Big deal

A palesztinok a béketárgyalásokon felajánlották az örök, egységes és oszthatatlan izraeli főváros keleti felét Izraelnek. Egy városrészt, ami soha nem volt az övék, most sem az övék és soha nem lesz az övék. Még mondja valaki, hogy a zsidóknak van jó üzleti érzékük.

Az al-Dzsazíra katari hírtelevízió – az arab CNN – ezerhatszáz bizalmas dokumentumot tett közzé, amelyekből kiviláglik, hogy a béketárgyalásokon résztvevő palesztin fél a 2008. augusztusában folytatott titkos tárgyalásokon lemondott volna a „majdnem teljes” Kelet-Jeruzsálemről, vagyis annak a városrésznek a nagyobbik – zsidók által lakott – részéről, amely 1967-ben került vissza Izraelhez. Nem „Palesztinától”, az ugyanis akkor nem létezett, hanem a Jordán Hasemita Királyságtól, amely abban az évben, a Hatnapos Háborúban Kelet-Jeruzsálemből ágyúzta Nyugat-Jeruzsálemet.

Nem mindennapi üzleti érzékre vall, hogy az arab tárgyalódelegáció felajánl egy városrészt, ráadásul nem is teljes egészében, ami nem az övé, soha, a történelem folyamán egy percig sem tartozott Palesztina nevű arab államhoz, ilyen ugyanis megint csak soha nem létezett; Jeruzsálem fővárosként kizárólag a keresztesek állama időszakában funkcionált, amúgy a három évezreddel ezelőtt Dávid király által megszerzett Szent Város mindig is a zsidó államisághoz, a valláshoz, a júdaizmushoz és az utóbbi másfél évszázadban a cionizmushoz kötődött. Az ENSZ 1947. novemberi felosztási határozata, amely a területen egy arab és egy zsidó állam létrehozataláról rendelkezett, és amely felosztást a zsidók elfogadták, az arabok pedig elutasították, Jeruzsálemet mint három világvallás szent városát nemzetközi felügyelet alá kívánta rendelni.

Amikor arab vagy török – iszlám – kézen volt, a város abban a pillanatban jelentéktelen porfészekké változott, falusias jelleget öltött, elhanyagolták és elfelejtették; jelentőségre kizárólag akkor tett szert, amikor a zsidók érvényesítették évezredes jogaikat ősi jussukra, amely a történelem, a vallás és a nemzetközi hadijog alapján egyaránt őket illette és illeti ma is.

A dokumentumokból kiderül, hogy a palesztin delegáció nagy titokban tette meg ezt a bombasztikus ajánlatot, és erre – tegyük rögtön hozzá – minden oka megvolt. A palesztin közfelfogás és a mindenkori hivatalos palesztin politika – nem beszélve a muzulmán vallásról – nem ismeri el a zsidó állam létét, még csak annak gondolatát sem, sem az 1967-es, sem az 1948-as, sem az 1922-es, sem a 70-es határok között. Azt sem ismeri el, hogy zsidó állam valaha létezett. Ezzel szemben a palesztin államot a zsidó állam helyén – tehát nem mellette, hanem ahelyett – kívánja látni, és ezen állam fővárosául a teljes, osztatlan Jeruzsálemet kívánja. A palesztin-arabok és politikusaik nem szánnak a majdani palesztin államban szerepet a zsidóknak. A Nyugati Parton uralkodó Fatach az 1948 előtt a területen élt zsidókat nem toloncolná ki az országból, a többieket – a hatvanhárom évesnél fiatalabbakat – viszont igen. A Gázát rémuralma alatt tartó Hamasz terrorszervezet már csak azokat az aggastyánokat tűrné meg, akik az első (!) világháborúban is ott éltek. A Hamasz hazaárulásnak minősíti a Fatach „puha” álláspontját. De így van ezzel a lakosság is. Nem csoda, hogy Abbászék csak titkon merték megtenni ezt a pompás ajánlatot.

Nem csoda az sem, hogy Száíb Erikát palesztin főtárgyaló „egy rakás hazugságnak” nevezte az idevágó értesüléseket. Épp ő volt az, aki az Óváros egy része feletti palesztin szuverenitáshoz ragaszkodott ugyan, az amerikai közvetítőknek viszont arról is szót ejtett már, hogy „a Templomhegyet megbeszélhetjük – vannak kreatív módjai ennek a megtárgyalásának”.

Nota bene: a Templomhegy, amelyen jelenleg két mohamedán mecset áll, a muzulmán hitbizomány kezelésében van, Izrael erre a területre józan megfontolásból az 1967-es diadal után sem formált jogot, holott itt állt 70-ig a Második Szentély. Az iszlám szabad gyakorlása itt és valamennyi izraeli területen lévő mecsetben és más muzulmán szent helyen száz százalékig biztosított, s e jogokat szigorú és számon kért törvények védik. Az izraeli főrabbinátus rendelete szigorúan tiltja, hogy zsidók akár csak a lábukat betegyék a Templomhegyre.

Az akkor Ehud Olmert miniszterelnök vezette jeruzsálemi kormány elutasította a pofátlan ajánlatot, és arról sem akart hallani, hogy az 1948-ban – javarészt az arab rádióadók hisztérikus propagandája hatására – lakóhelyükről eltávozott arabok, valamint azok valamennyi leszármazottja (több millió fő) hazatérhessen. Ezer ember humanitárius okokból történő befogadását ajánlották fel, de leszögezték, hogy Izrael, noha rendkívül sajnálja az egykor történteket, azokért semmiféle felelősséget nem vállal, és a távozottaknak kompenzációt sem fog nyújtani. A már zsidólakta nyugati parti területekért viszont ajánlottak fel kompenzációt, és azt javasolták, hogy a Nyugati Part és a Gázai-övezet közti korridor legyen a Palesztin Hatóság fennhatósága alatt, de maradjon izraeli terület.

A dokumentumok arra is rávilágítanak, mennyire nem bánta volna az Abbász vezette nyugati parti palesztin hatalom, ha az izraeliek egyszer s mindenkorra leszámolnak a gázai Hamasszal. A 2008-2009 fordulóján zajlott Öntött Ólom hadműveletet megelőzően a ramallai vezetés titokban információk átadásával járult hozzá a több ezer rakétatámadás miatt indított izraeli megtorló akció (jobbra) sikeréhez.

Kíváncsian várjuk, még milyen korrekt ajánlatokkal élt a békevágyó - és várakozásaiban hangyányit sem irreális - palesztin vezetés a múltban Izrael felé.