Az Új Kelet következő számából: Izrael és az Irán-kontra ügy

A Ronald Reagan elnökségét megrázkódtató hírhedt botrány huszonöt éve robbant ki: kiderült, hogy az Egyesült Államok a fegyverembargó alatt lévő Iránnak hadianyagot szállított, az ellenértéket pedig a nicaraguai felkelőknek utalta át – szintén törvénytelenül. Most, a huszonötödik évfordulón eddig titkos anyagok váltak hozzáférhetővé, amelyek megerősítették: Izrael szerepet játszott az ügyben.

Ronald Reagan, akinek kis híján az elnökségébe került az ügy

A nicaraguai kontrák a közép-amerikai ország szovjetorientált kormánya megdöntéséért harcoltak a szomszédos Hondurasból kiindulva. A managuai sandinista diktatúrával szembeni küzdelem teljes mértékben elfajult, az amerikai támogatást élvező gerillák semmitől sem riadtak vissza: szisztematikusan követték el a polgári lakosság terhére is a gyilkosságokat, emberrablásokat, kínzásokat, nemi erőszakot, kínzásokat. Noha mindez már csak válasz volt a sadinisták ugyanolyan kegyetlenkedéseire, a mérce természetesen akkor is kettős volt: amit a béketábor központilag vezérelt sajtója a marxista terrorszervezeteknek elnézett, azt a szabad világ a saját szabadságharcosaitól nem tűrte el. Az Egyesült Államokban a Boland-törvények tiltólistára tették a kontrákat, akiket onnantól fogva nem volt szabad támogatni, hiába harcoltak a marxista-leninista befolyás közép-amerikai terjedése ellen. A célnak nem volt szabad szentesítenie az eszközt. Ehhez képest a Reagan-adminisztráció a Boland-törvények megszegésével titkon továbbra is fegyvert szállított a nicaraguai felkelőknek, s azok kiképzését is folytatta, valamint – a résztvevők által Enterprise-nak elnevezett művelet keretében – Iránt is ellátták fegyverekkel.

Khomeini szerette a gyerekeket

Kulcs az iszlám mennyországba

Michael Ledeen, aki annak idején Robert McFarlane nemzetbiztonsági tanácsadó munkatársaként dolgozott, Simon Peresztől, Izrael akkori miniszterelnökétől kapott segítséget az iráni fegyverszállítás lebonyolítására. Az Irakkal harcoló Irán már akkor is nemzetközi embargó alatt állt, fegyverhez pedig különösen nem volt szabad jutnia; az egész világ azt várta, hogy Szaddám Huszein egyszer s mindenkorra intézze el az ajatollahok akkor még fiatal rendszerét. Irán kétségbeesett helyzetben volt a sokkal erősebb ellenféllel szemben, és miután a fél világot magára haragította, senkitől sem kaphatott segítséget. Korábbi fontos stratégiai partnerével, Izraellel minden kapcsolatot megszakított. Az iráni rezsim gyerekeket is besorozott és az akkori világ ötödik legerősebb hadserege elé küldött ágyútölteléknek, gyakran fegyver és lőszer nélkül. Ezek a lelkes ifjú harcosok Khomeini arcképével és nyakukban egy kis műanyag kulccsal vonultak ki a hadszíntérre. Utóbbiról azt mondták nekik, a mennyország kulcsa. Egy izraeli kibucban gyártották a fröccsöntött kulcsocskákat százezerszám.

Elpusztult gyermekkatona az iraki fronton, mellzsebében Khomeini imám arcképével

Iránnak akár az ördöggel is üzletelnie kellett, ha fegyverhez akart jutni. Egy Mánuser Ghorbánifár nevű közvetítőtől származott, aki közeli kapcsolatban állt Mir-Hosszein Muszávi akkori iráni miniszterelnökkel. A Franciaországban élő Gorba – ahogy barátai nevezték – egy mérsékeltebb, Khomeini rémuralmát ellenző iráni politikai csoportnak akart fegyvert juttatni Izraelen keresztül. Az izraeli kormány azonban garanciát akart arra nézve, hogy az Egyesült Államok kormánya valóban igenli-e a tranzakciót. Maga Robert McFarlane állította, hogy minden a legnagyobb rendben van, így Izrael beleegyezett a fegyverek Iránnak való eladásába.

Izraeli részről a most 82 évesen elhunyt egykori mesterkém, Dávid Kimchi játszotta az ügyletben a főszerepet. A Moszadnál három évtizedes karriert befutott férfi, aki John le Carré több regényalakjához szolgált mintául, az események idején már nem a titkosszolgálatnál, hanem a külügyminisztériumnál szolgált államtitkári rangban.

David Kimchi 1987-ben elhagyja a washingtoni bíróságot, ahol tanúskodott az ügyben

A „mérsékelt irániak”, akik sohasem léteztek

Ronald Reagan elnököt 1985-ben vastagbélrákkal műtötték a Bethesda haditengerészeti kórházban. McFarlane lábadozása idején meglátogatta, és közölte vele: izraeli megbízottak érintkezésbe léptek az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatallal. Bizalmas információjuk van arról, hogy mérsékelt irániak támogatják Khomeini ajatollah megbuktatását. Reagan később több alkalommal is erre a meglehetősen fantom jellegű, igazából soha nem nevesített iráni ellenzéki csoportra hivatkozott, akik állítólag meg akarták alapozni amerikai kapcsolataikat, mielőtt az ajatollah meghal. Reagan beszámolója szerint McFarlane azt közölte vele, hogy az iráni ellenzékiek elszántságuk bizonyítékaként akár arra is képesek rávenni a Hezbollah terrorszervezetet, hogy engedje szabadon a hatalmában lévő hét amerikai túszt.

Lehet, hogy az amerikaiak nem hittek egy Khomeinit megdönteni képes belső ellenzék legendájában – Khomeinit maga Szaddám Huszein se tudta megdönteni, pedig igazán nagy erőket vonultatott fel –, a túszszabadítás lehetősége azonban mindig megmozgatja a politikusok fantáziáját. McFarlane találkozott az izraeli közvetítőkkel; Reagan azt állította, azért engedélyezte ezt, mert hitt abban, hogy sikerül helyreállítani a kapcsolatokat egy stratégiailag fontos országgal, ugyanakkor megakadályozzák az oroszokat abban, hogy ők vessék meg a lábukat Iránban. Reagan mindvégig kötötte az ebet a karóhoz, miszerint a fegyvereket ehhez a bizonyos mítikus ellenálló szervezethez juttatták volna. Erre azonban soha nem került elő bizonyíték; bizonyos, hogy azok a fegyverek az iszlamista terror-rendszer kezébe jutottak.

TOW rakéták - a képen amerikai kézen

Izrael néhány ezer harckocsi-elhárító rakéta továbbítására kapott az amerikaiaktól felhatalmazást a „mérsékelt irániak” számára; Reagan fel azt állították, a szállítás demonstrálja, hogy a csoportnak magas szintű amerikai kapcsolatai vannak, és semmi szín alatt sem terroristák. Reagan ekkor feladta vonakodását és beleegyezett abba, hogy Izrael eladja a fegyvereket a „mérsékelt” irániaknak – Az An American Life (Egy amerikai élet) című önéletrajzában azt állítja, azért, mert mélységesen elkötelezett volt a túszok kiszabadítása iránt.

A New York Times felsorolása szerint Iránba a következő tételek jutottak el:

1985. augusztus 20: 96 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta

1985. szeptember 14: 408 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta

1985. november 24: 18 darab Hawk légelhárító rakéta

1986. február 17: 500 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta

1986. február 27: 500 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta

1986. május 24: 508 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta, 240 Hawk tartalék-alkatrész

1986. augusztus 4: További Hawk tartalék alkatrészek

1986. október 28: 500 darab TOW harckocsi-elhárító rakéta

Hawk légelhárító rakéta működés közben

McFarlane nyugdíjba megy

A legelső, 1985. augusztus 20-i tranzakció azonnal sikerrel járt: miután Gorba, az iráni közvetítő azt lebonyolította, órák sem teltek bele, és az Iszlám Dzsihád Bejrútban már szabadon is engedte egy túszát, Benjamin Weir tiszteletest. Ha másból nem, hát ebből sejteni lehetett, hogy nincs szó valamiféle „mérsékelt” iráni társaságról, ami megdönti majd az iszlamista rendszert, majd Izrael és Amerika nyakába borul. Annál kevésbé, mert az Iszlám Dzsihád vállalta a felelősséget az 1985. december 12-i merényletért, amit egy amerikai katonákat szállító gép ellen követtek el. Noha a 248 áldozattal járó légikatasztrófa okát máig sem tisztázták teljes mértékben, valószínűnek tűnik, hogy robbanás történt az Új-Funlandnál lezuhant repülő csomagterében.

Egy ilyen merénylet után azonnal fel kellett merülnie a kérdésnek: micsoda ellenzéki szervezet lehet az Iránban, amely ezzel hálálja meg az addigi szállításokat? Hiszen arról volt szó, hogy a terrorszervezeteket leállítják, nem pedig arról, hogy azok még jobban nekivadulnak. Ennek dacára a fegyverszállítások még tíz hónapig folytatódtak, de most mát nem McFarlane (jobbra fent) volt a főszereplő, aki pár nappal a merénylet előtt lemondott (távozását azzal indokolta, elege van már az asszonynak abból, hogy sose látja), hanem a helyébe lépett John Pointdexter admirális. Változás azonban csak annyi történt, hogy Reagan és tanácsadói eldöntötték: a fegyverek nem is a mérsékelt iráni ellenzékhez, hanem a nem kevésbé mérsékelt iráni katonai vezetőkhöz mennek. Alakítottak egyet a legendán, kísérletet téve arra, hogy önmagukat is becsapják; a sátánnal kötött üzlet pedig jövedelmezett, miután a terroristák már engedtek el túszt.

Noha ezt az emeletes disznóságot két kulcsfontosságú miniszter, George Schultz, a külügyek és Caspar Weinberger, a védelem első embere is ellenezte, az elnök azonban ragaszkodott a fikcióhoz, miszerint: „Nem adunk fegyvereket túszokért cserébe, és terroristákkal sem tárgyalunk.” McFarlane, most már nem hivatalos minőségben, Londonba repült, hogy tárgyaljon Gorbával és az izraeliekkel, s az iránit meggyőzze, hogy ezentúl fordítsák meg a sorrendet, azaz előbb engedjék el a túszokat és csak utána kerüljön sor a fegyverszállításokra, Gorba (balra) azonban azt mondta, ez nem lehetséges.

McFarlane lemondása napján új tervvel állt elő az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács egy fiatal alezredese, név szerint Oliver North, aki azt javasolta, a fegyvereket ezentúl ne Izrael közbeiktatásával, hanem közvetlenül Iránnak szállítsák, a befolyt összegeket pedig továbbítsák a kontráknak vagy valamelyik másik, a kommunista befolyás ellen harcoló nicaraguai gerillaszervezetnek. Az alezredes 15 millió dolláros haszonkulcsot javasolt, miközben Ghorbanifar 41 %-os jutaléka már alaposan megdrágította a rakétákat. Miután a Nemzetbiztonsági Tanács többsége támogatta North elképzelését, Poindexter utasítást is adott annak végrehajtására, mégpedig Reagan elnök értesítése nélkül.

Oliver North alezredes a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt

A Golant négy túszért cserébe

Az irániak első dühükben visszautasították a már amúgy is felfújt ár további drágítását, ám miután rendkívüli szükség volt a rakétákra az iraki hadsereg harckocsijai ellen, dúlva-fúlva bár, de végül belementek az üzletbe, így 1986 februárjában két részletben újabb ezer TOW került a kezükre. Mindez persze nemcsak a washingtoni adminisztráció hivatalos politikájával volt teljesen ellentétes, de a Boland-törvényekkel is.

Poindexter admirális (jobbra) 1986 januárjában már arról beszélt, hogy „az iráni kormány mérsékelt tagjait” támogatják a fegyverekkel; ekkor már nem került szóba a rejtelmes ellenzéki csoport. Az admirális azzal etette Reagant, hogy Gorba iráni kapcsolatai révén hamarosan az összes túszt kiszabadítják, így Reagan is jóváhagyta a tervet, noha arról továbbra sem tudott, hogy a rakéták most már Izrael közreműködése nélkül, egyenesen Iránba jutnak. McFarlane, akit a családja lemondása után se látott sokkal többet, most már nem Londonba, hanem Teheránba repült, hogy kieszközölje az akkor még rabságban senyvedő négy amerikai szabadlábra helyezését, de hiába: az irániak a fegyvereket elfogadták és felhasználták, a libanoni terrorszervezeteket viszont egyre kevéssé presszionálták, olyan követelésekkel álltak ellenben elő, hogy Washington kényszerítse rá Izraelt a Golan-fennsík visszaaadására Szíriának. Erre az Egyesült Államok már egyértelműen nemet mondott.

1986 júliusában a Hezbollah végre újabb túszát engedte el, Lawrence Martin Jenco atyát, a libanoni Katolikus Segélyszervezet volt vezetőjét. William Casey, a CIA akkori főnöke ezt követően kérelmezte, hogy az Egyesült Államok – hálája jeléül – küldhessen egy rakomány rakétaalkatrészt Iránnak, és azt állította, ha a szállítmány nem indul útjára, az iráni kormányban lévő kapcsolatuk hitelét veszítheti, esetleg ki is végezhetik, sőt a túszokat is megölhetik. Reagan engedélyezte az alkatrészek szállítását.

Amikor divatba jött az Oliver fiúnév

1986 szeptemberében és októberében raboltak el három további amerikait – Frank Reedet, Joseph Ciccipiót és Edward Tracyt –, hogy az addig szabadon engedetteket pótolják. Nem sokkal később még egy túsz, David Jacobsen nyerte vissza szabadságát, de ezzel nagyjából világossá vált, miként képzelik az irániak a fegyvert emberéletért üzletet.

De nagy gondok voltak az ügylet másik, tízezer kilométerrel arrébb lévő végpontján is. Ha hinni lehet North alezredes feljegyzéseinek, ő és más felelős amerikaiak tudtak arról, hogy a kontrák kapcsolatot tartanak latin-amerikai drogmaffiákkal; a gépeken, amiken a fegyvereket kapták, visszafelé kokaint csempésztek az Egyesült Államokba. Később, 1997-ben egy vizsgálat azt állapította meg, hogy ezek az állítások eltúlzottak voltak; mindazonáltal az egész ügy bűzlött a törvénytelenségtől, ráadásul csak idő kérdése volt, hogy kirobbanjon.

Elsőként a libanoni As-Sirá magazin leplezte le az Irán-kontra ügyet egy Mehdi Hásemi nevű iráni (balra) információira támaszkodva 1986. november 3-án. Miután az iráni kormány megerősítette a lapinformációt, november 13-án Ronald Reagan elnök beszédet mondott az Ovális Irodából. „Célom az volt”, mondta, „hogy jelezzem: az Egyesült Államok felkészült arra, hogy az ellenségeskedést új kapcsolattal váltsa fel”, mármint Irán és Amerika között. Ugyanakkor (…) világossá tettük, hogy Iránnak elleneznie kell a nemzetközi terrorizmus valamennyi formáját, mivel ez kapcsolatunk fejlődésének feltétele…”

Szegény Reagan! Az Egyesült Államok legjobb és leghitelesebb elnöke volt, ám nyolc évének minden bizonnyal a legnevetségesebb magyarázkodása volt ez. Irán ne támogassa többé a nemzetközi terrorizmust: ez olyan feltétel volt, mintha a náci Németországtól azt kívánták volna, hogy hagyjon fel a zsidóüldözéssel, és írjon ki szabad választásokat. Az azon nyomban kitört botrány csak fokozódott azután, hogy Oliver North dokumentumokat dugott el vagy semmisített meg – állítólag azért, hogy mentse egyes résztvevők életét, jóllehet nagyobb annak az esélye, hogy a saját bőrét akarta menteni. Az alezredes november 21-i, 22-i és 24-i tanúvallomásai alatt Poindexterre vallott, aki lemondott; magát Northot személyesen Reagan rúgta ki, aki ezután afféle nemzeti hőst faragott magából és eladott könyveiből élt; csekélyebb értelmű balos honfitársai körében ekkoriban vált divattá csecsemőket Oliver névre keresztelni és a fodrásznál North-frizurát rendelni.

Reagan kis híján belebukott

Az ügyet kivizsgáló Tower Bizottság nyolcvan tanút hallgatott meg, majd 1987. február 26-án benyújtott 200 oldalas jelentésében bírálta Oliver North, John Poindexter, Caspar Weinberger (jobbra) és mások tevékenységét; megállapította, hogy Reagan nem tudott a program minden részletéről, különösen a kontrák pénzelésével kapcsolatos disznóságokról, noha megrótta, amiért nem figyel oda kellőképp arra, mit művel a Nemzetbiztonsági Tanács.

Az erkölcsi győztes a nicaraguai sandinista rezsim lett, amely a nemzetközi büntetőbíróság előtt jelentette fel Amerikát. A bíróság kártérítési kötelezettséget mondott ki, amit az Egyesült Államok nem volt hajlandó kifizetni. Ronald Reagan három hónapig nem szólt a nyilvánossághoz, végül teljes mértékben vállalta a felelősséget az egész adminisztráció valamennyi cselekedetéért, azokat a túszszabadítással és Irán esetleges visszatérítésével próbálva indokolni. Abban a novemberben 67-ről 46 %-ra zuhant az elnök támogatottsága a New York Times és a CBS közös közvélemény-kutatása szerint. Reagannek azonban nem kellett távoznia hivatalából.

A libanoni lapnak szivárogtató Mehdi Hásemit kivégeztette az iszlamista rezsim, állítólag más vádak miatt, amelyek igazát bőszen be is vallotta, sokak szerint azonban pere kirakatper volt, és nagyon is valószínű, hogy fecsegése miatt kellett meghalnia. Oliver North alezredest csak kisebb vádpontokban találták bűnösnek, de a Kongresszus előtt tett tanúvallomása alapján mentességet kapott; Poindextert hazaárulásban, többrendbeli összeesküvésben, eskü alatt tett hamis vallomásban és bizonyítékok megsemmisítésében találták bűnösnek, de másodfokon őt is felmentették, hasonló okokból. Weinbergernek Reagan utódja, idősebb Bush kegyelmezett meg (miként az ügy több kisebb szereplőjének is), mielőtt a tárgyalását megkezdhették volna; McFarlane vádalku alapján megúszta két év felfüggesztettel.

A most napvilágot látott iratok tanúbizonysága szerint Ronald Reagan tisztában volt azzal, mennyire ingoványos talajra merészkedik; védelmi miniszterével, Caspar Weinbergerrel 1985 decemberében, egy évvel a botrány kirobbanása előtt közölte: „az, hogy a tranzakciót Izraelen keresztül hajtják végre, még nem teszi azt törvényessé”.

MÉG SOK ILYEN ÉRDEKES CIKKRE LENNÉL KÍVÁNCSI? ITT TÖBB SZÁZAT TALÁLSZ, ELŐÁLLÍTÁSUK PÉNZBE, IDŐBE KERÜLT. IDE KATTINTVA LEHETŐSÉGEIDHEZ MÉRTEN SEGÍTHETED A MIÉRT CIONT. KÖVESD MÁSOK JÓ PÉLDÁJÁT!