Elkezdődött a tengerparti élet. Mint említettem, csütörtöki napon alijáztunk, ami nem volt bölcs dolog – de nem tehettünk róla, a napot nem mi választottuk ki. Ha alijázol, aznap már nem tudsz csinálni semmit, legfeljebb kimész egy kicsit az utcára, és persze költöd a pénzed, mert ha mást nem, üdítőt vagy vizet a nagy melegben mindenképpen inni kell, lehetőleg gödény módjára mégpedig. Másnap, péntek lévén, a hivatalok legfeljebb délig vannak nyitva, és csak alibiből, érdemleges munkát már semmi szín alatt nem lehet belőlük kikényszeríteni. Szombat, az szombat. Legközelebb vasárnap tudsz valamit csinálni. Mert az meg munkanap.
Hát a csütörtök-péntek-szombat, az erős fürdőzéssel telt. A tel-avivi tengerpart fantasztikus. Beszéltem olyanokkal, akik jártak már jó néhány tengerparton, Floridától Dél-Afrikáig, de mindenki csak szuperlatívuszokban beszélt róla. Öt kilométer finom homok, minden jól kiépítve az árnyékolóktól az öltözőkig, zuhanyokig, lábmosókig és vízcsapokig, és mindez tök ingyen – milyen érdekes, ugye, hogy vannak még ildomos helyek, ahol nem tartja a markát minduntalan valaki olyasminek az igénybevételéért, amihez istenadta emberi jogod van? A stranddal párhuzamosan kocsik vonultak az úton, mögöttük szálloda- és étteremsor, ahogyan az dukál – zseniális. Persze volt egy-két baki. Az asszonynak hiába mondtam, hogy igyon, mert az útikönyvek egybehangzó figyelmeztetése szerint be fog sárgulni, ő azzal érvelt, hogy akkor iszik, ha szomjas. Egy-két napon belül be is sárgult. Ez valami rémes rosszulléttel jár együtt, az áldozat csak hánykolódik; egyetlen ellenszere a vízivás, de épp ezt kívánja a legkevésbé, úgyhogy elég ördögi a dolog. Azt hörögte, hogy meghal, és hívjak orvost. Én arra kértem, hogy igyon minél többet, aztán a gyerekeket levittem a strandra. Szent Péter-halat kajáltunk jó drágán valamelyik étteremben.
Elég gyorsan felépült, csak innia kellett, szombat este viszont – sábát kimenetelekor – jóval kellemetlenebb élményen mentünk keresztül. A nagyobbik kölyök elveszett a tel-avivi strandon – ráadásul utoljára egy felfújható indián kenuban láttuk. Végül is csak ötvenszer mondtam el neki, hogy ügyeljen a dél felé tartó áramlásra. Egy darabig én is ügyeltem őrá, de hát annyi ember van a strandon augusztusban, bikinis cicababák, miegymás, tudják, hogy van ez; az embernek nincs hátul is szeme. No, azt az öt kilométert én végigfutottam párszor, a gyerek sehol. Eltelt legalább háromnegyed óra, és egyszerre csak meghallottam a síró hangját – egy hangszóróból. Félőrülten rohantam egy épülethez, ahol a hangosbemondót sejtettem, de csak a vállukat vonogatták. Nem értették, mit akarok, a hangosbemondók az életmentők lábakon álló faházainak tetején működtek. Én viszont biztos voltam abban, hogy nem a part, hanem a szárazföld felől hallottam a hangot. Fölhívták a rendőrséget, és azonnal megoldódott a rejtély – a központos haladéktalanul kapcsolta azt a járőrautót, amiben benne ült a gyerek. Partot ért valahol, egy-két kilométerrel délebbre, de aztán nem talált vissza hozzánk, eltörött a mécses, és a járókelők habozás nélkül átadták a rendőrségnek. A zsaruk megállapították, hogy magyarul beszél, és rögtön kerítettek tolmácsot egy arra sétáló idős szabómester, Rosenberg bácsi személyében, aki még 1947-ben alijázott Pestről. Aztán átadták neki a megafont, így hallottuk meg a hangját a strandon.
A két zsaru átadta a gyereket, felírták az adataimat, és leteremtettek, mint a pengős malacot:
– Két gyereked van, igaz?
– Igaz.
– És két szemed?
– Igaz.
– Na látod. Az egyik az egyiken legyen, a másik a másikon!
– Nehogy megpróbálják megbüntetni, az nálunk nem szokás – hangsúlyozta Rosenberg bácsi, aki, miután megadta a telefonszámát, elkísért a szállodába is, nehogy a kölök megkapja, ami neki jár. Negédesen lemosolyogtam rá:
– Nagy mákod van, hogy nem veszítetted el a kenut.
Valamivel később olvastam az újságban, hogy az ifjúságvédelem izraeli viszonylatban kissé túllőtt a célon. Azt írta a Jerusalem Post, felmentettek egy holoni atyát, ki testileg fenyítette a gyermekeit. A bíró úgy érvelt a nagy port felvert indoklásban, hogy az ilyesmi bizonyos esetekben nem csupán jog, de kötelesség is. Ugyanebben a cikkben állt, hogy évente nyolc gyereket gyilkolnak meg Izraelben. Ez utóbbi hírt gyanakvással fogadtam. Megtörténhet ilyesmi? Nem figyelmeztettek-e ismerőseim, amikor alijázásunk első, kritikus időszakában fülük hallatára igen izgatottan verést ígértem fiaimnak:
– Csak a négy fal között verjétek őket, és ott is csak csendben. Itt nem szabad gyereket ütni. Üssétek inkább helyettük az illetékes tisztviselőket.
Ezt persze az érintettek gátlástalanul kihasználták, és heteken belül pontosan olyan elfajzott, pimasz, gőgös kölykök lettek, mintha Izraelben születtek volna. Néha még az amúgy engedelmes Rubin is befűtött. Volt, hogy nem fűlött a fogam cipelni őkelmét. Például azon a – már jócskán későbbi, 1992 januári – napon, amikor hazatérőben voltam a súkról, akár egy málhás öszvér, félrehajtott fejjel esernyőt tartva a fogam között, mert – hála Istennek – megint esett.
A gyermeknek a lábán kéne jönnie ezen a bizonyos januári napon, de nem teszi, mert a három évével és egy hónapjával pontosan tisztában van azzal, hogy neki jogai vannak. Pukkadva megtorpan, elsötétül, hátával letörli a falat, szemében kimondhatatlan gyűlölet tüzel.
Kiköpöm az ernyőt, hogy nógassam:
– Nem tudlak most felvenni. Igazán szívesen tenném, de nem megy.
Belefog abba a bizonyos nem-tehetem-ami-nekem-tetszik nyafogásba, aminek hallatán az embernek kedve szottyanna marokra kapni világosszőke, selymes fürtjeit, és azoknál fogva fölemelni, hogy legyen oka bőgni. Kis majom, csinálja a reklámot. A járókelők persze lassítják a lépteiket, és gyanakodva méregetik a jelenetet: az ártatlan szőkeséget meg ezt a brutális vadállatot. A beállítás drámai. A szerencsétlen ott áll a falnál, mint egy kivégzésen, az apja meg – már ha az apja egyáltalán ez az alak – oda nem menne; föl nem venné, a világ összes kincséért se. Megfogom a csuklóját:
– Na gyere szépen.
Meggörbül derékban, mintha isiász kínozná, arca kivörösödik az erőlködéstől, cipője sarka iszonyú hangot ad ki, miközben a nedves aszfalton csúszik, majd felhúzza térdeit, és lóg a levegőben. Csuklójánál fogva tartom ebben a pozitúrában, felhúzódik a dzseki, a pulóver, az ing, utoljára a pólója is, a hideg eső a gyerek hátára csurog. Most már meg is állnak néhányan, és megvetően néznek engem.
Egy-két csomag a tócsában ázik, a csomagolópapírok lassan szétrongyolódnak. Összeszedem őket:
– Jól van – mondom könnyedén –, akkor ha jössz, jössz, ha nem, úgy is jó. Bye – és közömbös arckifejezéssel befordulok a sarkon. A cerátzacskók szétvágták az ujjaimat, szerencse, hogy a kezem már amúgy is el van gémberedve a hidegtől, úgyhogy nem nagyon érzek semmit. Leteszem a málhát. Majd meglátjuk, ki bírja tovább. Rágyújtok, egy kövér esőcsepp eloltja a parazsat. Újra rágyújtok, előveszem a magyar hetilapot. Rövidhírek. „A héten gyűjtést rendeztek a megvert és megkínzott gyerekek számára.” A sajtó jobban tenné, ha valós problémákkal – például a meggyötört családfők kétségbeesett helyzetével – foglalkozna, ahelyett, hogy néhány feltűnési viszketegségben szenvedő seggfej akcióját verné nagydobra.
Tovább olvasom A hét tükrét, el is feledkezem a kölökről. Eltaposom a cigit, és óvatosan kikukkantok a fal mellett, nem vitték-e még el az arabok.
Ott áll.
Háttal.
Odamegyek, felkapom, elégedett szusszantással nyugtázza a győzelmet, és a szájába kapott ujjal nézi, amint az immár félkarú óriás valahogyan összeszedi a pakkokat. Otthon azt kérdi az anyja:
– Hol voltatok ennyi ideig?
Ő nem kukoricázott ennyit; egy alkalommal hasonlóan csapnivaló időben ültünk a buszon, és a nagyobbik gyerek váratlanul különös figyelmességgel lepte meg az utazóközönséget: kinyitotta az ablakot. A jól fűtött buszba becsapó hideg légáram beverte az esőt és a büdös füstöt, amit a jármű épp az imént okádott ki magából.
– Normális vagy? – érdeklődött az anyja, s nyomatékul nagyot koppantott az esernyő nyelével a gyerek fején. A buszon végigfutott a felháborodás hulláma, mindenki minket nézett, és még a harmadik megálló után is tárgyalták egyesek a jelenetet. Szóltam az asszonynak, ezzel nyugodtan várhatott volna, míg leszállunk. Szólhatnak a vezetőnek, rendőrt hívhatnak; és ki a megmondhatója, hogy a bíró ugyanolyan bölcs lesz-e, mint holoni kollégája?
***
Megvolt a magyarajkú bevándoroltakat tömörítő szervezet, a Hitáchdut Olé Hungária, röviden HOH címe. Ha jól emlékszem, akkoriban a Dubnov utcában lehetett megtalálni őket. A szerencsésen végződött szombat este után, vasárnap reggel kerestem meg őket. Ígérem, nem bántom a „háóhát” az okvetlenül szükségesnél jobban, annál is inkább nem, mert városi legendák keringenek hátborzongató viselkedésükről, hasznavehetetlenségükről, alpári modorukról. A szervezet évtizedekkel korábban alakult, húzott némi állami apanázst és semmi dolga nem akadt, lévén Magyarországról legfeljebb egy-két tucat turista érkezett Kairón át, illegálisan, bevándorló azonban egy se. Egészen 1988-ig, amikor egy, az ELTE jogi karán végzett srác, akit nevezzünk mondjuk Pinkásznak, be nem állított hozzájuk azzal, hogy ő segítségre tart igényt.
– Milyen alapon? – mérték végig.
– Hát azon az alapon, hogy új olé vagyok, ez meg az új olék megsegítésére létrejött szervezet – érvelt Pinkász.
– Az nem létezik – mondták –, Magyarországról nincsenek olék.
– Akkor jól nézzenek meg, mert én az vagyok.
Ez a nyitás nagyon nem tetszett, a folytatás meg még rosszabb volt, mert az éles eszű srác megtanult héberül annyira, hogy letegye a különbözetit, és ott, Izraelben ügyvéd lett; első dolga volt átnézni a HOH-ra vonatkozó jogszabályokat, és jó néhány hónapra igen kellemetlenné tette a háóhások életét, többek közt azzal, hogy beválaszttatta magát a vezetőségbe, elszámoltatta őket, meg ilyesmik. Nem mintha loptak volna, egy fillér se ragadt a kezükhöz – csak egyszerűen nem tudták elviselni, hogy egy új olé, ráadásul Kelet-Európából, bármibe is beleszóljon, bármilyen igényei lehessenek. Az új oléktól a vátikok, a régiek, s főleg a háóhások, azt várták el, hogy legyenek alázatosak, nagyjából öt évig szopjanak, és még vágjanak is ehhez jó képet. Ha valaki új olé létére nem nyomorgott valahol vidéken, és nem ugrált örömében, ha olyan szerencse érte, hogy minimálbérért vagont rakodhat ki, az a szemükben ha nem is gazember, de mindenképp gyanús alak volt, akitől tisztességes embernek távol kell tartania magát.
Hozzájuk állítottam én be mit sem sejtve (az ügyvéd sráccal és a sztorijával csak később ismerkedtem meg), és ott találtam két öregurat. Az egyik volt a Sátoros – ezt a gúnynevet az új oléktól kapta, mert mindegyiknek azt recsegte: „Mit akar maga, én negyven évvel ezelőtt sátorban kezdtem az életem.” Rajtam már nem akadt ki annyira, mint Pinkászon, az elmúlt egy-két évben, ha nagyon vékonyan is, de csordogálni kezdett a magyarországi alija. Kikérdezett, hogy vagyunk, mint vagyunk, hányan vagyunk. Hogy ki zsidó, ki nem, abszolút nem érdekelte. A HOH elsősorban balos őskövületek rozsdatemetője volt, és a balosok általában fütyültek arra, megmarad-e az ország zsidó jellege.
– Mi a foglalkozása?
– Újságíró – feleltem. Ez annyiban igaz volt, hogy jelent meg négy-öt cikkem a Kapuban. De nem voltam én még attól újságíró. Semmi se voltam. Azt viszont mégsem mondhattam be, hogy végzettség és szakma nélküli ember, gyakorlatilag kalandor vagyok, aki a jobb élet reményében érkezett, mert származási országában a korábbi élete, mondjuk ki, anyagilag is, szellemileg is összeomlott, munkát végezni azonban nem kíván, ha nem nagyon muszáj. Abban a pillanatban lementek volna hídba.
Sátoros azonban valamit sejthetett, mert csúnyán nézett, és ellentmondást nem tűrően szögezte le:
– Maga itt az életben nem fog újságíróként dolgozni.
Hallgattam. Nem én voltam az első, akinek ezen a földön az elmúlt száz évben az orra alá dörgölték, hogy „maga-aztán-itt-semmi-szín-alatt”. Ez afféle automatikus dolog volt, mint ahogyan az is, hogy a származási országban a Szochnut vagy a cionista izraeliek bármilyen szakmára rávágták, hogy az a legjobb, őrült nagy hiány van belőle. Sátoros még egy darabig a fejét csóválta felháborodottan, majd túltette magát a megrázkódtatáson.
– Kibuc-ulpán – jelentette ki. – Kibuc-ulpán, ez az egyetlen megoldás.
– Az micsoda? – kérdeztem.
– Azt jelenti, hogy hat hónapra elmennek egy kibucba, és ott nyelvet tanulnak. Emiatt nem kell kiadni a rengeteg pénzt a városi lakásra. Ami támogatást időközben kapnak, az gyűlik a bankszámlán, és amikor visszajönnek, már ha vissza akarnak jönni, már van annyi, hogy tudjanak vele mit kezdeni.
Ez túl szépnek tűnt, de Sátoros lehűtött:
– Ez nem jár maguknak, a kibuc nem köteles felvenni magukat. Nem biztos, hogy sikerül. De majd mindjárt meglátjuk.
A kibucok csúcsszervét, a Takamot hívta. Közben azokra a pesti ismerősökre gondoltam, akik megjósolták, hogy „kibucba küldenek benneteket”. Semmilyen körülmények között nem vonzott a közösségi életforma, annak ellenére, hogy tudtam, sokfajta kibuc létezik a liberálistól a sztálinistáig. De hat hónapot ki lehet bírni. Nagyjából tudtam, mennyi pénz jár ez alatt, és azt is kiszámítottam, hogy ha ezt végigcsináljuk, jó tízezer sekellel szabadulunk a kibucból, ráadásul héber nyelvtudás birtokában. Sátoros közben elkérte a szállodám telefonszámát, megint csevegett a Takammal, aztán letette.
– Fogják értesíteni magukat – mondta.
– Mikor?
– Pár nap. Egy hét. Kettő. Maguk fiatalok. Két gyerekkel komoly esélyük van. Nagyon komoly esélyük.
Ez – mármint a pár nap, két hét – nem annyira tetszett, és megint számolgatni kezdtem magamban. Mi lesz, ha pár hétig, két hónapig ülnek a kérelmen? Elvégre ez itt mégiscsak Ázsia. Pénteken oktalan marha módjára vettem az Allenbyn egy olasz szandált, valami 180 sekelért, persze nem tudtam, hogy az annál sokkal tartósabb és kényelmesebb izraeli szandált onnan légvonalban körülbelül száz méterre árulják a híres Kármel súkon, ötven sekelért. Reggelit adtak a szállodában, egyebekben étteremben étkeztünk. Főleg Leila mamánál, a Ben Jehudán. És hát költöttünk. Taxira, buszra, fagyira, kólára, sörre. A reptéren kapott pénz úgy olvadt, mint hó a napon.
Miután hazamentem és elmondtam a hírt, szóltunk a szállodásoknak, hogy hívást várunk a Takamból, mert valószínűleg kibucba megyünk, és arra kértük őket, vegyék fel az üzenetet. Nagyon drukkoltak nekünk. Sétára indultunk, fölfelé az Allenbyn, a kirakatokat nézegettem, és egyszer csak megálltam, mert nem voltam biztos abban, hogy jól láttam. Pedig jól láttam: Szolzsenyicintől a Gulág-szigetcsoport volt az, magyarul, a színes puhafedelet kiszítta a nap.
A portál fölött ez a felirat ékeskedett: Hungarian Culture and Business Center. Röviden HCBC. Bementünk.
Így ismerkedtem meg Breuer Péterrel és feleségével, Katival. A Culture and Business Center könyvesbolt, könyvtár, újságos és videotéka volt, meglepően nagy választékkal. Igazi könyvőrült lévén elsősorban minden olyan lapra és könyvre kíváncsi voltam, amit Izraelben adtak ki magyarul. Úgy okoskodtam, ahol százezres nagyságrendben élnek magyarul tudók – ráadásul egy picinyke országban, és ráadásul zsidók –, ott komoly irodalmi életnek kell lennie, márpedig én titkon abban reménykedtem, hogy Izraelben írásból fogok megélni, és most, hogy Sátoros kioktatott, dafke ezt akartam. Amit láttam, az kiábrándító volt. Péterék letették elém az Új Kelet című napilapot, A hét tükre című hetilapot, néhány füzetet a Szináj kiadásában, ami magyar nyelven tartalmazta – gyerekek számára – a nagyobb ünnepek leírását, és egy-két könyvet.
A hotelben átnéztem a szerzeményt. Az Új Kelet, ez a valaha tekintélyes újság katasztrofális slejfni volt, háromnapos híreket hozott súlyosan balos tálalásban, lévén a Munkapárt idegen nyelvű orgánuma (a jogszabály, amely megtiltotta a politikai pártoknak azt, hogy lapot adjanak ki, csak pár évvel később született meg). Három újságíró írta-szerkesztette a harmincas évek magyar vidékének mucsaröcsögei stílusában: Benedek István, Tabák László és Drory Dávid. Nem tehettek arról, hogy ilyen volt a sajtótermék – amiként egy mai magyar hírlapíró (van még ilyen szakma?) sem feltétlenül tehet arról, hogy azt a szemetet írja, amire „igény” van (és még örülhet, hogy írja. Tudják, mi egyes magyarországi lapoknál a cikk meghatározása? „Cikk az, ami elveszi a helyet a hirdetés elől.”) Régi és nagy igazság, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel; ehhez bízvást hozzátehetjük: a sajtója is olyan, amilyenre igényt tart. A kilencvenes évek elejének öreg magyarjai arra tartottak igényt, amit akkoriban az Új Kelet képviselt. Már ha balosak voltak. A hét tükre jobb volt, talán csak egy-két fokkal. Igyekezett felvenni afféle magazin-stílust. De alighanem azért is tetszett jobban, mert akkor még kiütközött benne az a bizonyos idealista-jobboldali, bétári szemlélet. Izraelben, legalábbis eleinte, a bevándorlók zöme jobboldali. A szavazófülkében nem feltétlenül – ott hajlamos a saját újrakezdésének nehézségeit az épp regnáló kormányon leverve izomból ikszelni –, de amikor élőben, a helyszínen szembesül azzal, amit az arabok csinálnak, azonmód harckocsik lánctalpai elé fektetné az összeset, aztán, ha ezzel megvolt, megnyomná a piros gombot, és Pakisztántól Marokkóig üvegsivataggá változtatná az egész vircsaftot. Egészen más ám a tévé képernyőjén nézni, mit művelnek, és egészen más megélni, ezt elhihetik.
Kaczér Illés könyve volt a legnagyobb fogás. Az Álomtelepes címet viselte. Egy hajtásra kiolvastam a szállodai ágyon. Telepesről szólt, nem a mai, kőkemény, felfegyverzett brigádról, hanem a múltbeliről, abból a fajtából, amely termővé tette a sivatagot. Harcairól, elesettségéről, a szomszédos arabok lenézéséről és megvetéséről, akik akkor még nem terrorizálták a szerencsétlen kis zsidócskát, aki föld helyett a sziklát túrta, mert elmebajosnak tartották, és az iszlám szerint az ilyet bántani nem szabad. Álomtelepes volt Kaczér Illés hőse egy olyan világban, amikor a zsidó állam még csak zsidó álom volt. Később valakinek kölcsönadtam, nem kaptam vissza. Azóta hajszolom, mióta internetem van, hiába.
Csak nagy nehezen fogtam fel a helyzetet, hónapok teltek bele. Abádi Sári, A hét tükre szerkesztője elmesélte: boldogult férjével, Abádi Ervinnel alapítottak lapot, még a hatvanas évek végén – először az igényes irodalmat felvonultató Hónapot, ami azon nyomban megbukott; aztán jött A hét tükre. Olvasóközönség gyakorlatilag nem volt. Magyarországról leginkább a Vészkorszak után megmaradt, egyszerű zsidók jöttek el a negyvenes években – „falusi borbély, pontos jével”, mondta Sári –, és még azok jó része is kikötött az Új Keletnél. Nincs kinek írni. Ellene vetettem, hogy olvastam a férjétől A csodák hat napját, és a kolofonban azt láttam, ez már a harmadik kiadás. Kacagott:
– Jaj, nem érted. Ervin, szegénykém, kinyomatott a saját költségén háromezer példányt. Az első ezerbe az került, hogy első kiadás, a másodikba, hogy második, és a harmadik ezerbe, hogy harmadik kiadás. Ezt játszotta el A csodák hat napjánál, az Ítéletnapi háborúnál és az összes könyvénél, ami megjelent.
Pedig Abádi Ervin jól írt.
Péterék egy csomó kedvezményt adtak, mert megörültek nekem – „Olvasó embernek mindent!” –, de a bevásárlás végén itt is eldurrant ötven sekel. Azután még hosszú hónapokig sokat segítettek: tanácsokkal, amelyek nem a negyven évvel korábbi állapotokra reflektáltak, telefonhívásokkal, amiket a nevünkben lebonyolítottak, fordításokkal és egyebekkel. Ha valami bajom volt, mindig oda, a Hungarian Culture and Business Centerbe tértem be 1991 végén, mert a HOH-ba nem nagyon volt miért menni.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése