Oldalak

2008. január 9., szerda

A zsidó állam és Európa, avagy antiszemitizmus-e Izrael bírálata?


Az óvilág mindig is hajlamos volt arra, hogy büszke legyen. Az úgynevezett európai civilizációra, az európai műveltségre, amelyet az utóbbi két-három évtizedben akár negatíve is meghatározhatunk: a kontinens halálosan el van telve mindentől, ami nem Coca Cola és nem McDonald’s és nem a túlpartról származó mozgókép, továbbá olyan irodalmi alkotás, ami nem kísérleti, de ellenkezőleg: van eleje, közepe és vége, tehát olvasható. Más szóval: Európa mindarra büszke, ami nem amerikai. Elsődlegesen önmagára büszke, önmagát nem tartja amerikainak, sőt harcol az ellen, hogy amerikanizálódjon. Hogy mi baja az üdítővel meg a gyorsétteremmel, továbbá Miki egérrel és az – amúgy európai származású – kaliforniai filmsztárral, azt igazán senki, aki magát európainak tartja, nem tudta még elmagyarázni. Mi több, az európai gondolkodás – Newton ide, Michelangelo oda, Heidegger amoda – még addig sem jutott el, hogy kimondja: nem erőszak az újvilágtor, akinek nem ízlik a karamell meg a préselt marhahús, az ne fogyassza. Aki pedig európai akar lenni, az legyen az. Ilyen egyszerű.

S mégis, milyen bonyolult!

Naná, hogy az, Európa a bonyolultságára is büszke – arra, hogy nem is olyan egyszerű európainak lenni, mint azt elsőre gondolhatnánk (ráadásul egy ideje – hiába röhögnek, hölgyeim és uraim – európai a regáti meg a baden-württenbergi is). Le is nézi az európai ember az Atlanti-óceán túlpartján terjeszkedő, húzós, dinamikus társadalmat, mert az – nézete szerint – felületes. Lehet, hogy odaát gyorsan mennek a dolgok, de olyanok is. Egyáltalán: ha jobban körülnézünk, Amerikában minden csak díszlet, mondatja sokunkkal az Európa-gőg, merthogy odaát bezzeg nincsenek ezeréves romok. Ostoba emigránsközhelyek fikázzák az amerikai húst, a zöldséget, a bort, mert az „csak jól néz ki”, de „nincs íze”. A zöldség – amelyet a szemétre szórt tízmilliárdokkal mesterségesen életben tartott magyar mezőgazdaság meg a többi környékbeli csődtömeg kiszenved magából – hovatovább ehetetlen, de a lényeg, hogy továbbra is fensőbbségesen tudjunk mosolyogni a gyermekfej nagyságú kaliforniai paprikán. Már ha nem tudjuk megvenni. Ha meg tudjuk, akkor csak fintorogjunk, mert az úgy illik. Az úgy európai.

Európának meggyőződése, hogy Amerika nem produkált magas szintű tudományt, művészetet, irodalmat (ami jó esetben ostobaság, rosszabb esetben önáltatás), de ha mégis, akkor azt Európából elszívott-ellopott agyakkal tette – s legott minden középiskolás sorolni is kezdi az európaiakat, hogy hát Teller meg Neumann meg Einstein meg satöbbi. Ami igaz – csak épp azon nem gondolkodik el egy európai sem, vajon az említett úriemberek miért voltak kénytelenek néhány ezer kilométerre nyugatabbra kibontakozni. Természetesen azért, mert zsidók voltak; akik meg nem voltak azok, a kontinens gyilkos valóságával nem tudtak kompromisszumot kötni. Ezt azonban Európa nem szívesen hallja.

Európa nem szívesen vesz tudomást arról, hogy zsigeri antiszemita, förtelmes, ocsmány, elmaradott zsidófaló vidék, amelynek lakossága egy része legszívesebben járdát mosatna bevagonírozás előtt a zsidókkal, a csendes többség pedig befelé mosolyogva asszisztálna ehhez (és a zsidó vagyon elrablásához). Érthető is, ha szégyelli, hiszen a fajgyűlölet ostoba, nem európai dolog, sokkal inkább illenék az Egyesült Államokhoz, és illesztik is, hiszen „köztudott” – Európában, mármint –, hogy a hatvanas évekig a déli államokban milyen igazságtalanul nyomták el a feketéket, akiknek még a buszon is át kellett adniuk a helyüket, s a gaz fehérek meg nem akarták, hogy a gyerekeik afro-amerikaiakkal járjanak egy iskolába. Ezt ugyan az európaiak sem akarják – teljesen megvadulnának, ha lányukat egy fekete-afrikai, egy arab vagy egy zsidó srác kefélné; ennél már csak egy dolog bizonyulhatna kellemetlenebbnek: ha be kéne ismerniük, hogy akkora fajgyűlölők, mint ide Nürnberg.

Európa nem vallhatja be, hogy rasszista, ezen belül is alapvetően antiszemita, és civilizációja egyik tartóoszlopát a katolikus egyház meg a náci korszak zsidóüldözése jelentette két teljes évezreden át, mert akkor két dolgot kéne egy füst alatt önmaga előtt beismernie: 1. A Nagy Francia Forradalom szabadságról, egyenlőségről és testvériségről szóló elméletei smancák, ha ember és ember közt nincs is semmiféle különbség, társadalmak és társadalmak, illetve egyes társadalmi rétegek közt mindenképp van; 2. Fajvédő létére Európának szembe kellene azzal néznie, hogy nem keresztény földrész. Pedig hát annak vallja magát.

Sőt, Európa büszke arra, hogy keresztény. E tény a fajgyűlöletet önmagában még nem zárja ki – a legnagyobb katolikus népirtásokat Dél-Amerikában hajtották végre az ottani őslakosság rovására –, igaz viszont, hogy a kereszténységet elsősorban képviselő egyház, amíg az olasz egység beteljesedéséig gazdasági hatalommal rendelkezett, s nem kényszerült rá arra, hogy báránybőrbe bújva bégessen, a világ legnagyobb terrorszervezetét működtette. Meg kell adni: közel két évezred során Róma európai tevékenysége során nem tett különbséget ember és ember között. Egyformán megpróbált eltiporni mindenkit, aki nem hitt tanításaiban.

Kivéve természetesen, ha a zsidókról volt szó.

Európa újabb neuralgikus pontjához érkeztünk el, hiszen morfondírozásunk tárgya, az idős hölgy természetesen még valamire büszke. Arra, hogy nem antiszemita. De nem ám. Elképzelhető, hogy az európai fundamentumot képező görög-római kultúrkör nem szenvedhette ezt az egyistenhitű, rebellis népséget, itt-ott irtotta, sőt széjjel is szórta őket. Nem kizárt, hogy ezt követően a zsidóságot kontinens-szerte következetesen üldözték, gyilkolták, kínozták, megégették, vérvádakkal illették, kényszerkeresztelték, szent könyveit máglyára vetették; amennyiben az emberek életét meghagyták, akkor őket gettóba zárták vagy kitoloncolták – ha pedig éppen kifogyott a pénz, az első dolga volt minden uralkodónak, hogy kirabolja őket. Szemlesütve még azt is elismerheti tán az európai – főleg, ha protestáns –, hogy mindebben a katolikus egyház járt az élen. Az meg – kultúremberek vagyunk, kérem, nem holmi neonáci holokauszt-tagadók – éppenséggel vita tárgya sem lehet, ami a hitleráj idején történt. A hatmillióval.

Azok, akik nem kerültek az áldozatok közé, a két győztes nagyhatalom – Amerika és a Szovjetunió – hathatós segítségével új államot hoztak létre a Közel-Keleten, nagyjából azon a területen, ahol az ókori időkben már kétszer is volt államuk. A térség egyetlen demokráciáját hozták létre – a környező diktatúrák azonban nem emiatt nem szenvedhették a fiatal országot, hanem mert zsidó volt. Több alkalommal is kísérletet tettek a zsidók kiirtására, ám miután Izrael – különösen a hatvanas évek elejétől – bírta az Egyesült Államok rokonszenvét (s fokozatosan olyan katonai partneri viszonyra lépett vele, amelynek segítségével Washington sikeresen meg tudta akadályozni, hogy a Szovjetunió megvesse a lábát a térségben), a megsemmisítésére tett kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve.

Európa – kivéve talán az 1967-es, formailag Izrael által indított önvédelmi háború előtti-alatti időszakot – soha nem rokonszenvezett igazán a zsidó állam harcaival, a nyolcvanas években pedig kimondottan Izrael ellen fordult. Ezt követelte a beállítottság, amely magát eleve kultúráltnak, civilizáltnak kiáltja ki, holott nem más ez a beállítottság, mint beteges, öngyilkos gondolkodás: az európai baloldal gondolkodása. Sikk lett baloldalinak lenni, békéért tüntetni, az úgynevezett gyengébb mellé állni, „a népek közti összefogást” hirdetni, az amerikai csapatok kivonását követelni, valamint a környezetvédelem politikai pajzsra emelésével párhuzamosan előbb a leginkább környezetbarát energiatermelő források – az atomerőművek – betiltását követelni, majd szinte észrevétlenül elérni, hogy az atomerőművek után az atomfegyverek következzenek; nevezetesen a nyugati atomfegyverek, mindig csak ezek, a szovjetek soha. Végül pedig: sikk lett antikapitalistának lenni – abban a kapitalizmusban, amely kétségbeesésében, csak hogy bizonyítsa, mennyivel fejlettebb a kommunizmusnál, olyan juttatásokkal kedveskedett a széles néptömegeknek, amelyeket soha az előtt nem adott, és soha ezután nem fog adni.

A Szovjetunió, ez a gigászi koncentrációs tábor maga volt a megtestesült Izrael-ellenesség – Moszkva pontosan ott folytatta, ahol a Vatikán abbahagyta, mivel a zsidó állam egyszerűen az útjában volt. Moszkva és az úgynevezett nyugat-európai baloldal érdeke, illetve gondolkodásmódja egymásra talált, mint zsák meg a foltja. Moszkvában nem sikk, de kötelező volt baloldalinak lenni, békéért tüntetni, az úgynevezett gyengébb mellé állni, „a népek közti összefogást” hirdetni, az amerikai csapatok kivonását követelni, a nyugati atomerőművek betiltását követelni, majd elérni, hogy az atomerőművek után az atomfegyverek következzenek; kizárólag a nyugati atomfegyverek, a szovjetek soha. S a Szovjetunióban kötelező volt antikapitalistának lenni, még ha a nevezett koncentrációs táborban gyakorlatilag senki nem is lehetett tisztában azzal, mit jelent ez a fogalom.

Izrael mindenesetre megtestesítette mindazt, amely ellen a Szovjetuniónak harcolnia kellett, s amely ellen a nyugat-európai baloldalnak küzdenie illett. Izrael erősebbnek bizonyult a fegyveres konfliktusokban, hallani sem akart arról, hogy összefogjon a kiirtására szövetkező arab vezetőkkel, vészes iramban kapitalizálódott, fütyült a környezetvédelemre, mi több, atomerőművet épített, atomfegyverre tett szert, ugyanakkor a kezére csapott annak, aki a térségben hasonlóval próbálkozott.

A Szovjetunió kimúltával csak erősbödött a zsidó állam szalonképtelensége a váratlanul az egyesülés útjára lépő Európában, amely azon kapta magát, hogy mindinkább szemben kíván állni Amerikával. Miért is? Egy kétezer éves civilizáció gőgje okán? Sértettsége miatt, mert Amerika két világháborút is az európai kontinensen döntött el, és mind a kettőt a maga javára? Vagy mert csakugyan úgy gondolják egyesek, hogy a Gutenberg-féle Biblia összehasonlíthatatlanul nagyobb érték, mint az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat első nyomtatott példánya? Vagy mert ember legyen a talpán, aki eldönti, hogy a Daimler nyelte el a Chryslert, vagy fordítva történt? Netalán azért, mert Amerika feljövőben lévő, önmagára találó társadalom, ahol ötven éve még gúnyosan mosolyoghatott azon az európai utas, hogy a múzeumokban indián nyílhegyeken kívül nem nagyon van más mutogatni való – ma már azonban az amerikaiak a múzeumaikban űrhajókat mutogatnak? És nagyon úgy néz ki, hogy az európai múzeumokban soha nem fognak űrhajókat mutogatni, s az európaiaknak az ajkára fagy a vigyorgás?

A végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Európa teljes meghasonláson megy keresztül. Az évezredeken át tartó vérengzés után békéért kiált, de még egy Koszovót sem képes pacifikálni (amerikai segítséggel fékezte viszont meg Szerbiát, az egyetlen olyan európai országot, amely tett volna afelől, hogy a kontinensen eggyel kevesebb muzulmán entitás legyen). Egységért kiált, de hagyja, hogy Görögország politikailag és gazdaságilag a csatlakozás pillanatától külön utakon járjon. Ésszerűségért kiált, ugyanakkor Ciprussal és Máltával együtt csatlakoztat olyan országokat, amelyek az úgynevezett európaiság legminimálisabb követelményeinek sem képesek eleget tenni, s amelynek gazdaságát lakossága érettségét, életszínvonalát, s ami a legnagyobb baj: a gondolkodását fényévek választják el a kontinens szerencsésebb nyugati részétől. Ilyen körülmények közt egyenlőségért kiált, ám az európai disznófarmon természetesen vannak még egyenlőbbek, akiknek nem kell következményekkel számolniuk például abban az esetben, ha az államháztartás hiánya meghaladja a megállapított maximumot. Szabadságért kiált, miközben polgárait gyilkos adóprések kényszerítik gúzsba, éspedig annak érdekében, hogy kényelmesen fenn lehessen tartani egy monstruózus, így természetszerűen tolvaj és korrupt bürokráciát. Testvériségért kiált, miközben a csatlakozó államok polgárait hosszabb-rövidebb időre önző és ostoba módon kizárja a szabad munkavállalásból.

Ez az Európa – a politikusai, a sajtója, az értelmisége – veszi a bátorságot ahhoz, hogy Izraelt, a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját leckéztesse, miközben mind több kiválósága szajkó módjára hajtja az átlátszó, primitív, rossz lelkiismeretről árulkodó hazugságot, amely szerint a „tel-avivi kormány” (Jeruzsálemet ugyanis nem ismerik el az ország fővárosának) bírálata nem jelent antiszemitizmust. Miért is jelentenének antiszemitizmust egy tolókocsis tömeggyilkos sírján hullatott krokodilkönnyek, miközben a gyászolóknak szavuk sincs a százával, ezrével célzottan legyilkolt, megnyomorított izraeli asszonyok, öregek, gyerekek, anyjuk méhéből kirobbantott magzatok szenvedéséhez? Ugyan, mi köze lehetne az antiszemitizmusnak ahhoz, ha államok sora – majd’ mindegyik a maga véres zsidógyilkos múltjával a háta mögött – szakadatlanul bírálat tárgyává tesz egy mészáros bandák ellen védekező demokráciát, miközben olyan politikai rendszerek mellé áll ki, mint a volt iraki, a jelenlegi szíriai, a líbiai, a szaúd-arábiai – és olyan vallás iránt tanúsít türelmet, mint az iszlám? Miközben egyetlen arab országban sem adták át demokratikus módon a hatalmat, és az iszlám a történelem folyamán még soha nem volt képes arra, hogy békében éljen nem-iszlám környezettel.

Ha valaki a zsidósággal és Izraellel szemben mégis az utóbbiak mellett áll ki, az bizony maga a zsigeri antiszemitizmus, még akkor is, ha ezt – hatvan évvel a holokauszt után – nyíltan felvállalni zsenáns (mellesleg íme a holokauszt-tagadás egyik oka: ha nem volt [akkora mértékben] zsidóirtás, abban az esetben – mondatja a civilizálttal a hamisítatlanul európai logikai bakugrás – még bátrabban bírálható a zsidó állam.)

Azon már el lehet vitatkozni, hogy mi ennek az oka. Országa – és persze politikusa – válogatja. Vannak, akiket egyszerűen kilóra megvesznek, mint Szaddám Huszein tette felelős moszkvai és párizsi kormánytényezőkkel, no meg kis budapesti patkányfogókkal, akiknek fals hangú furulyája időközben szerencsére elhallgatott. Van, aki csupán félve tekint az országában élő sokmilliónyi muzulmánra, akiket természetesen nem szabadott volna beengedni Európába, s attól retteg, hogy a másik oldalra fognak voksolni – megfeledkezve arról, hogy ha az iszlám tovább terjeszkedik a kontinensen, nemsokára nem lesznek különféle „oldalak”, amelyekre szavazhatnának az emberek. Vannak, akiket megfélemlítenek, mint tette az al-Kaida a spanyol szocialistákkal, akiket szó szerint a hatalomba robbantott, s akik szűkölő kutya gyanánt, farkukkal a lábuk közt oldalognak ki Irakból, nyomukban egy-két volt gyarmatukkal. Akad hely, ahol az ilyesmi – még – nem jelent problémát, ám az antiszemita kártya kijátszásával még mindig szavazatokra lehet szert tenni az északnyugat-balkáni lelkületű tömegek között.

Ok tehát van, megannyi. Európa-szerte nem akad viszont felelős politikus, aki ezek után feltenné a kérdést: ha nem antiszemitizmust jelent az izraeli politika bírálata – akkor mégis mi a fenét jelent?

3 megjegyzés:

rebeka írta...

Gratulálok! Egyetértek minden szavaddal, nagyon jól összefoglaltad ezt a témát!

Rebeka írta...

Gratulálok! egyetértek minden szavaddal, kitűnő összefoglaló e témáról!

Névtelen írta...

Szerintem is nagyon jó!