Jitró – Hol volt az Isten-hegy?

„Elindultak Refidimből és eljutottak Szináj sivatagába, és táboroztak a sivatagban és tábort ütött ott Izrael, szemközt a heggyel” (2Móz. 19:2).

„Szemközt a heggyel”: a Tóra tanítanivaló módon nyomatékosítja a drámai helyzetet. Szemközt „a” heggyel – ez előrevetíti, amint a zsidó nép magával Istennel találja magát szembe.

Szemközt, de melyik heggyel?

A mai egyiptomiak készséggel megmutatják, hogy szerintük melyik volt az a hegy; fenségességét tekintve mindenképp meg is felel az elvárásoknak. Számos utazó vallotta, aki ott járt, hogy másmilyennek nem is képzelhette az Isten hegyét. Kőbányai János a Fedezd fel Izraelt! című kedvcsináló munkájában egyenesen kijelenti: „Az azonban itt bizonyosnak tetszik: Isten, ha közvetlenül érintkezett ember fiával, akkor ezt csak itt, ezen a helyen tehette.” A Dzsebel Muszáról – Mózes-hegyről – persze tudjuk, hogy valójában Heléné császárnőtől kapta rangját, aki 330 körül telepített a hegy lábához monostort.

Teljesen más teóriával állt elő még a nyolcvanas években Emmanuel Anati olasz régész, aki tudni vélte, s könyvet is írt arról, hogy az Isten-hegy valójában a mai napig Izraelben van. Anati mint a sziklarajzok szakértője azonosította az izraeli Karkum-hegyet (a képen) azzal a hellyel, ahol a Tóra-adás történt.

Noha sok minden szól ez ellen az elmélet ellen, cionista szempontból kétségkívül vonzónak tűnik az ötlet, hogy az igazi Szináj-hegy a mai Izrael határain belül lenne, méghozzá olyan helyen, amelyre az unokatestvérek semmi szín alatt nem formálhatnak igényt: a Negev-sivatagban.

A hegyet és annak környékét 1980 óta vizsgálják tüzetesen a régészek: a kétszáz négyzetkilométeren ma mintegy ezerötszáz archeológiai lelőhely található. Ezek közt van kőrézkori időből való, korai és közép-bronzkori egyaránt. Annak idején megannyi falu terült el errefelé, a fennsíkon pedig főleg kultikus építmények álltak.

Afelől aligha lehet vita, hogy a Karkum-hegy már hatezer évvel ezelőtt is vallási központ lehetett, és az sem kétséges, hogy nagy embertömeg járt itt, amely a hegy lábánál táborozott. Oszlopok, kőkörök, geoglifák, oltárszerű struktúrák maradtak utánuk – mindez egyértelműen vallási tevékenységre utal. Anati professzor szerint a vallásos sziklarajzok – több mint negyvenezer alakról van szó – a legfontosabbak, ezek tanúsítják a bronzkori emberek (bárkik is lehettek azok) vallásosságát, annak kiemelkedő fontosságát életükben.

Mindez már a feltárások elején kiderült, akkoriban azonban senki nem gondolt arra, hogy a Karkum akár az igazi Szináj-hegy is lehet. A kivonulást általában az i.e. tizenharmadik századra teszik, arra pedig a leletek nem utaltak, hogy ekkoriban – vagy valamivel ez előtt, vagy valamivel ez után – is vallási élet folyt volna a hegy tájékán. A sziklarajzok felfedezése után még harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felmerüljön: a Karkum esetleg azonos az idézetben sommásan „a hegy”-ként aposztrofált hellyel.

Anatiéknak nem volt könnyű dolguk, hiszen működésbe lépett a megszokás, a tudományos világ ismert vaskalapossága – sokan egyszerűen ostobaságnak minősítették az ötletet, mondván, „mindenki tudja”, hogy a Dzsebel Músza a Szináj-hegy –, másfelől, mint említettük, a kronológiával is baj volt. Anati szerint volt olyan kitűnő Biblia-kutató, aki felcsattant: „Harminc éve tanítom, hogy a Szináj-hegy nem más, mint a Dzsebel Músza. Az én koromban miként várhatná el bárki tőlem, hogy álláspontomat megváltoztassam?”

Az olasz régész azonban rámutatott, hogy úgy az Exodusból, mint a Számok könyvéből az derül ki, hogy a Szináj-hegy Szín sivataga és Párán pusztasága között volt, Ámálek birodalma és Midján földje közt, valamint Eilim és „az amoriták hegyi útja” között. Más bibliai passzusok információkat szolgáltatnak a fent említett sivatagok és az ámálekita, midjanita és amorita területek viszonylatában. Ami pedig Mózes ötödik könyvét illeti, annak első szakasza – Dvárim – így indul: „Ezek azok a szavak, amelyeket Mózes egész Izraelhez intézett a Jordánon túl, a sivatagban, a síkságon, Szúf átellenében, Párán és Tófel és Lábán és Hácérot és Di-Záháb között. Tizenegy napi járó ez a Hórebtől a Széir hegye felé vivő úton Kádes-Bárneáig” (5Móz. 1:1-2). Az olasz régészprofesszor érvelése szerint – és nem csak szerinte – Kádes-Bárneát Éjn Kudejráttal, vagy a közeli Éjn Kádissal azonosíthatjuk, a Széir-hegyet pedig a Dzsebel Árif el-Nakával. A mai napig létezik használható ösvény a Kárkum-hegy és Éjn Kudejrát közt, amely az Arif el-Naka mellett vezet el; az ösvény mentén tíz itatóhelyet találunk, amelyeket minimum hét, maximum tizennégy mérföld választ el egymástól, így tény, hogy gyalogszerrel pontosan tizenegy nap alatt lehet eljutni a Hórebről Széir irányában haladva Kádes-Bárneába.

Az idézett tórai szöveg sivatagokról és különféle korabeli törzsek területeiről tesz említést, valamint arról, hogy a Szináj-hegynek Midján és Ámálek földje között kellett elterülnie. A Biblia szerint az ámálekiták a Negev középső részén lévő fennsíkokat lakták, valamint Kádes-Bárnea környékét, a midjániták pedig az Arava völgyét. Miután a szöveg e kettő közé teszi a Szinájt, szinte rámutat a Kárkumra.

S rámutat más is. Anati és csapata a hegy lábánál tizenkét kőoszlopot talált egy oltárral szemben, és a lelet nyomán persze, hogy az Exodus 24:4 ugrott be nekik: „És Mózes (…) oltárt épített a hegy alján és tizenkét oszlopot Izrael tizenkét törzse szerint”.

Az olasz régészprofesszor feltételezése szerint a hegy általában szentnek bizonyult abban az időszakban, és amennyiben a héberek csakugyan megálltak és letáboroztak a hegy lábánál, nem ők voltak az egyedüliek, akik így tettek. Nagy volt a jövés-menés arrafelé, és az ottaniak már Mózes érkezése előtt Isten hegyének nevezték a Karkumot.

A modern Biblia-kritikusok – vagy inkább: -tagadók – egy része előszeretettel hangoztatja a mai napig azt az ostobaságot, hogy az egyiptomi kivonulás (sok egyébbel együtt) semmi más, mint legenda, miután a korabeli egyiptomi forrásokban „nyoma sincs” annak, hogy héberek valaha bevándoroltak volna Egyiptomba, vagy azt elhagyták volna. A kivonulást – amely az egyiptomiak számára megannyi szempontból katasztrofálisnak bizonyult, ráadásul az uralkodójuk halálát okozta – magától értetődően nem említik, az Óbirodalom idejéből származó egyiptomi irodalom azonban megannyi párhuzamosságot mutat a Bibliával, ami pedig az i.e. 2000-ből – tehát az i.e. 13. századnál jóval korábbról – származó, Szinuhe című elbeszélést illeti, abban felismerhetően szerepel Mózes, aki a midjánitákhoz menekül, és benősül Jitró családjába. Anati szerint elképzelhetetlen, hogy véletlen egybeesésről lenne szó: Mózesről és a zsidókról van itt szó, csak éppen a kivonulásra és az Isten-hegy meglátogatására nem az i.e. 13. században, hanem annál sokkal korábban került sor, a hegy pedig nem a Músza, hanem a Karkum.

Egyelőre csak közvetett bizonyítékai vannak az elméletnek, ami nem jelenti azt, hogy előbb-utóbb nem kerülnek elő konkrétabb bizonyítékok is. Megdöbbentő, de igaz: ami hitelt érdemlő régészeti felfedezés volt eddig a Közel-Keleten és Izrael területén, eddig soha nem cáfolta a Biblia egyetlen állítását sem – viszont nem egyet alátámasztott.