Már a név sem egyértelmű. Egy forrás szerint Fejga Chájimova Rojtblat-Kaplannak hívták, más szerint Rojtblatnak, hanem Rojtmannak. 1890. február 10-én született az ukrajnai Volhíniában, egy tanító gyermekeként. Úgy tudni, apja oktatta, iskolába soha nem járt. Hét testvére volt, három lány, négy fiú; valamennyi tanult valamilyen szakmát, csak ő nem. Tizenöt éves korában került kapcsolatba az anarchista mozgalommal, ahol a Dora fedőnevet kapta, de voltak elvtársak, akik Fanninak becézték. Ezért ismeri a történelem Lenin merénylőjét Dora Kaplan vagy Fanni Kaplan néven a mai napig. Az anarchizmus fénykorát élte a huszadik század elején; a minden bizonnyal bomlott lelkivilágú tinédzser tevőlegesen részt vett egy pokolgépes robbantásban Kijevben, s időlegesen megvakult. Rögtönítélő bíróság elé hurcolták, halálra ítélték, de kegyelmet kapott, s így a Katorgára (a Gulág cári megfelelője) került: előbb a Málcev börtönben raboskodott, ahol rendszeresen nyírfabottal ütlegelték a lemeztelenített elítélteket, majd a Bajkálon túli Nercsinszk egyik börtöntáborába, Akatujba vitték át. (A legdurvább lágerek egyike volt; 1888-ban nyitották meg ezt az ólombányát, eredetileg köztörvényeseknek, de két év múlva, a Kara láger bezárásakor ide hozták át a politikaiak nagy részét. Kaplannak egyes források szerint nem a robbantásban, hanem itt szenvedett súlyos sérülést a látása). Családjának 1911-ben lett elege Oroszországból, és –a fekete bárányt hátrahagyva – testületileg kivándorolt Amerikába. Nem nehéz elképzelni, milyen hatással lehetett Dora Kaplan lelkiállapotára, amikor ezt a hírt megtudta.
A polgári forradalom után, 1917. március 3-án szabadult amnesztiával, egy darabig Csitában és Moszkvában lakott, majd – még annak az évnek a nyarán – a krími Jevpatoriában kezelték egy külön a volt politikai foglyok számára létrehozott szanatóriumban. 1917 októbere, a bolsevik államcsíny időszaka Harkovban találta, ahová szemműtétre utazott; ezután ismét a Krímben, Szimferopolban lábadozott. Az elszenvedett tizenegy évi pokolból azonban semmiféle szanatóriumban nem lehetett kigyógyulni. Kaplan fejfájásai állandósultak, és időnként visszatért vaksága is. Egyes adatok szerint a Krímben ismerkedett meg Lenin fivérével, Dmitrijjel.
Körülbelül ez minden, amit Kaplanról tudni lehet; innentől kezdve a hivatalos történészi álláspont következik, ami több sebből vérzik – de amíg más nincs a kezünkben, kénytelenek vagyunk ezt bemutatni. Eszerint Kaplan híve volt a forradalomnak – nem csak a polgárinak, amely kiszabadította a Katorgáról, de az azt követő „nagy októberinek” is, és csak később ábrándult ki a bolsevikokból és személyesen Vlagyimir Iljics Leninből, akkor, amikor az eszerek (szociálforradalomárok) és a bolsevikok között megindult a hatalmi harc. Az 1917 novemberében megtartott választásokat ugyanis az előbbiek nyerték meg, a bolsevikok csak a szavazatok negyedét kapták, így kisebbségben voltak az 1918. január 5-én összeült Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, amit másnap annak rendje és módja szerint szét is kergettek. Ezt követte a kommunizmus és a nácizmus történetében később annyiszor bevált szalámitaktika: a bolsevikok folyamatosan nyírták ki lehetséges ellenfeleiket és ellenségeiket, és augusztusra betiltották az összes politikai pártot, legutolsónak is korábbi fő koalíciós partnerüket, a baloldali eszereket, akik fő bűne Lenin szemében az volt, hogy a breszt-litovszki béke aláírása miatt lázadást szerveztek diktatúrája ellen. Állítólag a baloldali eszerek betiltása miatt döntött Kaplan úgy, hogy végez a bolsevikok vezérével.
Lenint nem kórházba vitték, hanem a Kreml-beli lakosztályába, állítólag biztonsági megfontolásokból: attól tartottak, több merénylő is lehet a környéken. Magukat az orvosokat rendelték a beteghez, akik azonban csak kórházban tudták volna eltávolítani a nyaka táján megakadt lövedéket. A sebesült életét így is megmentették, de korábbi egészségét nem nyerte vissza, s a merénylet sokak szerint hozzájárult a későbbi agyvérzésekhez, amelyek halálához vezettek.
Az, hogy a hatalom tartott további merénylőktől, teljesen érthető, hiszen nem is ez volt az első eset: már az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetése után néhány nappal, 1918. január 18-án, Pétervárott rálőttek Lenin Rolls Royce-ára. (A svájci kommunista párt vele lévő funkcionáriusa, Fritz Platten - a lenti képen Lenin társaságában - mentette meg azzal, hogy a lövések hallatán lerántotta Lenint az ülés alá; eközben egy golyó őt magát találta el. Gyakorlatilag élő pajzsként funkcionált, de az eszme és a rezsim, amelyet szolgált, ezt meglehetősen rútan háláltan meg: 1938-ban a gulágra került, 1944-ben pedig kivégezték.) Lenin 1918 folyamán egész Oroszország leggyűlöltebb embere volt: véget vetett a demokratikus folyamatnak, az általa átvett birodalom hatalmas területeket veszített, a terror és a nyomor pedig egyre elviselhetetlenebb méreteket öltött. Felfoghatatlan, miért nem vigyáztak a diktátorra jobban; hogyan fordulhatott elő, hogy lelkileg instabil nő egy szál fegyverrel néhány méterre megközelíthesse?
A merénylő a Cseka karmai közé került. Ezt a terrorgenget 1917. december 20-án hozta létre Lenin személyes rendelete mint Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra; a Cseka betűszó a Csrezvicsajnaja Komiszia összevonásából származik. „A jó kommunista a jó csekista”, mondogatta szívesen Lenin, miközben a terroristák gyakorlatilag bármire képesek voltak a „forradalom” megvédéséért. Ők oszlatták fel a nem bolseviki többségű szovjeteket; ők kobozták el a nem bolseviki sajtótermékeket; és róluk nem volt szabad egy éves fennállásuk után már a megmaradt – bolsevista – sajtóban sem semmiféle negatívumot közölni.
Nem tudni, mi történt Kaplannal, aki tizenegy mondatos vallomást tett az őrizetükben:
Nevem Fanya Kaplan. Ma rálőttem Leninre. Egyedül cselekedtem. Nem fogom megmondani, kitől szereztem a revolveremet. Nem mondok részleteket. Rég elhatároztam, hogy megölöm Lenint. A forradalom árulójának tartom. Akatujban voltam száműzetésen, mert Kijevben résztvettem egy cári hivatalnok elleni merényletben. Tizenegy évig voltam kényszermunkán. A forradalom után szabadultam. Pártoltam az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, és pártolom most is.
Kaplant szeptember 3-án, a Kreml udvarán tárgyalás és ítélet nélkül agyonlőtték, nem mondhatni tehát, hogy különösebben sok időt töltött volna a csekisták kezén, az viszont első látásra nyilvánvaló, hogy ez a vallomás aligha hiteles. Kizárt, hogy a Cseka beérte volna semmitmondó tőmondatokkal, politikai hitvallásokkal és olyan önérzetes kijelentéssel, hogy „nem mondok részleteket”. Aki egy bolsevik pártvezér elleni gyilkossági kísérlettel a Cseka kezére kerül, az bizony elmond minden részletet az elejétől a végéig, még olyanokat is, amikről nem is gondolta volna, hogy tudja. Ez a vallomás legalábbis nevetséges; gyanús az a gyorsaság is, amivel a nőtől megszabadultak. Az embernek a vallomás olvastán olyan érzése támad, mintha egy eredetileg sokkal hosszabb irományból különböző emberek egymás után kihúzogattak volna részleteket, hogy azután csupán ez az összefüggéstelen váz maradjon.
Érdekes a sajtó reakciója is, amely akkor már kizárólagosan Leninék hitbizománya volt, és azt fabrikálhatott volna a történtekből, amit csak akart. Semmi ilyen nem történt. A Pravda gúny tárgyává tette a merénylőt és Charlotte Cordayhoz hasonlította, aki hiába ölte meg a francia forradalom egyik alakját, Jean-Paul Marat-t, nem tartóztathatta fel a történelmet, a sebesültet pedig emberfeletti képességekkel ruházta fel: „Lenin, akit kétszer meglőttek, s akinek kilyuggatott tüdeje vért lövellt, visszautasítja a segítséget és a saját lábán jár. Másnap, még a halál árnyékában, újságot olvas, hallgat, tanul és figyel, hogy lássa: a bennünket a világforradalom felé repítő gőzmozdony motorja működik tovább…” Lenin tüdején valójában egy karcolás sem esett (legfeljebb a nyaki sérülés okán kerülhetett vér a tüdőbe), a szovjet-orosz újságolvasó gyakorlatilag semmit nem tudhatott meg sem az államfő valós állapotáról, sem arról, aki rálőtt. A történészek is értetlenül állnak ez előtt a hallgatás előtt. Richard Pipes, a korszak egyik kutatója arra hajlik, hogy a bolsevikok demonstrálni akarták: nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a dolognak, mert akár él Lenin, akár hal, a hatalom már mindenképp az ő kezükben van. Bármi volt is a taktika, a sikertelen merénylet nyomán Lenin népszerűbb lett, mint addig volt.
Ugyanaznap, amikor Leninre rálőttek, Pétervárott is lezajlott egy merénylet, mégpedig sikeres: az ottani Cseka főnökét, Mojse Urickijt lőtték agyon. Noha soha nem találtak összefüggést a két ügy között, a Cseka számára nyilvánvaló volt, hogy az ellenzék semmitől nem riad vissza. A vörösterrort történészek szerint ez a két esemény – a Lenin elleni merényletkísérlet és Urickij meggyilkolása – indította be, noha voltak jelei, hogy a bolsevikok már korábban is véres leszámolásra készültek. Erről tanúskodnak Lenin táviratai, amelyekben „tömeges terror beindítását” sürgette Nyizsnij Novgorodban, ahol állítólag felkelésre készültek, valamint a penzai kulákok „szétzúzására” szólított fel.
A bukott osztály ötszáz reprezentánsát azon nyomban kivégezték, de a terrorhadjárat százezrek életét követelte. A tömeggyilkosok közül kiemelkedő szerep jutott Kun Bélának, a magyarországi tanácsállam első emberének, aki a Krímben ötvenezer fehérorosz hadifogollyal és polgári személlyel végzett Vrangel tábornok veresége után (azoknak, akik önként leteszik a fegyvert, amnesztiát ígértek). 1919 tavaszára a Cseka is irtózatos hatalommá nőtt, a polgárháború végére ez a szervezet működtette az összes koncentrációs tábort, ellenőrizte az egész ország élelmiszer-ellátását, tartott rendet a milliós nagyságrendű dezertálások sújtotta Vörös Hadseregben és számolt le a munkás-paraszt állam ellen lázadó – munkásokkal és parasztokkal. Csak a tambovi parasztfelkelés megtorlásaként százezer rebellist börtönöztek be vagy deportáltak és tizenötezret végeztek ki. A Putyilov-gyárban kitört munkássztrájkot azzal törték le, hogy három nap alatt kétszáz sztrájkolót lőttek agyon. Hasonló kegyetlenséggel fojtották vérbe a tulai, oreli, tveri, ivanovói munkásfelkeléseket is. Asztrahánban a bárkára zsúfolt felkelőket százával hajigálták a Volgába, kővel a nyakuk körül.
A Cseka különösen leleményes volt a kínzások kifundálása terén. A Gestapo vagy az inkvizíció legfeljebb pirulva szégyenkezhetett azon, ahogyan a csekisták az élve elfogott fehérorosz tiszteket lassú tűzön megsütötték vagy olajba főzték. Harkovban a skalpolás dívott, s míg a náci korszakról terjedő legenda az emberbőrből készült lámpaernyőről nem volt igaz, igaz volt viszont, hogy a csekisták megnyúzták áldozatuk kezét, hogy ily módon készítsenek maguknak kesztyűt. Voronyezsben szögekkel kivert hordóban gurítgatták meztelen áldozataikat, Jekatyerinoszlávban keresztre feszítettek és megköveztek ellenzékieket; Kremencsugban karóba húzták a papokat és élve temették el a lázadó parasztokat; Orelben télvíz idején addig locsolták őket vízzel, amíg jégszobrok nem keletkeztek; Kijevben a Cseka találta fel az Orwell 1984-ében olvasható jelenetet, ahol patkánnyal rágatják szét a rendszer ellenségét. Az eredeti módszer szerint hevítették a csövet, és a benne lévő patkány csak úgy szabadulhatott, ha keresztülrágta magát a csekisták foglyának testén.
A szovjet rendszer mindvégig kitartott amellett a hivatalos magyarázat mellett, hogy Dora Kaplan, a rendszer megátalkodott ellensége, a rém, egyedül cselekedett. A történészek nem is nagyon firtatták ezt a kérdést, és hiába nyíltak sorra a levéltárak, értékelhető adatok, úgy tűnik, nem maradtak fenn. A propaganda epizódjelleggel használta ki az eseményt, így az szerepel Mihail Iljics Romm rendező második, Leninről szóló filmjében, a Lenin 1918-ban. Ez az alkotás, amely húsz évvel az esemény után készült el, viszonylag feledhető; Romm viszont, aki valamiképp megúszta a nagy sztálini tisztogatást, kevésbé, mert később jó filmeket is csinált (Egy év kilenc napja, Hétköznapi fasizmus), ráadásul olyan rendezők nőttek fel szárnyai alatt, mint Tengiz Abuladze, Andrej Tarkovszkij és Nyikita Mihalkov.
Nekünk maradnak a kérdések. Mennyire könnyen jut revolverhez egy magányos merénylő? Mennyire valószínű, hogy a Cseka közel engedi Leninhez? Ha nem a maga szakállára cselekedett, ki bíz meg ilyesmivel egy félig vak nőt? Hol tartóztatták le Kaplant? Ki volt Prototipov? Hogy lehet az, hogy Lenint nem vitték kórházba? Még sorolhatnánk. Fejga Kaplan talán tudott volna e kérdések egy részére válaszolni. A Cseka meggyilkolása után jeltelen sírba temette ezt a szerencsétlen lányt, akinek élete nagy része a mai napig rejtély maradt.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése