A szent olaj

Izrael nincs a világ tizenkét legnagyobb olívaolaj-termelője között, amelyek a becses nedű 90 %-át állítják elő – itt találhatók ellenben a legrégibb olajfák, itt a legősibb az olajtermelés kultúrája, és a szakértők szerint a legjobb minőség is onnan származik. Ami nem meglepő: nyilván a Szentélyben sem olajbogyó-pogácsából kigyötört „Tesco value”-t használtak.

Az olaj kultikus jelentőséggel bír a júdaizmusban, nem csupán azért, mert a chanukai csoda idején az egy napra való olaj nyolc napig égett, vagy mert a Messiás felkenése ugyancsak olajjal történik majd meg (remélhetőleg mielőbb, még napjainkban). Az olaj már a héberek honfoglalása előtt az egyik legfontosabb termék lehetett Kánaánban, és az sem kizárt, hogy a pogányokat sem hagyta hidegen az olajfa látványa: nehéz elképzelni, miként lehet egy fa egyszerre fenséges és bájos.

A fa, amelyen a bogyó terem, meglehetősen különleges, hogy ne mondjuk, misztikus növény. Elképesztően szívós, jól állja a betegségeket, a szárazságot, több ezer évig is elél, ráadásul – tűzálló; tudomásom szerint az egyetlen ilyen tulajdonsággal rendelkező fafajta. Időjártával gyökérrendszere hatalmasan kiterjed, törzse pedig jellegzetesen göcsörtössé válik, valamiféle megnyugtató időtlenséget árasztva magából. Aki megállt már néhány percre valahol Izraelben, hogy a nap elől védelmet keressen egy évezredes olajfa árnyékában, az tudja, miről beszélek.

Az olajfa a zsidó Biblia, a Misna és a Talmud több pontján szerepel. A galamb olajágat hoz Noénak annak jeleként, hogy az özönvíz véget ért: „Estefelé visszatért hozzá a galamb, s íme, szájában friss olajfa-levél volt; így megtudta Noé, hogy a vizek leapadtak a földről” (Ter. 8:11) Mózes ötödik könyve „búza és árpa, szőlő, füge és gránátalma” országáról, valamint „olajfa és méz” országáról beszél (8:8), továbbá a parancsszegés esetére kilátásba helyezett büntetéseket ecsetelve ezt a kijelentést teszi: „Lesznek olajfáid egész határodban, de olajjal nem kened magadat, mert az olajfa lehullatja bogyóit” (28:40). A Bírák könyve egy példázatot hoz, amelyben a fák összegyűlnek, hogy királyt válasszanak maguknak, és elsőként az olajfát tennék meg közfelkiáltással uralkodónak, „aki” visszautasítja a megtiszteltetést. Olajfát annak kiemelkedő gazdasági fontossága miatt kivágni nem szabad; a Talmudban rabbi Méir még a gyümölcsöt nem hozó, kiszáradt olajfa kivágását is megtiltja (Kiláim 6, 5 – vonatkozik ez természetesen az ültetvényen növő fákra; a vad olajfát rendszeresen használták építkezéshez).

A világ legrégibb, olajtermelésről tanúskodó lelete öt-hatezer éves. Haifán, a Kármel-hegy lábánál került elő az agyagrétegbe vájt medence, ahol olajbogyó-magokat és más szerves maradványokat leltek: már abban az időben a tradicionális olajfejtési módszerrel, a semen ráhuccal állították elő az aranyló folyadékot. Az olajütőben előre-hátra görgetett, malomkőre emlékeztető készséggel préselték ki a nedűből a bogyókat. A különféle mechanikus présszerkezetek csak kétezer-hétszáz évvel ezelőtt jelentek meg a Szentföldön, ahol az olajtermelés központja Júdea és Somron volt; itt több száz olajütőt tártak fel, míg Galileában csak néhány tucatot. A terméket a főzésen kívül rengeteg mindenhez használták: ezzel világítottak, gyógyítottak (koleszterincsökkentő és rákmegelőző hatással bír), ebből készítettek kozmetikumokat, afrodiziákumként szedték (E–vitamin-tartalma miatt) és természetesen a mindenkori főpapokat és királyokat is olajjal kenték fel beiktatásukkor.

A mennyiségi olajtermelés korszaka csak jóval Izrael bukása után köszöntött e területre, a Kelet-Római Birodalom, azaz Bizánc uralma idején, a negyedik-ötödik században. A termelés a Hermontól egészen a Gázai-övezetig terjedt. Ekkor már nem létezett a Templom, és nyoma veszett annak a legendás olajnak is, amelyet Mózes ideje óta őrizgettek az egymást követő főpapok. A hagyomány szerint ugyanis a majdan eljövő Messiás felkenéséhez nem használható akármilyen olaj, hanem csak az, amelyet a Szentély katakombáiban őriztek (és ami egyesek szerint talán a mai napig ott van valahol mélyen a földben).

Az államiság szünetelésének évszázadaiban a Szentföldön megkapaszkodott maradék zsidó őslakosság mindig is foglalkozott olajbogyó-termesztéssel, és a hagyományt a tizenkilencedik században hazaszállingózó első chálucok is folytatták: az olívaolaj mit sem veszített gazdasági és kultikus fontosságából Salamon és Dávid király ideje óta, sőt, egyfajta folytatólagosság jelképe lett. A huszadik században egyre-másra találták ki a gyorsító technikákat, eljárásokat, Erec Jiszráélben azonban minden magára valamit is adó termelő megmaradt az ősi hidegen sajtolási technikánál, amivel kristálytiszta, „extra szűz” olívaolaj állítható elő. Az olaj attól „ extra szűz”, hogy nem rontják meg préselésgyorsító hőkezeléssel, vegyszerekkel, és első osztályú bogyóból ütik. A simán csak szűz olajat gyengébb minőségű bogyóból nyerik; a jelző nélküli olaj, az úgynevezett pomace, a hátramaradt bogyómaradványokból készül, Izraelben nem is lehet olívaolaj néven forgalmazni.

Az izraeli olívaolaj tulajdonságai közül csak egy nem kedvező, és ez az ára. Egy tel-avivi szupermarketbe belépve három-négyezer forint alatti összegben aligha találunk olívaolajat. Többe kerül, mint az olasz. Ennek oka az alacsony termelékenység és a minőségi termék. Minőséget tömegben nem lehet csinálni; amiből sok van, az óhatatlanul gyenge minőségű lesz. Szemben a spanyolok hat- vagy az olaszok hárommillió tonnás évi termelésével, a zsidó állam mintegy 15 ezer tonnát termel évente, igaz, ez csúcsminőség, a nagy része ráadásul bioolaj. Az izraeli „olajosok” szívesen hasonlítják terméküket a kubai szivarhoz, mondván: igaz, hogy a kubai szivar világpiaci részesedése ezrelékekben sem mutatható ki, de ahhoz fogható minőséget sem tud senki más produkálni, és akkora a kereslet, hogy Kuba gyakran ki sem tudja elégíteni az igényeket. Hasonló a helyzet az izraeli olívaolajjal (balra: a tel-avivi Kármel piac bogyókínálatának egy töredéke).

***

Az iparágnak már régóta van múzeuma is, éspedig Haifán – ahol a világ legrégebbi olajütőjére bukkantak –, a Semen (Olaj) gyár területén. A Sement Mose Wilbushevitz és társai alapították 1920-ban, s Londonban jegyezték be; előfutára, az Átid (Jövő) volt a modernkori Erec Jiszráélben elsőként, 1906-ban megalapított olívaolaj-üzeme. Az Átid több okból nem volt sikeres; tervek születtek arra, hogy Készárián létrehozzák a második üzemet, ezt azonban a területet időközben uralmuk alá vonó britek nem engedélyezték. 1922-ben Mose Wilbushevitz fivérei, Náchum és Gedáljá újabb helyszínen kezdtek gondolkodni; Herbert Samuel brit főbiztos (aki maga is zsidó volt, és az Erec Jiszráél-i zsidókra rokonszenvvel tekintett) 1924-ben avatta fel erőfeszítéseik gyümölcsét, az Ország első igazán modern olajgyárát, a Sement, ami már egy sor szappant és krémet is gyártott, 1945-re ötszáz főt foglalkoztatott és a világ nyolcvan országába exportált. Mose volt az, aki föltalálta a margarint; az Unilever később az ő technológiáját alkalmazta világszerte a vajpótló előállításához.

A múzeum abban az épületben kapott helyet, ami az 1924. évi nyitáskor a fő gyáregység volt – ma eltörpül a körülötte tornyosuló ipari létesítményekhez képest. Sok minden megváltozott: a Semen még mindig gyárt olajat, ámbár most már nem olajbogyóból, hanem napraforgóból és kukoricából, de termékei közt tisztasági szereket is találunk. Az 1984-ben megnyitott múzeum azonban tökéletesen bemutatja, miként vált valóra egy cionista álom. Aki Haifán jár, annak érdemes útba ejtenie a Tovim és az Átid utcák kereszteződését reggel 9 és délután 2 között (3-kor zárnak), és leszurkolni a 12 sekeles (kb. 800 forint) belépőt.