Utcát Schmidhuber tábornoknak! / 2 / A nyilas, akit kitüntettek Jeruzsálemben

A szovjet ostromgyűrűbe zárt Budapesten minél kilátástalanabbá vált a szövetséges német és magyar védők helyzete, annál gátlástalanabbul vetette magát védtelen áldozataira a hungarista terror. A gettóba zárt zsidók elleni tömegmészárlás megakadályozása egy nyilas párttag nevéhez is fűződik.

Miután a puccsista nyilas bábkormány, hóna alatt az ország koronázási jelvényeivel, valamint kincstárával Nyugat-Magyarországra tette át a székhelyét, vezetés és főleg mindennemű kontroll nélkül, ágyútöltelék gyanánt hagyta hátra a pártszolgálatos egyenruhába bújtatott csatornatölteléket és azokat a tizen-, huszonéves fiatalokat, akik úgy érezték, bandába verődve, kezükben fegyverrel, bármit büntetlenül megtehetnek a szovjet ágyútűz és angolszász bombázás alatt álló fővárosban.

A martalócoknak sok esetben a zsidó vagyontárgyakra fájt a foguk, hiszen kátéjuk szerint minden zsidó gazdag volt, mégpedig jogtalanul, az ő számlájára, ha tehát kifosztották őket, vagy hátrahagyott lakásaikat, ezzel semmi jogtalanságot nem követtek el, sőt, a természetes jogrendet állították helyre. Noha a nyilas állam a fosztogatás jogát magának tartotta fenn, követői megannyiszor betörtek a csillagos házakba, ahonnét a zsidókat már áthajtották a gettóba, és az ott hagyott javakat eltulajdonították, az értékesebb darabokon – rádión, fényképezőgépen – gyakran össze is verekedve.

Mégsem állítható, hogy elsősorban a rablás motiválta volna a magyar fővárost 1944-45 fordulóján rettegésben tartó hungarista őrjöngést. Az elállatiasodott csőcselék főként a vérszomj kielégítése céljából verődött össze, és célja az volt, hogy az anyagi haszonszerzéstől függetlenül, sőt, attól legtöbbnyire mentesen, egy Magyarországon ismeretlen intézményt honosítson meg: a pogrom intézményét. A pogrom, noha annak során rablásra is sor kerülhet, a nemi erőszak pedig szinte kötelező elem, l’art pour l’art a vérontás kedvéért történik, s a pogromlovagok, akik nem kímélik az asszonyokat, a gyerekeket, de még a csecsemőket sem, a zsidók ingóságait, ingatlanait nem elveszik, sokkal inkább megsemmisítik. A zsidó vér látszólag indokolatlan ontása, a legprimitívebb anyagi kvázi lázadása az isteni kiválasztás ellen: ez a pogrom.

A mai Radnóti Gimnázium épületében összezsúfolt zsidók kétségkívül pogrom áldozatai lettek volna, ha a ház parancsnoka fel nem hívja a németeket, és azok nem rendelnek ki őrséget az iskolához. A történetírásnak eddig nem sikerült tisztáznia, kit illet ezért az embermentésért hála; csak valószínűsíthető, hogy Schmidhuber tábornok keze lehetett a dologban, miután az ma már nem kétséges, hogy a nagygettó megmentése az ő érdeme.

Budapest, 1944 októbere. Zsidók menetelnek feltartott kézzel Budapest utcáin.

A kép jobb oldalán látható kislány rettegve pillant fel a Waffen-SS fásult arcú katonájára

Ám ahogyan Eichmann és a Gestapo tehetetlen lett volna az Európában példátlan mértékű magyar kollaboráns tevékenység híján, úgy kétséges, hogy Schmidhuber véghez vitte volna tettét Szalai Pál, a hungarista párt rendőrségi összekötője nélkül. Szalai tudomásunk szerint az egyetlen nyilas, akit zsidómentő tevékenységéért poszthumusz kitüntetett a jeruzsálemi Jád Vásem; megérdemli, hogy néhány sorban megismerjük életét.

Az 1915. szeptember 3-án született Szalai fiatalon, huszonkét évesen került börtönbe akkori példaképével, Szálasi Ferenccel egyetemben. A nyilasok ifjúsági vezetője volt, később azonban kiábrándult a hungarizmusból, és otthagyta a pártot. Szálasi az 1944. októberi puccs után mégis megkereste, és őt tette meg a párt és a rendőrség összekötőjének, feltehetően nem is sejtve, hogy Szalai ebben a minőségében az üldözöttek segítségére lesz.

Szalai gyermekkori barátja, Szabó Károly, az ukrajnai front veterán katonája a svéd követségen dolgozott. A két férfi ezekben a sötét napokban is tartotta a kapcsolatot. Szabó ismertette össze a követség épületében Szalait dr. Fleischmann Ottóval, és ez a találkozó győzte meg Szálasi munkatársát arról, hogy ki kell vennie a részét az embermentésből. Segítő kezekre szükség volt: az egyre elvadultabb nyilas hordák december végére, január elejére már semmilyen dokumentumot, menlevelet, Schutzpasst nem tartottak tiszteletben, mind vérszomjasabban garázdálkodtak, védett házakból is hurcolták el áldozataikat, sőt, január 8-án a svéd követség épületébe is berontottak, s onnét százötvennégy zsidót a Duna-partra hajtottak – lemészárlásukra azonban nem került sor: őket a Szabó vezetésével a helyszínre érkező budapesti rendőrök mentették meg a legutolsó pillanatban.

Szabó mutatta be Szalai Pált Raoul Wallenbergnek (jobbra) is; a követ abban állapodott meg Szalaival, hogy minden készülő atrocitásról tájékoztatja, hogy azután Szalai megtehesse az ellenintézkedéseket. Mint a História 2006/03. számában Ungváry Krisztián történész írta:

"Schmidhuber legnagyobb hatású tette a VII. kerületi gettó megmentéséhez kötődik. Amikor Szalai Pál, a nyilaskeresztes párt rendőrségi összekötője megtudta, hogy a nyilasok merényletet terveznek a gettó ellen, őt kereste fel, mivel ekkor már Szalai számára is ismert volt – amint később a népbíróság előtt is megfogalmazta –: ’Schmidhuber távol állt a náci tisztektől’. Szalai tájékoztatta Schmidhubert az akcióról, amire ő parancsot adott katonáinak a gettó lezárására és megakadályozta a nyilas pogromot. Az egyik részt vevő SS-rendőrtisztet a helyszínen letartóztatta és német őrséget rendelt a gettóba.

[...] Nem tudhatjuk, hogy a Városházán, ahol Szalai Schmidhuberrel találkozott, pontosan mi hangzott el kettejük között. Valószínűtlen, hogy a német katonai parancsnokkal szemben Szalai zsaroláshoz folyamodott volna. Ezzel nem ért volna el semmit, ha Schmidhuber nem érzi magáénak az ügyet. Formailag nem is ő volt illetékes, hanem beosztottja, Dörner SS-Standartenführer, illetve a magyar rendőrség parancsnoka, Sédey Gyula vezérőrnagy. Hivatkozhatott volna tehát arra, hogy neki ezekhez a dolgokhoz nincs köze, forduljanak az illetékesekhez. Nem ezt tette.

A budapesti gettóban, amely a világháború utolsó ilyen intézménye volt, 68 ezer ember élte túl az ostromot. Az, hogy őket nem gyilkolták halomra, több együttes tényezőnek köszönhető. Egyrészt már korábban Hindy Iván altábornagy, a budapesti magyar csapatok parancsnoka, illetve Sédey is intézkedett arról, hogy a gettó bejáratait őrizni kell. Wallenberg svéd követ folyamatosan nyomást gyakorolt a nyilas pártvezetőkre. Szalai Pál az utolsó pillanatban tervezett pogromról időben kapott hírt, és ezzel a megfelelő emberhez fordult” – írja Ungváry.

Reklám

1944: Velünk történt

Szalait nyilas múltja miatt 1945 után népbíróság elé állították; szerencsére akadtak, akik tanúsították embermentő tevékenységét, így felmentő ítélet született. Szalai balszerencséjére a kommunista rezsim tudomással bírt arról, hogy 1945. január 12-én dr. Fleischmann és Szabó mellett ő volt a szovjetek által másnap foglyul ejtett és máig ismeretlen okból a Szovjetunióba hurcolt svéd diplomata harmadik vacsoravendége. Ez 1953-ban kis híján visszaütött. A Rákosi-rezsim Sztálint majmolva nagyszabású antiszemita intézkedéssorozatot tervezett, aminek nyitányaként a koncepciós perek talán legördögibbjét eszelték ki, amelynek lényege az volt, hogy Wallenberget nem is hurcolták a Szovjetunióba, hanem saját megmentettjei gyilkolták meg. Hogy miért? A per folyamán valószínűleg erre is választ kaptunk volna.

1952-ben letartóztatták és az ÁVH-ra hurcolták Szalait, Szabót, dr. Fleischmannt, Domonkos Miksát, dr. Benedek Lászlót, valamint azt a Stöckler Lajost (balra), aki a német megszállás idején a Zsidótanács tagjaként igyekezett – kevés sikerrel – engedményeket kicsikarni a németektől. Később ő maga is ott bujkált a svéd követségen, és ott volt az 1945. január 8-án a Duna-partra hajtott, majd a rendőrség által megmentett százötvennégy ember között. Az ávósok valamennyiüket megkínozták – Domonkos bele is halt a gyötrelmekbe –, és csak Isten a tudója, mi lett volna a perből, ha Sztálin meg nem hal. Ezután azonban elmaradt a Szovjetunió-beli zsidó orvosper, így Wallenberg „zsidó gyilkosainak” budapesti kirakatperét sem rendezték meg; az életben maradt vádlottakat szabadlábra helyezték.

Szalai számára az 1956-os forradalom és szabadságharc kínált vissza nem térő alkalmat arra, hogy örökre maga mögött hagyja azt az országot, ahol emberségéért cserébe ennyi megpróbáltatás érte. Az Egyesült Államokba ment, s 1994-ben bekövetkezett haláláig Paul Sterling néven élt Los Angelesben. A „magyar Schindler” életét Szekeres József nyugalmazott főlevéltáros foglalta össze A pesti gettók 1945 januári megmentése című munkájában (MOL/UMKL - Magyar Országos Levéltár dokumentumok a Budapesti Gettó megmentéséről ISBN 9637323147, Budapest 1997 – Várostörténeti tanulmányok, Szekeres József).

Szalai Pál tevékenységét 2009. április 7-én a Jád Vásem a legmagasabb rangú izraeli kitüntetéssel, a Világ Igaza érdeméremmel honorálta – posztumusz.

(Folytatjuk)