„ És történt reggeli őrváltás idején, hogy letekintett az Örökkévaló Egyiptom táborára tűz- és felhőoszlopban, és összezavarta Egyiptom táborát. […] És meglátta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Örökkévaló az egyiptomiakon és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában” (2Móz. 14:24; 31)
Annak idején a Tízparancsolat című amerikai szuperprodukció – Mózest Charlton Heston alakította – mutatta be látványosan azt a jelenetet, amikor Izrael népe átkel a kettévált tengeren, s a vízfalak leomlanak az őket üldöző, a fáraó által személyesen vezetett egyiptomi alakulatokra. Látványosan – és tévesen, ugyanis a héberek nem „átkeltek” a tengeren, hanem belementek, haladtak annak közepében, majd ugyanazon a parton ismét kijutottak a szárazföldre (erre a szövegen kívül a különféle helyiségnevekből lehet következtetni).
Az e heti szakaszban két nagyobb diadalról is olvashatunk; az egyik a vizek kettéválása és a hébereket üldöző egyiptomiak tengerbe veszejtése. A Tóra szerint ezt egyértelműen Isten hajtotta végre; a szolgaságból – a testi-lelki és főleg szellemi tespedtségből – frissen szabadult társaságnak semmi más dolga nincs, mint szaporázni egy kicsit a lépteit, azután dicsérni Istent. Nem véletlenül hangsúlyozza ki a Tóra: „És meglátta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Örökkévaló az egyiptomiakon és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában”. A nép ugyanis rövid emlékezetű. Amikor hatalmas csoda történik, egy darabig teljes a bizalma Istenben és Mózesben. Azután eltelik pár hét, egy-két hónap, és mintha mi sem történt volna, a közönség akárha cirkuszban lenne, újabb és újabb mutatványokat követel, sőt az is előfordul, hogy már rögtön a csodatétel után morog.
A másik nagy diadalt viszont, isteni segítséggel bár, de Ámálék felett aratja – maga Izrael. Az ámálekita garnitúra minden valószínűség szerint sivatagi rablóbanda lehetett, abból a fajtából, amely ma is tucatszám tenyészik Észak-Afrikában azokon a területeken, ahová semmilyen hatóság keze nem ér el; a tórai elbeszélés nyomán azonban fogalommá vált a nevük, és ma általában az Izrael elpusztítására törő erők szinonimája.
***
A Tóra az egyiptomi sereg elveszejtés kapcsán tudósít egy érdekességről: „És történt reggeli őrváltás idején, hogy letekintett az Örökkévaló Egyiptom táborára tűz- és felhőoszlopban, és összezavarta Egyiptom táborát.” Erre az után kerül sor, hogy Izrael bemegy a tengerbe – de még az előtt, hogy az egyiptomiak maguk is bementek volna a vizekbe.
Egyiptommal Izrael azóta is számtalanszor zördült össze a történelem során – a legutóbbi nagy háborúnak idén ősszel lesz harmincöt éve. Mind közül a legemlékezetesebb összecsapásra azonban 1967-ben került sor. Valamennyi arab ország közül Egyiptom mondhatta magának a legütőképesebb légierőt, amely 450 gépből állt. Szovjet gépek voltak egytől egyig, és relatíve újak. Az izraelieket különösen aggasztotta a harminc darab TU-16 közepes hatótávolságú bombázó, amely hatalmas kárt okozhatott volna izraeli polgári és katonai célpontokban.
1967. június 5-én, reggel 7 óra 45 perckor indította meg Izrael légiereje a Mokéd (Fókusz) hadműveletet. Kétszáz vadászgépéből száznyolcvannyolcat indított útnak, hogy soha nem látott erejű csapást hajtson végre az egyiptomi légibázisok ellen. Ezen légibázisok egyike sm volt felszerelve olyan bunkerekkel, amelyek megóvták volna a szovjet haditechnikát.
Az izraeli gépek a Földközi-tenger felől repültek be Egyiptomba, olyan alacsonyan, hogy a radarok nem észlelhették őket. S mintha csak a sok ezer évvel korábbi események ismétlődtek volna meg: Egyiptom tábora teljesen össze volt zavarodva. A teljes légvédelmük megbénult, és erről nem a zsidók tehettek. Maguk bénították meg, mert attól tartottak, hogy a hadseregen belüli rebellisek lelövik Amer hadseregtábornok és Szidki Mahmúd tábornok gépét, amely a Szinájra igyekezett: a parancsnokság az ott állomásozó csapatok felett akart szemlét tartani. Ráadásul reggeli váltás ideje volt. Az izraeliek pedig tudták, hogy az egyiptomi légierő nem a fegyelem mintaképe: az éjszakások már, a nappalosok pedig még nem voltak a helyükön.
A többi már történelem. A csapás minden várakozást felülmúlóan sikeres volt. Háromszáz egyiptomi gép semmisült meg és száz pilóta vesztette életét. Az izraeliek tizenkilenc gépet veszítettek, ezek legtöbbjét is balesetek, műszaki hibák miatt – és onnantól kezdve azt csináltak a Közel-Kelet légterében, amit csak akartak. A mellékelt fotó a Life akkori címlapja, rajta egy izraeli katonával, aki a Szuezi-csatorna vizében hűsöl a győzelem után.
***
A szakaszban leírt nagy megmenekülés után ünneplés következik. A Tóra teljes terjedelmében közli a dalt, amelyet Mózes énekelt a tengeri incidens után, beszámol Mirjám és a nők örömtáncáról; de Izrael népe kénytelen látni „az egyiptomiakat holtan a tenger partján” (2Móz. 30). A Hertz Biblia kommentárja szerint „a tény, hogy az egyiptomiaknak el kellett pusztulniuk, lerontja Izrael győzelmének a teljességét”. A Hertz ezután a Talmudot idézi, amely elmeséli, hogy az egyiptomi tömeghalál után a mennyei angyalsereg arra készült, hogy hatalmas győzelmi bulit rendezzen. Isten hírét vette ennek, és érdeklődött, mire a nagy előkészületek. Elmondták neki, mire rájuk szólt: teremtményeim pusztultak el, és ti bulizni akartok? Szó se lehet róla.
„Hasonló szellemben magyarázta egy középkori rabbi”, folytatja a Hertz, „hogy miért öntenek ki egy-egy csepp bort a Széder-esti serlegből minden egyes csapás megemlítésénél, amely az egyiptomiakat érte. Izrael örömserlege, mondta, nem lehet tele, ha Izrael győzelmével vele jár az ellenség szenvedése.”
5768. Svát 11. (2008. január 18.)
Gyertyagyújtás: 16.05
Szombat kimenetele: 17.15
Annak idején a Tízparancsolat című amerikai szuperprodukció – Mózest Charlton Heston alakította – mutatta be látványosan azt a jelenetet, amikor Izrael népe átkel a kettévált tengeren, s a vízfalak leomlanak az őket üldöző, a fáraó által személyesen vezetett egyiptomi alakulatokra. Látványosan – és tévesen, ugyanis a héberek nem „átkeltek” a tengeren, hanem belementek, haladtak annak közepében, majd ugyanazon a parton ismét kijutottak a szárazföldre (erre a szövegen kívül a különféle helyiségnevekből lehet következtetni).
Az e heti szakaszban két nagyobb diadalról is olvashatunk; az egyik a vizek kettéválása és a hébereket üldöző egyiptomiak tengerbe veszejtése. A Tóra szerint ezt egyértelműen Isten hajtotta végre; a szolgaságból – a testi-lelki és főleg szellemi tespedtségből – frissen szabadult társaságnak semmi más dolga nincs, mint szaporázni egy kicsit a lépteit, azután dicsérni Istent. Nem véletlenül hangsúlyozza ki a Tóra: „És meglátta Izrael a hatalmas kezet, amellyel cselekedett az Örökkévaló az egyiptomiakon és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában”. A nép ugyanis rövid emlékezetű. Amikor hatalmas csoda történik, egy darabig teljes a bizalma Istenben és Mózesben. Azután eltelik pár hét, egy-két hónap, és mintha mi sem történt volna, a közönség akárha cirkuszban lenne, újabb és újabb mutatványokat követel, sőt az is előfordul, hogy már rögtön a csodatétel után morog.
A másik nagy diadalt viszont, isteni segítséggel bár, de Ámálék felett aratja – maga Izrael. Az ámálekita garnitúra minden valószínűség szerint sivatagi rablóbanda lehetett, abból a fajtából, amely ma is tucatszám tenyészik Észak-Afrikában azokon a területeken, ahová semmilyen hatóság keze nem ér el; a tórai elbeszélés nyomán azonban fogalommá vált a nevük, és ma általában az Izrael elpusztítására törő erők szinonimája.
***
A Tóra az egyiptomi sereg elveszejtés kapcsán tudósít egy érdekességről: „És történt reggeli őrváltás idején, hogy letekintett az Örökkévaló Egyiptom táborára tűz- és felhőoszlopban, és összezavarta Egyiptom táborát.” Erre az után kerül sor, hogy Izrael bemegy a tengerbe – de még az előtt, hogy az egyiptomiak maguk is bementek volna a vizekbe.
Egyiptommal Izrael azóta is számtalanszor zördült össze a történelem során – a legutóbbi nagy háborúnak idén ősszel lesz harmincöt éve. Mind közül a legemlékezetesebb összecsapásra azonban 1967-ben került sor. Valamennyi arab ország közül Egyiptom mondhatta magának a legütőképesebb légierőt, amely 450 gépből állt. Szovjet gépek voltak egytől egyig, és relatíve újak. Az izraelieket különösen aggasztotta a harminc darab TU-16 közepes hatótávolságú bombázó, amely hatalmas kárt okozhatott volna izraeli polgári és katonai célpontokban.
1967. június 5-én, reggel 7 óra 45 perckor indította meg Izrael légiereje a Mokéd (Fókusz) hadműveletet. Kétszáz vadászgépéből száznyolcvannyolcat indított útnak, hogy soha nem látott erejű csapást hajtson végre az egyiptomi légibázisok ellen. Ezen légibázisok egyike sm volt felszerelve olyan bunkerekkel, amelyek megóvták volna a szovjet haditechnikát.
Az izraeli gépek a Földközi-tenger felől repültek be Egyiptomba, olyan alacsonyan, hogy a radarok nem észlelhették őket. S mintha csak a sok ezer évvel korábbi események ismétlődtek volna meg: Egyiptom tábora teljesen össze volt zavarodva. A teljes légvédelmük megbénult, és erről nem a zsidók tehettek. Maguk bénították meg, mert attól tartottak, hogy a hadseregen belüli rebellisek lelövik Amer hadseregtábornok és Szidki Mahmúd tábornok gépét, amely a Szinájra igyekezett: a parancsnokság az ott állomásozó csapatok felett akart szemlét tartani. Ráadásul reggeli váltás ideje volt. Az izraeliek pedig tudták, hogy az egyiptomi légierő nem a fegyelem mintaképe: az éjszakások már, a nappalosok pedig még nem voltak a helyükön.
A többi már történelem. A csapás minden várakozást felülmúlóan sikeres volt. Háromszáz egyiptomi gép semmisült meg és száz pilóta vesztette életét. Az izraeliek tizenkilenc gépet veszítettek, ezek legtöbbjét is balesetek, műszaki hibák miatt – és onnantól kezdve azt csináltak a Közel-Kelet légterében, amit csak akartak. A mellékelt fotó a Life akkori címlapja, rajta egy izraeli katonával, aki a Szuezi-csatorna vizében hűsöl a győzelem után.
***
A szakaszban leírt nagy megmenekülés után ünneplés következik. A Tóra teljes terjedelmében közli a dalt, amelyet Mózes énekelt a tengeri incidens után, beszámol Mirjám és a nők örömtáncáról; de Izrael népe kénytelen látni „az egyiptomiakat holtan a tenger partján” (2Móz. 30). A Hertz Biblia kommentárja szerint „a tény, hogy az egyiptomiaknak el kellett pusztulniuk, lerontja Izrael győzelmének a teljességét”. A Hertz ezután a Talmudot idézi, amely elmeséli, hogy az egyiptomi tömeghalál után a mennyei angyalsereg arra készült, hogy hatalmas győzelmi bulit rendezzen. Isten hírét vette ennek, és érdeklődött, mire a nagy előkészületek. Elmondták neki, mire rájuk szólt: teremtményeim pusztultak el, és ti bulizni akartok? Szó se lehet róla.
„Hasonló szellemben magyarázta egy középkori rabbi”, folytatja a Hertz, „hogy miért öntenek ki egy-egy csepp bort a Széder-esti serlegből minden egyes csapás megemlítésénél, amely az egyiptomiakat érte. Izrael örömserlege, mondta, nem lehet tele, ha Izrael győzelmével vele jár az ellenség szenvedése.”
5768. Svát 11. (2008. január 18.)
Gyertyagyújtás: 16.05
Szombat kimenetele: 17.15
.gif)
2 megjegyzés:
Üdvözlöm, Richárd!
Már régóta keresem önnel a kapcsolatfelvétel lehetőségét, most végre megtaláltam.
Magyarországon nincs még egy olyan szerző, aki Izrael dolgairól ennyire jó műveket publikált volna, mint ön. Gondolok itt a Quo Vadis, Izraelre, meg az Arafat-életrajzra, ami félig Izraelről szól, a téma jellegéből adódóan. Többször elolvastam mindkettőt, sokban hozzájárultak kutatásomhoz, ugyanis Izrael hadtörténetével foglalkozok.
Jó lenne, ha bővebb eszmecserét folytathatnánk, E-Mailen keresztül, amennyiben ideje engedi. Volna jó pár kérdésem önhöz, Izrael és közel-kelet témakörben. Hajlandó nekem segíteni?
Ha igen, kérem jelezze, és én adok egy Mail-címet, ahová majd várom bejelentkezését. És onnantól azon a címen keresztül kommunikálunk majd.
Üdv:
István
Kedves István, készséggel, és köszönöm a dicsérő szavakat, ámbár nem vagyok hadtörténész. A cím: motlschoenfeld@yahoo.com.
Megjegyzés küldése