Negyven éves az izraeli televíziózás – Cháim Jávin elbúcsúzott

Cháim Jávin néhány nappal ezelőtt jelentette be: „Sálom, sziámnu.” A veterán tévés neve és személye egyet jelentett az izraeli televíziózás fogalmával. Az izraeli Walter Cronkite-nak is nevezték. Aki már ült az igazi párás melegben az egyes csatorna előtt, sörrel, cigivel, két darab távirányítóval (egy a tévéhez, egy a kábeles dobozhoz) és telefonnal a keze ügyében, az pontosan tudja, mit jelent az izraeli televíziózás. Nem azt, hogy kapcsolódj ki. Hanem azt, hogy kapcsolódj be.

Noha Tihanyi Kálmán, a neves magyar feltaláló már az 1920-as években kidolgozta a katódcsöves televíziózást, s az első modern értelemben vett tévéadást 1934-ben sugározták, Izraelben az ország megalakulása után sokáig váratott magára a tévézés megindítása, holott az állam számos intézménye – köztük a rádió – akkor már régen létezett. Az ok nem csak a szegénységben rejlett. Dávid Ben Gurion nem szívlelhette a tévét, alapvetően dekadens médiumnak tartotta, féltette tőle az erkölcsöket és tartott a hülyítő hatásától (valljuk be: ebben volt valami, nem is kevés). 1951-ben egy bizottságot állított fel, amely a tévé mellett tette le a voksát, ám a legfőbb alapító atya, akitől soha nem álltak távol a diktátori allűrök, lesöpörte az asztalról a saját bizottsága jelentését. Pénzügyminisztere, Lévi Eskol úgy vélekedett, a tévé automatikusan a magasabb életszínvonalat, illetve az arra való törekvést reklámozná. Azokban az egyszerű és szigorú években ez szinte bűnnek számított. Az ötvenes években a zsidó államban hihetetlen luxus volt még egy hűtőszekrény is. Az ország vezetői elképzelhetetlennek tartották, hogy keményvalutát áldozzanak több ezer tévékészülékre, amelyeknek köszönhetően kizárólag a fogyasztási mánia kerekedne felül a társadalmon.

A huzavona még sok éven át tartott. 1955-ben újabb bizottság ajánlotta a tévé létrehozását, s az illetékesek az ügyben mindenkivel konzultáltak az UNESCO-tól Európán át a kanadai tévéig. A vélemény mindig ugyanaz volt: be kell vezetni a tévézést, mert annak pozitívumai sokkal nagyobbak a negatívumoknál. Tévékészüléket - aranyárban - már a hatvanas évek elején vásárolhattak a jómódúak, azok, akik örömüket lelték abban, hogy különleges antennákkal szemcsésen-szellemképesen fogni tudták az egyiptomi, a libanoni vagy a ciprusi adást. A Hatnapos Háború előtti keserves recesszió idején az egész vita lekerült a napirendről – az izraelieknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, lesz tévé vagy nem lesz. Pontosabban szólva: ha a hagyományos tévézés nem is, de az Iskolatévé már 1965-ben megalakult. Jellegénél fogva az oktatási minisztérium alá tartozott, és a Rotschild Alapítvány pénzén indult be 1966 májusában az adás, mégpedig matekkel, biológiával és angollal.

Az izraeli illetékesek a Hatnapos Háború előtti nyomasztó hetekben döbbentek rá, mekkora propagandahátrányba kerültek az arab államokkal szemben. Emiatt szintén Ben Gurion volt a ludas, akinek mondása – „nem számít, mit gondolnak a gójok, a lényeg az, mit tesz Izrael” – akkorra már szállóigévé vált. A háború azonban mindent megváltoztatott. Nem csak a Közel-Kelet képét alakította át, de az izraeli televíziózás útjából is elsöpörte az akadályokat.

Az induláskor Jeruzsálem egyik negyedében, a Romemában helyezték el a csapatot, egy hatvanas években felhúzott, korszerű épületben, ami eredetileg a gyémántcsiszolóknak épült, azoknak viszont eszük ágában sem volt Ramat Ganból meg Natanjáról felköltözni a fővárosba, így a ház kihasználatlan maradt. A legfontosabb tennivalók közé tartozott az arab nyelvű adás beindítása, miután az ország vezetése taktikusan tompítani szerette volna az Izraelről az arab országokban a Hatnapos Háború után kialakult képet. Egy rakás programban kívánták népszerűsíteni és megismertetni Izraelt – ma már természetesen tudjuk, hogy teljesen feleslegesen, mert az iszlamista terror kizárólag a fegyverek halálos nyelvén ért; akkoriban azonban még joggal lehettek illúzióik a győzteseknek. Külön gyermekműsor indult a felnövekvő arab generáció megnyerésére Számi és Szuszu néven – akkora sikerrel, hogy az izraeli gyerekek elirigyelték, így számukra héber felirattal is ellátták azt.

Mindez éktelen összegekbe került, főleg ha saját gyártásról volt szó. Az izraeli tévések hamarosan megtanulták, hogy egy félórás saját szórakoztató műsor akár 15 ezer dollárt is felemészthet, míg ennek egyötödéért megvehetik a külföldi programot. „Ha meg tudod venni, ne gyártsd le” – ez volt a jelszó, és ez is maradt hosszú időn át.

A „rendes” tévé rendszeres adása 1968 májusától örvendeztette meg azokat a gazdagokat, akiknek volt pénzük a méregdrága készülékekre. Az első adást a Függetlenség Napján sugározták, természetesen a katonai parádéról, amely az első volt a nem egészen egy évvel korábbi, világra szóló diadal után – az Ország huszadik születésnapján… Fantasztikus születésnapi ajándék volt ez, amire az izraeliek azóta sem untak rá.

A legnépszerűbb műsor már akkoriban is a hatvan perces esti híradó volt: a Mábát. Sokan kihúzták a telefonjuk zsinórját a falból, nehogy valami fajankó megzavarja ezt a szent időszakot, amikor minden tévétulajdonos egy emberként csak a Hírnek élt. A Hírnek mágikus szerepe volt – és van azóta is – Izraelben, ahol közmondásosan annyi minden történik egy év alatt, mint Svájcban száz év alatt. Az izraeli televíziózás – s jelesül a híradózás – soha nem szorult rá arra, hogy álhíreket gyártson lábszagú műsztárokról, mint egyes helyeken.

Az emberek nem csak azért nézték a Mábátot és később a Mokédot (Fókusz), hogy megtudják, mi történt aznap, hanem azért is, hogy társaságban, például péntek esti összejövetelek alkalmával, tájékozott és öntudatos polgár benyomását keltsék. Hihetetlenül népszerű lett a tévé, ennek dacára nem szaporodott, és nem pusztán Ben Gurion ellenérzései miatt, de azért is, mert rajta kívül is sokan vélték úgy, hogy elegendő az az egy csatorna is.

Izraelben akkoriban még nem volt annyi ortodox, mint ma, de akik voltak, természetesen ellenezték a tévézést, mert attól tartottak, hogy a képernyőn majd illetlen öltözetű nők mutogatják magukat. A szombattartókat az is nyugtalanította, hogy a tévézési láznak előbb-utóbb óhatatlanul áldozatává válik a szombat is, és később, a tévézés beindításakor keserves utóvédharcokat vívtak ez ellen; a hősidőkben az izraeli televízió péntek délutánonként kénytelen-kelletlen elsötétült. Noha Golda Méir akkori miniszterelnök is ellenezte a sábeszi tévézést, annak később egy legfelsőbb bírósági döntvény adott zöld fényt, nem kis részben a rádióra hivatkozva, amely a brit mandátumi idők óta heti hét napon át működött. Több földi sugárzású adó azonban nem indult, így – a kábel- és a műholdas tévé megjelenéséig – a zsidó állam egy szem csatornával bicegte végig nem csak a hetvenes, de a nyolcvanas éveket is.

1981. január 13-ig csak fekete-fehérben lehetett tévézni. A színes importműsorokat az előtt is színesben sugározták, de akkor még uralkodó volt a spártai szemlélet, minek következtében az állam azon a véleményen volt, hogy a színes tévék megvétele fölösleges és kártékony költekezéshez vezet, ezért - hihetetlen, de igaz - a műsorszóró egy műszaki megoldással kikódolta a színes adásból a színesjelet, így az is csak fekete-fehérben volt fogható. Az izraeli tévénéző ebbe természetesen nem nyugodott bele; ötletes emberek dekódereket fabrikáltak, amivel visszaállították az államilag kilúgozott színeket. A hatalom súlyos politikai hibát vétett, amikor erőltette a színtelenséget. A mindenkori izraeli polgár nagyon sok mindent eltűrt és lenyelt mindenkori kormányától; ám az, hogy a színes tévéjén fekete-fehérben volt kénytelen nézni a színes adást, túlment minden határon. Az állam végül 1981 elején adta be a derekát, mert tartott a heveny népszerűségvesztéstől. A színes készülékeket azonban még sokáig kőkeményen megadóztatták.

Ám ez is több mint elég volt ahhoz, hogy kialakuljon a tömeges függőség. Egy 1987-es, az akkor zajló tévés sztrájk idején elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 59 százaléka nyilatkozott úgy, hogy „nagyon hiányolja” a hírműsorokat; egyharmadának az fájt a leginkább, hogy megfosztották az interjúműsoroktól – viszont csak 19 százalék sajnálta az elmaradt péntek esti szórakoztató műsort, ami arra utalt, hogy a szombatnak, ennek a több ezer éves intézménynek azért mégiscsak jelentős mértékben sikerült megőriznie pozíciót a fiatal és agresszív versenytárssal szemben. Ám egyértelművé vált, hogy az izraeliek a tévét mindenekelőtt és főleg a hírek kedvéért nézik. Noha arattak a szappanoperák is, amelyek akkoriban még nem Latin-Amerikában készültek. A sort a BBC-féle Forsyth Saga kezdte, később azonban rengetegen áldozatául estek az olyan végtelen melodrámáknak, mint a Dallas és a Dinasztia. Menáchem Begin miniszterelnök, aki világéletében puritán volt, maga sem habozott bevallani, hogy ki nem hagyná a Dallas egy részét sem.

A megindítandó második csatornáról épp oly végeérhetetlen vita folyt, mint az elsőről. Hogyan érinti az izraeli társadalmat – ez egy dolog volt, mert most már arra is gondolni kellett, hogyan érinti a már meglévő és nemzeti intézménynek számító egyes csatornát. A szakmai érvek természetesen az új csatorna mellett szóltak, miután a régi egyszerűen képtelen volt kielégíteni a nagyérdemű színesebb programok iránti vágyát. Akármilyen profin csinálták, még az izraeli tévések kezét is megkötötte a tény, hogy a nap huszonnégy órából áll. Az ellenzők viszont az írott sajtót féltették, mondván, nem fog tudni versenyre kelni egy kereskedelmi jellegű Kettessel, és hatalmas pénzügyi veszteségeket fog szenvedni (ezek a jóslatok végül nem váltak valóra). Az sem volt egyértelmű, ki kontrollálja majd a Kettest. Az izraeli tévé, de számos politikus is természetesen a meglévő tévés felépítménybe akarta betagolni, mondván, ez az egyetlen módja annak, hogy ne pocsékolják a pénzt egyazon eseményről történő kettős közvetítésekre. 1985-ben – jó izraeli szokás szerint – megint csak bizottság alakult, amely az angliai IBA-hez hasonló Kettes létesítését javasolta. A nagypolitika a javaslatot lesöpörte az asztalról.

Még fél évtizednek kellett eltelnie, és a kábeltévé, valamint a műholdas műsorszórás értelmetlenné tette az egész vitát. A kilencvenes évek elején az izraeliek már több tucatnyi tévécsatorna között böngészhettek. Az izraeli kábelcsatornák azonban mind fizetősök voltak, és nem volt szabad reklámot közölniük. Így az immár eleve kereskedelminek szánt Kettesért nagy harc indult meg. Négy nagy csoport versenyzett a Kettes három elérhető franchise-jáért, s miután mind el akarta kápráztatni az illetékeseket, mindenki a lehető legtöbb sztárt vonultatta fel, akit csak meg tudott nyerni a saját ügyének. Ez persze azzal járt, hogy a sztárok csillagászati összegeket követeltek. A TV2 beindulásának éve, 1993 mindazonáltal forradalmat hozott az izraeli televíziózásban. Több mint negyedszázad után, amikor is csak egy, napi hét órában nézhető csatorna működött, az izraeliek tucatnyi nyelven sugárzott negyven csatorna közül választhattak. Ha a tévézés eddig szenvedély volt, most mindent elemésztő tűzzé változott. Mozi alig maradt talpon az országban. A nagy versenyfutást egyértelműen a TV2 nyerte. A Mábátot a mai napig sokan nézik, annak vége után azonban, este kilenckor, a többség átkapcsol a TV2 könnyebb programjaira. Az arány általában kettő az egyhez.

Jómagam 1992-ben kapcsolódtam be – szó szerint, mert alijám után hónapokig nem volt tévékészülékem. Nem futotta rá. Néhány hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megvegyem a Samsungot, ami azután a napi sok-sok órás nyúzásnak ellenállva éveken át hűségesen kitartott. A fő szereplő természetesen a Hír volt. Aki már ült az igazi párás melegben az egyes csatorna előtt, sörrel, cigivel, két darab távirányítóval (egy a tévéhez, egy a kábeles dobozhoz) és telefonnal a keze ügyében, az pontosan tudja, mit jelent az izraeli televíziózás. Nem azt, hogy kapcsolódj ki. Hanem azt, hogy kapcsolódj be. Kapcsolgatsz ide-oda, sörözöl, cigizel, és közben telefonon másokkal is megosztod a hallottakat.

A minap néztem az interneten Cháim Jávin búcsúját. „Sálom, sziámnu” (Befejeztük), mondta jókedvűen az élő legenda, aki négy évtizeden át az objektív tévés újságírás élő megtestesülését jelentette a zsidó államban. (Vagy legalábbis majdnem négy évtizeden át: a meggyőződéses baloldali Jávin dokumentumfilmje, a Telepesek földje tavaly májusi bemutatója után sok bírálatot kapott állítólagos elfogultságáért. Miután az alkotást nem láttam, nem tudom megítélni, mennyiben volt a bírálóknak igazuk.) Azt mondják, csak egyszer döbbent meg, 1977-ben, a választások napján, amikor elkezdtek beérkezni az eredmények, és nyilvánvalóvá vált, hogy a Munkapárt – most először – elveszíti a hatalmat, és a Likud nyer. Ott helyben, élő egyenesben kitalált egy új héber szót. „Máhápách”, mondta, és ezzel a kifejezéssel élnek a mai napig az izraeliek, ha azt akarják mondani, hogy kisebb és békés forradalom zajlott valahol – noha a fiatalabbak már nem tudják, hogy ez Jávin találmánya, azé a Jáviné, aki Heinz Kluger néven látta meg a napvilágot még a hitleráj beköszönte előtt, 1932-ben, a németországi Oberschlesienben.

Jó néhány kisebb és békés forradalom, valamint kevéssé békés, kisebb és nagyobb esemény zajlott Izraelben, Jávin mindnél ott volt, az 1973-as Jom Kipur-i háborúnál épp úgy, mint Jichák Rabin mártír miniszterelnök 1994-es meggyilkolásánál. A híreknek élt, de az izraeliekkel, a tévénézőkkel volt. Egy intézmény távozott vele, és megint csak citálhatjuk az elcsépelt mondást: nélküle már soha nem lesz ugyanaz az izraeli televíziózás – s talán maga Izrael sem –, mint eddig volt. Egy korszak távozott vele, olyan korszak, amit a benne élők talán nem becsültek meg, vagy nem mind, de ami mégis sok tekintetben hős és – ami a legfontosabb – győzedelmes korszak volt. Egy ember távozott, akit maguk az amerikai kollégák neveztek el tiszteletük megnyilvánulásaként az izraeli Walter Cronkite-nak.

Sálom, Cháim.