Ma hatvan éve játszódtak le a sajnálatos Déir Jászín-i események, amelyek során a nevezett falu több tucat lakosa vesztette életét. Az arab propagandában Déir Jászín (jobbra) azóta is a cionista bestialitás non plusz ultrája. Mi az igazság? Konrad vendégposztját olvashatjátok.1948 április. Ebben az időpontban már majdnem egy éve nyílt háború zajlott a zsidó és az arab felek között Palesztinában. 1948. április 9-én Egy olyan esemény történt, mely azóta is megosztja az izraeli társadalmat, és a közel-keleti politikával, hadtörténettel foglalkozó történészeket. Pedig a tények ismeretében, valamint a helyszíni szemtanúk beszámolói alapján nem indokolt ez a megosztottság. Ez az esemény Déír Jászín falu ostroma és elfoglalása. Szándékosan nem használom a Déír Jászin-i „mészárlás” megnevezést, a továbbiakból kitűnik, miért.
A problémakör: adott egy ütközet az arab és a korabeli Erec Jiszráél-i alakulatok között. Adott egy falu, amely stratégiailag kulcsfontosságú helyen található, ezért birtoklása létkérdés. Nem a falu az érdekes, hanem a hely, ugyanis aki ezt a helyet uralja, az nem csak az utakat, de az egész vidéket uralja. Az említett ütközet ezért a helyért, ezért a faluért történt.
Hogy mi történt valójában Déír Jászín faluban 1948 április 9-én, az ha nem is deríthető ki teljesen, de nagyrészt választ kaphatunk rá, ha kellő figyelemmel végigvesszük a forrásokat, melyek jelentős mennyiségben rendelkezésre állnak.
Az események és a források a következőképpen értékelhetőek, arab és zsidó oldalról egyaránt:
- Közvetlenül bizonyítható események, hiteles források alapján (pl. helyszíni beszámolók)
- Közvetetten bizonyítható események (pl. alapvető katonai stratégiai ismeretekből kiindulva)
- Kevésbé bizonyítható, de valószínűsíthető események
- Bizonyítható hazugságok
- Nem bizonyítható, de valószínű hazugságok
- Propaganda
1947-ben kitört a háború Erec Jiszráélben. Cél: zsidó részről biztosítani a birtokukban lévő területeket, megvédeni a lakosságot, megakadályozni az ellenséget a rajtaütésszerű támadásokban. Biztosítani a lakosság ellátását. Az elszigetelt helyek beolvasztása a nagyobb, zsidó kézen lévő területekbe. Arab részről a teljes zsidó lakosság likvidálása, az egész mandátum mentesítése a zsidó jelenléttől, de nem a palesztin arab nemzeti haza létrehozása miatt, hanem Palesztina újrafelosztása Szíria, Transzjordánia, Libanon, Egyiptom között. Hogy egy sikeres háború után az arab győztesek hogyan osztoztak volna meg a zsákmányon, arról nincs információ. (Nem is lehet, mivel erre vonatkozóan az arabok semmiféle tervvel nem rendelkeztek. Az arab országok előzőleg tanúsított magatartásának, valamint a további eseményeknek a tükrében viszont nyilvánvaló volt szándékuk. Ezek az események most nem kerülnek tárgyalásra.) Más szóval: a palesztinai arabok céljaikkal, újdonsült nemzettudatukkal együtt ágyútölteléknek kellettek a környező arab országoknak.
1948. áprilisában a téma szempontjából ez volt a stratégiai helyzet: Jeruzsálem zsidók lakta része, vagyis kb. a fele, a nyugati városrész (plusz a Scopus-hegy kelet-Jeruzsálemben) teljesen körbe volt véve az arab fegyveresek által. Ezek a fegyveresek a helyi arab lakosság gerillái, valamint a környező arab országok katonái voltak. Nyugat-Jeruzsálemet azonban nem tudták lerohanni, mert ehhez sem a megfelelő fegyverzet, sem a katonai szaktudás nem állt rendelkezésre. Így aztán maradt a kiéheztetés. Ezt a blokádot a tel-avivi központtal rendelkező zsidó fegyveres alakulatok olyan módon próbálták megtörni, hogy konvojokat indítottak a bekerített Jeruzsálembe élelmiszerrel, gyógyszerrel, fegyverrel megpakolva. A helyi topográfiai viszonyok miatt ez egy logisztikai rémálomnak bizonyult, ugyanis az egyetlen, teherautók által is használható út tel-avivból Jeruzsálembe dombok, sziklák között vezetett át. Ezt az útvonalat nagyrészt ekkor még az arabok birtokolták. Így rendszeresek voltak a lesből végrehajtott véres rajtaütések a konvojokon. A veszteségi arány, a kísérő zsidó katonák vitéz helytállása ellenére is kezdte elérni az 50 százalékot, ezt pedig tovább nem tűrhette a Hagana (korabeli zsidó fegyveres testület), sem pedig a jisuv (zsidó közösség) vezérkara.
Ennek az útvonalnak a biztosítására, az egész terület arab orvlövészektől való teljes megtisztítására indult meg 1948. április 6-án a Náchson hadművelet. Ebben három zsidó fegyveres alakulat vett részt: a már említett Hagana, az Irgun Cvái Leumi (Ecel), és a rettegett Lechi. Az egész harccsoport Hagana-parancsnokság alá volt rendelve ekkorra.
És ennek az útvonalnak a legfontosabb stratégiai pontján terült el Déír Jászín arabok lakta falu.
Amit erről a faluról feltétlenül tudni kell: lakossága kb. 1000 fő volt, vagyis korabeli palesztinai léptékben nagy falunak számított. Nagy tiszteletnek örvendő elöljárói befolyásuk által elérték, hogy arab fegyveres ne tehesse be a lábát ide, mert egyrészt híresek voltak semleges magatartásukról, másrészt tartottak a zsidó megtorlástól, amennyiben arab fegyvereseket fogadnak be. A falu lakossága eredetileg nem is akart menekülni, de nem is lett volna miért, hiszen a korabeli, egyébként nyilvános HAGANA jelentések szerint, meg az egész környékbeli lakosság ismeretei szerint is békés, egyik felet sem támogató lakosság élt a településen. Különféle arab fegyveresek több alkalommal is próbáltak bevonulni a faluba, de ezt mindannyiszor megakadályozta a lakosság, saját jól felfogott érdekében. Még a félelmetes Abdul-Kadir Husszeininek is merészeltek nemet mondani, és ami érdekes, nem volt retorzió. (Husszeini volt az egyetlen, szervezett harchoz is értő arab vezető ebben az időben. Nem csoda: három éves kiképzését még a náci Németországban kapta. Ütközetben halt meg a Nachshon hadművelet során, még ebben az évben).
Egy alkalommal nagyobb arab (nem palesztinai, hanem főként szír meg iraki) harccsoport erőszakkal behatolt a faluba, de tisztázatlan körülmények között nemsokára kivonultak. Nincs kizárva, hogy a lakosok megfenyegették őket, miután az elöljárók tekintélye már kevésnek bizonyult. Déír Jászín lakossága ugyan békés volt, de fel voltak fegyverkezve, mint az összes többi arab falu lakossága. De ebben nincs is semmi meglepő. Nem is ez volt a baj.
A zsidó parancsnokság akkor határozta el Déír Jászín megszállását, amikor egyre gyakoribbá vált az arab fegyveresek jelenléte a falu környékén, valamint az imént említett konkrét betolakodás után. Nyilvánvaló, hogy miért: egyetlen haderő sem tűrhetett meg egy ilyen, potenciális tűzfészket sem a hátában, sem az útjában. Így, amikor a Náchson hadművelet megindult a jeruzsálemi út felszabadítására, Déír Jászín elfoglalása az Ecel és a Lechi feladataként lett kiosztva. A Hagana ezzel egy időben teljes letámadást indított ezen a fronton.
Tudni kell, hogy ekkoriban már javában harsogott az arab propaganda, mely szerint szadista, kannibál zsidó vérivók garázdálkodnak, és kíméletlenül felhentelnek minden útjukba kerülő arabot. Ezért meneküljön minden arab, nemsokára úgyis visszatérhetnek, mikor a lator zsidókat kisöprik a győztes arab erők. A hagymázas propaganda hatása alól Déír Jászín lakosai sem tudták kivonni magukat. Ennek, meg a közeledő zsidó alakulatok hírének hallatára tömegesen hagyták el a falut, és itt jön az első komoly probléma a Déír Jászín-mítosszal kapcsolatban.
1. Kizárt, hogy az egész lakosság, 254 ember esett volna áldozatul a zsidó fegyvereseknek, ahogy azt az arab propaganda állította akkor. Hiszen egyrészt nem ennyi volt a lakosság, hanem kb. 1000 fő, másrészt, ahogy meghallották, hogy jönnek a zsidók, azonnal menekülni kezdtek. Mire az Irgun és a Lechi 132 embere odaért, már majdnem üres volt az egész település. Majdnem.
2. Valakik ugyanis ott maradtak. Valakik belelőttek a gyanútlanul közeledő zsidó harcosok soraiba. Ezután nem ám egy kis csetepaté, hanem komoly utcai harc bontakozott ki, jelentős arab fegyveres erők ásták be magukat a falu házaiban. A csata egészen kora délutánig tartott, reggeltől. Namost: ilyen ellenállást 254 civil nem tudott volna kifejteni hétpróbás frontharcosok ellen, meg sehány civil sem. Itt bizony képzett orvlövészek voltak, jó sokan. Hogy mikor szállták meg a falut, azt nem tudjuk.
Így egyértelmű hazugság az állítás, mely szerint a faluban kizárólag FEGYVERTELEN civilek tartózkodtak, akiket a lator zsidók halomra öltek.
A zsidó fegyvereseket ilyen módon fogadó arabok származása viszont nem derült ki egyértelműen, de a korabeli zsidó katonák irakiakat véltek felismerni bennük. Bár a kérdés lényegtelen, a lényeg az, hogy komoly utcai harc zajlott azon a helyen 1948. április 9-én.
Az is tény, hogy ismeretlen számú civil is maradt a faluban. Azért ismeretlen számú, mert a férfiakról többnyire nem lehetett megállapítani, hogy harcoltak-e, vagy sem, de sok esetben a nőkről sem. Ezt alább még tárgyalni fogjuk. Az egyértelmű civil halottak csak a gyerekek, meg az öregek voltak, mert sajnos volt belőlük (lásd balra). Számuk ISMERETLEN. A zsidó katonák pedig sem akkor, sem később nem számolgattak, hanem elásták a halottakat, miután a Vöröskereszt munkatársai távoztak. Itt nagyon fontos a „miután”, mert így a Vöröskereszt pontos számadást készíthetett volna. Nem készített. (Érthetetlen, hogy miért nem számolták meg pontosan az áldozatokat, életkort és nemet is figyelembe véve. A köztudatba beépült 254-es szám amúgy nekik köszönhető, de ez nem pontos számítás volt, hanem becslés. A 254-nek egyébként számos más forrás tökéletesen ellentmond.)
A harcok jellegéről.
A problémakör: adott egy ütközet az arab és a korabeli Erec Jiszráél-i alakulatok között. Adott egy falu, amely stratégiailag kulcsfontosságú helyen található, ezért birtoklása létkérdés. Nem a falu az érdekes, hanem a hely, ugyanis aki ezt a helyet uralja, az nem csak az utakat, de az egész vidéket uralja. Az említett ütközet ezért a helyért, ezért a faluért történt.
Hogy mi történt valójában Déír Jászín faluban 1948 április 9-én, az ha nem is deríthető ki teljesen, de nagyrészt választ kaphatunk rá, ha kellő figyelemmel végigvesszük a forrásokat, melyek jelentős mennyiségben rendelkezésre állnak.
Az események és a források a következőképpen értékelhetőek, arab és zsidó oldalról egyaránt:
- Közvetlenül bizonyítható események, hiteles források alapján (pl. helyszíni beszámolók)
- Közvetetten bizonyítható események (pl. alapvető katonai stratégiai ismeretekből kiindulva)
- Kevésbé bizonyítható, de valószínűsíthető események
- Bizonyítható hazugságok
- Nem bizonyítható, de valószínű hazugságok
- Propaganda
1947-ben kitört a háború Erec Jiszráélben. Cél: zsidó részről biztosítani a birtokukban lévő területeket, megvédeni a lakosságot, megakadályozni az ellenséget a rajtaütésszerű támadásokban. Biztosítani a lakosság ellátását. Az elszigetelt helyek beolvasztása a nagyobb, zsidó kézen lévő területekbe. Arab részről a teljes zsidó lakosság likvidálása, az egész mandátum mentesítése a zsidó jelenléttől, de nem a palesztin arab nemzeti haza létrehozása miatt, hanem Palesztina újrafelosztása Szíria, Transzjordánia, Libanon, Egyiptom között. Hogy egy sikeres háború után az arab győztesek hogyan osztoztak volna meg a zsákmányon, arról nincs információ. (Nem is lehet, mivel erre vonatkozóan az arabok semmiféle tervvel nem rendelkeztek. Az arab országok előzőleg tanúsított magatartásának, valamint a további eseményeknek a tükrében viszont nyilvánvaló volt szándékuk. Ezek az események most nem kerülnek tárgyalásra.) Más szóval: a palesztinai arabok céljaikkal, újdonsült nemzettudatukkal együtt ágyútölteléknek kellettek a környező arab országoknak.
1948. áprilisában a téma szempontjából ez volt a stratégiai helyzet: Jeruzsálem zsidók lakta része, vagyis kb. a fele, a nyugati városrész (plusz a Scopus-hegy kelet-Jeruzsálemben) teljesen körbe volt véve az arab fegyveresek által. Ezek a fegyveresek a helyi arab lakosság gerillái, valamint a környező arab országok katonái voltak. Nyugat-Jeruzsálemet azonban nem tudták lerohanni, mert ehhez sem a megfelelő fegyverzet, sem a katonai szaktudás nem állt rendelkezésre. Így aztán maradt a kiéheztetés. Ezt a blokádot a tel-avivi központtal rendelkező zsidó fegyveres alakulatok olyan módon próbálták megtörni, hogy konvojokat indítottak a bekerített Jeruzsálembe élelmiszerrel, gyógyszerrel, fegyverrel megpakolva. A helyi topográfiai viszonyok miatt ez egy logisztikai rémálomnak bizonyult, ugyanis az egyetlen, teherautók által is használható út tel-avivból Jeruzsálembe dombok, sziklák között vezetett át. Ezt az útvonalat nagyrészt ekkor még az arabok birtokolták. Így rendszeresek voltak a lesből végrehajtott véres rajtaütések a konvojokon. A veszteségi arány, a kísérő zsidó katonák vitéz helytállása ellenére is kezdte elérni az 50 százalékot, ezt pedig tovább nem tűrhette a Hagana (korabeli zsidó fegyveres testület), sem pedig a jisuv (zsidó közösség) vezérkara.
Ennek az útvonalnak a biztosítására, az egész terület arab orvlövészektől való teljes megtisztítására indult meg 1948. április 6-án a Náchson hadművelet. Ebben három zsidó fegyveres alakulat vett részt: a már említett Hagana, az Irgun Cvái Leumi (Ecel), és a rettegett Lechi. Az egész harccsoport Hagana-parancsnokság alá volt rendelve ekkorra.
És ennek az útvonalnak a legfontosabb stratégiai pontján terült el Déír Jászín arabok lakta falu.
Amit erről a faluról feltétlenül tudni kell: lakossága kb. 1000 fő volt, vagyis korabeli palesztinai léptékben nagy falunak számított. Nagy tiszteletnek örvendő elöljárói befolyásuk által elérték, hogy arab fegyveres ne tehesse be a lábát ide, mert egyrészt híresek voltak semleges magatartásukról, másrészt tartottak a zsidó megtorlástól, amennyiben arab fegyvereseket fogadnak be. A falu lakossága eredetileg nem is akart menekülni, de nem is lett volna miért, hiszen a korabeli, egyébként nyilvános HAGANA jelentések szerint, meg az egész környékbeli lakosság ismeretei szerint is békés, egyik felet sem támogató lakosság élt a településen. Különféle arab fegyveresek több alkalommal is próbáltak bevonulni a faluba, de ezt mindannyiszor megakadályozta a lakosság, saját jól felfogott érdekében. Még a félelmetes Abdul-Kadir Husszeininek is merészeltek nemet mondani, és ami érdekes, nem volt retorzió. (Husszeini volt az egyetlen, szervezett harchoz is értő arab vezető ebben az időben. Nem csoda: három éves kiképzését még a náci Németországban kapta. Ütközetben halt meg a Nachshon hadművelet során, még ebben az évben).
Egy alkalommal nagyobb arab (nem palesztinai, hanem főként szír meg iraki) harccsoport erőszakkal behatolt a faluba, de tisztázatlan körülmények között nemsokára kivonultak. Nincs kizárva, hogy a lakosok megfenyegették őket, miután az elöljárók tekintélye már kevésnek bizonyult. Déír Jászín lakossága ugyan békés volt, de fel voltak fegyverkezve, mint az összes többi arab falu lakossága. De ebben nincs is semmi meglepő. Nem is ez volt a baj.
A zsidó parancsnokság akkor határozta el Déír Jászín megszállását, amikor egyre gyakoribbá vált az arab fegyveresek jelenléte a falu környékén, valamint az imént említett konkrét betolakodás után. Nyilvánvaló, hogy miért: egyetlen haderő sem tűrhetett meg egy ilyen, potenciális tűzfészket sem a hátában, sem az útjában. Így, amikor a Náchson hadművelet megindult a jeruzsálemi út felszabadítására, Déír Jászín elfoglalása az Ecel és a Lechi feladataként lett kiosztva. A Hagana ezzel egy időben teljes letámadást indított ezen a fronton.
Tudni kell, hogy ekkoriban már javában harsogott az arab propaganda, mely szerint szadista, kannibál zsidó vérivók garázdálkodnak, és kíméletlenül felhentelnek minden útjukba kerülő arabot. Ezért meneküljön minden arab, nemsokára úgyis visszatérhetnek, mikor a lator zsidókat kisöprik a győztes arab erők. A hagymázas propaganda hatása alól Déír Jászín lakosai sem tudták kivonni magukat. Ennek, meg a közeledő zsidó alakulatok hírének hallatára tömegesen hagyták el a falut, és itt jön az első komoly probléma a Déír Jászín-mítosszal kapcsolatban.
1. Kizárt, hogy az egész lakosság, 254 ember esett volna áldozatul a zsidó fegyvereseknek, ahogy azt az arab propaganda állította akkor. Hiszen egyrészt nem ennyi volt a lakosság, hanem kb. 1000 fő, másrészt, ahogy meghallották, hogy jönnek a zsidók, azonnal menekülni kezdtek. Mire az Irgun és a Lechi 132 embere odaért, már majdnem üres volt az egész település. Majdnem.
2. Valakik ugyanis ott maradtak. Valakik belelőttek a gyanútlanul közeledő zsidó harcosok soraiba. Ezután nem ám egy kis csetepaté, hanem komoly utcai harc bontakozott ki, jelentős arab fegyveres erők ásták be magukat a falu házaiban. A csata egészen kora délutánig tartott, reggeltől. Namost: ilyen ellenállást 254 civil nem tudott volna kifejteni hétpróbás frontharcosok ellen, meg sehány civil sem. Itt bizony képzett orvlövészek voltak, jó sokan. Hogy mikor szállták meg a falut, azt nem tudjuk.
Így egyértelmű hazugság az állítás, mely szerint a faluban kizárólag FEGYVERTELEN civilek tartózkodtak, akiket a lator zsidók halomra öltek.
A zsidó fegyvereseket ilyen módon fogadó arabok származása viszont nem derült ki egyértelműen, de a korabeli zsidó katonák irakiakat véltek felismerni bennük. Bár a kérdés lényegtelen, a lényeg az, hogy komoly utcai harc zajlott azon a helyen 1948. április 9-én.
Az is tény, hogy ismeretlen számú civil is maradt a faluban. Azért ismeretlen számú, mert a férfiakról többnyire nem lehetett megállapítani, hogy harcoltak-e, vagy sem, de sok esetben a nőkről sem. Ezt alább még tárgyalni fogjuk. Az egyértelmű civil halottak csak a gyerekek, meg az öregek voltak, mert sajnos volt belőlük (lásd balra). Számuk ISMERETLEN. A zsidó katonák pedig sem akkor, sem később nem számolgattak, hanem elásták a halottakat, miután a Vöröskereszt munkatársai távoztak. Itt nagyon fontos a „miután”, mert így a Vöröskereszt pontos számadást készíthetett volna. Nem készített. (Érthetetlen, hogy miért nem számolták meg pontosan az áldozatokat, életkort és nemet is figyelembe véve. A köztudatba beépült 254-es szám amúgy nekik köszönhető, de ez nem pontos számítás volt, hanem becslés. A 254-nek egyébként számos más forrás tökéletesen ellentmond.)A harcok jellegéről.
Itt következik egy felsorolás az arabok ellenállásának jellegéről, és az erre adott Ecel- és Lechi-válaszról:
- Arab orvlövészek. Ez még belefér egy háborúba.
- Az arab harcosok által nyílt téri összecsapás kerülése, rejtőzködés. Ez annyira belefér egy háborúba, hogy alapvető taktikai követelmény
- A megadásra való felszólításra erős puskatűz volt a válasz. Ezzel sincs semmi gond, katonai értelemben. (Kevésbé ismert, de tény: a falu körül felfejlődő zsidó alakulatok hangosbemondón keresztül tudatták az esetleg még ott maradottakkal, hogy megszállás következik, és aki előjön, annak nem esik bántódása. Ekkor még senki nem jött elő. Viszont egy alapos sortűz volt a válasz a bevonuló zsidók képébe.)
- Az ott maradt civilek élő pajzsként használata az arab orvlövészek által. Ez már nem fér bele semmilyen háborúba. Gyalázatos, GYÁVA GAZTETT, amit azóta is alkalmaznak a palesztin terroristák Izrael ellen. Így nem csoda, hogy kiket kaszál le az ellenséges lövés elsőnek. Gyakran láthatunk erre példát, immár a televízión meg az interneten keresztül is.
- Orvlövészek álcája: többen egész testet takaró, női ruhákat vettek föl, és léptek ki az utcára, menekülést vagy megadást szimulálva, aztán ekképp nyitva tüzet a megtévesztett zsidó harcosokra. Néhány ilyen eset után egyáltalán nem csoda, hogy a zsidók lelőttek mindenkit, aki harc közben elébük került. A nem harcoló civil áldozatokról lásd alább.
- Nők részvétele a harcokban: korabeli szemtanúk egyöntetűen állították, hogy bizony ilyen is volt. Hogy ezt kényszerből tették, valamilyen fenyegetés hatására, vagy „lelkesedésből”, azt nem tudni. Igazság szerint nem azt állították a szemtanúk, hogy egyes nők lőttek a zsidókra, hanem azt, hogy fegyverekkel a kezükben rohangáltak, hozták-vitték az orvlövészeknek azokat. Sajnálatos módon így célponttá tették magukat.
- A falu nagy része már az Ecel kezén volt, amikor megálltak a zsidók, és újra felszólítottak mindenkit, ezúttal már megadásra. Némi megkönnyebbülésükre elő is jöttek páran, nők, férfiak vegyesen. Egy részüket kimentették a harctérről (kb. 100 foglyot ejtettek így a zsidók, ezeknek nem esett bántódásuk a továbbiakban), de ami ezután jött, arra senki nem számított. A megadást ugyanis páran ismét szimulálták, és több nőről derült ki, hogy beöltözött férfi. Ilyen módon lőttek szét az arabok még több zsidó harcost. Az ekkor már túlerőben lévő zsidók hamar felszámolták ezt a fajta ellenállást, de innentől nem volt kegyelem.
Vagyis: háztól-házig jellegű utcai harc zajlott le, annak minden jellegzetességével. Mint például szobákba bedobott kézigránátok, épületek, pincék felrobbantása. Aligha kell magyarázni, hogy így elkerülhetetlen a civil áldozat. Csak hát sajnos, az ott maradt (túszul ejtett??) civileknek nem volt túl sok választása.
Korabeli, a harcok alatt a helyszínen tartózkodó arab szemtanúk többen is állították, hogy a harc kitörésekor a zsidó alakulatok nem támadtak kifejezetten a civilekre. Az Ecel és a Lechi pedig kifejezett parancsba kapta a nem harcoló lakosok kímélését. Hogy mégis estek áldozatul civilek, egyfelől az eddigiekből kiderül, miért. Mindenesetre erre mondta azt Ben-Cion Kohén Ecel-parancsnok, hogy „megöltünk minden arabot, aki az utunkat keresztezte” (Sajnos ebből a kontextusból nem derül ki, hogy a „mindenki” az kire vonatkozik. Minden egyes emberre (ami nyilván lehetetlen, hiszen sok túlélő arab maradt), vagy minden ellenállóra? Gyaníthatóan ez utóbbi.)
Másfelől…
Most jön a kegyetlenebb, „sötét oldal”.
Képzeljük el az egyszeri zsidó katonát,
- akinek a népét újra a kiirtás veszélye fenyegeti, ezt az ellenség hangosan szét is kürtöli
- pár évvel korábban a világ legnagyobb tervszerű népirtásában kb. hatmillió hittársát ölték halomra hasonló jelszavakkal, mint amit az arabok ordítottak akkor, és teszik azóta is
- egy látszólag üres településen társaival együtt kelepcébe csalják. Túléli, sőt, hatékony ellentámadást indít.
- Az ellenség a fent taglalt módon többször megtéveszti, becsapja őt, így egy idő után képtelen különbséget tenni civil és harcoló között, hacsak nem egészen kicsi gyerekkel kerül szembe.
- harccsoportjának fele ilyen módon odavész
Vajon milyen mentális állapotba kerül egy ilyen katona?
Megzavarodik. Megőrül, bosszúra szomjazik, meg az ellenség vérére. Immár nem tesz különbséget civil és nem civil, gyerek és felnőtt között.
Magyarázzuk meg neki egy ilyen helyzetben, mi az az irgalom. Magyarázzuk meg neki, mi a kegyelem. Magyarázzuk meg neki, mi a hadijog.
Ez nem ment fel senkit, az alól, ami ez után következett, de némileg árnyaltabbá válik a dolog.
Ugyanis, a harcok vége felé, és a végén is, falhoz állított embereket lőttek le egyes nekivadult Lechi- és Ecel-fegyveresek. Honnan tudjuk?
1. Később a helyszínre érkező Hagana-katonák jelentéseiből, melyek szerint pár helyen úgy találtak halottakat, hogy a közvetlen közelükben nem volt nyoma harccselekménynek
2. Szintén a helyszínre érkező Vöröskeresztesektől, akik hasonló értelemben nyilatkoztak
3. Arab túlélőktől.
4. Maguktól a helyszínen harcoló zsidóktól, akik egy percig sem csináltak titkot ebből, hiszen egy nemzetközi szervezet, valamint a saját parancsnokaik is jelentették az ügyet.
A vöröskeresztesek, mint már említettük, nem készítettek számadást a halottakról, érthetetlen módon.
Így a halottak számát ezekből a forrásokból lehet felbecsülni:
- 100-200. Ez a Vöröskereszt első becslése volt.
- 93. Ezt az adatot egy túlélő adta meg (bizonyos Mohamed Raduan. Azóta is átkozza a hazug arab propagandát, amely olyan túlzásokat ordított szét, hogy annak hatására százezrek menekültek el otthonaikból [Paul Holmes-interjú, 1998.04.20, Middle East Times]), aki megszámolta a körülötte lévő halottakat (csak azt nem mondta, hogy ebbe beletartoznak-e az elesett zsidó katonák és az arab lövészek is, vagy ezek csak civilek?)
- kb. 100, ezt a számot erősítették meg más túlélők is.
Arab propaganda, mely visszafele sült el
Ezután következtek a legotrombább hazugságok, amelyek innentől végig jellemezték az arab propagandát. Alighanem kiagyalója sem volt épelméjű, úgy véljük, a saját személyiségét és vágyait vetítette ki azokra, akik ellen tombolt-őrjöngött. Ugyanis, a következő rémhírek kezdtek el Déír Jászín után terjengeni az arab rádiókban:
- Több száz hulla, mindenütt, ahol zsidó harcosok megjelennek
- Terhes nők (!!!) megerőszakolása
- Tömeges nemi erőszak
- Széttaposott magzatok, melyek terhes nőkből lettek kiszaggatva
Elképesztő. Ha most nem gondolunk bele a dolog abszurditásába, tekintsük ezt: nincs olyan ENSZ- vagy Vöröskereszt-jelentés, olyan túlélői vagy szemtanúi beszámoló, olyan helyszíni médiajelentés (az arab őrjöngést leszámítva) amely ilyen őrültségeket jelentett volna bárhol is.
Egy fontos következtetés, amit bárki beláthat, ha figyelmesen végigolvassa ezt a cikket:
Ami a Déír Jászín-i eseményeken jelen lévők leírásait illeti, legyen az arab túlélő vagy zsidó harcos, lechista vagy Hagana-tiszt, beszámolóik nem zárják ki egymást, ellentmondásokat nem tartalmaznak.
Érthetetlen okokból a Vöröskereszt egyik orvosa, Dr. Alfred Engel, aki állítása szerint végigjárta a második világháború frontjait, és a helyszínen járt közvetlenül a Déír Jászín-i harcok befejezése után, azt találta mondani mikor a halottakat meglátta, hogy ilyen szörnyűséget még a világháború alatt sem látott sehol…
Rajta kívül egyetlen más forrás sem állít ilyet, sem a saját kollégái, de még az arab túlélők sem. Lelőtt emberek holttestei… azok voltak. De nem tudjuk, melyik világháborús fronton járhatott a doktor, hogy „még nem látott ilyet…”
Akárhogy is, mindez bőven elég volt a palesztinai arab lakosság tömeges meneküléséhez, ami nem is csoda. Amikor a nemzetközi média meg az arabok csak Déír Jászín esetében 254 halottról beszéltek, a leendő izraeliek annyiban hagyták a dolgot. Egyfelől hiába is tiltakoztak volna, másfelől így azt látták: tömegesen elhagyják az arabok a leendő Izrael Állam területét. Ez utóbbit különösebben nem bánták, mert TUDTÁK, hogy ennek a lakosságnak a nagy része amúgy is rendkívül ellenséges, a későbbiekben pedig egyfajta távirányítású bombává változnának.
Erre tanította meg a zsidókat az addig eltelt 28 év. Azért ennyi, mert 1920-ban tört ki Jeruzsálemben nyíltan a zsidó-arab konfliktus, mégpedig egy jókora zsidóellenes arab pogrommal. Majd ugyanez Hebronban, ezután további szóló késelések, verekedések 1929-ig, majd egy újabb, több mint 100 zsidó halottat maga után hagyó jeruzsálemi pogrom.
És ne feledjük: Az Ecel meg a Lechi még nem volt ekkor sehol, azok csak az 1930-as években alakultak meg, MINDERRE VÁLASZUL.
Elüldöztek ilyen módon a zsidók arabokat több helyről is? Igen. Ha már menekült az arab, nem próbálták a zsidók erejüket megfeszítve maradásra bírni őket? Természetesen nem. Ennek oka fentebb olvasható.
DE EZT SOHA NE FELEDJÜK:
Ekkor már az arab országok többségéből százezrével űzték el a zsidó lakosságot, azok meg menekültek, hova máshová, mint a leendő Izraelbe?
Érdekes módon, ha a menekültek szóba kerülnek, erről a zsidó exodusról a mai napig nem hallani, csak a palesztin menekültekről, akiknek vezérei egyébként a nemzetközi média segítségével rendszeresen újradefiniálják a „menekült” fogalmat, politikai érdekeiknek megfelelően, ezáltal válva egyre hiteltelenebbé.
A zsidók meg mit tehettek volna 1948-ban, az arab országokban? Gyakorlatilag nem is tehettek mást, mint menekülni, hiszen ahogy közeledett Izrael megalapítása, úgy váltak az arab országok lakosai egyre ellenségesebbé zsidó honfitársaikkal szemben. Pogromok, verekedések, halálos fenyegetések; megtették a hatásukat. A többség minden vagyonát hátrahagyva érkezett Izraelbe, a mely megalapításakor ennek megfelelően koldusszegény ország volt. (Ezzel szemben áll a világ legnagyobb hazugságainak egyike, hogy a megalakuló Izraelbe csakúgy dőlt a pénz, de már amúgy is gazdagok voltak, és az összes vagyonukat az arabok kirablásával szerezték. Túl azon, hogy őrültség az egész állítás, ugyan miféle vagyont lehetett volna felhalmozni szintén koldusszegény arabok „kirablásával”?)
Ezek a zsidó menekültek alkották aztán, 1948 május 15-e után Izrael lakosságának háromnegyedét, valamint alkották annak a hadseregnek a nagy részét, amelyet azóta sem tudott legyőzni senki.
***
A blogger kiegészítése: a minap az Egyesült Államok törvényhozása kimondta, hogy az arab országokból elűzött zsidók (a képen Jemenből elkergetettek láthatók) problémája semmiben nem különbözik az Erec Jiszráélból távozott arabokéval. A több százezer zsidó kiűzetésére - minden idők egyik legaljasabb gonosztettére - a jövőben terveink szerint többször ki fogunk térni: miután hat évtizeden át erről szinte szó nem esett, nagyon itt az ideje, hogy a "palesztin menekültek" igencsak karcos és lejárt lemeze után immár a valódi menekültekről is szó essék.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése