„A keresztényeknek megvan az atombombájuk, a zsidóknak is megvan, most már a hinduknak is megvan. Miért ne lehetne a muzulmánoknak is atombombájuk?”, tette fel annak idején a költői kérdést Zulfikár Ali Bhutto pakisztáni politikus. Az iszlám atombombát meg is alkották – most lehet izgulni, nehogy rossz kezekbe kerüljön.
A pakisztáni atombomba atyja szószólói, köztük Ali Bhutto – abban az időben külügyminiszter (balra) – már 1965-ben megpróbálták meggyőzni a pakisztáni katonai junta első emberét, Ájub Khán tábornokot, hogy az országnak – tekintet nélkül a költségekre és minden egyéb következményre – mindenképp atomfegyverre kell szert tennie, mert Izrael és India is erre törekszik. A diktátor azonban sokallta az akkori 150 millió dolláros költséget, és nem kívánta az amerikai segédlettel 1956-ban beindított békés célú atomprogramot az elrettentés szolgálatába állítani.
A fordulópont 1971-ben következett be, amikor az ország az Indiától elszenvedett vereség következtében 150 ezer négyzetkilométeres területet és több millió lakost veszített el Baglades állam létrejöttének köszönhetően. Ez volt Pakisztán Trianonja, és az ország vereségérzetét tetőzte, hogy a nagy szövetségesek – Amerika és Kína – a kisujjukat sem mozdították az országért, amely gyakorlatilag minden geopolitikai, katonai és gazdasági befolyását elveszítette Dél-Ázsiában.
Az elszigeteltség érzése kétségbeesést szült. Ali Bhutto, immár miniszterelnökként, az ENSZ Biztonsági Tanácsában elmondott beszédében vont párhuzamot hazája sorsa és az 1919-ben Versailles-ban Németországra kényszerített béke között. A kormányfő, aki valóságos megszállottja volt az atombomba elkészítésének, és meggyőződéssel hitt abban, hogy a Manhattan-terv pakisztáni résztvevői be tudják indítani a saját atomprogramot.
Az iszlám atombomba atyja végül is nem közülük került ki. A Németországban tanult kohómérnök, a szakirodalomban A. Q. Khan néven, sokszor csak A. Q.-ként emlegetett Abdul Kháder Khan került a program élére. A muzulmán világ első atomreaktora 1972-ben indult be. Az indiaiak 1974-ben hajtották végre első kísérleti atomrobbantásukat, amelyet kissé bizarr módon Buddha mosolyáról neveztek el. A mosoly komoly pánikot keltett Pakisztánban, ahol a saját atomfegyverre törekvés immár valóságos hajsza formáját öltötte.
Pakisztán csak nehezen bírta az atomfegyverkezési versenyt a nagyobb és erősebb Indiával; több alkalommal ajánlatot tett a kölcsönös leszerelésre, amelyet Új-Delhi mindannyiszor elutasított. Az urániumdúsító technológiát csak a hetvenes évek második felében sikerült megszerezniük, akkor is csak úgy, hogy A. Q. egyszerűen ellopta a tervrajzokat; ezért Hollandiában vád alá is helyezték.
A félelem komoly hajtóerőnek bizonyult. Semmilyen pakisztáni kormány nem engedhette meg magának, hogy India egy újabb, az 1971-eshez hasonló vereséget rójon rá, vagy ismét területeket vegyen el tőle. Mohamed Zia-ul Hak elnök 1987-ben egyértelmű fenyegetést intézett Rádzsív Gandhi akkori indiai miniszterelnökhöz: „Ha csapataik akár egy hüvelyknyire is behatolnak területünkre, meg fogjuk semmisíteni a városaikat.”
A. Q. Khan
Az indiai-pakisztáni atomfegyverkezési verseny 1998-ban hágott tetőpontjára, amikor India újabb sikeres kísérleteket hajtott végre, elképesztő riadalmat okozva Pakisztánban. Hatalmas nyomás nehezedett Náváz Sáríf akkori miniszterelnökre, akit A. Q. is erősen győzködött, Sáríf azonban mégsem rendelt el demonstratív földalatti atomrobbantásokat, és a hadsereg is úgy vélte, egy ilyen válasz túlságosan agresszív lépésnek bizonyulna és alkalmasint beláthatatlan következményekkel járna. A. Q. azonban kicsikarta a robbantások végrehajtását, így 1998 májusában az ország végül demonstrálta atomhatalom mivoltát.
Míg Pakisztán elmondhatta magáról, hogy lényegében a sokkal nagyobb és erősebb szomszédtól való félelem kergette bele az atomfegyverkezésbe, ami viszont a pakisztáni atomprogram későbbi külföldi terjedését illeti, azt bizony részint a mocskos anyagiak, részint A. Q. becsvágya okozta.
Észak-Korea nem túl sok országgal tart fenn diplomáciai kapcsolatot; ezek egyike azonban éppen Pakisztán, amely 1990-ben az urániumdúsításhoz nélkülözhetetlen centrifuga-technológiát juttatott a sztálinista rezsimnek, rakétatechnológiáért cserébe. A. Q. és Ali Bhutto lánya, Benazir Bhutto (jobbra) egy titkos phenjani látogatáson ütötték nyélbe az üzletet. Az észak-koreaiak sikerén felbuzdulva több más, atomfegyver után áhítozó rezsim is megkereste Khant, aki a Newsweek 1998 májusi állítása szerint Iraknak is megküldte a centrifugák tervét. A. Q. ezt tagadta, de az ENSZ fegyverzetellenőrei később olyan dokumentumokra bukkantak, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy az atomtudós kokettált Szaddám Huszeinnel.
Ugyanez derült ki Líbia viszonylatában is. Moamer Kadhafi szintén atomfegyvert akart, de később, az ezredforduló után a Nyugattal való békülés jegyében feladta ezt a törekvését és a vonatkozó dokumentumokat átadta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek (IAEA). Ekkor derült ki, hogy Kadhafi is az A. Q.-féle feketepiacon vásárolt be: többek közt tízezer darab uránimdúsításra alkalmas gázcentrifugát rendelt Khantól, és ezek legtöbbjét a tervek alapján felépítendő atomlétesítménybe szánták. Nem tudni, az atomtudós mennyire hazája megbízásából és mennyire a saját szakállára terjesztette az atomfegyvert; valószínűnek tűnik, hogy magánakcióit a mindenkori pakisztáni kormány ellenőrizte és – megfelelő baksis fejében – elnézte.
Mint korábban írtuk, az ENSZ ellenőrei később azonosítottak egy korábban ismeretlen komplexumot Szíria területén, amely arra enged következtetni, hogy a szíriai kormány is A. Q. segítségével akart tömegpusztító nukleáris fegyvert kifejleszteni. Az ország északnyugati részén fellelt, időközben békés polgári célokra átalakított épület nagyban emlékeztet arra az urániumdúsítóra, amelyet ugyancsak Khan útmutatása alapján építettek Moamer Kadhafi idején Líbiában.
2003 augusztusában derült ki, hogy A. Q. Khan már 1989-ben atomtechnológiát ajánlott Iránnak. Teherán ezt követően került az alá az intenzív nemzetközi nyomás alá, amely alatt most is van. Az iszlamista rezsim 2003-ban engedélyezte először az IAEA ellenőrei számára a komolyabb vizsgálatokat. Az ellenőrök jelentése szerint Irán az 1989-ben megszerzett technológia alapján hozott létre urániumdúsító kapacitást. A jelentés nem nevezi meg A. Q-t, de egyértelműen utal a pakisztáni atombomba atyjára.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése