Nem jelölték a legfőbb filmes elismerést jelentő Akadémiai Díjra Eran Riklisz A személyzetis című játékfilmjét, és elvérzett a dokumentumfilm-kategóriában a megrázó Drága az emberélet is Slomi Eldártól. Vigaszt jelent, hogy egy tel-avivi iskoláról forgatott amerikai alkotást még jutalmazhatnak aranyszobrocskával.
Karen Goodman és Kirk Simon alkotása, a Többé nem idegenek Izrael egyik legakutabb problémájával foglalkozik. A zsidó államba a harmadik világ minden szegletéből menekülnek az emberek, immár százezrek, ki a nyomor, ki az üldöztetés elől. Jelentős részük muzulmán, de a világ összes emberfajtája és vallása képviselve van köztük. Izrael humanitárius okokból gyakorlatilag mindenkit fogad, holott ez egyre súlyosabb társadalmi és gazdasági problémákat ró rá. A menekültekkel szembeni embertelen bánásmód ismeretlen, a rasszizmus ugyancsak az a „színvak” izraeli társadalomban, ami pedig a menekültekkel érkező, illetve a már ott születő gyerekeket illeti, a cionista állam mindent megtesz beillesztésükért.
Hogy ez a törekvés mennyire sikeres, megtudhatjuk a Többé nem idegenekből, amelyet a tel-avivi Bialik-Rogozin iskolában forgattak. Ez a tanintézet egyedülálló a világon abból a szempontból, hogy falai között negyvennyolc különböző ország gyermekei tanulnak együtt – nem messze a bevándorlók, bűnözés és drog sújtotta központi autóbusz-pályaudvartól –, és a tanári kar hatalmas erőfeszítéseket tesz azért, hogy kirángassa diákjait abból az iszonytató pszichés gödörből, ahová szülőhazájuk lökte őket. A negyven perces dokumentumfilm az ő összerázódásukat mutatja be – sorsukon keresztül tulajdonképpen azt, hol tart a Nyugaton már régen megbukott multikulti-eszme a zsidó államban.
Hétszázötven gyerek, nagy részük az izraeli társadalom legalsóbb szektoraiból, a többiek a szélrózsa minden tájáról: Szudánból, Oroszországból, a Fülöp-szigetekről, Latin-Amerikából. 2005 óta tart a kezdeményezés, és enyhén szólva nem indult sikertörténetnek. Rengeteg bírálat érte az önkormányzatot, amikor összeolvasztotta a lepukkadt Bialik általános iskolát a Rogozin középiskolával, és egy ideig úgy tűnt, semmi jó nem sül ki a dologból. A tanulóifjúság körében tombolt az erőszak, a megviselt tanerők szökdöstek, három éve nyolcan is úgy döntöttek, kiveszik a kutatóévüket, az épület bűzlött, akár a disznóól, naponta járt a rendőrség, lassacskán megszűntek az együttélés normái, totális anarchia volt az úr, és a város már azon törte a fejét, hogy bezárja az iskolát.
Hogy mégsem ez történt, az Karen Tal igazgatónőnek köszönhető, akinek sikerült különböző – amerikai és izraeli – forrásokból magánadományokat felhajtania. Sokaknak nem tetsző, de nagy igazság, hogy a pénz szinte mindent megold, ha okosan használják fel, és itt ez történt. Végül a város és az állam is beszállt a költségekbe. Ma már egy tanár sem akar kutatószabadságra menni, és a tanintézetet mintha kicserélték volna. A suliba óvodától érettségiig lehet járni, s a kapu reggel héttől este hétig nyitva áll: a szabadon választható foglalatosságok – tánc, zenetanulás, művészeti szakkörök – pedig hatalmas szerepet játszanak abban, hogy a srácok nem az utcán csavarognak és kallódnak, hanem értelmesen töltik az idejüket. Az utca hatalma, visszahúzó ereje a falaknál véget ér.
Izraelben nagy hagyománya van a felnőttoktatásnak, s ebbe a területbe a Bialik-Rogozin is beszállt: a gyerekek héberül nem beszélő szülei ulpánon (nyelviskolán) tanulhatják az ország nyelvét. A tanulók számára orvosi vizsgálatokat tartanak, és akik rászorulnak, természetesen meleg ebédet kapnak az iskolában. Ez utóbbi különösen a szudáni menekült gyerekek számára rendkívül fontos, mivel ők az éhínség elől menekültek, s gyakorlatilag valamennyien alultápláltak.
Sokat elárulnak a számok. Izraelben fontos mérce, hogy a társadalom melyik szegmense milyen mértékben képes kivenni a részét a honvédelemből. Az összevont iskola érettségizettjenek mindössze egynegyedét vonultatták be három éve, ami azt jelentette, hogy még az ott tanuló, izraeli állampolgársággal rendelkezők nagy része sem bújhatott angyalbőrbe – a Cahal nem tartott rájuk igényt. Ez az arány ma 46 százalék, ami azt jelenti, hogy a katonáskodásra jogosultak-kötelezettek legnagyobb hányada bevonul. A lemorzsolódás pedig mindössze öt százalékos, holott a gyerekek közel hatvan százaléka jön mélyszegénységből.
Sábát sálom, gut sábesz, jó szombatot mindannyiunknak!
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése