó államban csakugyan hatalmas olaj- és/vagy gázkészletekre találnak, esetleg akkorákra, amelyek meghaladják az eddig ismerteket, azonnaliak a következmények: az energiahordozók ára rövid időn belül csökken, az iszlamista olajtermelő országok fontossága leértékelődik és a középkorba való visszazuhanásuk vészes közelségbe kerül. Az orosz gazdaság teljesítménye azonnali stagnálásba vagy csökkenésbe kezd. Érthető módon ez a kilátás sem az iszlám, sem az oroszok számára nem különösebben vonzó; őszintén szólva én a helyükben megpróbálnám elejét venni annak, mert ami eddig történt, az is ciki – hatvan év alatt nem sikerült megsemmisíteni a zsidó államot, pedig de sok pénzt fektettek ebbe a közös vállalkozásba! –, és ha most a zsidók még olaj-nagyhatalom is lesznek, mi meg megyünk a levesbe, az több annál, amit el lehetne viselni.

A harmadik fontos szempont – energiahordozóktól függetlenül – az oroszok alapvető terjeszkedési szenvedélye. A birodalmi szemlélet egyáltalán nem csak a vezetésben, de az emberekben is él. Izraeli orosztól volt szerencsém hallani, hogy ő egyáltalán nem érzi Tel-Avivban idegenben magát, az egész neki olyan, mintha a Szovjetunió egyik déli tagköztársaságába utazott volna. Számos izraeli orosz zavartalanul vodkázik november hetedikén és nosztalgiával emlékezik meg a „Szajuzról”. Az oroszok nem szeretnek kicsik lenni. Maga Putyin a huszadik század legnagyobb áldását – a Szovjetunió összeomlását – a század legnagyobb tragédiájának nevezte. Ehhez járul a tény, hogy az oroszok Nagy Péter óta rögeszmésen ki akarnak jutni a déli, meleg tengerekre (ahol véleményem szerint semmi keresnivalójuk; milyen ocsmányos volna már pálmafák alatt ruszki katonacsizmát látni, he?), és ennek érdekében sorozatban indítják vagy indíttatják a háborúkat. A második világháború végén csak nagy nehezen lehetett őket kiseprűzni Iránból. A második világháború után Sztálin igent mondott Izraelre, abban a reményben, hogy a zsidó állam majd az orosz birodalmi törekvések kiszolgálója és a bolsevizmus kapcarongya lesz; tévedését felismerve késedelem nélkül nekilátott a szovjet Holokauszt megszervezésének, aminek több áldozata lett volna, mint a náciknak – szerencsére a postarablót elvitték az agydaganatai; azt mondják, amit a boncolóorvosok a koponyájában találtak, már nem is emlékeztetett emberi agyra.

Moszkva 1967-ben, de különösen 1973-ban arra épített, hogy a legkorszerűbb szovjet fegyverekkel ellátott arab hadseregek egyszer és mindenkorra letörlik Izraelt a térképről, és amikor csicskásai csúfos kudarcot szenvedtek, az bizony az ő veresége volt. Megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, ingerültté vált és fenyegetőzött az óriás, amelynek túlélését részben az 1973-as olajárrobbanás biztosította. Egyiptomnak – illetve Anvar Szadatnak – volt annyi esze, hogy kihátráljon ebből a zsákutcából, Szíria viszont benne maradt, és a vörös ateista birodalom addig tömte ebbe az országba a dollármilliárdokat, amíg Mihail Gorbacsov ki nem rúgta a reagani Amerika által agyonfegyverkezett kommunizmus alól a sámlit, és a Gonosz Birodalma össze nem omlott.

Vidám időszak következett ezután egy kedélyes vodkásbutykossal, Borisz Jelcinnel az élen; nem tehetek róla, de én azt az Oroszországot, a hanyatlót kedveltem, mert az senkire nem jelentett fenyegetést. Ám jött egy nyugodt tekintetű, intelligens KGB-s, és azóta Oroszország újra fenyegetést jelent (mint láttuk, elég, ha egy csinovnyik teker egyet a csapon, és fél Európa megfagy). Nyájas mosolyaik, korrekt tekintetük és baráti ölelgetéseik mélyén mindig ott lappang valami iszonyú, jeges fenyegetés. Az oroszok és az irániak évek óta, makacsul kerülgetik egymást. Közös történelmük csak negatívum, így nem nagyon van mire építeni, mégis folyik az etyepetye, mert közös jövőben reménykednek.

Eddig az én gondolataim, amelyek nagyjából megegyeznek a Rosenberg-könyvben olvashatókkal. Nem ismételném el, ő mivel támasztja alá a maga mondókáját, felidézem viszont a könyv véleményem szerint két legmegdöbbentőbb részét, ami nekem, megvallom őszintén, mondott újdonságot.

Az egyik újdonság az volt, hogy az izraeliek az 1982-es libanoni hadjárat alatt hatalmas bunkerrendszert fedeztek fel Libanonban, ami tömve volt a pisztolytól a harckocsikig annyi fegyverrel, hogy abból hat hadosztályt lehetett volna felfegyverezni. Zsírúj szovjet hadfelszerelés volt, és arra az időre tárolták, amikor majd szovjet katonák érkeznek Libanonba.

A másik részt inkább idézném. Előzmény: a szerző és édesapja Moszkvában leülnek beszélgetni Zsirinovszkij egyik főemberével, Alekszej Mitrofanovval (balra), aki többek közt ezeket mondja:

– Zsirinovszkij olyan akar lenni, mint Sztálin (…) Hatalmat akar, és azt, hogy Oroszország újra az első helyen álljon a világban.
– Van esélye arra, hogy Putyin utódja legyen?
– Úgy gondolom, hogy igen (…) 2012-ben (…) Zsirinovszkij lesz Oroszország új elnöke. Hatvanhat éves lesz ekkor. Húsz éve lesz már a politikában. Az emberek ismerik, megszokják a nevét, elfogadják azt a márkát, amelyet ő képvisel (…) Ezenkívül Zsirinovszkij addigra nagyon csendes lesz. Sokat változik. (…) A stílusa és a nézetei is. Tapasztalatot gyűjt… Ő az az ember, akire Oroszországnak szüksége van.
– Mit tenne elnökként, mondjuk a külpolitikában?
– Koalíciót építene. (…) Oroszországnak négy államot kell ellenőriznie ahhoz, hogy a határai mentén nyugalom legyen: Afganisztánt, Iránt, Irakot és Pakisztánt. (…) És Törökországot.

[Közbevetőleg: olvassátok el Zsirinovszkij - a képen - kb. tíz éve magyarul is megjelent könyvét; abban a politikus Iránt és Törökországot be akarja olvasztani a birodalmába.]

– Miért ezeket?
– Zsirinovszkij a Bizánci Birodalmat akarja újjáépíteni – mondta magától értetődő hangon.
Csak néztem rá, miközben megpróbáltam feldolgozni mindazt, amit hallottam, és rájönni arra, hogy miért beszél ilyen nyíltan pártja célkitűzéseiről. A Bizánci Birodalom? – gondoltam. – Az sokkal nagyobb területet jelent, mint ez az öt ország. Ide tartozik Szíria, Libanon, Jordánia, Egyiptom… és Izrael is.*

Rosenberg tovább boncolgatja ezt a dolgot, akit érdekel, vegye meg a jó ár-értékarányt tükröző 1850 forintért. Idézzük fel, amit Bizáncról tanultunk anno. Bizánc ugyebár nem más volt, mint a Kelet-Római Birodalom, amely úgy ezer évvel élte túl a Nyugat-Római Birodalmat. Évszázadokon át birkózott az iszlámmal és az ázsiai barbárokkal, majd megbukott. Restaurálásának gondolata lázálom, de nem volt-e lázálom Hitler valamennyi elképzelése, vagy Mussolinié, aki az egész Római Birodalmat, úgy, ahogyan volt, helyre akarta állítani? A Bizánci Birodalom 1453. évi bukását követően az ortodox kereszténység központja Moszkva lett. Charles A. Coulombe írja a Krisztus helytartói című művében:

1453. május 29-én a török betört Konstantinápoly falai mögé. A császár csapatai élén esett el a Szent Romanus kapunál folytatott harcokban. Mindazokat, akik a Hagia Sophiában kerestek menedéket, lemészárolták, s Jusztiniánusz hatalmas templomát mecsetté alakították át. (…) Mohamed ezután II. Gennadiosz pátriárkát, a kléruson belüli pápa-ellenes párt vezéralakját jelölte ki új pátriárkának. Gennadiosz, akit kimondottan arra szemeltek ki, hogy véget vessen az uniónak, ironikus módon Aquinói Szent Tamás filozófiai tanítványa volt – noha mesterétől eltért abban, hogy visszautasította a pápai primátust, s elfogadta a szeplőtelen fogantatás koncepcióját. (…) Boldog Konstantin lánya a messzi Oroszországba ment feleségül, a Moszkvai Nagyfejedelemség urához, s hozományként magával vitte a császári trónt. A Nagyfejedelemség uralkodói ettől kezdve nevezték magukat cárnak, azaz császárnak, használták a kétfejű sast címerként, valamint funkcionáltak a keleti ortodoxia egyházfőjeként. „Róma – nyilatkoztatták ki – a barbároké lett, Konstantinápoly, az új Róma pedig a töröké. Moszkva azonban a harmadik Róma, negyedik pedig nem lesz!” (S ez lett az orosz udvar legfőbb vezérelve egészen 1917-ig, a monarchia bukásáig.)

Nos, akár azt mondhatjuk: Ezékiél könyve sem igazán kell ahhoz, hogy az orosz terjeszkedési törekvéseket megjósoljuk. Rosenberg könyve gondolatébresztő – legalábbis bennem ezeket a gondolatokat ébresztette.

Találós kérdés: mit jelképez az orosz sas két feje?

* Morvay Péter fordítása

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!

9/11: az elhazudott világháború

Ennek a blogbejegyzésnek már régen készen kéne állnia, élesítve – elvégre nem a napokban kaptam észbe, hogy tizedik évforduló lesz. Mégsem volt kész, most, szombat kimenetele után ültem neki. Nehéz írni arról, mi történt 2001. szeptember 11-én. De valamit csak muszáj lesz. Olyanra sikeredik, amilyenre.

A szabad világ nem kíván tudomást venni arról, amibe belekeveredett

Az én nemzedékem szerencsés: mozgalmas, történelmi időszakot élt át. 1963-ban születtem, nem sokkal azután, hogy meggyilkolták Kennedyt. A hatvanas évek fílingje még épp utolért minket, holott áldásai, átkai csak erősen szelektálva, megszűrve juthattak be a Vasfüggöny mögé. A hetvenes években a Szabad Európán nőttem fel. Szilárdan hittem a liberális dogmákban – akkor, és még sokáig –, miszerint minden ember szabadnak, egyenlőnek születik, s minden társadalom természetes útja a szabad választásokon át a demokráciába vezet. A szabad választások eredménye semmi más nem lehet, mint az egyedül üdvözítő jó, a végeredmény pedig a szent világszabadság, amely a kommunizmus bukásával óhatatlanul eljő.

"Még tíz embert adjatok"

Noha nem hittem volna, hogy a kommunizmus az én, vagy akár az unokáim életében megbukik, és még negyven éves sem leszek, amikor a szabad világ az iszlámmal vívja világháborúját, miközben ezt még önmaga előtt is letagadni igyekszik, a Szovjetunió rémuralma – szinte egyik napról a másikra összeomlott. Francis Fukuyamának hittem, aki úgy vélekedett, itt a történelem vége, és nem Samuel Huntingtonnak, akinek akkor, a kilencvenes évek elején őszintén szólva a nevét sem hallottam. Igaz, számos jel mutatott arra, hogy a szabad választások sem mindig hozzák az egyedül üdvözítő jót – el is húztam Magyarországról a csíkot, amikor egy év után láttam, mit művel az MDF és borzalmas tagsága –, de liberális hitvallásom érintetlen maradt.

Sokan inkább a halált választották

Izraelben pedig kiteljesedett. Jichák Rabin mártír miniszterelnök és Simon Peresz híveként megrögzötten hittem, hogy az arabokkal békét lehet kötni, és ennek érdekében nagyon sok mindent feláldozhatónak tartottam, még magát Jeruzsálemet is. Később fokozatosan kiábrándultam ebből a – minek is nevezzem? világnézetből? hitből? A folyamat végét 2001. szeptember 11. jelentette, az a pillanat, amikor Lackó haverom felhívott, és azt mondta, kapcsoljam be a tévét, mert támadás érte Amerikát.

Szeptember 11-ét ünneplő palesztinok

Azt hiszem, mindenki pontosan tudja, aki akkor már élt és nem nagyon kicsi volt, hogy épp hol tartózkodott és mit csinált, amikor megtudta, mi történt New Yorkban, valamint a Pentagonnál és Pennsylvaniában. Pesten voltam, és az időjárás, akárcsak ma, nyárias volt még. Tisztán emlékszem, hogy miközben a CNN-t néztem, időről időre, csak úgy kíváncsiságból, végigkapcsolgattam a magyar tévéket, és utálkozva röhögtem. Volt, amelyik megpróbálta lekövetni a CNN-t, de olyan is, amelyik zavartalanul nyomta tovább a brazil szappanoperát – mintha ki sem tört volna a harmadik világháború. Hihetetlen volt.

Por- és füstfelhő borítja be a Nagy Almát

Felhívtam a kiadómat, és közöltem vele, hogy ezeket a támadásokat egy Oszama bin Laden nevű ember hajtotta végre. Az ő neve még sehol nem hangzott el akkor, a CNN-en sem. Némi beszélgetés után kiderült, hogy Magyarországon semmit nem mond ennek az embernek a neve; az al-Kaidáról még csak nem is hallottak. Mondtam, hogy ebből könyvet kell csinálni; a kiadó válasza az volt, hogy lehet, de akkor azonnal. Négy teljes napot kaptam a kézirat benyújtására. Abban a négy napban nem aludtam összesen nyolc óránál többet, a könyv azonban kész lett, és pontosan tizennégy nappal a támadás után az utcán volt – ez lett második könyvem, az Oszama bin Laden, a terrormilliárdos, amely felkerült a bestseller-listákra.

A tűzoltók a végkimerülésig harcoltak embertársaik életéért

A könyv publicitására nem panaszkodhattam, egyik tévéből a másikba jártam interjút adni, és fokozatosan döbbentem rá arra, hogy Magyarország tájékoztatását egy nagyhatalom megirigyelhetné. Oszama bin Ladennek sokéves múltja volt, folyamatosan címlapokon szerepelt, nagykövetségeket robbantott, több száz embert ölt meg, és Pesten mindenki azt kérdezte, ki ez az ember, és nekem honnan vannak róla információim. Az egyik tévé később az általa összeállított Oszama-film alá egész oldalakat olvasott be a könyvemből, természetesen forrásmegjelölés nélkül.

2001. szeptemberében megismétlődik az Iwo Jima-i jelenet

Meggyőződésem volt, és ennek az egyik népszerű reggeli műsorban hangot is adtam, hogy a világ fordulóponthoz érkezett, ez világháború, az iszlámmal fel kell venni a harcot, és ugyanúgy el kell taposni, ahogyan a nácizmust vagy a kommunizmust. Megdöbbenve tapasztaltam azonban később, hogy az euroatlanti világ úgy akarja megnyerni ezt a világháborút, mintha nem is akarna tudomást venni annak a létéről. És ekkor már óhatatlanul felvetődött a kérdés: vajon egyáltalán meg akarja nyerni az euroatlanti civilizáció a barbársággal szembeni harcot – meg tudja nyerni, amiközben saját magával akarja elhitetni, hogy ez nem is világháború, és tulajdonképpen nem is az iszlámmal van probléma, hanem annak valamilyen szélsőséges változatával?

A füst egy mesterséges hold felvételéről

Noha ez utóbbi feltételezés olyan, mintha valaki 1940-ben azt állította volna, a nemzetiszocializmus tulajdonképpen teljesen ártalmatlan dolog, csak Hitler túlzásba vitte egy kicsit, a tévhit teljes mértékben általános. A politikai korrektségnek nevezett téboly – amely nem más, mint a józan ész halála – a maga formállogikájával, megveszekedett dogmatizmusával és bebetonozott álhumanizmusával megkövetelte, hogy akkor se különböztessék meg negatívan az iszlamistát, ha maga az iszlamista olyan táblával áll ki az utcára tüntetni Londonban, Párizsban vagy Berlinben, hogy „Pokolba a demokráciával”.

Tudták, merték, tették

Köteteket lehetne arról írni, vajon ez miért alakult így. A politikai korrektség egyfelől az északi-nyugati világ érthetetlen bűntudata a saját jóléte miatt, és ennyiben jellegzetesen amerikai találmány; másfelől viszont a világháborúk iszonyatában kiherélt Európa mélységes tehetetlenségének is árulkodó jele. A politikailag korrekt szemlélet könnyen belátható okokból nem igenelhette az egyetlen logikus megoldást – azt, amit az oroszok csináltak Csecsnyában. Sőt, a PC-téboly még csak azt sem ismerhette el, hogy a történelemnek nemhogy nincs vége, még csak most kezdődik.

Szerintük meg kellett történnie

A PC-tébolyhoz járult az Amerika-ellenesség, amely a Szovjet összeomlása után az egyedül maradt szuperhatalommal szemben természetes módon nyilvánult meg – a globalizáció vesztes országaiban acsargó gyűlölet formájában, Nyugat-Európában pedig a nyakló nélküli bevándorlás, az őslakosok fogyása, rövid távú politikai érdekek, a leggusztustalanabb defetizmus, a gyarmatosítók bűntudata és nem elhanyagolható módon a baloldali antiszemitizmus együttes hatásában. Az iszlamista beáramlástól mentes Kelet-Európában lényegesen egyszerűbb formában jelentkezett a történet: az amerikaiak rohadjanak meg, mert zsidóbarátok (lásd még Magyarország jövendő kormánypártja, a Jobbik elnökének beteges iszlámnyaló nézeteit), 9/11-et pedig, ami különben meg sem történt, de ha mégis, akkor megérdemelték, a Moszad szervezte.

Szerintük meg történt, és meg is fog történni

Nem csak a résztvevők tagadják, hogy világháború lenne; már magának 9/11-nek a tényét is tagadják, ami azért elég figyelemre méltó fejlemény, ha azt nézzük, hány felvétel készült, hány tévé közvetítette élőben a második gép becsapódását, az elkövetkezendő években pedig hány tonna bizonyíték keletkezett arról, hogy az iszlám terror támadta meg Amerikát – amit egyébként maguk a támadók egy pillanatig sem tagadtak, hanem büszkén vállaltak. A kollektív elmebaj magát az Egyesült Államokat sem hagyta érintetlenül. Egy Michael Moore nevezetű képződmény kasszasikert forgatott Fahrenheit 9/11 címmel arról, hogy mekkora szörnyeteg – nem bin Laden, hanem George Bush. Ez a dokumentumfilmnek álcázott propagandaalkotás százmillió dolláros forgalmat generált, és nem egyedül tanúskodott arról, hogy a Sötét Oldal nagyon is jelen van a Bátrak Hazájában: 2004-ben a másik hasonló nagy siker Mel Gibson hasonlóan beteges, antiszemita Passiója volt.

Varsói gettó: anya gyermekével. Szerintük nem történt meg

Döbbenetes a párhuzam, de 9/11-et épp úgy tagadják, mint a Holokausztot. És ugyanazok. És ugyanazért.

A probléma megoldásának módja: Szaddám kötélvégen

Az Egyesült Államok a támadások után Afganisztán lerohanásával reagált, később jött Irak. A harmadik állomásnak egyértelműen Iránnak kellett volna lennie. A 2008-ban kirobbant hitelválságból csak egy háború kínált volna gyors kiutat. A Nobel-bizottság egy előre kiadott díjjal kenyerezte le Barack Hussein Obamát, az Egyesült Államok elnökét, aki három éve van hivatalban, nem számolt le sem Irakkal, sem Észak-Koreával, sem Venezuelával, hogy csak a legfontosabb gócpontokat említsük, nem habozott viszont, amikor olyan fontos szövetségeseket kellett ejtenie, mint Hoszni Mubarak. A válság nem akar véget érni, az egész világ nyögi a megbékéltetés öngyilkos politikáját. Obamának még egy éve van hátra, és a katasztrofális gazdasági teljesítmény ellenére még mindig nagyon erős.

Bin Ladennel sikeresen végeztek

Szaddám Huszein azonban halott. Oszama bin Laden ugyancsak halott. Vele amerikai kommandók végeztek, és ez biztató jel. Amerika még egy Obama elnöksége alatt is megmutatta: senki nem viszi el büntetlenül, aki kezet emel rá, és az arabok akkor sem csinálnak azt, amit akarnak, ha náluk van az olaj. Attól azonban nagyon messze vagyunk, hogy elmondhassuk: sikerült az iszlám terrort felszámolni. Az Egyesült Államok, ha ímmel-ámmal is, de kifelé készül Afganisztánból és Irakból; kizártnak tűnik, hogy az ottani rezsimek külső segítség nélkül huzamosabb ideig tartani tudnák magukat. Európa, amely az úgynevezett Európai Unióban kimondatlanul, de makacsul a Szent Római Birodalmat szerette volna feltámasztani, ehelyett azonban akkora bürokratikus papírszörnyet alkotott, amely saját súlya alatt roskadt össze, szétrothadt; azt a nyomást, amit az erkölcsi tartás teljes hiánya és a bevándorlás helyez rá, nem éli túl, és Nagy-Britannia, Skandinávia és talán a Benelux-államok kivételével hosszú időre visszazuhan a barbárságba – ez az új középkor azonban nem a kereszténység, hanem az iszlám rettenetes sötét középkora lesz.

A szabad világ féltérden

A terror elleni háború nagyon sokáig eltart majd; a civilizált világ maradéka csak önmagára számíthat. Sötét idők jönnek. A tíz éve tartó világháborút rövidesen nem lehet már elhazudni. Isten óvjon bennünket.

Nyugtalanság Algériában is

Betiltották Algírban az elnök lemondását követelő ellenzéki tüntetést, Abdelaziz Buteflka azonban nem diktátor, hanem a világ eddig egyetlen, demokratikusan megválasztott, de nem terroruralmat meghonosító vezetője az egész arab világban. Az ellenzék úgy döntött: február 19-én mindenképp az utcára viszi a híveit. Kis Algéria infótár a rögös útról - hogy ne nézzünk hülyén a magyar sajtó semmiben lifegő információcafatjai láttán. 

Algéria történelme az emberi történelem hajnalára nyúlik vissza: a berberek már évezredekkel ezelőtt benépesítették ezt a területet, több királyságot is létrehoztak (ezek közt a legnevezetesebb Numídia volt), és a pun háborúk kínálta lehetőséget arra használták fel, hogy függetlenedjenek Karthágótól – de nem sokkal később hozzájuk is megérkeztek a rómaiak.

Kalózfészekből három tengerentúli megye

Róma, majd Bizánc uralma után, a 8. században ide is megérkeztek az első arab törzsek, s a berberek néhány évtizednyi dacolás után ugyan tömegesen felvették az iszlámot, ám a hódítók mindazonáltal szinte rögtön kiűzték őket szülőföldjükről: a mai Algéria és Tunézia területéről. A különféle törzsek sok évszázados háborúskodásának, s nemkülönben a kiterjedt kalóztevékenységnek – amely egyébként az Egyesült Államok első térségbeli háborúihoz: az első és a második berber háborúhoz vezetett! – végül a franciák vetettek véget 1830-ban, noha az ország teljes meghódítása elhúzódott, és a franciák csak 1900 tájékán kényszerítették térdre az utolsó tuareg törzseket.

Algéria a közhiedelemmel ellentétben nem francia gyarmat volt, hanem Franciaország integráns része: három tengerentúli megye. Sok tízezer francia telepedett le a tengerparti sávban és űzött mezőgazdasági vagy városi foglalkozást, de jöttek Algériába olaszok, spanyolok, máltaiak is. Az akkori idők legmodernebb mezőgazdasági módszereit vetették be, s Algéria az ottani európai lakosok – az úgynevezett pieds-noirs (balra) – szorgalmának köszönhetően virágzásnak indult. Az elnevezés, ami feketelábút jelent, onnan származik, hogy az európaiak állítólag annyira hasonultak a helyiekhez, hogy csak az általuk viselt fekete cipő különböztette meg őket a bennszülöttektől - már amikor viselték. Közéjük tartoztak a helyi zsidók is. A Spanyolországból 1500 körül kiűzöttek leszármazottai évszázadokon át éltek az iszlám uralma alatt, tagadhatatlanul másodosztályú állampolgárokként, ellenben viszonylagos békességben. A hosszú dhimmi státusz egy 1871-es dekrétummal ért véget, amely őket is besorolta az algériai európai közösségbe, s francia állampolgárságot adott nekik. Az algériai zsidóság így a következő évtizedekben frankofón kultúrában élt. 

Meg kell értenünk: ezek az emberek – franciák, olaszok, spanyolok, máltaiak, zsidók – nem gyarmatosítók voltak, hanem nagyobb hazájukon belül szűkebb pátriájuknak tekintették Algériát, francia földnek. 1959-re számuk meghaladta az egymilliót, az algériai népességen belüli arányuk pedig a tíz százalékot – ami azonban korábban, a feketelábúak virágkorában, a húszas években volt már 15 százalék fölött is. Voltak azonban olyan helyek, ahol az arány sokkal kedvezőbb volt, így például a már a 17. század óta európai uralom alatt lévő Oranban minden második lakos európai volt. Közösségük soraiból kerültek ki világhírességek is, így a legtöbbünk számára ismerősen cseng Albert Camus vagy Yves St. Laurent neve. 

Az FLN vezérkara fiatalon és bilincsben: 

Ben Bella, Boudiaf, Ait Ahmed, Lacheref és Khider 1956. október 24-én

1954-ben indította meg gerillaharcát az algériai függetlenség elérését célul kitűző szervezet, a Dzsabhat al-Tahrír al-Uatáni, vagyis a Nemzeti Felszabadító Front, amelyet azonban a francia neve (Front de Liberation Nationale) nyomán leginkább FLN-ként ismerünk. Az FLN nem tett különbséget gyarmatosító és magát őshonosnak valló európaiak, zsidók, sőt a mintegy százezernyi franciabarát arab (hárki) közt sem, akik szolgálatot teljesítettek a francia hadseregben. A szervezet névlegesen 1954. november 1-jén jött létre több kisebb csoportból, és 1956-ra már csatlakozott hozzá Algéria szinte valamennyi nacionalista szervezete. Az FLN afféle ernyőszervezetként működött, akárcsak a palesztinoknál a tíz évvel később, részint erre a mintára létrehozott PFSZ, s miként a PFSZ-en belül is hamarosan lett uralkodó brigád Jasszer Arafat Fatahja képében, úgy nőtte ki magát az FLN legfontosabb csoportjává Messzali Hadzs Algériai Nemzeti Mozgalma (MNA). Utóbbi főleg algériai földön működött, míg a többiek az anyaországban fejtették ki tevékenységüket, illetőleg a szomszédos arab államokban (főleg Marokkóban) vártak bevetésre készen. Az FLN tehát épp úgy nem volt egységes szervezet, ahogyan a PFSZ sem, és köreiben már a háború alatt előfordultak hatalmi torzsalkodások.

La valise ou le cercueil 

Az FLN és a franciák rendkívül brutális háborúja 1962 márciusában ért véget, amikor is a francia kormány az éviani egyezményben lemondott a három tengerentúli megyéről – annak dacára, hogy Charles de Gaulle elnök korábban szent esküt tett: ilyesmire sohasem kerülhet sor. A magukat elárultnak érző pied-noirok és a velük szövetséges hárkik az első döbbenetből ocsúdva létrehozták az Organisation de l'Armée Secrète-et, a Titkos Hadsereg Szervezetét, ismert betűszóval az OAS-t, amely egyik fő céljául – mint azt Frederick Forsyth híres regényéből és az abból készült filmből (A Sakál napja) szinte már kívülről tudjuk – de Gaulle meggyilkolását tűzte ki. Az elnök ellen számos sikertelen merényletet követtek el. A történelem kerekét azonban ezzel már nem lehetett visszaforgatni. 

Az FLN terroristái a legborzalmasabb tömegmészárlást 1962. július 6-ról 7-re virradó éjjel követték el, amikor Oran utcáin háromezer ártatlan embert mészároltak le. A rémtettet a Marokkó felől bevetett friss erők követték el. Az exodus ezután már felgyorsult. 1962 őszére kísértetvárosokká lettek az olyan, korábban virágzó, legendás kolóniák, mint Oran, Bône vagy Sidi-Bel-Abbès.

.Az év végére 900 ezer európai és az algériai zsidók zöme távozott Algériából, mert mindenki ismerte a híres mondást: La valise ou le cercueil – Bőrönddel vagy koporsóban. A francia kormány, amely egyébként az Algériáról kiírt népszavazásból magukat az érintetteket egy tollvonással kirekesztette, ekkora menekültáradatra nem készült fel. Ők úgy gondolták, a legrosszabb esetben negyedmillióan távoznak majd Algériából.

Les pieds noirs à la mer!

A kivonulás utolsó hónapjai elfajultak. A távozásra kényszerítettek felégették ültetvényeiket, felrobbantották házaikat. A kikötőkben az autóikat gyújtották fel azok, akiknek nem engedélyezték, hogy gépkocsijukat a fedélzetre vigyék. Az államigazgatás összeomlott. Mintegy százezer feketelábú azonban még ilyen körülmények közt is ragaszkodott hazájához, ám a hatvanas-hetvenes években fokozatosan ők is kikoptak, s a nyolcvanas évekre már csak mintegy ezerötszáz feketelábú maradt Algériában.

Nem biztos, hogy ők jártak a legrosszabbul. A hazakényszerültek számos megaláztatáson mentek keresztül, sokaknak még a francia állampolgárságát sem ismerték el különféle papírok híján; a párizsi kormány csak valamikor a hetvenes években küldött delegációt Algériába a születési, házassági és halotti anyakönyvek nyomába, ezek nagy része persze megsemmisült. A franciák többsége nem is tekintette őket franciának, s Marseille-ben a kommunista dokkmunkások – pártjuk utasítására – a Les pieds noirs à la mer!, azaz Tengerbe a feketelábúakkal! feliratot festettek a raktárak falára hatalmas betűkkel. Így fogadták a menekülő honfitársaik hajóit. Ha a feketelábúak hivatalos iratot töltöttek ki, nem használhatták a 91, a 92 és a 93. számokat – a három algériai megye számát –, hanem mint külföldieknek a 99. számot kellett feltüntetniük a megfelelő rubrikában. Nem csoda, hogy sokan elhagyták az országot: a zsidók egy része Izraelbe alijázott, a franciák komoly hányada Új-Kaledóniába, Spanyolországba vagy Észak-Amerikába vándorolt ki. Franciaország a mai napig erkölcsileg adós ennek a történelmi traumának a kezelésével. Fiatal rendőrök ma is elcsodálkoznak Franciaországban, ha igazoltatáskor olyan jogosítvánnyal találkoznak, amelyet Francia-Algéria egykori megyéiben állítottak ki – ma már nem létező hivatalokban.

Algériában az FLN lett az úr, s első dolga volt, hogy betiltsa az összes egyéb pártot – ideértve a kommunista pártot is –, magán a párton belül azonban szinte rögtön felütötte a fejét a pártoskodás. Az algériai függetlenség kivívása után két fő politikai csoport állt egymással szemben: a baloldalon Ben Bella és az ő radikális szocialistái (akik sokkal inkább tekintgettek Havanna, mint Moszkva felé), a jobboldalon pedig az emigráns kormány s annak feje, a mérsékelt Ferhat Abbasz. Őt azonban nagyon hamar sikerült partvonalon kívülre tenni. A hatalmi konszolidáció során Politikai Iroda jött létre három tag: Ahmed Ben Bella, Huari Bumedien ezredes és Mohamed Kidr részvételével. 1963-ban Ben Bella lett Algéria miniszterelnöke. Az 1918-ban egy Isten háta mögötti faluban született politikusban sokan a nemzet atyját tisztelték. A második világháborúban a Szabad Franciaország soraiban harcolt, s bátorságáért kitüntették. Alapító tagja volt az FLN-nek. A franciák 1956-ban eltérítették és francia földön kényszerítették leszállásra a gépét, így 1956 és 1962 közt börtönben volt. 

Ben Bella könnyei és harcai

Ebben az időszakban az algériai átmeneti kormány helyettes miniszterelnökké választotta ugyan, de sokan úgy gondolkodtak: miután épp a felszabadító harcok javában nem vett részt, igazából a győzelem után sincs helye a politikában. Mások azt kifogásolták, hogy Ben Bella anyanyelve a francia, és az arabot csak második nyelvként tanulta, már felnőttkorában, Egyiptomban, ahová azért utazott, hogy támogatókat keressen az algériai felszabadító harcokhoz. Híres volt az erről szóló történet: amikor Nasszerrel találkozott, s az egyiptomi diktátor felszólította, hogy szóljon a népéhez, Ben Bella könnyekben tört ki, mert nem tudott arabul. Igaz ugyan, hogy a ló másik oldalára átesve később nem volt hajlandó engedélyezni, hogy a lánya franciául tanuljon, mondván: első az arab. Ben Bella, mint korának annyi kiemelkedő arab férfiúja, nasszeristának tartotta magát, és már a függetlenség kivívása előtt igen szoros kapcsolatokat épített ki Kairóval.

A tömegek azonban rajongtak érte, így a függetlenség után egyre nőtt a támogatóinak a száma is az FLN-en belül. Az 1962. szeptember 20-án rendezett választási komédia nyomán – amit kilenc napra rá az ENSZ is elismert – miniszterelnök lett, hazáját pedig október 8-án, 109. tagállamként felvették az ENSZ-be. Ben Bella kijelentette, hogy az ország a semlegesek táborát fogja erősíteni, segélyért Kennedy elnökhöz, ideológiáért viszont Castróhoz fordult. Támogatta Kuba azon követelését, hogy az Egyesült Államok számolja fel a guantánamói bázisát, hazatérve pedig vérszemet kapott, és az algériai francia támaszpontok felszámolását követelte Párizstól.

1963-ban egyedüli jelöltként elnökké választották, s már e minőségében vezette az igen költséges Homoki Háborút Marokkóval szemben. Ebben fontos szerepet játszott Havanna: ugyanis Castro sorstársnak tekintette Algériát, párhuzamosnak a két ország legutóbbi történelmét, és már 1960-ban személyesen intézkedett arról, hogy egy hajó fegyvereket vigyen az FLN lázadóinak. A kubai segítség azután sem maradt abba, hogy Algéria elnyerte a függetlenséget: 1963 októberében, amikor Algéria és Marokkó közt kitörtek az ellenségeskedések, 686 kubai kommandós érkezett Oranba szovjet tankokkal és más nehézfegyverekkel, hogy az algériai rendszert megsegítse, pedig Marokkó csak nem sokkal korábban írt alá szerződést 184 millió dollár értékben kubai cukor vásárlásáról.

Bumedien ezredes puccsa

Algéria a kubai hátszéllel megnyerte ugyan ezt a háborút, de a frissen felszabadult ország szinte azonnal belesüppedt az elkapkodott intézkedések mocsarába. Ehhez járult, hogy Ben Bella uralma egyre tekintélyelvűbb lett, arrogáns viselkedése láttán már korábbi hívei is elidegenedtek tőle. Bumedien ezredes (jobbra) 1965-ben döntött úgy, hogy átveszi a hatalmat. Ben Bella a puccs után negyed százados házi őrizetbe került, 1980-ban hagyták csak kivándorolni, ekkor a svájci Lausanne-ban telepedett le. 1990-ben visszatért hazájába, de 2003-ig csak outsider maradt a politikában, ebben az évben megválasztották viszont egy sóhivatal – az Irakkal Szembeni Agresszió Elleni Nemzetközi Kampány mozgalom – elnökévé annak kairói konferenciáján. Hírlik, hogy a kilencvenes évei felé járó politikus, a világi arab nacionalizmus utolsó dinoszaurusza újabban rájött, talán mégsem a legüdvözítőbb megoldás az egypártrendszer, és azt hangoztatja, hogy az iszlám világ militáns hangja a vallás félreértelmezéséből ered. 

Egészen más fából faragták a Ben Bellát vértelen puccsal megbuktató Bumedient, eredeti nevén Mohamed Ben Brahim Bukharubát, aki 1932-ben született a Guelma melleti Clauzelben, s a constantini Iszlám Intézetben tanult. 1955-ben csatlakozott az algériai függetlenség harcosaihoz, s ekkor tett szert nom-de-guèrre-jére is (a név – Szidi Bumedien – a nyugat-algériai Tlemcen védőszentjének neve volt; itt szolgált a későbbi elnök tisztként). 1960-tól az FLN száműzetésben lévő hadseregének vezérkari főnöke. Hatalomra jutása után két évvel már ellene kíséreltek meg puccsot; innentől vasmarokkal kormányozta Algériát, egészen az 1978-ban bekövetkezett haláláig. Ellenvéleményt nem tűrt, s az 1976-os alkotmány végleg bebetonozta az FLN „vezető szerepét” a társadalomban. Alapjában jó kapcsolatokat épített ki a kommunista rezsimekkel, 1971-ben viszont az olajipar államosításával bőszítette maga ellen az egykori gyarmattartót. A mezőgazdaságot kollektivizáltatta, s erőltetett iparosításba fogott. Az olaj különösen 1973 után hozott extraprofitot, az ország azonban csaknem kizárólag erre a szektorra támaszkodott, így a nyolcvanas években, az olajár csökkenése Algéria számára igen súlyos következményekkel járt.

Ez már azonban utóda, Chadli Bendzsedíd idején történt, aki 1929-ben született, és Ben Bellához hasonlóan a francia hadseregben kezdte pályafutását, mielőtt dezertált s átállt az FLN-hez. Az extra olajjövedelemből megindított modernizációt ő is folytatta, míg tehette, ennek eredményeképp drámaian megváltozott Algéria demográfiája, komoly urbanizációs folyamatok indultak be, a korábban 60 %-os írástudatlanságot sikerült 10 %-osra csökkenteni, az egészségügyi ellátás forradalmaként pedig családonként hét-nyolc gyermeket neveltek. Ugyanazok voltak a következmények, mint ugyanekkor Iránban: egy rendkívül egészséges korfa, rengeteg fiatallal és óriási lakáshiány. Az algériai gazdaság, miként valamennyi arab gazdaság, kizárólag arra épült, hogy a kifogyhatatlan olaj magas ára mindörökké tart. 1986-ban azonban a fekete arany hordónkénti ára harmincról tíz dollárra esett vissza, s ezzel az algériai gazdaságra akkora nyomás nehezedett, amit az már nem bírt ki.

Késői reformok, tragikus választások

1988 októberében – ez volt az algériai Fekete Október – hatalmas demonstrációkat tartottak a városokban Bendzsedíd uralma ellen, és ezeken a megmozdulásokon már fontos szerephez jutott az iszlám. A forradalmi hév a múlté volt, s a társadalom egy főbb törésvonal mentén oszlott ketté: baloldaliakra – ide tartoztak a berber nacionalista mozgalmak is – és iszlamistákra. Mindkét tábor torkig volt már az egypárti uralommal, de eközben egymást se hanyagolták el: az egyetemeken, az utcákon napirenden voltak az összecsapások. A hadsereg a tömegbe lőtt, többen életüket vesztették. A szorongatott rezsim reformokat próbált bevezetni – igencsak későn, 1989-ben, amikor az úgynevezett szocialista országok küszöbön álló összeomlása egy további fontos reláció végét jelentette algériai szempontból. Az új alkotmány szerint az FLN nem volt többé „a társadalom vezető ereje”. Az alaptörvény szocializmusról sem tett többé említést, szólási, gyülekezési és egyesülési szabadságról viszont annál inkább. 1989 végére már egy sereg párt létezett. Algériában is elérkezett a rendszerváltás ideje. Bendzsedíd fokozatosan ráállt a többpárti választások kiírására. Az eseményt nagy izgalommal várta a világ, hiszen arra számított mindenki, hogy végbemegy az arab világ első demokratikus választása és hatalomátadás. 

Mint kiderült, őrültség volt választásokat kiírni. 1991 decemberében az Iszlám Üdvfront (FIS) nyerte azokat meg. Janus-arcú mozgalom volt ez. Civilizáltabb arcát Abbászi Madani professzor, a párt elnöke személyesítette meg, a veterán függetlenségi harcos, aki az FLN-hívők felé jelentett nem elhanyagolható vonzerőt. Egyértelműen a demokrácia mellett tette le a garast, és elutasította a saría bevezetését – szemben alelnökével, a FIS másik vezéregyéniségével, Ali Belhadzzsal, az algíri imámmal és néptribunnal, aki tevékeny szerepet játszott a Fekete Október megmozdulásainak szervezésében, agresszív, radikális szónoklataival az alacsony sorban élő hallgatóság legsötétebb vágyait tüzelte fel. Már 1989 februárjában kereken megtagadta a demokráciát, mondván, minden hatalom Allahé, s a hatalom csakis a Korán útján nyilvánulhat meg, nem pedig a népfelség által, utóbbi semmi más, mint istenkáromlás. Ha pedig ez a helyzet, meg kell gyilkolni minden nem hívőt, még akkor is, ha nem csinált semmit, hiszen jó okunk van azt hinni, hogy Isten hatalmát meg kívánják szüntetni, és helyébe a maguk joghatóságát akarják állítani. A nép, amelytől Ali Belhadzs így megtagadta a döntési jogot, őrjöngve itta e hordószónok szavait. A FIS villámgyorsan messze a legnagyobb iszlamista párttá vált, főként a városokban volt népszerű, és intő jel volt, hogy 1990-ben a helyhatósági választásokat 54 %-kal nyerték meg.

Az első Öböl-háború is az Üdvfront kezére játszott. A párt még tovább radikalizálódott, s ekkor már elnöke, az öreg Abbász Madani (balra) olyan volt, mint az egyetlen igazi százdolláros bankó, amit a hamis köteg tetejére raknak, megtévesztésül. 1991 májusában általános sztrájkkal tiltakoztak az ellen, hogy a kormány – a vereségből okulva – választási földrajzzal kísérletezzen, azaz a saját érdekeinek megfelelően átrajzolja a szavazókörzetek határait. A sztrájk ugyan felemásra sikeredett, és azt pár hét múlva le is fújták, a kormány azonban elkövetett egy hibát: letartóztatta Madanit és Belhadzsot, valamint egy sor alacsonyabb rangú pártkatonát, ám magát az Üdvfrontot érintetlenül hagyta, Abdelkadir Hacsani vezetése alatt. És a párt tovább menetelt. Színleg megszabadult azoktól a Szaíd Meklúfi köré csoportosulóktól, akik ellenezték a választásokat és úgy gondolták, egyszerűen forradalmat kell kirobbantani, és december 26-án az összes szavazatok 48 %-ával megnyerték a parlamenti választások első fordulóját. Kétszázharminckét mandátumhoz jutottak, és elkerülhetetlennek látszott, hogy kormányra kerüljenek.

Junta és polgárháború

Az ekkor közbelépő hadsereg a második fordulót szerencsére törölte, lemondásra kényszerítette Bendzsedídet és betiltotta az Üdvfrontot, amelynek több ezer tagját le is fogták. Ezt követően robbant ki hírhedten véres algériai polgárháború – noha ez a címke esetünkben megtévesztő. Nem arról volt ugyanis szó, hogy „polgárok” háborúztak volna egymással, hanem arról, hogy terrorszervezetek szakmányban mészárolták a civilek tömegeit – néha olyan kegyetlenséggel, amelyhez foghatót a világ talán még sohasem tapasztalt –, illetőleg egymást. Több mint százezren vesztették életüket.

A két legfőbb terrorszervezet az Iszlám Fegyveres Mozgalom (MIA) és a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) volt. Kezdetben a rendőrség képezte fő célpontjaikat, hamarosan azonban áttértek a polgári személyekre. 1994-ben a GIA, amikor a kormány és a FIS bebörtönzött vezetősége tárgyalásokba bocsátkozott egymással, a FIS ellen is harcot kezdett, miközben a MIA és számos kisebb csoport az Üdvfronthoz hű Iszlám Megmentés Hadseregében (AIS) oldódott fel. A GIA és az AIS egyre hevesebben gyilkolták egymást, majd a GIA áttért az egyes kisvárosokban és falvakban végrehajtott tömeges mészárlásokra. Nem egy alkalommal megesett, hogy egy éjszakai portya után az adott településen senki, még a háziállatok sem élték túl a GIA látogatását. Vannak azonban bizonyos arra utaló jelek, hogy ilyen mészárlásokat egyes esetekben a katonai kormányzat is hajtott végre. 

Élő emberek feldarabolása Allah nevében

A legborzalmasabb dolgokra Algír keleti és déli külvárosaiban került sor. Az iszlám a legigazibb arcát Raíszban és Bentalhában mutatta be, ahol terhes nők hasából metszették ki a magzatot, gyermekeket élve daraboltak fel, a csecsemőket a lábuknál fogva a falhoz csapdosták, a férfiak kezét-lábát darabonként levagdosták, s egyedül a fiatal nőknek kegyelmeztek, de nekik is csak azért, hogy őket szexrabszolgaként magukkal hurcolják. Nincs kétség afelől, hogy mindezeket az embertelenségeket a GIA követte el, hiszen a terrorszervezet még el is dicsekedett a gyilkosságokkal, amelyet Allahnak hozott felajánlásoknak nevezett – ezzel gyakorlatilag visszahozva a huszadik század végén az emberáldozat intézményét az állítólag nagyon humánus és toleráns iszlám keretein belül. 

A vérfürdő 1997 táján érte el a csúcspontját, amikor újabb parlamenti választásokat tartottak, s azokon a hadsereg által támogatott, újonnan létrehozott kirakatpárt, a Nemzeti Demokratikus Gyűlés (RND) győzedelmeskedett. Az akkor már minden oldalról támadott AIS egyoldalú tűzszünetet hirdetett, a GIA azonban annál fékeveszettebben folytatta a mészárlást. Algéria 1999-ben elnökválasztást tartott, amelyen Abdelaziz Buteflika győzedelmeskedett. Egy új törvény amnesztiát adott a terroristák többségének, s ezzel sikerült is elérni az erőszak számottevő csökkenését, ami a kormány kétségtelen sikere volt. A GIA maradványait levadászták, és a terrorszervezet 2002-re gyakorlatilag megszűnt létezni. Egy szakadár csoportjuk, az Ima és Harc Szalafista Csoportja (GSPC), amely 1998-ban épp azokból a GIA-tagokból jött létre, akik helytelenítették az ártatlanok lemészárlását – főként a gyilkosságok Allahnak való felajánlásként történő bemutatását – visszautasította az amnesztiát és a mai napig folytatja a harcot. Sőt: ez az al-Kaidához és személyesen Oszama bin Ladenhez kötődő, mintegy három-ötszáz fős csoport pontosan azt műveli ma, ami ellen annak idején megalakul: civileket gyilkol. Élén 2003-ban vezetőváltás zajlott; azóta a bandát az ultraradikális Nabil Sahravi parancsnokolta, az az ember, aki elsősorban felelt azért, hogy a csoportot sikerült beterelni az al-Kaida karámjába. 

Egy arab ország, amelynek törvényesen megválasztott államfője van

Ilyen borzalmasan végződött az első arab demokratikus kísérlet; az utóbbi években megnyugtatóbb hírek érkeztek a sokat szenvedett országból, ahol 1999-ben, majd másodjára 2004-ben az FLN egy másik veteránját, Abdelaziz Buteflikát választották elnökké. A hősidőkben, a hatvanas évek elején ifjúsági és sportminiszterként működő politikus később külügyminiszterként dolgozott – az ő idején jutott Algériának komoly szerep az el nem kötelezettek mozgalmában. 1965-ben többek közt ő szervezte a Ben Bella elleni puccsot. Egészen 1979-ig irányította hazája diplomáciáját.

Elnökként a társadalmi megbékélést és a gazdasági reformokat tűzte ki célül. Utóbbi keretében nagyszabású ötéves terveket fogadtak el; a második ötéves terv például 2010 végéig egymillió új lakásegység építését, kétmillió munkahely megteremtését, az 1200 kilométeres kelet-nyugati sztráda befejezését, az algíri metróhálózat kiépítését ígérte, továbbá új repülőteret a fővárosnak, és még jó néhány ilyen hatalmas beruházást, összesen hatvanmilliárd dollár értékben. Noha szentségtörésnek számított Algériában még a gondolat is, Buteflika volt az első, aki megnyitotta a verseny előtt hazája energiaszektorát, véget vetve egy irdatlan bürokratikus óriás, a Sonatrach állami olaj- és gáztársaság sok évtizedes monopóliumának. 

Külpolitikailag nem volt ennyire sikeres az egykori külügyminiszter: kifogásolta azt a francia törvényt, amelynek értelmében a francia történelemkönyveknek pozitívan kell beállítaniuk a francia gyarmatosítás hatásait, így Algír és Párizs közt annyira jeges lett a viszony, hogy majdnem két évet csúszott a két ország közti fontos barátsági és együttműködési szerződés aláírása. Mindazonáltal szinte valamennyi arab állam közül – Tunézia és az Emirátusok mellett – talán Algéria mutatott az ezredforduló után olyan biztató jeleket, amelyekből arra lehetett következtetnünk (így, múlt időben): mégiscsak lehetséges a békés egymás mellett élés az iszlám alapokon nyugvó civilizációkkal.