Egy olá chádásá naplója (5)

Naplementék

Megjött a nyár. Az igazi, vakitó, forró mediterrán nyár. Az első itt, Izraelben.

A hőmérő higanyszála, mint egy részeg kis gyík, most még csak harminc-harmincöt fok között kúszik fel-alá, de később – ahogy az izraeli bennfentesek ígérik – elmászik 40 felé (fölé?) is.

Persze így van ez, az ember mediterrán tengerpartra vágyik, mintha minden évben fél (háromnegyed) évig nyaralna… aztán tessék, kiderül, hogy míg januárban, februárban vígan napozik és lubickol az ember lánya, addig júniusban napközben elbújik a hűvös lakásban, a nagy sétákat légkondicionált buszozásra váltja át… és minden sarkon mohón ráveti magát a frissen facsart narancs-, gránátalma- vagy répalé-árusításban érdekelt pavilonra.

Ez pedig együtt jár azzal, hogy (rég) elmúlt az utolsó esők ideje és őszig nem is várható egy cseppnyi sem, szegény kerti virágaink igencsak epekedve várják a locsolást, a kerítést díszítő virágládákban (amelyet egész nap éget a nyári hőség) a megsárgult kórók helyett kismacskákat termesztünk. Legalábbis így oldalról nézve a ládában üldögélő három újszülött kismacska és anyjuk, a macskakaszting egykori nyertese pont úgy néz ki, mintha beültettük volna őket: csíkos, csíkos, fekete, csíkos cicafejek szép szabályos sorban…

Persze ha eljön a kora este, enyhül az idő, óhatatlanul megélénkül minden és mindenki, a belvárosi utcákat elözönlik a fiatalok, fürtökben lógnak a kávéházak teraszán, és a tengerparton a mazochista napimádókat felváltják a realista napimádók: sétálók, babakocsit tologatók, parti homokban kocogók… no és persze más speciális nyári sportokat űzők, például tengerben, a sekély hullámok között műanyag széken kávézók, a mobil masszőr összecsukható ágyán masszíroztatók, focivébét parti kivetítőn nézők, partra sodródott óriásmedúzákat fotózók, és természetesen a naplemente-rajongók.

Bevallom, én ez utóbbi populációhoz tartozom (bár a bokáig-vízben-kávézás sem áll tőlem távol), és ahogy egyre hosszabbra nyúlnak a nappalok, annál inkább érzem ezt az erős késztetést, hogy az esti enyhe, szellős időben egy versenyzongora nagyságú pokrócon elnyúlva élvezzem azt az életet, amit csak egy mediterrán tengerparti nagyváros adhat.

Nézem az embereket, a kozmopolita tömeget, a késő estig nyüzsgő életet, a homokban viháncoló gyerekeket, a sötétedésig fürdőző emberkéket (köztük az én Emberkémet is természetesen, akit éjfélig sem lehetne kivonszolni a vízből, ha rajta múlna) és úgy érzem, nem véletlenül vágytam a tengerhez életem nagy részében. A naplemente már csak felteszi az i-re a pontot, hogy az ember leánya csak banálisan sóhajtozni tudjon, mint egy gügye szappanoperában, csak ez itt valódi…

Sötétedés után hazafelé a buszon (mert persze a mediterrán országokban éjfél felé is bátran érdemes a buszmegállóba kiállni, biztosan arra téved még egy-egy menetrendszerinti járat) már a következő napi terveken töröm a fejem, ami bármi lehet, de jó esetben a parti sétányon végződik…

…hogy egy pár hete alijázott újdonsült ismerősünket idézzem: „meg tudnám szokni ezt az életet”…hát pontosan erről van szó: az ember lánya erről álmodik zsenge gyermekkora óta, mióta először látott tengert, pálmafát, miegyebet… és most tessék, itt van, a miénk, akár minden nap mehetünk mezítláb gázolni a parti homokban, befeküdni a sekély vízbe, megnézni azt a gyönyörű, giccses naplementét… Még leírni sem merem milyen érzés, amikor a parti homokban bokáig gázolva odaslattyog a fürdőnadrágos pincér és hozza a naplementéhez illő habos kávét… valahogy én is meg tudom szokni… csak még elhinni nem merem, hogy mindez velem történik

Mi, izraeli magyarok

Lassan formát önt ez a társaság, körvonalazódik, baráti közeggé lényegül…ezek vagyunk mi: tel-avivi magyarok… asdodiak… rehovotiak… Ramat Gan-iak… Petach Tikva-iak… jeruzsálemiek… és így tovább, és így tovább… Egyre több közös szál köt össze minket, az ulpán, a közös programok, kirándulások, kávézások, közös bulik, tengerparti naplementézések… most pedig ez a tetőtéri piknik…

Ráadásul egyre többen vagyunk. Újabb és újabb ismerősök, olék, barátok kerülnek elő, pedig azt hittem, nem vagyunk túl sokan, magyar fiatalok, de ahogy terjed a szóbeszéd, készülnek a beszámolók, felkerülnek a közösségi portálokra a fényképek, többen és többen óvakodnak elő az ismeretlenségből.

Persze nagyon is érthető az óvatosság, engem is ezzel a jó tanáccsal engedtek utamra Izrael földjére: legyek barátságos, nyitott, beszélgessek és kössek sok új ismeretséget… csak a magyarok társaságát ne keressem, mert…

…akkor nem tanulok meg héberül;

…akkor majd meglátom, a magyar mentalitás nem állja meg a helyét külföldön;

…mert csak.

Nos, sok jó tanácsot megfogadtam, de ezt az egyet nem…. És nem bántam meg!

Az itteni magyar barátaim ugyanis egy kellemes védőburkot jelentenek, ami lehet egy-egy információ vagy ügyintézés is, de akár csak egy jóízű beszélgetés (magyarul!) vagy hogy együtt csavargunk Jeruzsálemben, vagy ha összegyűlünk páran, mert valaki hazamegy, együtt nézzük vele az utolsó naplementét, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás… nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos… pedig az.

Lazán szövött közeg ez, barátságok és ismeretségek halmaza, kinek-kinek sorsközösség is meg afféle egymásra utaltság, másoknak lenyűgöző élmény, hogy bátran sztorizhatnak holmi tv-macikról vagy titokzatos (és pettyes) túrórudikról, és nem néznek úgy rájuk, mint egy kosár fura kukacra… hát ezek volnánk mi itt, izraeli magyarok.

Múlt héten, egyik este ültünk azon a bizonyos tetőteraszon, itt Ramat Ganban, pizzát rendeltünk, és egy nagy körbe húztuk a székeket… mindenki beszélt, keresztbe, kasul, újak és régi motorosok, velünk alijázók, Izraelben vendégeskedők, önkéntesek, itt munkálkodók, mindenki, akit erre vetett a sorsa…még meglepő módon a Szochnut alija-osztálya is képviseltette magát Budapestről, ami minden más esetben elég valószínűtlen eshetőség lett volna, de aki ismeri Anitát (aki oly sokunkat láthatott már körmünket rágva izgulni vagy végletes eufóriában az alijázásunk napján) meg sem lepődik, ha csak úgy – meglepiként – beállít a pizzabulira (ha már erre járt, beugrott megnézni minket)… Azért én mégis meglepődtem, mert még afféle újoncként nem szoktam hozzá, hogy itt bármi megtörténhet…

Történetek repkedtek, amelyen mindannyian átestünk (vagy át fogunk esni), viccesek (meg nem annyira viccesek); történetek: tőlünk, rólunk. Az érti igazán, aki itt él, ismeri az itteni hétköznapokat, érzi a közhangulatot, átélte előttünk vagy velünk a történeteinket…

Persze Izrael mindenkinek szubjektív, saját kis világ, saját élményekkel, de mégis vannak közös pontok, olyasmik, mint a magyar gyökereinkben a túrórudi, afféle összekacsintás, összekapaszkodás, amely jólesik és amire szükségünk is van. És ez, azt hiszem, így is van.

Változnak a dolgok

Hiába, az állandóság csak múló illúzió csupán, amiben nem is hiszünk igazán és talán nem is akarjuk olyan nagyon. Változik a helyzet, a hely, ahogy és ahol élünk.

Van, hogy küzdünk érte, van hogy csak reménykedünk benne, és van, hogy eszünkbe sem jut, hogy valamin változtassunk… mégis megesik, csak úgy. Mire feleszmélünk, már némileg mások lettünk magunk is, ahogy körülöttünk változik a világ.

…és hogy mikor is eszmélünk erre rá? A legritkább esetben ébredünk arra egy szép nyári reggelen, hogy jé, valaki más lettem… talán inkább az apró dolgok, a hétköznapi kis semmiségek gondolkodtatnak el. Mint az, hogy eddig észre sem vettem a vaníliás jégkrémet, most meg élek-halok érte… na jó, készséggel elismerem, nem ez a legjobb példa, mert ugyebár egy várandós kismamánál nem nagy kunszt az ilyesmi, de van ezernyi más apróság is. Vegyük például a légkondit.

Előzményként adott egy elszánt környezetvédő, afféle kontinentális éghajlaton szocializálódott kis naiv, aki szerint a légkondi felesleges luxus, a fogyasztói társadalom szörnyszülötte, amivel hatásosan pazaroljuk az energia (és anyagi) forrásainkat, és szedünk össze mindenféle betegséget a tisztítatlan szűrőből áradó bacik és a hideg fuvallattal hátunkra fagyasztott izzadság által. No meg önuralom kérdése, a meleget ki lehet bírni… Hm. Asszem ez a kis környezetguru itt, Izraelben szembesült azzal, mi is az a MELEG. Hónapokig. Éjjel-nappal.

Eleinte hősünk (aki ugye nem titkoltan én volnék) felvont szemöldökkel fogadta a buszokon süvöltő légkondit, nem értve miért is kell 15 fokra lehűteni a járgányt, no meg a középületeket, boltokat. Mindezt nyár elején, a hűvöskés 28 fokban… Igy augusztus elején viszont (mikor a „télies” 28 fokra már szinte nem is emlékezhetünk), ugyanezen hősünk kitűnő érzékkel szúrja ki magának a hatvanegyes buszon a hátsó ajtó utáni első sor üléseit, mélyen átlátva eme helyek ez idáig érthetetlen népszerűségét, melynek oka a légkondi erős koncentrációjában keresendő.

Kis, esendő hősünk már csak afféle megbocsátó nosztalgiával emlékszik vissza a pesti hetes erősen hónaljszagú nyári járataira, ahol az enyhet csak a két centire nyitható ablakokba fókuszált, irányított belégzés jelenthette…és szintén megbocsátó nosztalgiával gondol önnön véleményére, ahogy a 29-30 fokos európai „kánikulában” ítéletet hozott valamiről, amiről fogalma sem lehetett…

No és hősünk azt is megértette, hogy a magabiztos értékítélet nemcsak hely- és helyzetfüggő, de az igazságaink is más megvilágításba kerülnek, ha másképp éri őket a fény.

Nos, azt hiszem efféle apróságokból áll össze az egész. Az ember lánya megszokja, hogy vannak fura dolgok, amikről csak idő kérdése, hogy kiderüljön, hogy oka van, még ha ez elsőre nem is egyértelmű (legalábbis nekünk!) és hozzászokik ahhoz is, hogy minden új, különös dologhoz igy viszonyuljon. Addig is megelőlegezett megértéssel, amíg meg nem érti teljes valójában.

Tolerancia. Igazi. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, amit tanultam…. és talán ez a legnagyobb változás a sok más látványos változáshoz képest, ami az utóbbi hónapokban történt velem. Itt vagyok a világ másik felén, egy másik életet kaptam, ami óriási változás. Mégis legalább ilyen óriási az is, ami a sok kis apróságból összeáll… a légkondi esetéből és a sok kis hétköznapi kalandból… a dolgokból, amik változnak.

Örökség

Többféle örökség létezik. Nekem, azt hiszem egészen különleges jutott…

Hol volt, hol nem volt….. amikor az aktuális divat szerint a vékonyka kis szőke copfjaim végén még fehér-sárga műanyag margaréták himbálóztak és büszkén viseltem a fakóra mosott kék kisdobos nyakkendőt (mert nekem ilyenem is volt, de azért most ne kezdj el vadul számolgatni, kérlek!…), egyszóval: az idők kezdetén szüleim maximálisan élve az összes akkori lehetőséggel, kétévente megigényelték a csodálatos (majdnem-világ)útlevelet és a pár dollárnyi valutakeretet, amely bebocsáttatást engedett a tisztes szocialista polgárnak a vasfüggöny mögötti veszélyes, de izgalmas kapitalista világba… Oda, ahol a valutakerete akár egy kiadós vacsorára is elég lett volna (egyszer!)… Persze az olyan leleményes világjáróknak, mint amilyen szülők nekem megadattak, ez nem volt akadály, így pár évesen már első kézből tanultam meg a költséghatékonyság elvét, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy egy menő Wartburgban igenis van hely a csomagoknak és még három elszánt világjáró is tud aludni benne, ha úgy hozza az élet. Úgy emlékszem ez nem volt kis mutatvány, de cserébe kaptuk a világot, a tengert, Velence és Verona palotáit, Párizs múzeumait, Monte Carlo panorámáját… Már akkor tudtam, hogy utazni szeretnék, mindig és mindenhová, látnom kell mindent… egyszóval a vírus továbbterjedt rám is, egy életre gyógyíthatatlanul megfertőzve…

Azután ahogy múltak az évek és múlt a rendszer is vele együtt, egyre inkább kitárult a világ, a tisztes polgár (már ha elég szemfüles volt) szert tehetett egy kicsi, de használható lakókocsira is (és egy Ladára, amely el is tudta húzni). Eme eszközállománnyal, ha már sikeresen túljutott a vasfüggönyön, egy hónapig vissza sem tért, és pár ezer kilométer után a spanyol tengerparton számolgathatta a pálmafákat… sőt egy szép napon a szőke copfos kis világjáró a legszebb ajándékot kapta, amit el tudott képzelni: felülhetett egy csodás gépmadárra és megnézhette a Berlint no és persze a Falat (amely akkoriban még megvolt!)

A falak persze szerencsére leomlottak, a vasfüggöny is elmállott az idők során, a nyughatatlan vírus azonban tovább dolgozott, így pár évvel későbbi önmagam – immár copfok és műmargaréta nélkül – lelkes és hobótermészetű barátok között ébredhettem az Eiffel torony alatt, a híres amszterdami csatornák és meseszép hegyi patakok partján… Bolondos, boldog tömegben ünnepelhettem a szilvesztert Prágában, Athénben, szakadó esőben Velencében, no persze továbbra sem elegáns szállodavendégként, hanem a kocsiban alvás költséghatékonysági elvét továbbfejlesztve, extrém magashegyi hálózsák elégedett tulajdonosaként. Nem volt kis kompromisszum, ha reggel a gyönyörködtető jégvirágos ablak egyben azt is jelentette, hogy az ajtó enyhén befagyott a lecsapódó párától…de eljuthattam olyan helyekre, ahová másképp nem ment volna, a csodás Mont Blanc-csoport hasadozó gleccserein, az Északi sarkkörön túl elégedetten kanalazhattam a csavargók örök konzervmenüit…

Utóbbinak, és számos más kalandnak már lelkes kis résztvevője volt egy cseppnyi szőke Emberke is, (copfok nélkül, de feltűnően hasonlít valaha-volt önmagamra) élvezve az utazás Mézga családhoz méltó fordulatait, a kocsiban alvás átázottzokni-hangulatú valóságát, a konzerv-ízű ellátást, és főleg fontos dolgokat tanult meg az életről… például, hogy mi a különbség a mélyhűtött és a friss garnélarák között (amely kis fekete gombszemeivel vádlón néz az emberre), miért olyan mások az emberek a télapó rezidenciáján is túl, ahol már városok sincsenek, mi a különbség a koldus és az utcazenész között és főként, hogy van élet a mi kis zárt világunkon kívül is, amelyet érdemes meglesni, átélni, csodálni vagy megtanulni…

Voltunk már sokmindenhol, és most végre itthon vagyunk.

Mögöttünk ezernyi kaland, előttünk még több… A mi örökségünk a szüleinktől, a nagyszüleinktől, az őseinktől, mindabból, amiben felnőttünk és amiben nem nőhettünk fel, amiről csak keveset hallhattunk és amit magunk is láthattunk… ezt adjuk mi is tovább… abban a meggyőződésben, hogy ez nagyobb örökség, mint bármilyen menő Lego-robot… bár abból is akad pár a gyerekszobában, de úgy hiszem jachtra, magánrepülőre nem gyűjtünk, hiszen megvan mindenünk: ha nincs is saját házunk, de azért a világ mégis a miénk…

A szüleimé, az enyém, a szintén nyughatatlan Emberemé, Kisemberé és most már Kicsi Lányé is… Aki ugyan nem volt még velünk, amikor a legszebb skót öbölben, az apály miatt elszökött víz helyén, a tenger „közepén” tettünk ígéretet a leszálló napnak és egymásnak erre az életre és az összetartozásra… de most itt van, és ő is megkapja az örökséget: már nem csak világjáró lehet, de világpolgár is, több hazája, több nyelve és több lehetősége lesz, mint amiről mi valaha is álmodhattunk…

Túl gyorsan felnőnek…

Valaha volt egy szőke Kisember, jól emlékszem, ahogy botladozva elindult, és máris meghódítani készült a világot… olyan energiával, hogy nem győztem követni.

Ez ma sincs másképp, az energia még megvan, talán még gyűjtött is hozzá egy keveset. A bátorság és a lelkesedés is ugyanúgy hajtja, mint egykor, bár a jó öreg poroszos oktatási rendszer mindent megtett, hogy ez ne így legyen. Sajnos némileg sikerült is, de már gyógyul itt, a sós, szabad tengeri levegőn, támogató iskolai közeg által körülölelve, kudarcok helyett a sikerélményeket gyűjtögetve, szárnyalva és egészségesen kamaszodva…

És itt torpanjunk is meg egy röpke pillanatra!!! Kamaszodik?!… az én KISemberem, aki még nemrég született, és csak tegnap volt, hogy kimászott a rácsos kiságyból?

…hát igen, ez van. Itt, Izraelben amúgy is valahogy gyorsabban felnőnek a gyerekek… talán a kisebb tesó iránti felelősség, a fizikai szabadság (amihez nem kis köze van a jó közbiztonságnak is) vagy ki tudja mi még, de az én majdnem tizenhárom évesem hirtelen egy mini felnőtt lett, ami kissé meglepett, bevallom…

Visszagondolva, én milyen „felnőtt” voltam ennyi idősen… no de az egy másik világ volt, időben is és több ezer kilométerre innen. Ahogy egy híres történetíró fogalmazná: messze-messze, egy távoli galaxisban…

Mi pedig itt vagyunk, a jelenben, amely maga a megtestesült, forró vakáció (de még milyen forró!) amely egy majdnem felnőtt ifjú életében kalandokért kiállt. Főleg ilyen örökséggel a tarsolyában (mint tudjuk…)!

Tehát a képlet adott: nyár, utazás, hátrahagyott rokonok meglátogatása, és persze időleges lubickolás, a hullámzó tenger helyett a szintén hullámzó pesti időjárás változatosságában…

Csakhogy!… itt jön a helyzet csavarja: adott Emberem, akinek főszezon van a munkahelyén és adva vagyok én, aki a kistesó-projekt miatt most valahogy nem kívánkozom repülőre… Tehát, a megoldás: egyedül kell átrepülni a fél világot!

Az első sokkból magunkhoz térve Kisemberem öntudatosan kijelentette, hogy márpedig nem tart igényt gyermek-légiutaskísérőre, látott ő már repteret, biztonsági ellenőrzést és csomagfeladást, tehát megoldja… esetleg megoldjuk… Részünkről oké, ha szárnypróbálgatás, hát legyen teljes…

Listáztuk tehát a megugrandó magasságokat:

Sürgősen szereznünk kell egy izraeli útlevelet. Vagy legalábbis ideigleneset.

Nem árt egy repülőjegy sem.

Továbbá héber-magyar-angol nyelven megkomponált papír, miszerint ki ő, hová megy és ezt ki engedte meg…

Praktikus héber-angol szófordulatok begyakorlása a ki vagyok és hová megyek kérdéskörben (magyarul már jól megy)…

Háromórás „maratoni” út civilizált és önálló kivitelezésére irányuló lelki tréning, beleértve az esetlegesen végig horkoló ülésszomszéd problematikáját és a reggelire kérhető extra péksütemény udvarias beszerzési módozatait

Az első gyorsan ment, a Belügyminisztérium (Miszrad Hapnim) helyi irodájában egy alig négyezer sorból álló űrlapot kellett volna kiölteni. A kedves ügyintéző minden bizonnyal látott már a feladat súlyától megrettent olét, mert a helyzet felismerése után rögtön neki is állt a saját kezű kitöltésnek. Csupán két fotóra volt szükség, röpke tíz percre és kicsit több, mint száz sekelre, és már kezünkben is volt az igazoló papír. A postai kiküldés (ismerve a helyi postával való viszonyunkat) nem tűnt túl megnyugtatónak, inkább személyesen vettük át néhány nap múlva a friss és ropogós könyvecskét, amely egyenlőre csak az igen büszke Kisembernek van birtokában kicsiny családunkban.

A repülőjegy online megszerzése sem volt embert (inkább csak pénztárcát) próbáló esemény. Sőt, a háromnyelvű úti engedély sem bizonyult lehetetlen vállalkozásnak.

A lelki- és nyelvi tréning annál inkább igénybe vette a családi idegeket, nem mintha nem jegyezne meg gyorsan minden számára érdekes infót egy majdnem tizenhárom éves… Csupán a hetekig tartó utazási láz hevében rendszeresen éjfél előtt egy perccel az ágyunkhoz sündörgő, és jó édes anyját legjobb álmából felverő utód tűnt olykor szürrealisztikusnak ilyen és ehhez hasonló segélykérésekkel:

„Anyu, nem hiszem, hogy el tudok addig aludni, amig át nem vesszük újból, hogy milyen sorrendben ellenőrzik a kézipoggyászt. …és az övet is le kell venni? Akkor lecsúszik a nadrágom!”

Hiába, a szülői hivatás 24 órás non-stop üzem, tehát nincs mese, a kínos nadrágügyet lelkiismeretesen tisztázni kell… Ha éjjel, hát éjjel.

Ilyen izgalmak között jött el a nagy nap, azaz a hajnali fél három, mert a megfizethető pesti járatok sem veszik figyelembe az éjféli szülői kötelezettségektől megfáradt embertársak vágyát, ami három szóban így fogalmazható meg: alvás, alvás, alvás…

No, de gyorsan kiszállt az álom a szemünkből, ahogy az alkalomra kölcsönkért kocsit a megfelelő helyen elraktározva, a korai óra ellenére is nyüzsgő reptér forgatagába vetettük magunkat.

Az első, és egyben a leginkább kommunikáció-igényes ügyintézés a kikérdezőkkel való kellemes elbeszélgetés volt, amit, mint magukra valamit is adó izraeli lakosok, nagyjából héberül prezentáltunk, a kikérdező tiszt legnagyobb megelégedésére. Csendes türelemmel várta meg, míg nyelvtanilag is helyreráztuk a mondanivalónkat, és megtudhatta végre, ki utazik, hová és miért, továbbá, hogyan érezzük magunkat, mint új lakosok…

Szerencsére nem volt kérdéses, hogy elkísérhetjük utódunkat a kordonon túlra is, ahol a csomag ellenőrzése, feladása és a beszállókártya átvétele volt a kitűzött cél. Ez meg is történt, miközben halálra rémítettük a pult mögötti hölgyet, miszerint apró, gyámoltalan csöppségünket egyedül engedjük be a reptéri farkasok közé. Lehengerlő felelősségérzettől hajtva el is kérte báránykánk mobilszámát (és mint később kiderült, személyesen és elsőként tette fel Emberkénket a gépre, biztos ami biztos alapon)…

Csöppségünk persze diszkréten kikérte magának ezt a jelzőt, és igen udvariasan leszögezte, hogy ő már egészen nagy, és ő maga akart egyedül utazni, amivel persze véglegesen befészkelte magát a helyi személyzet szívébe, és valószínűleg ekkor röppent el kis szivéből az aggodalom utolsó szikrája is, átadva helyét a bizonyítás nemes késztetésének…

Innentől már csak mi izgultunk, főleg miután néhány röpke puszi után öntudatosan sétált át az üvegfalon túlra, és eltűnt a szemünk elől a tömegben. Az a tizenöt perc volt életem egyik leghosszabb negyedórája, míg fel nem hívott, hogy simán megtalálta a beszállókaput és most már épp beszáll a gépbe. Pfűűűűűűű, akkor végre megnyugodtam…

Azután egész nap egyre csak azt láttam lelki szemeim előtt, ahogy besétál a tömeg kellős közepére, egyedül, magára utaltan… ahogy az idegen kezek, lábak, hátak között már csak a jellegzetes szőke lobonca és a narancssárga oldaltáska egy-egy rikító darabkája látszik, azután már az sem.

Van ebben valami sorsszerű, elrendeltetett, ahogy útjára indul, önállóan, NÉLKÜLEM, nem kell már megvédeni (pedig szeretném)… tudom, hogy jó úton jár… csak már nem az én kezemet fogja (igaz, még másét sem, de nemsokára…)…

Nos, igy van ez rendjén. Mindig is tudtam, hogy eljön ez is. Csak olyan hamar, túl gyorsan…