Az első cionista kétfrontos harca

„És leszállottam, hogy kiszabadítsam őket Egyiptom kezéből és felhozzam abból az országból egy jó és tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba… (2Móz. 3:8)

Jelen heti szakasszal – Smot – indul Mózes második könyve, az Exodus. Ez talán a Tóra leglátványosabb, legeseménydúsabb könyve az öt közül, s az ebben foglaltak a legismertebbek közé tartoznak. A történet, amely azóta annyiszor, annyi „idegen földön” megismétlődött már, és alighanem még meg is fog ismétlődni néhányszor: mire a zsidók belakják magukat egy országba, és kezdetét veszi az asszimilációs folyamat, azonnal megnyilvánul a gazdanép ellenállása is, az addigi „jó” uralkodó helyébe egy antiszemita lép, a kiegyensúlyozott körülményeket durva elnyomás váltja fel. Itt, az első alkalommal, a zsidóság kitermeli magából az első cionistát Mózes személyében, aki Isten útmutatását követve azon van, hogy kiszabadítsa népét a szellemi nyomorból és – most már – a fizikai elnyomatásból is.

A csodás körülmények között életben maradt, a Fáraó udvarában nevelkedett, majd a honfitársával kegyetlenkedő munkafelügyelőt agyonverő Mózes tette következményei elől messzire kényszerül menekülni. Miután asszonyt talál a midjániták közt, aki gyermeket is szül neki, békésen pásztorkodik, és talán arra gondol, élete végéig így lesz ez. Ám Isten megjelenik neki az égő csipkebokor képében, és ismerteti tervét. Eszerint népe – Izrael fiairól van szó – alijázni fog. Vége a lélekölő rabszolgamunkának, amit az előző uralkodó rendelt még el, de vége van még sok minden másnak is, így a szellemi tespedésnek, a húsosfazék melletti elégedett heverészésnek, az egyiptomi szokások átvételének. Egy fejezet volt Egyiptom, ami egyszer és mindenkorra lezárul. Izrael fiai, akár tetszik, akár nem, a nemzetté válás rögös útjára fognak lépni.

Eleinte persze nem tetszik a népnek. Sőt, Mózes is ellenkezik a maga módján, nem is egy alkalommal. Ellenvetései: ki ő, hogy a nép nevében beszéljen a fáraó előtt? No és kicsoda Isten – ha kérdik, mégis mit mondjon? És különben is, a nép sem fog rá hallgatni, ugyan miért is tenné? Arról nem beszélve, hogy súlyos beszédhibás vagyok. Egyszóval, Uram, nem választanál ki erre az egészre mást? Vagy fél tucat ellenérvvel a végsőkig feszíti a húrt Mózes, aki a jelek szerint egy komoly mulasztást is elkövetett: nem metéltette körül fiát. Isten türelme elfogy, és a halál angyala már száguld is a gyerek felé. A tragédiát Mózes felesége, Cipóra előzi meg egy villámgyorsan végrehajtott brit milával.

Mózes a tömegalija előkészítésekor kétfrontos harcot folytat. Az egyik oldalon ott van a fáraó – a hatalom –, aki nem akarja elengedni a zsidókat. Jól ismert jelenség ez is: a hatalom nem tud mit kezdeni a héberekkel, se velük, se nélkülük. Mózes és testvére, Áron közbenjárása a visszájára fordul. Egyiptom uralkodója – noha arról még szó sincs, hogy a héberek örökre hagynák el birodalmát; a szószólók egyelőre még csak azt kérik tőle, három napra engedje őket a pusztaságba, hogy vallásukat gyakorolhassák – arrogáns viselkedést tanúsít, elkergeti a színe elől a testvéreket, és rögtön utána készakarva megnehezíti a munkaszolgálatosok terheit. Kezdetét veszi a konfrontáció.

Mózesnek azonban épp elég nehéz dolga van magukkal a zsidókkal is. Kényszermunka ide, megnövekedett terhek oda, nincsenek odáig a lehetőségért, hogy nekivágjanak az ismeretlennek – és ez a motívum nem csak a szakaszon vonul végig, hanem majd az egész sivatagi vándorláson, azután pedig később, a modern időkön is. Ha alija, akkor – kizárólag katasztrófaalija. Zsidó legfeljebb akkor megy Erec Jiszráélbe, ha már mindenét elveszítette, és az is jellemző lesz, hogy megtollasodván eljön onnét, vagy eljön akkor is, ha nem sikerül elég gyorsan szert tenni az áhított életszínvonalra. Az egyiptomi héberek sem különbek, és helyzetük rosszabbodása sem bírhatja rá őket arra, hogy elgondolkodjanak azon: talán lejárt az idejük. Fel vannak háborodva, és felháborodásuk a fivéreket veszi célba. Jellemző hisztériájukban már nem pusztán azzal vádolják őket, hogy megsokasították terheiket, hanem azzal, hogy Holocaustot idéznek elő. Mózes kétségbeesetten fordul az Örökkévalóhoz és jelenti neki: a helyzet nem hogy jobb lett volna, de még rosszabbodott. Hogyan tovább?

Mózesnek még sok összetűzése lesz úgy a fáraóval, mint a saját népével, de míg az előbbire maga Isten visel gondot, a héber népnek a maga akaratából, szabad választás eredményeként kéne elindulnia az Örökkévaló által kijelölt úton. Erre pedig nem hajlandó. Egyiptomot egyáltalán nem tartja valami rossz helynek, és való igaz: az akkori világ Egyesült Államokjáról van szó, egy hatalmas és gazdag birodalomról, ahol jöhetnek jobb idők és rossz idők, de úgy még nem volt soha, hogy valahogy ne lett volna. A galut – a száműzetés – szószólói emlékeztetik az embereket arra, milyen jó idők jártak rájuk, amikor még József volt a mezőgazdasági és pénzügyminiszter; elismerik, hogy a jelenlegi fáraó (valószínűleg II. Ramszesz lehetett az) nem valami cádik, és a keretlegények is durvábbak, mint voltak egy-két évvel ezelőtt; de ezen egyáltalán nem segít, ha valami forróvérű társaság olajat önt a tűzre. Mindenki maradjon fegyelmezett, teljesítse a hazája iránti kötelességét – hangzik a góseni hitközség felhívása –, tartsa tiszteletben a törvényeket és főleg ne hallgasson holmi izgatókra, hiszen épp nekik köszönhető, hogy az uralkodó felbőszült. Majd lecsillapodik; és ki tudja, talán még a régi szép idők is visszatérnek.

A régi szép idők ugyan soha és sehol nem térnek vissza, mindazonáltal az Erec Jiszráélba való tömeges kivándorlást valamennyi esetben tragikus történelmi események előzték meg. A modernkor első, tizenkilencedik század végi alijáját a pogromok váltották ki, amiként a másodikat is, amire már a huszadik század elején került sor. Harmadjára a bolsevik forradalom után indultak meg a zsidók; a negyedik nagy hullámot a lengyelországi antiszemita intézkedések generálták a húszas években. Az ötödik – mintegy negyedmillió főt érintő – exodust elsősorban a hitlerájnak köszönhette a cionizmus. A hatodik nagy alija az államalapítás körüli időkben következik be, oka a második világégés, a Holocaust, illetve a zsidóság kiűzetése az arab államok többségéből. S végül a hetedik nagy bevándorlási hullámot a Szovjetunió meggyengülése, majd összeomlása indítja el. A meggyőződés, a hit – szinte sohasem játszott szerepet, kivéve az első aliját, a Bilut – de épp ennek a tagjai tértek vissza a pogromok Oroszországába a legnagyobb számban… Mert ok, indok, remény, öncsalás mindig van. Már nem tart soká. Ez a hazánk. Mi lesz a zongorámmal. Túl nagy ott a meleg. Nem fogom tudni megtanulni a nyelvet. Mi lesz a rokonaimmal. A diplomámmal. A kocsimmal. A kultúrámmal. A nem-zsidó barátnőmmel. A tengerimalacommal.

Az út azután mindig megkezdődik. De addig még sok nehézség van hátra.

Péntek esti gyertyagyújtás: 5768. tévét 19. (2007. december 28.) 15.41
Szombat kimenetele: 16.53