Egy olá chádásá naplója (4)

Emléknapok

Jó ideje nem írtam már egy sort sem. Volt rá okom. Sűrű napokat élünk mostanság. Mélyeket, elgondolkodtatóakat.

Már az elmúlt hét is megszakította az eddigi lüktető, önfeledt, nyüzsgő-zsongó hetek-hónapok hangulatát, amivel eddig kényeztetett Izrael, hogy helyet adjon annak, ami nem könnyű, de amire időnként nagy szükség van: megtorpanásra, cseppnyi csendre.

Arra a csendre, ami kívül és belül is ott van, nem némaság, csak épp befelé figyelés, no meg egymásra is… egymás sorsára, ami egyben nagyon is a miénk.

Egy hete szólalt meg először a sziréna, éles hangjával beterítve az egész országot. Az a sziréna, amire leginkább nagyszüleink, szüleink emlékezhetnek, amely mindig valami rosszat jelentett, futást, félelmet, robbanást. Háborút.

Itt Izraelben még mást is jelent, az emlékezést. Emlékezést a Holokauszt-áldozatokra, a hősökre, az országért meghalt katonákra.

Ma szerencsére itt olyan világot élünk, hogy nem kell minden nap rettegve hallgatni a szirénát, de sok ember halt meg ezért…és túl sok ember halt meg értelmetlenül, régvolt, néhol még ma is fel-feltámadó gyűlölet-ideológiák miatt. Túl sokan ahhoz, hogy ezen túllépve éljünk itt békésen, önfeledten, jólétben, úgy, hogy ne álljunk meg néha elgondolkodni és emlékezni.

Ezek a hetek erről szólnak.

Az elmúlt héten, egy napfényes, tavaszi délelőtt tíz órakor megszólalt a sziréna, hogy megálljon az élet egy kicsit, abbamaradt a munka, a tanulás, megállt a forgalom, …a buszon, a kávéházban mindig oly jellemző zsongás helyét átvette a kísérteties szirénahang és mindenki csak állt, lehajtott fejjel mozdulatlanul. Ez volt a holokauszt emléknapja.

Azt hiszem mindenkinek volt kire gondolnia, itt talán nincs is család, akit ne érintett volna valamilyen formában mindez.

Mint ahogy mindenkit érint azoknak a hiánya is, akik azért nem lehetnek most itt velünk, mert sok áldozatot követel ez a kis föld. Nem is csak a földdarabka a lábunk alatt, hanem hogy itt legyen, lehessen saját országa ennek a közösségnek, ahol emelt fővel vállalhatja önmagát. Ezért szólalt meg újra, ezen a héten is a sziréna, azokért, akik meghaltak, hogy mi itt élhessünk.

Vasárnap este nyolckor és hétfőn délelőtt tizenegykor.

Bevallom, nagyon megrázó volt ezt először átélni, ahogy a mindent átható szirénaszóban álltunk az iskola nagytermében, együtt, mindannyian, mindenki hófehérben.

Nagy, hullámzó, fehér tömeg, amiben szinte nem is látszanak egyenként az emberek, csak egy különös fehér massza, nem ő vagy én, hanem mi. Mi, hófehér emberek, mi buszon, utcán, közösen emlékezők, mi egy szál gyertyával, egy fakuló fényképpel elbújva siratók, mi már nem itt lévők, mi még meg sem születettek.

Mi. Valahol itt a lényeg, azt hiszem.

Függetlenség Napja

Az elmúlt hetek befelé figyelése, a magányos, könnyes, aprócska gyertyalángok után újra napfény kell, fellélegezni, visszatérni a hétköznapok ritmusába… Megtörni a csendet, sőt kiabálni, beleüvölteni a világba, hogy élni szép!

Nem felejteni, csak élni az ajándékkal, amit kaptunk, hogy van helyünk a világban, süt ránk a nap, élhetünk, itt élhetünk, jól élhetünk.

Ahogy feljöttek az első csillagok az utolsó emléknap végeztével, mintegy feloldásképpen, az élet ünnepeként vette kezdetét a Függetlenség Napja, Izrael Állam kikiáltásának és létezésének az ünnepe.

Megteltek a terek, elszánt gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) seregei vívták fehér küzdelmeiket bokáig gázolva a flakonos műhabban, ami ki tudja miért, az ünnep elengedhetetlen kellékévé nőtte ki magát.

Az én Kisemberem is lelkesen elviharzott parkiránt (természetesen az izraeli beilleszkedése érdekében habpalackkal felszerelkezve) hogy barátaival osztozhasson a tűzijátékos nagy napon (no meg a több köbméternyi habon).

Mi most nem tartottunk vele, egyrészt azért, mert ez volt az ő első önálló, estébe nyúló bulija, ahová már nagyfiú-mivoltát bizonyítandó egyedül mehetett. Részben pedig valami megérzés azt súgta, hogy ez a hab-party inkább az ő világa, a maga fehér, nyúlós, tocsogós valójában… Mint később Juli barátnőm tanulságos történetéből kiderült, nem is volt olyan rossz ez a megérzés. Történt ugyanis, hogy ugyanezen szép estén Juli méltó öltözetben nekivágott a belvárosi bulik egyikének, amikor is az áldozatra leső gyermekkorúak tömege kiszúrta a helyi ünnepi viszonyokban még járatlan olát, aki makulátlan, mondhatni szöszmentes fekete ruhában merészkedett közéjük, és utcahossziglan üldözték csőre töltött hab-palackokkal. Tehát újabb adalék az izraeli élet megértéséhez: ha bizonyos napokon látunk felnőtteket teljes gőzzel iszkolni nyomukban elszántan visongó gyermekek csapataival, ne rendőrért kiáltsunk, hanem értően bólogassunk: aha…. Aztán persze fussunk mi is :) …!

Reggelre azután eltakaritották a futóverseny nyomait és jöhetett a második felvonás…

Amelynek neve: ünnepi piknik.

Szerencsére mifelénk olyan jóvágású, családias (közismertebb nevén: külvárosi) hangulat uralkodik, hogy minden ünnep hatványozódik hangulatát tekintve, lévén, hogy a zsebkendőnyi kis kertek megtelnek a szűkebb-bővebb családtagokkal. Ismerve az izraeli családonkénti gyerekszámot (sok), ebből lehet következtetni a nagynéni / nagybácsi / unokatestvér létszámra is, vagyis általában a szűk család is csak cipőskanállal préselhető be a (nagyvonalúan) kertnek nevezett objektumba. Továbbá szükséges még grillsütő, rengeteg füsttel, önzetlenségből, had élvezze a szomszéd is a bulihangulatot, legalább igy :). Ha nincs kert, ugyanez a legközelebbi parkban értendő, nagybácsistól, grillsütőstől, kertibútorostul. Akárcsak szombatonként, csak most zászlókkal körítve.

Mivel nem csak Kisember szeretne beilleszkedni az ünnepi szokásokat tekintve (is), hanem mindannyian, összehívtuk hát helyi viszonyokhoz mérten kis családunkat, némi baráti körítéssel (majdnem tíz fő, a macskát is beleszámítva) egy kis kerti partira. Még flakonos habot is beszereztünk, igaz, hogy a másik, ehető fajtából (a kávéhoz)… de az mindegy, lényeg hogy fújni lehet.

A szemem sarkából láttam, hogy Emberem előző este lelkiismeretesen tanulmányozta a faszén hatásos (de nem tömeggyilkos) begyújtási módozatait az internetes fórumokon, és mint igazi izraeli családfő másnapra profi módon ontotta a sült hússzeleteket, bár az itt kötelező füstgomolyag és égetthús-szag nélkül, aminek azért – beilleszkedés ide vagy oda – titkon nagyon örültünk. Rettentően jól sikerült minden, a pálmafát sem gyújtottuk fel, és mivel a kerttel nem rendelkező felső szomszédokat sem füstöltük ki, továbbra is bízhatunk benne, hogy a „kedves szomszéd” kategóriából sem golyóztuk ki magunkat :) .

Így ért véget hát ez az emlékezős, kicsit szomorkodós, azután újra nevetős két hét, akarva-akaratlanul végigvezetve minket az összes valóságán ennek a kis országnak, amely valamiféle speciális egyvelege tragédiáknak és életigenlésnek, mindig jelen lévő múltnak és múltból táplálkozó, de jövőbe néző jelennek. Mindez úgy összegyúrva, mint egy igazi, gyerekkorunkbéli hógolyó, az a kemény fajta, amiben sok munka van és ami nem hullik porrá, ha eldobjuk, hanem elgurul és ahelyett, hogy elfogyna, inkább összegyűjt minden más havat is, ami az útjába kerül… végül nagy lesz, erős és kerek.

Valahogy ilyen ez is, csak itt persze nincs hó… de azért érted, mire gondolok, ugye?

Örömtüzek éjszakája

Ha nem koncentrál erősen az ember(lánya) és nem kezdi minden reggelét a naptár vizuális fixációjával, hirtelen arra lesz figyelmes, hogy uppsz, megint egy ünnep! Persze, a sok emléknap között már fel se tűnt, hogy az ómerszámlálás kvázi félútjához értünk, és ez persze azt is jelenti, hogy a Lag BaOmer már itt kopogtat az ajtón, bebocsátást kérve örömtüzestül, iskolaszünetestül. Nem véletlen, hogy ünnepekre kattant gyermekeink egyik kedvenc ünnepnapja, hiszen nemcsak kiélhetik összes piromán (és iskolakerülő) hajlamukat, de egyenesen fel is szólíttatnak erre, általunk, egyébként mindenféle gyújtogatástól elzárkózó felnőttek által.

Tehát adott volt egy szombat, amely amúgy is köztudottan a hét legkellemesebb napja, majd rögvest a kimenetele után már jött is a nyomában Lag Baomer, amely életbe léptette az ifjúság előre egyeztetett haditervét, ami röviden igy foglalható össze: összegyűjteni minden mozdithatót (és szétszerelni minden nem mozgatható méretűt) az alábbi kritériumok alapján:

1. Fából legyen, lehetőleg nem tizcentis lakkréteggel bevonva (végül is a cél nem Tel-Aviv teljes lakosságának maró füstbe burkolása :) )

2. az utcára legyen kirakva (mint hulladék!)

3. Ebből következően buszmegálló padja és szomszéd ház pálmafája kizárva!!!

Az amúgy is tettre kész és finoman fogalmazva is állandó mozgásban lévő ifjúság olyan szervezett és kiválóan összehangolt műveletként vitte véghez a fentieket, hogy nem győztem csodálni őket a szobából fülelve, ahogy nagy zörgés közepette kitartóan és emberfeletti energiákat kifejtve cipekedtek órákon át… és még mondja valaki, milyen ellustult ez a nemzedék!?

Mindjárt érthető mért követték csillogó és büszke felnőtt-pillantások a hihetetlen ricsajt, no meg miért teltek meg a kertkapuk sertepertélő (és felettébb kíváncsi) felnőttekkel. Ifjaink szemlélésébe persze túlélőösztön is vegyült, ami az értékes pálmák állandó (és jól álcázott) szemmel tartásában és az egyre növekvő farakások és házaink (kocsijaink) közötti távolság folyamatos méricskélésében mutatkozott meg. Mert mi (felnőttek) már csak ilyenek vagyunk…

Nyolc körül azután egyre másra lobbantak fel az öröm tüzei, és elégedett, no meg kissé elcsigázott ifjaink megbabonázva nézték a hatalmas máglyákat. Utódunk az iskola melletti téren ünnepelt osztálytársaival, két további gyerekcsoporttal osztozva a területen (és persze versenyezve a tüzek méretét tekintve). Szerencsére az iskola tanárai közül is ellátogattak páran a jeles eseményre (véletlenül épp arra volt dolguk :) !) és egy mentő is ácsorgott diszkréten a tér sarkán, így nem volt para, mehetett utód éjszakázni a többiekkel. Néhány szülő is arra járt, és mert mi szülők, esténként grillsütővel a hónunk alatt és több kilónyi édességgel a zsebeinkben szoktunk sétálni a suli melletti téren, nem is volt meglepő, hogy a piromán szeánsz piknikbe torkollott.

Kezdem sejteni, hogy itt Izraelben minden út (Róma helyett) egy grillsütőhöz, avagy piknikhez vezet… és jól is van ez így, örülni kell az életnek, a gyerekeinknek, egymásnak.

Pont erről szól a zsidó ünnepek modern, mai izraeli átirata, kinek vallásról, kinek tradícióról, kinek az életről. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk és van minek örülnünk. Kellhet-e ennél több?

Röpke számvetés

Szinte észre sem vettük, és az első fél év úgy tovareppent, ahogy tavasszal a kismadár száll ágról ágra, lakmározva a természet (és az ember) adta finomságokból… így csipegettük fel mi is Izrael és az izraeliek által elénk varázsolt csemegéket, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk egy napfényes őszi délután… azóta eltelt a tél, a tavasz is lassan mögöttünk már, a csodák pedig nem szűnnek, sőt, mintha gyarapodnának, ahogy egyre jobban részévé válunk Izraelnek, úgy tárja elénk újabb és újabb kincseit.

Eltelt az első fél év és az ember óhatatlanul számvetést készít, ha (fél)évfordulóhoz érkezik, megtettem én is.

Fél éve megjöttünk néhány bőrönddel, amiről úgy hittük, nélkülözhetetlen az új élethez. Talán néhány dologról bizonyosodott be, hogy tényleg igy van, a többi azóta többszörösen lecserélődött, más ruhatípusok, más lakásfelszerelés szükséges itt, mint amit Magyarországon megszoktunk, mindenünket olcsón és jó minőségben szereztük be, kár volt tartani az új életkezdéssel járó anyagi terhektől. Főleg, mert a nagyobb értékű tárgyakat nem kellett (sok) pénzért megvenni, a bútorok itt Tel-Avivban „cirkulálnak”, a lakásfelújításkor kirakott szépséges asztalkák és csillárok hamar másik gazdára lelnek, amely újdonsült gazda az új szerzemény helyett a másikat (a meguntat) indítja útjára, a kapuja elé téve, hogy másnak is meglegyen az öröme. Ez a folytonos körforgás az európai kukázástól eltérően nem a szegénységről szól, hanem az adok-kapok elvről, és az ésszerűségről. Emellett sok mindent kaptunk, ahogy majd mi is adhatunk az utánunk érkezőknek.

Így lett egy igazán szépen berendezett kis bérlakásunk már az első hónapban, azóta a kopár betonudvarunk is mediterrán kertecskévé változott. Most, ahogy Sávuot után pár nappal e sorokat írom, a fotelből a zöldellő kertet látom, a teljes fal szélességében elhúzott ablaktáblák már egész nap beengedik a fényt, az ágyunk az ablak mellett, hogy minden reggel a kert látványa legyen az első…

Emberem már a megérkezésünk utáni héten talált munkát, a jó szakmai tudást itt nagyon megbecsülik, főként a gyakorlati szakmákban, és ez a megbecsülés anyagiakban is megmutatkozik. Az első időszakban éppen annyit keresett, hogy a lakást és a megélhetést kifizethessük, minden külső segítség nélkül, két hónapja pedig egy új munkahelyen már helyi viszonylatban is egész jónak számító fizetést kap, magas minőségű, de továbbra is kétkezi, alkotó munkáért. Már az első félév ajándéka, hogy szerényen, de jól élhetünk.

Lassan eltelik az első tanév, amit Emberke már itt, Izraelben élt meg. Kezdi elfelejteni, hogy valaha rettegett az iskolától, gyűjti a jobbnál jobb dolgozatokat, no és persze az új barátokat. Nem úgy tűnik, mintha bárkit is zavarna, hogy vele először angolul, illetve kézzel-lábbal kellett társalogni, az első pillanattól bevették a játékokba, a bevándorló itt nem különleges látványosság, mindennapi része az izraeli létnek. Lassan héberül is szót ért a többiekkel, ahogy én is szót értek a tanárokkal… az ofő (aki ízig-vérig pedagógus, méghozzá a legjobb fajtából) beszélgetésnek álcázva mindig leteszteli, mennyit tanultam a suliban… Jofi! – mondogatja, és én olyankor tudom, hogy velem is elégedett . No meg szót értek a zöldségessel, az emberekkel a buszon, ahogy azt megálmodtam…

Eltelt az első fél év és ebből négy és fél hónapja tart az intenzív nyelvtanfolyam, még pár hét és vége. Nem gondoltam volna, hogy ilyen töményen be lehet fogadni egy új nyelvet, amely ráadásul annyira különbözik minden mástól, amit addig tanultam. A legnagyobb élmény, hogy kezdek ráérezni a héber logikájára, néha már magamtól is rájövök szavakra, és főleg már nem vagyok süketnéma az utcán, értem ami körülöttem zajlik, el tudom mondani a véleményem (ha már nagyon kikívánkozik) és egy pár mondatnyi héber után már közülünk valóként néznek rám az izraeliek is… hiszen más sem beszél tökéletesen; akivel próbálom magam megértetni, talán maga is csak egy-két évvel ezelőtt érkezett, de azért van egy közös titkunk: a jól-rosszul ragozott és egyeztetett kis héber mondataink.

Eltelt az első fél év, és akadt ezalatt persze negatívum is, bár nem tul sok. Mondjuk a helyi postát sorolhatnám ide, ahol a „tékitizi” speciális értelmezéséből kiindulva nem is értik, hogy miért gond nekem, ha a várva-várt csomagot visszaküldik Pestre, mert a postás nem tartotta olyan fontosnak, hogy az értesítőt bedobja (ahogy a leveleket sem szokta, ezért időnként Emberke szedi össze lábnyomosan a járdáról)… Majd többszörös és hosszas elbeszélgetés után a postáskisasszony ígérete szerint ott egy értesítő a postaládában, de a postán nem is hallottak nekünk szánt csomagról… Ezek után már csak a család két erősebb idegzetű férfitagja jár postára, mert engem elfogott a félelem, hogy ennyi nyugodt és stresszmentes hónap után kissé túlzottan is kisimult idegrendszerem nem lesz képes további postai stressz befogadására…

Persze, ha őszinte akarok lenni, az is eszembe jut ilyenkor, adassék meg nekünk, és minden izraelinek, hogy ez legyen a legnagyobb baj az életünkben, és ahányszor ránézek a lábnyomos Nők Lapjára, inkább boldogság fog el, a lábnyomok azt jelentik: minden rendben van, ha a semmiségekre is van idő…

Mire eltelt az első fél év, mindannyian „megfertőződtünk” a helyi szokásokkal… vegyük például a sok gyereket. A hébertanfolyamon nem én vagyok az első (sem az utolsó) olá, aki már az első hónapokban szert tesz a másállapotra, mert valahogy ez a sok szép család, a rengeteg boldog kisgyerek látványa (és nem utolsó sorban az ideális körülmények!) igen inspirálóan hatnak a családtervezésre. De az is lehet, hogy ez nem csupán a mi elhatározásunk, benne van itt a sok gyerek utáni vágy minden sábáti kalácsban, talán még a Jordán vize is ezt hordozza (akármennyire is megszűrve isszuk)… Belesimultunk a helyi klisékbe, ami közel sem afféle negatív belenyugvás, hiszen itt (szerintem) jók ezek a bizonyos klisék… szép kis család, apu dolgozik, elégedett ember, mert megbecsült munkával eltartja a családját, szabadidejében horgászni jár, és szép kirándulásokat, utazásokat tervez …klassz nagy gyerek, sok baráttal, izgalmas, önálló élettel, sikerélményekkel és biztató jövővel… kicsi (még anyuval egybecsomagolt) gyerek, akit főállású anyuka nevel majd a következő években, anyagi és társadalmi biztonságban, nagy parkok, sok kisgyerek és barátok izgalmas társaságában egy gyerek- és ember(!)centrikus országban. Izgalmas kihívások, minőségi szabadidő és tanulás lehetőségével. Nem rossz, igaz? Nekünk ezt (is) adja Izrael. Csoda, hogy így ragaszkodunk hozzá?

Eltelt az első fél év és néha magam is elcsodálkozom, mennyire jól sikerültek az első lépések, alig fél év alatt úgy élünk, élhetünk mint akik régóta izraeliek, este mi is a helyi híradóra tapadunk, drukkolunk az új megasztároknak, péntekenként magától értetődően megvesszük a sábáti kalácsot, és már el sem tudom képzelni, hogy ne harmincféle színű és méretű paprikából válogathassak a kedvenc zöldségesemnél. No és hogy ne beszélgessek pár szót a buszvezetővel??? A zöldséges ne kérdezze meg, hogy vagyok, ne vegye ki a teli szatyrot a kezemből, míg válogatok??? Ne emlékezzen rám az egészségbiztosítós ügyintéző egy hónappal azelőttről, és ne mindig ugyanaz a mosolygós hölgy intézze a banki ügyeimet, konstatálva, hogy egyre jobban megértjük egymást…?

Eltelt az első fél év és nem kérdés, hogy a második is gyönyörű lesz, már nincsenek kételyeink, bár őszintén szólva eddig sem igen voltak.

Már nem vagyunk kívülállók és talán nem is voltunk soha, ki tudja?

Talán már én magam sem értem, miért nem voltunk itt mindig is…

Babavárás izraeli módra

Nemrégiben eljött hát a várva-várt pillanat, amikor a teszt két csíkja tudatta velünk, hogy Izrael földjén újabb kis család gyarapodik újabb kis emberrel. Ami itt persze teljesen mindennapi dolog, csak hogy most rólunk van szó, a mi kis családunkról, ami persze az örömmámor után mindjárt egy sor igen speciális következmény lavináját indította el.

Először is, a babavárás és szülés még magyarul is igen izgalmas kihívás volt jó egy évtizeddel ezelőtt, most pedig itt állunk némileg lukacsos hébertudással…ami még véletlenül sem tartalmazza a szüléssel és babázással kapcsolatos szakszavakat, persze. No és emellett megint csak jó évtizednyi űrrel a speciális ismereteinket tekintve. Ugyanis ennyi idő alatt nem csak a számítástechnika mutatott be bravúros fejlődést, hanem az egészségügy is. Persze már ahol … Mondanom sem kell, hogy az én magyarországi „rutinom” semmilyen támpontot nem ad az izraeli új évezredbeli kismamaellátáshoz, illetve nagyon keveset.

Szerencse, hogy a gyerekek több ezer évre visszamenőleg mindig is tudták, hogy kell megszületniük, no de addig van még pár hónap, pár vizsgálatokkal, laboratóriumokkal, kórházi- és egészségbiztosítási ügyintézéssel megtűzdelt hosszú hónap.

Nem túl hosszas tépelődés után elhatározásra jutottam és megrohamoztam az egészségbiztosítómat, hogy a jó tanácsokat megfogadva általános alapbiztosításomat a legmagasabb szintű „aranykártyásra” cseréljem (a fokozatok mind a négy biztosítótársaságnál másképp vannak), amelynek havidíja közel sem luxuskiadás, oléként az első évben ingyenes az alapbiztosítás, ez a legmagasabb fokozat (olé státusztól függetlenül) nem egészen ötezer forint (az én korosztályomnak), amiért cserébe számos extra kiadást fedez a biztosító. Persze számosat nem. Mert úgy tudom ez egy magáncégekből álló rendszer, ami valódi gazdasági alapon működik (MŰKÖDIK!), és mindkét féltől ésszerű mértékű hozzájárulást, kompromisszumot kíván. Cserébe a rendszernek gazdasági működőképesség, nekem garantáltan minőségi ellátás jut…Nekem tetszik.

Miután az anyagiakat elrendeztük, további munkára fogtam az ügyintézőt, hátha tud ajánlani magyar származású, de leginkább magyarul beszélő orvost. Tudott is, egy nyomtatott oldalnyit, csakhogy pont nőgyógyász nem volt köztük egyetlen egy sem. Mivel fül-orr-gégészre nem volt szükségem, beláttam, hogy második lépésként a helyi (immár akármilyen nyelvű, de azért leginkább héberül beszélő) orvosok listája a megoldás. A listáról azután kiválasztottam a közeli főutcán lévő három könnyen megtalálható címet, végigjártam azokat és végül megérzésre hagyatkozva választottam. Az ilyesmi be szokott válni, most is így lett…

A doki nagyon kedves, türelmes, nem szaladt el sikítva, amikor rögtön első alkalommal kiteregettem kártyáimat, miszerint alig beszélek héberül, és fogalmam sincs, most mit kellene tennem. Persze az új állampolgároknál is tapasztalható kismamalétszámból kikövetkeztethető, hogy láthatott már hozzám hasonló olá-kismamát. Megtisztelt azzal, hogy nem váltott angolra (amúgy sem tudom az orvosi szakszavakat angolul), hanem rutinosan (és kedvesen) lelassította a mondanivalóját és hozzáfogott az adminisztrációhoz.

Itt most ne hosszas adatfelvételre gondoljunk, sürgölődő asszisztenssel, dehogy! Elkérte a mágneskártyámat (a tb-kártya elektronikus adatbázisként működő változata), lehúzta egy bankkártya-leolvasóra hasonlító készüléken… és ennyi. Adataim a képernyőn, számla a biztosítóhoz elküldve.

További kettő perc múlva a rendelő ultrahangos képernyőjén már láthattam is utódot, kicsi fekete alapon fehér pettynek álcázva. Kol beszéder, már kezemben is a laborbeutaló, találkozunk két hét múlva. Az egész nem volt negyed óra, mégis úgy éreztem, hogy minden oké, jó kezekben vagyok.

A laborban sem volt sok kecmec, még alaposan körbenézni sem volt időm, már túl is lettem az egészen. A vizsgálatok felét egy másik (spec.) laborban csinálják, időpontot kell kérni… tanácstalanságomat látva az asszisztens már ki is vette kezemből a papírt és felhívta helyettem az adott labort (aminek címét és telefonszámát szintén ő kereste ki), kért nekem időpontot, elmagyarázta, mikor, hová kell menni. Az eredmények pár nap alatt készen lesznek, interneten nézhetem meg a biztosítótól kapott kóddal, a dokim is hozzáfér, de a várakozóban elhelyezett automata a kártyámat leolvasva ki is nyomtatja nekem, ha akarom. Zeu. Ennyi. Minőség, emberség.

A rendszer működik (nem is akárhogyan!) a férjemnek, a nagyfiamnak, a kis megszületendőnek és nekem is megvan benne a helyünk. Amolyan jóféle kis fogaskerekek lettünk itt mindannyian, értünk (is) és tőlünk (is) működik a nagy egész.

Mindent összevetve nem lehetett nem észrevenni, hogy itt a babavárást is úgy kezelik, mint az olékat, semmi extra, mindennapos ügy. Az élet legtermészetesebb dolga. Na jó, ez megnyugtató, végül is itt mindenkinek van három-négy vagy akár több gyereke. Az átlagos izraeli anyu kézen fogva vezet egy kisgyereket, tol a babakocsiban is egyet (vagy kettőt… döbbenetesen sok itt az ikerbaba!), miközben a következő már a pocakban lakik. Ők nem csinálnak nagy ügyet belőle. Csak örülnek és kész. Akkor meg én mit izguljak?

Előző rész / Első rész