Széljegyzet Spielberg Münchenjéhez

Csak a minap jutottam el odáig, hogy kivegyem a tékából Steven Spielberg alkotását, amely az 1972-es olimpián véghezvitt terrorvérengzést, illetve a gyilkosok felkutatásának és likvidálásának történetét dolgozta fel.

A filmben nem csalódtam – Spielbergben általában nem szoktunk, noha az Amistadről kijöttem annak idején, annyira unalmasnak találtam; ami pedig a Ryan közlegény megmentése című filmet illeti: nos, a rendezéssel magával ott sem volt baj, a történettel viszont annál inkább. Nem tudom, ki találhatta ki azt az egetverő baromságot, amire az egész sztori alapult, miszerint Ryan közlegényt azért kell megmenteni, mert már az összes testvére elesett Európában. Akinek valaha akár egy hétig volt köze hadsereghez, az tudja, mekkora abszurdum ilyesmit feltételezni, főleg egy világháborúban.

A fiatalabbak kedvéért: az olimpiák történetében az 1972-est, a münchenit zsidó vérrel írták. Szeptember 5-én, a játékok kellős közepén a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet emberei hatoltak be az olimpiai faluba, két izraelit meggyilkoltak, további kilenc társukat túszul ejtették, és azt követelték, Izrael engedjen szabadon kétszáz bebörtönzött terroristát. Izrael maga küldött volna túszszabadító kommandót, ám ebbe a Szovjetunióval már flörtölgető Willy Brandt kancellár nem egyezett bele. A németek csak az izraeli kommandósok jelenlétét engedélyezték, és maguk láttak neki a túszszabadításnak, siralmas eredménnyel. A terroristákon kívül meghalt az összes túsz is. Minden emberi érzés azt diktálta volna, szakítsák félbe az olimpiai játékokat. Ez ellen a Szovjetunió, a csatlósai – köztük Magyarország –, valamint az arab résztvevők hangosan tiltakoztak; még azt is megakadályozták, hogy az áldozatokra emlékezve a zászlókat legalább félárbocra vonják. A bolsevista és az arab zsidógyűlölet kart karba öltve mutatta ki feneketlen aljasságát ezekben a napokban. Izrael ezt követően döntött úgy, hogy amennyit csak tud, levadászik a merénylet kitervelői és végrehajtói közül. (Érdemes még megjegyezni, hogy noha a PFSZ akkor és később is tett kísérletet arra, hogy a Fekete Szeptembert valamiféle önálló, elszabadult szervezetként tüntesse fel, amihez a PFSZ-nek, a Fatahnak vagy magának Jasszer Arafatnak semmi köze nincs, az igazság az, hogy ezt a terrorbandát hivatalosan is Arafat helyettese, Abu Ijád vezette, akihez a PFSZ hírszerzése is tartozott.)

Nagy várakozással nyomtam be a számítógépbe a Münchent, főleg hogy az alapjául szolgáló könyvet olvastam. Még a rendszerváltás környékén jelent meg magyarul George Jonas kanadai újságíró műve, a Megtorlás (eredeti címén: Vengeance). A cím sokkal jobban illett volna a filmhez is, ami nem elsősorban Münchenről szólt, hanem az azt követő – szükséges és jogos – megtorlásról. Arra gondoltam, talán foglalt lehetett ez a cím, vagy valamiért nem tetszett Spielbergnek.

Hogy miért nem tetszhetett, azt hamarosan megtudtam, a DVD-n ugyanis meg lehetett tekinteni egy rendhagyó werkfilmet – a rendező afféle előszavát. Rosszat sejtettem, mert ha egy filmet, könyvet, festményt, szobrot vagy bármilyen alkotást magyarázni kell, az már régen rossz. És Spielbergnek aztán soha nem kellett magyaráznia, a Sugarland Expresstől a Világok harcáig egyszer sem. Mi történt?

Spielberg nem magyarázott, hanem valósággal magyarázkodott, vagy tíz-tizenöt percen keresztül. Azt magyarázta, hogy ő még véletlenül sem akarta rossz színben feltüntetni azt a kommandót, amely az arab gyilkosok levadászására indult. Még szép, gondoltam magamban. Spielberg azt is magyarázta, hogy ő még véletlenül sem akar ítélkezni az ügyben. Nem is azért csinálta a filmet. A tényeket akarta bemutatni, azoknak utána is járt. És így tovább, és így tovább.

A filmet nézve aztán elgondolkodhattam azon – már amennyire a remek alkotás ezt engedte –, hogy a rendező, aki maga is köztudottan zsidó, ezt vállalja, és becsülettel meg is tesz mindent Izraelért és a zsidóságért, mi a fészkes fenéért kér egy kvázi-werkfilmben bocsánatot, mert a dolgát tette?

A film nagyjából követi a George Jonas-könyv vonalát, és valósághű. Valóságosan ábrázolja az olimpiai faluban történteket, majd az arab célpontok elpusztítását. És ez utóbbi aggaszthatta Spielberget, legalábbis az én véleményem szerint. Ha életszagú mozit akart csinálni, nyilván sutba kellett dobnia az amúgy sem túl divatos, hagyományos hősköltemény-atmoszférát. Ha Moszad-ügynököket akart ábrázolni, akik bevetésen dolgoznak, és egymás után pipálják ki a Golda Méirtől kapott listán szereplő neveket, akkor elszánt, vad és kegyetlen emberek tetteit kellett bemutatnia. Ez viszont nem igazán volt az ínyére. Mégis megtette. Ellenben azt sem szerette volna, hogy a bemutatott alkotás nyomán bárkiben antiszemita érzelmek éledjenek.

De miért jutott Spielberg eszébe egyáltalán, hogy a München nyomán bárkiben is antiszemita érzelmek éledhetnek?

Arra gondoltam: nagyon beteg lehet az a világ, amelyben az utóbbi három évtized legsikeresebb rendezőjének magyaráznia kell a bizonyítványt, ráadásul olyan bizonyítványt, amin semmi magyaráznivaló nincs. Amikor Izrael irtani kezdte az olimpiai vérengzés felelőseit, az eljárása nem sokban különbözött azétól, aki patkányt vagy csótányt irt. A kommandósok ráadásul a lehető legóvatosabban jártak el, ügyeltek rá, nehogy kárt tegyenek valaki másban, vagy a kijelölt célpontok családtagjaiban. Mit kell azon magyarázni, hogy csináltam egy korrekt filmet, amiben bemutattam, mi történt?

Aztán persze rájöttem, hogy Spielbergnek igaza volt, amikor maga is a kamera elé ült, és némi magyarázatot fűzött a művéhez. Hiszen miért ne éledhetnének bárkiben is antiszemita érzelmek, aki megnézi a Münchent? Antiszemita érzelmek éledtek akkor is, amikor a Moszad elrabolta Argentínából Adolf Eichmannt, s akkor is, amikor egy izraeli csapat az ugandai Entebbében kiszabadította azokat a túszokat, akik elrablásához személyesen asszisztált Idi Amin, Uganda mészáros diktátora. Mindkét esetben hónapokig attól zengett az ENSZ és a világ, hogy Izrael más államok szuverenitását sértette meg. Naná, hogy minden további nélkül akadhatnak, éspedig szép számmal, akik fordítva értelmezik a dolgot, és úgy vélik, Spielberg negatív fényben kívánta feltüntetni az izraelieket és terroristairtó akciójukat.

Egy film félreértelmezése nagyban függ attól, hogy a nézőnek milyen a beállítottsága, és mit szeretne az alkotásba belelátni. Mesélik, hogy minden idők legnagyobb német ajkú rendezőjét, Fritz Langot annak idején megkörnyékezték a nácik. Monstre alkotása, a Metropolis, amely még némafilmként is döbbenetes erővel mutat be egy jövendőbeli falansztertársadalmat, nagyon megtetszett a náci vezetőségnek és személy szerint magának Adolf Hitlernek is. Nem azt a tanulságot vonták le belőle, hogy a falanszter rossz, hanem azt, hogy jó. (Lang épp kivándorolni készült, és az őt magához rendelő Goebbelsnek, aki azt ajánlotta, vegye kézbe a komplett német filmgyártást, szabódva azt felelte: nem teheti, hiszen ő részben zsidó. Erre mondta állítólag Goebbels: „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.” Lang így sem fogadta el az ajánlatot, Párizsba szökött, onnan Hollywoodba ment.)

A Münchent minden további nélkül félreérthetjük.

Egyfelől azért, mert még mindig arra számítunk, hogy a zsidó, ha bántják, görnyedten meglapul majd a fal mentén, és megpróbál elosonni. Vissza nem üt, gyilkosai megbüntetésébe nem kezd bele módszeresen. Így taknyosnak, gyávának bélyegezhető. Ha visszaüt és gyilkosai nyomába ered, akkor viszont primitív bosszúálló: ahelyett, hogy lemondana a szemet szemért elvről, és odatartaná a másik orcáját, meg egyáltalán belátná, hogy okos enged, még ő erőszakoskodik.

Másfelől azért érthetjük félre a Münchent, mert képmutatóak vagyunk. Nem szeretjük belátni azt, hogy az erőszak mekkora mértéket játszik a mai világban, és játszott már a Fekete Szeptember jeles napjaiban, a hetvenes évek – elsősorban zsidó – vértől tocsogó első felében. A legtöbben még mindig zavartan nézünk, ha valaki kétségbevonhatatlan tényekkel bizonyítja, mennyire igaza volt Huntingtonnak, amikor a civilizációk harcáról írt – hiszen ami Münchenben történt, az sem volt más, a halál civilizációja csapott le az élet civilizációjára. Nem vagyunk erre kíváncsiak, hiszen ha ezt a gondolatot következetesen végigvisszük, át kell értékelnünk teljes gondolkodásunkat, mindenekelőtt azt a valamit, amit jobb híján humanizmusnak nevezünk. És összevont szemöldökkel nézünk azokra, akik a világképünkbe nem férnek bele. A kolbászt szeretjük, de senki nem szívesen nézne dokumentumfilmet egy vágóhídról. A tiszta lakást is szeretjük, de nem szívesen nézzük végig a férgek halálát.

Nézzék csak meg a Münchent. Jó film.