Itt élned nem lehet, halnod nem kell

Orbán Viktor és bandája maffiaállamot alakít ki maga és klientúrája számára. Nem kétséges, kit fog a kétharmados genetikai hulladék hibáztatni a máris vészesen leapadt moslékosdézsa kiürülése esetén. Mitévők legyenek a zsidók ebben a helyzetben? El lehet menni Magyarországról.

Valamennyi félelmünk beigazolódott tavaly május óta. A legnagyobb gond nem is az, hogy a kétharmad gengszterállamot épít. A legnagyobb gond, hogy az istenadta, az asszisztál ehhez. Ahogyan megszokta a szocializmusban, a horthyzmusban.

A  magyar nép kizárólag akkor hőzöng, ha egy fejlettebb külhatalom fel akarja zárkóztatni magához. Ezért kellett már Szent Istvánnak német segítséggel brutálisan leverni a népies ellenzéket; de attól fogva, ezeregyszáz éven át a magyar történelem szinte mindvégig a Nyugattal szembeni szabadságharcról szólt. Tessenek megfigyelni: a százötven éves török uralom ellen senki sem szabadságharcolt. A tespedés bejött a patópáloknak. De abban a pillanatban, hogy az akkori egyesült Európa kiverte innen az iszlámot, szabadságküzdelmek sora következett. A magyar nép nem engedi, hogy fölzárkóztassák; Thököly, Rákóczi inkább a volt ázsiai iszlamista elnyomóval, a törökkel kereste a kapcsolatot – a Nyugat ellen. A mai hatalom Brüsszel és a pénzvilág elnyomása ellen rikácsol, és Kínához, Szaúd-Arábiához, neohungarista kinövése pedig Iránhoz futkos. Szerencsére ezek épp úgy leszarják, mint ahogyan a török is leszarta a Habsburg-ellenes „szabadságharcot”.

Nagy kérdés, mit tesz ebben a helyzetben az egyesek szerint 70, mások szerint 130 ezres zsidóság és holdudvara – a halacha szerint nem zsidó apák, gyermekek, házastársak, kedvesek. A zöme valószínűleg nem veszi a történelmet tudomásul. Ennek hagyománya van. Magyarországon az első zsidótörvényt, a numerus clausust a Horthy-korszak hajnalán hozták meg – nem sok eredménnyel, mert a felsőoktatásból adminisztratíve kirekesztett zsidó fiatalok zöme külföldön végezte el az egyetemet, utána visszajött, és ugyanúgy kellemetlen versenytársa maradt az „úri” középosztálynak, mintha mi se történt volna.

A második zsidótörvénnyel már kimondottan a hitlerájt majmolták 1938-ban, amikor egyáltalán nem lehetett beszélni arról, hogy Magyarországra bármilyen külhatalom ráerőltette volna az elképzeléseit. Magyarország vezetése, élén Horthyval, azt csinált, amit csak akart, és ezt akarta, mert a népnek ez tetszett. A mindenkori magyar vezetés szívesen tesz a nép kedvére. Hiszen belőle vétetett, érte verejtékezik. Az 1938-as törvény kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. Ugyancsak 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. A végrehajtásra öt évet írtak elő. A jogszabály az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.

Az elsőnek nevezett, valójában második zsidótörvény után nem lett volna szabad, hogy egyetlen zsidó is megmaradjon ebben az országban; de legalábbis a zömének késedelem nélkül neki kellett volna látnia a csomagolásnak. Senki nem látott neki. Magyarországról egy-két ember szállingózott el, ezeket véreik jobbára kalandornak tekintették, és szent esküvéssel fogadták, hogy csak azért is hűségesek maradnak hazájukhoz, ők, a Mózes-hitű magyarok. Ezen az állásponton volt a magyarországi zsidóság vezetése is – akkor még volt vezetése –, a fénykorát élő neológia, amely feladatának tekintette a cionisták följelentgetését a hatóságoknál.

Az 1938. évi zsidótörvény végrehajtására öt évet szántak, ám Magyarország már egy év múlva – még mindig szabad akaratából, minden kényszer nélkül – úgy döntött, szorít egyet a présen, és korlátozza a zsidók „közéleti és gazdasági térfoglalását”, zsidónak minősítve azokat is, akinek bármely szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A szellemi pályákon hat százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, s visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. A már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a zsidók mezőgazdasági ingatlanvásárlását is. Azt lehetne hinni, a magyarországi zsidóság ezek után már csakugyan csomagolt. De nem, senki nem kezdett neki. A stróman-rendszerrel igyekeztek kijátszani a rendelkezéseket, papíron nem-zsidó családtag, ismerős nevére átírni a vállalkozást. A zsidóság továbbra is hűséges maradt a hazájához és kiröhögte a hitközség által feljelentgetett cionistákat. Csak nem gondolja valaki, hogy holmi rémhírek hatására majd itt hagyjuk hazánkat, a biztos egzisztenciát, a gyerek zongoraleckéit és a nagymama kredencét?

Már Kassa bombázása, a magyar Gleiwitz, a „hullarablók”, „a legpocsékabb nemzet” (copyright by Teleki Pál) Szovjetunió elleni hadba lépése után fogadta el a kétharmad az Országgyűlés a harmadik, immár egyértelműen faji indíttatású, náci terminológiájú zsidótörvényt, amely megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó férfi és nem zsidó nő közötti nemi kapcsolatot (keresztény férfinak azonban továbbra is szabad volt közösülnie zsidó nővel – elvégre az erősebb kutya baszik). A vegyesházasságot már akkor is szép számban gyakorló zsidóság zöme ekkor se ment sehová, igaz, ekkor már nem is lehetett, mivel egy Bárdossy nevű elmebetegnek köszönhetően az ország nem csak a bolsevistákkal, de a civilizált világgal is hadban állt, Új-Zélandtól Dél-Afrikán át Kanadáig. Amerika nem igazán hitte ezt a dolgot, az amerikai nagykövet hónapokig nem távozott Budapestről; még rá is kérdeztek Bárdossyra, csakugyan komolyan gondolja-e. Komolyan gondolta. Ekkoriban született a vicc, melyben Cordell Hull külügyminiszter bemegy Roosevelt elnökhöz és közli vele:

– Elnök úr, Magyarország hadat üzent.

– És hol van ez az ország? – kérdi Roosevelt.

– Németország, Szlovákia, Románia és Jugoszlávia között.

– Mi az államformája?

– Királyság.

– Úgy, és ki a király?

– Nincs királyuk, kormányzójuk van.

– Rendben, akkor ki a kormányzó?

– Vitéz nemes és nemzetes nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy.

– Ellentengernagy? Ezek szerint van tengerük?

– Nincs, elnök úr.

– Van velünk szemben a magyaroknak valamilyen területi követelésük?

– Nincs, uram.

– Hát más országgal szemben?

– Van, uram, valamennyi szomszédjukkal szemben.

– Velük is hadba állnak?

– Nem, elnök úr, nekik a szövetségeseik.

– Na elmegy maga, külügyminiszter úr, a picsába!

Magyarország a sorozatos jóakaratú figyelmeztetések ellenére sem gondolta meg magát.

***

1989-ig azt lehetett hinni, Magyarország attól ócska és élhetetlen, hogy a nyakán ülnek az oroszok; ők tehetnek a Trabantról, a háromévenkénti útlevélről és arról, hogy nem lehet Toblerone-t kapni. Holott Magyarország éppenséggel jóval élhetőbb hely volt, mint érdeme szerint lehetett volna, különösen 1973, az olajárrobbanás után, amikor kommunista vezetősége úgy döntött: a mesterséges életszínvonal fenntartása kedvéért eladósodik. Az istenadta ehhez is asszisztált, mégpedig szívvel-lélekkel: még egy olyan ország nem volt a földön, ahol se dolgozni, se gondolkodni nem kellett (nem is volt tanácsos), viszonylag kiszámíthatóan lehetett azonban gyarapodni. Trabanttal, hétvégi telekkel, háromévenkénti útlevéllel. Nem, a magyarnak nem kellett a szabadság. Legfeljebb a zsidózás szabadsága hiányzott neki, amiért azonban a kádárizmusban gumibot járt; hát inkább befogta a pofáját.

Akkor kezdte kinyitni, amikor kezdett kicsi lenni a zsemle. És csak azért.

Viceházmester bácsit és viceházmester nénit ugyanis soha a büdös életben nem zavarta a szabadság hiánya; nem véletlen, hogy a Habsburgok és nem a törökök ellen lázadt. 1956-ban sem az volt a probléma, hogy nem elég szabad az ország – a pörköltszaft volt túlságosan vizes, és az ország vezetésében volt túlságosan sok a zsidó. A kádárizmus vastag pörköltszaftja mindent vert; nem volt az a visszásság, amit ezzel a – már akkor is külföldi befektetők által finanszírozott – szafttal el ne lehetett volna fedni.

Az úgynevezett rendszerváltást nem Magyarország harcolta ki, a Szovjetunió onlott össze, fekete lyukat hagyva maga után a történelemben; azt viszont Magyarország nézte tétlenül, hogy néhány tucat érdemtelen a spontán privatizációban meggazdagodjék, és az ország elitje lepaktáljon az úgynevezett demokratikus ellenzékkel a feudálbolsevista rendszer túladóztatásos továbbéltetése érdekében. Az 1990 utáni magyar modell azon alapult, hogy az értéktermelő embert ki kell fosztani – elvégre attól kell elvenni a pénzt, akinek van –, a tőle elrabolt pénz nagyobbik részét szét kell lopni, a maradékon pedig szavazatokat kell – négyévenként – venni, az értéket nem termelők körében. Igénytelen olcsójánosok kis pénzért megvehetők, néha akár 19 ezer forintért is. Néha meg bográcsgulyásért és fröccsért is.

A leggyakrabban azonban zsidózással. Magyarországon a kádárizmus nagyon sok tekintetben folytatódott, egy szempontból azonban föltétlen szabadságot nyert a magyar ember. Amint Kádár megbukott, azonnal szabad lett zsidózni. Ez kellett. Ez valóságos szelep volt. Enélkül el sem is lehetett viselni a rendszerváltás negatív oldalait – azt, hogy el kellett (volna) kezdeni dolgozni, gondolkodni. Ez utóbbiak nem voltak a magyarság szemében európai normák. Az áhított európaiságot nem a kemény munka és a tettekért való felelősségvállalás jellemezte, hanem az, hogy mostantól fogva neked is lehet cukrászdád Bécsben. (Ami addig is lehetett volna, de nem lett, miután se pénzed, se üzleti érzéked nem volt hozzá, seggfej.) A zsidóságot azonban ez nem zavarta. Továbbra is hűséges maradt a hazájához, s a hitközségnek nem kellett többé cionistákat feljelentenie, ilyenek ugyanis nem léteztek. Kivándorlásra nem gondolhatott, hiszen akkor mi lesz a társadalmi helyzettel, a praxissal, a katedrával, no meg a dédi kredencével, ami – a dédivel ellentétben – oly szépen átvészelte az évtizedek viharait?

A zsidóság a magyarsághoz hasonlóan nem vette azt tudomásul, hogy léteznek bizonyos matematikai törvényszerűségek. Ezek közé tartozik, hogy amennyiben egy közösség kebelén belül egyre kevesebb ember tart el egyre több embert, miközben az életszínvonal nemhogy arányosan csökkenne, de néha, szerény mértékben, még nő is közben, az kizárólag külső források bevonásával lehetséges. Amennyiben egyre több külső forrást vonunk be, egyre nagyobb lesz a kamatostul visszafizetendő adósság. A külső források azonban, akik nem hülyék, és tisztában vannak azzal, hogy pilótajáték folyik, fokozatosan egyre kockázatosabbnak tartják a közösség finanszírozását, így egyre nagyobb kamatot kell fizetniük a pénzükért. Nem csoda hát, és még csak plutokrata összeesküvés sem kell hozzá, hogy a folyamatosan törlesztett államadósság ne csökkenjen, hanem egyre csak növekedjen.

Az adósságnak persze hadat lehet üzenni. Ezt Orbán Viktor a kétharmad birtokában minden további nélkül megtehette volna. Elrendelhette volna, hogy valamennyi nyugdíj legalább 25 %-kal csökken; épkézláb ember semmiféle szociális segélyt ne vehessen fel; párhuzamosan gazdaságot élénkíthetett volna valódi és drasztikus adócsökkentésekkel – összefoglalva: követhette volna a friedmanni modellt, amely (sokszor bebizonyosodott már) kegyetlen, de az egyedüli működőképes gazdaságpolitikai modell, ha egy ország csődbe jut. (A többi hosszú távon még kegyetlenebb, viszont egyáltalán nem működik.) Orbán Viktornak azonban ehhez szembe kellett volna fordulnia a társadalom legalább háromnegyedével, a kádári dagonya mesterséges fenntartásának haszonélvezőivel. Ezt azonban nem merte és nem is akarta megtenni. Friedmannizmus, valós liberális gazdaságpolitika Kompországban? El tudja ezt valaki képzelni, amikor Orbán legtöbbet, szinte mindenki által egyöntetűen támadott, leggyűlöltebb intézkedése nem a cenzúra vagy a kényszermunka bevezetése, nem az Alkotmánybíróság kiherélése, nem az újkori magyar történelem leghitványabb szaralakjainak helyzetbe hozása, nem kommunista Kína vagy az iszlamista Szaúdia hátsó felének fényesre nyalása volt, hanem az egykulcsos adórendszer, az egyetlen helyes gazdaságpolitikai intézkedés, amit összesen csaknem hat éves országlásuk alatt hoztak?

Abszurdisztán nem az adósságnak, hanem a valóságnak üzent hadat, Orbán Viktor és bandája ugyanis olyan diktatúra, amelynek haszonélvezői elhiszik a saját blablájukat. Mással nem magyarázható, hogy a budapesti rezsim az utóbbi másfél évben szinte kizárólag a józan észnek ellentmondó döntéseket hozott, miközben sikeresen összeveszett az Európai Unióval, a Nemzetközi Valutaalappal és az Egyesült Államokkal, holott az ország EU- és NATO-tag, az Egyesült Államok katonai szövetségese, a Valutaalap segítsége nélkül pedig februárra a négyes-hatos is leállhat a Körúton.

Mi itt a megoldás?

Ahogyan egy másik nagyság mondta: el lehet menni Magyarországról.

Magyarország ugyanis menthetetlen. Csak saját maga menthetné ki saját magát a mocsárból, amibe szabad akaratából süppedt, ehelyett hallgat. Kiabálni akkor kiabált, amikor háromszáz forintos vizitdíjat akartak vele fizettetni; a magánnyugdíj-pénztárak lerablása, az ország középkori szintre történő visszavetése, a klerikálfasiszta intézkedések ocsmány sorozata nem vált ki különösebb indulatokat. Csakhogy hamarosan elfogy a zabálnivaló. Ne legyenek senkinek kétségei, kit fog a kétharmados genetikai hulladék hibáztatni a máris vészesen leapadt moslékosdézsa kiürülése esetén. És hogyan fog szavazni 2014-ben – már ha egyáltalán eljut az ország odáig. Akkor aztán lesz magyar seggbe magyar lófasz, egyéb azonban aligha.

A magyarországi zsidóság tekintélyes hányada – meghatározó többsége – épp úgy nem akar sehová menni, ahogyan 1938-ban, 1939-ben sem akart, amikor pedig még mehetett volna, rokonával, cókmókjával együtt. Aztán mégis ment, bár nem jószántából, eleinte ukrán hómezőkre, aztán gettóba, végül krematóriumba; aki meg visszavergődött, az megkapta, hogy „többen jöttetek meg, mint ahányan elmentetek”. Ilyesmi persze ma nem várható. No nem azért, mert ez egy lovagias ország, és a kormányzó úr különben se engedné. Magyarország szerencsére már régen elveszítette szuverenitását; miként Ausztriának sem hagyta a nagyvilág, hogy mégoly szabályos választások eredményeként hatalomra juttassa az Orbánnál százszor européerebb Jörg Haidert, úgy Magyarországnak sem hagynák, hogy végképp megtébolyodjon – valamennyi jelentős hatalom gesztusai erre utalnak eddig. A grazi tébolyda ambuláns betege azonban hihetetlen károkat okozhat addig saját népének és a zsidóságnak egyaránt.

A szabadság egyre kurtább; és ha ez nem is sokakat izgat, az talán inkább, hogy senkinek a vagyona nincs biztonságban. A piramisjáték az utolsókat rúgja, de amíg ki nem múlik, mindent beszippant maga körül. A nyugdíjak már odalettek, de a magyar valóságban ma bárkit meg lehet fogni, akinek ebben az országban ingatlana, gépkocsija vagy rendszeres jövedelme van. Ez persze az exodushoz nem elég; a magyar zsidóság tömegesen csak akkor fog mozdulni, ha már mindenét elveszítette.