A határsértő palesztinoknak eltörik a lábát

Keresetlen egyszerűséggel hívta fel a figyelmet a palesztin probléma egyik lehetséges kezelésére Ahmed Abul Gheit egyiptomi külügyminiszter. Noha a fenyegetés diplomatához enyhén szólva méltatlan, mégis figyelmet érdemel: pontosan kiderül ugyanis belőle, mennyire szeretik az arabok az ő véreiket, palesztin testvéreiket.

Palesztin probléma, mint az közismert, már régen nem létezne, ha az elmúlt évtizedben huszonegy arab állam a maga hatalmas lakatlan területeivel és néhányuk bődületes olajkincseivel be tudott volna fogadni néhány millió palesztint. Ezt a szegény Jordánia kivételével egyik sem tette meg, sőt, 1970-ben a jordán királyi hadsereg véres kegyetlenséggel űzte ki a területéről a PFSZ-t, noha ennek nyomán senki nem kérelmezte a Biztonsági Tanács összehívását.

Izrael hetek óta blokád alatt tartja a Gázai-övezetet, ezt a gigantikus nyomortanyát, ami nem is olyan nagyon rég, 1948 és 1967 között, még Egyiptom része volt. Azt nem mondhatni, hogy szerves része – inkább afféle „zárt terület”, mint a boldogult Szovjetunióban a Gulág. Az egyiptomiak egyetlen koncentrációs táborként kezelték az övezetet, és ha valaki engedély nélkül megközelítette a határt, azt agyonlőtték.

Az élet az 1967-ben kezdődött izraeli megszállással kezdett normalizálódni Gázában; az ott lakók ekkoriban addig soha nem tapasztalt szociális vívmányokkal ismerkedhettek meg a jahud jóvoltából. 1994-től kezdett visszatérni az élet a régi kerékvágásba, ekkor érkezett ugyanis meg Jasszer Arafat és bűnbandája. Korábban az izraeliek gumilövedékeket használtak, ha rendbontást tapasztaltak, a palesztin biztonsági erők azonban már élessel lőttek – noha a zavargások ekkor már nem a megszállás, hanem az ínség, a nélkülözés miatt robbantak ki.

Később a Hamasz vette át a hatalmat az Övezetben, amelynek lakossága különösebb presszió nélkül szavazott a terrorbandára, és ezzel saját maga felett mondta ki az ítéletet. Milliós tömeg szigetelte el magát a külvilágtól, amely leállította a segélyek legnagyobb részét, azt követelve, hogy a terrorszervezet mondjon le az erőszakról, ismerje el Izrael Államot, és tekintse magára nézve kötelezőnek az addigi nemzetközi egyezményeket. Mindez nem történt meg.

Izrael a legutolsó pillanatig, de még jóval az után is tűrte, hogy területét igénybe véve táplálják az elpusztítását nyíltan deklaráló és arra nap mint nap kísérletet tévő entitást, sőt, a rakétatámadások ezreire energiaellátással, gyógyszerszállítmányokkal, humanitárius segélyekkel válaszolt. Azután elfogyott a türelem, és az Övezetet hermetikusan lezárták – most már valóban csak a legszükségesebb cikkek juthatnak be oda.

Miután a legutóbbi szabad választásokon hallatlan érettségről és politikai megfontoltságról tanúbizonyságot tévő palesztin tömegeknek elfogyott az ennivalója, a Hamasz felrobbantotta az Övezetet Egyiptomtól elválasztó műszaki zárat, és a gázaiak elárasztották a határ menti egyiptomi településeket. Az egyiptomi hatóságok napokig tűrték az inváziót, de azt is, hogy a visszatérőkhöz olyan palesztinok csatlakozzanak, akik eredetileg nem éltek Gázában, és szemet hunytak a főként Iránból származó fegyverek Övezetbe csempészése felett is.

Ahmed Abul Gheit, az egyiptomi diplomácia irányítója az áradat megindulása után tizenkét nappal kárhoztatta Izraelt és – csodák csodája – a Hamaszt a gázai helyzet kialakulása miatt, és az állami televízióban jelentette ki: „Annak, aki megsérti az egyiptomi határt, eltörjük a lábát.”

Noha a külügyér felrótta Izraelnek, hogy a blokáddal kollektív büntetést alkalmaz a gázaiakkal szemben, a kritika éle egyértelműen a terrorszervezet ellen irányult, amelyet Ahmed Abul Gheit (és ez az arab világban nagyon súlyos dolognak számít) nevetségesnek tüntetett fel.

„Miután a Hamasz hatalomra jutott Gázában, úgy határozott, összecsap Izraellel, noha ez az összecsapás nevetséges karikatúrának látszik, mert az ellenséggel összecsapni harcban szoktak, annak célja meg az, hogy kárt okozzanak nekik”, nyilatkozta az egyiptomi külügyminiszter.

Aki nyilván tudja, mit beszél, hiszen hazája – a legerősebb arab hatalom – négy alkalommal szenvedett vereséget az izraeli hadseregtől (1948, 1956, 1967, 1973).