Én legalábbis a több százezres számokhoz szoktam. Tavaly ezzel szemben összesen 19 ezren alijáztak Izraelbe. Nem Magyarországról: az egész világról. Vajon a Szochnut végez – még mindig és továbbra is – rémségesen szar munkát, vagy valahol másutt van a baj? Akárhogy is, új olék, figyelem: most felértékelődtetek.
Utoljára 1989 volt ennyire fekete év az aliják történetében – azután 1990-től nagyon sokáig piros tintával írták a zsidók Izraelbe vándorlásának történetét. Százezrével érkeztek zsidók – és nem zsidók – a volt Szovjetunió területéről, de nem volt elhanyagolható az argentin és más alija sem.
Én, aki 1991-ben alijáztam, meg kell mondjam, egyáltalán nem éreztem magam emiatt jól. Halálosan utáltuk az oroszokat, akik nem sokkal azelőtt mentek ki Magyarországról, és most megint velük kellett találkoznunk az új hazában. Verhettem a fejem a falba, hogy nem korábban döntöttem a felmenetel mellett. Beszélgettem a tel-avivi egyetemen egy magyarajkú sráccal, aki már megfordult az Országban 1989-ben is. Mint mondta, „kinyalták” a szebbik felét, kézről kézre adták a hivatalok, mindenki hízelgett, hogy már vissza se menjen, és napok alatt bármit el tudott volna intézni. De akkor még inkább visszament Magyarországra. Később Izraelt választotta, akkor viszont már ott voltak az oroszok. Hivatalokba nem lehetett bejutni tőlük, ahol sorszámot osztottak, ott azt ők kisajátították és egymás közt osztogatták. A nem ex-szovjetek a legkülönfélébb trükkökkel jutottak be a hihetetlenül lassú, pökhendi és arcátlan ügyintézésről hírhedt izraeli hivatalokba. Volt egy ismerősöm, aki azt állította, Kanadából jött, és nagyon szívesen elbeszélgetne a minisztérium osztályvezetőjével. Azonnal időpontot adtak neki, mert azt hitték, adakozni kíván; de ő csak azt akarta, intézzék el a papírjait. Egy lány minden orosztudását összeszedve „én itt dolgozom!” felkiáltással jutott be. Nekem mázlim volt, összekevertek a bulgárokkal (hungarit – bulgarit), így felküldtek az ő külön ügyintézőjükhöz, mert hát igen, ők, a bulgárok, akik vagy ötvenfős alijával dicsekedhettek évente, el tudták intézni, hogy legyen emberük a minisztériumban. A magyarajkúak erre természetesen képtelenek voltak. (A bulgár ügyintéző felkarolt minket, vesztére, mert mi oda küldtük az összes magyart.) Számos előnytől, segélytől csak azért estünk el, mert már nem volt türelmünk Kis-Oroszországban előszobázni napokon át.
A mindenkori hatalom, a befogadási minisztérium és a Szochnut persze ünnepelte magát, holott semmi más nem történt, mint hogy a Szovjetunió összeomlása után boldog-boldogtalan ment, amerre látott, és egyáltalán nem csak Izraelbe. Ez rossz volt nekünk, akik elvesztünk az orosz tengerben – de jó volt az országnak, mert ennyire képzett alija még sohasem érkezett.
Az orosz dömping csökkent azután, de sokáig igen testes maradt. A magyar mindig is a nullával volt egyenértékű. Az elszáradt ág legfeljebb kalandkeresőbe küldte ki nagy-néha fiait, akik rendre vissza is szivárogtak. De máshonnan mentek. A katasztrófát azonban előre lehetett látni. És hiába lehetett. Az illetékesek semmit nem tettek érte. A nemrégiben publikált statisztikák szerint 2007-ben 6 %-kal csökkent az alija az előző évihez képest – és összesen húszezer főre sem rúgott a száma. (Igaz, minőségileg viszont jobb lett az alija: az Egyesült Államokból érkező olék száma 7 %-kal nőtt.) A legfőbb kibocsátó még mindig a volt Szovjetunió: a bevándorlók harmada ott szállt repülőre. Tizenkilenc százalékuk Etiópiából, tizenöt százalékuk pedig Észak-Amerikából és Franciaországból származott (az iszlamofasiszta téboly elharapózása miatt megnőtt Franciaország kibocsátó szerepe, kellőképp utálják is most a francia olékat Izraelben, mert sokan vannak.) A maradék a többi nyugat-európai országból, illetve Közép- és Dél-Amerikából indult el, hogy régi-új hazájában folytassa életét.
A nők valamivel többen voltak, mint a férfiak (52 %), az egyedülállók többen, mint a házasok (54, illetve 35 %, a maradék elvált vagy özvegy). Közel harmaduk részesült valamilyen tudományos képzésben, 15 %-uk volt diák, 9 %-uk pedig ipari munkás. Ötvenen voltak 90 éven felüliek, a legidősebb tavalyi olé 99 évesen alijázott Nagy-Britanniából.
Noha ez az alija semmiképp nem gazdasági okokból vette kezébe a vándorbotot, csak tizennégy százalékuk választotta letelepedése helyéül Izrael örökre egységes és oszthatatlan fővárosát: Jeruzsálemet.
Azt az adatot már csak nagyon félve merem leírni, hogy a jerida – az Izraelből hosszabb időre, netán örökre történő kivándorlás – 17 ezer főt számlált, azaz majdnem annyit, ahányan jöttek…
Tizenkilencezer, megáll az ész. Ha Magyarországról lett volna tavaly ekkora alija: az ember kiegyezne vele. A tizenkilencezerből tízezer hosszabb-rövidebb idő után nyilván megszökik az országépítés színhelyéről, de még mindig megmarad kilencezer. Őszintén szólva nem tudom, mekkora volt tavaly a magyar alija, és nem is merem megkérdezni.
Aktív újságíró koromban sokat ostoroztam a Szochnutot, így most nem igazán akarok bántani senkit, de hát a kérdés mindenképpen felmerül: valahol máshol van a baj, vagy ők végeznek ilyen rémségesen szar munkát az izraeli adófizetők pénzén? Nem én kérdem, hanem az élet… ami engem illet, megpróbálom ebben is a pozitívumot keresni.
A hatalmas pozitívum az, hogy az új olék mindenképp felértékelődtek. Nincs dömping, nincs áradat, nem könyököl félre a sorállásban edzettebb moszkvai, kijevi, minszki a maga jellegzetes aranyfogú vigyorával. A magyar új olénak most sokkal több az esélye, mint akár öt éve, és tekintve, hogy mégiscsak gátlástalan kelet-európai törtetők volnánk, akiket valaha arról lehetett megismerni, hogy bementünk valaki mögött a forgóajtón, és előtte jöttünk ki, most mi vagyunk azok, akik lekönyökölhetjük a többieket. Mire a Los Angelesből vagy Londonból alijázott kultúrzsidó felocsúdik, utolsókból az elsők lehetünk. Amellett – és most már fordítsuk komolyra a szót – valószínűleg valamivel több figyelemben részesülünk a hivatalok részéről. Nem sokkal, de valamivel több figyelemben.
S ha valamivel többen leszünk, akkor talán jövőre nem kényszerül arra a hivatalos Izrael, hogy egy ilyen adattal sompolyogjon elő.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése