Gázát végképp eltörölni?

Csak a szokásos történik. Az Izrael, az Egyesült Államok, a nyugati donorországok és az ENSZ által fenn- és eltartott (ebben a sorrendben) terrorentitás fékezhetetlensége ismét kiverte a biztosítékot a 2005 óta folyamatosan rakétázott izraelieknél. Miután a folyamatos rakétázás nem napihír, és most – a 2008-as Öntött Ólom hadművelet idejével ellentétben – nem karácsony és szilveszter között vagyunk, a nagyvilágnak alkalma van értetlenkedni és Izraelt „önmérsékletre” felszólítani.

A rakéták ölnek - "Izraelt mintegy 120 rakéta találta el két nap alatt"

A Hamasz hozza a formáját. Gázában csak úgy hullanak a civilek, mindenekelőtt az ágyútöltelék kisdedek. A gyerek az entitásban fogyóeszköz, hiszen a gázai lakosság ötven százaléka kisklambó. Ha nincs elég rom, vagy nem elég látványos, hozzák a 2008-as képeket. Mindenki civil, aki meghal, és mindenki, aki meghal, automatikusan az izraeliek áldozata, akkor is, ha betegségben vagy végelgyengülésben halt meg. Hirtelen csecsemőhalál mindig előfordul, és ha nem, bármikor elő lehet venni egészen friss szíriai képeket, rajta fürtökben heverő, meggyilkolt gyerekekkel – mit számít, ha a hamisító másnap már lebukik: Szerb Antal Pendragon legendája óta tudjuk, hogy a leghazugabb rágalom is foltot hagy a megrágalmazott jellemén. Ki emlékszik már arra, hogy a palesztinok Dzsenínben még a temetőből is kikaparták a friss hullákat, hogy még több „háborús bűnt” varrhassanak a zsidók nyakába?

Csend! Még bajt hozol magadra!


Izrael is hozza a formáját. Lődözi le a százszám kilőtt arab rakétákat, közben nyolcvan teherautónyi segélyt küld a Hamaszt szabad és demokratikus választásokon hatalomba juttató népségnek, hogy a terrorszervezetek embereinek legyen mit elkobozniuk és fölzabálniuk, ahogyan azt tették 2008-ban is. Eközben pedig tétovázik, mitévő legyen azzal az iszlamista dögkúttal, amely a 2005-ös egyoldalú izraeli kivonulás – de kár volt, Áriél Sáron, de kár volt! – óta egyre ocsmányabbul fertőzi a levegőt. Nem kétséges, mi lenne az egyetlen megoldás: visszavenni a Hamasz által megszállt övezetet, a terrorszervezetet – az Iszlám Dzsiháddal és az al-Kaida már jelen lévő erőivel együtt – eliminálni, bármekkora áldozatokat is követel ez a „polgári” lakosságtól, a hatalomba Abbász embereit visszaültetni, a továbbiakban pedig gondoskodni minden egyes olyan ember és teljes családja Egyiptomba való áttoloncolásáról, aki mindez ellen akár pisszenni mer.

Izrael azonban egyelőre nem csak teherautószám zabáltatja halálos ellenségét, de annak tárgyalásokat ajánl – a civilizált ember kétségbeesett vergődése ez, amellyel makacsul önmagából indul ki, és civilizált embert akar látni a mohamedán kannibálban, akivel tárgyalni lehet, akivel meg lehet állapodni, akinek a szavára adni lehet. Mintha Jeruzsálemben nem ismernék pontosan az iszlám sosdaníja „jogintézményét”, aminek lényege: a hitetlen kutyával kötött szerződés addig kötelez, ameddig én akarom.

Izrael a következőket szabta a fegyvernyugvás feltételéül:

1. Tizenöt éves (!) tűzszünet.
2. A Gázába irányuló fegyvercsempészet azonnali felszámolása.
3. A rakétatűz és mindennemű ellenséges cselekmény beszüntetése valamennyi gázai fegyveres csoport részéről.
4. Izraelnek jogában áll a jövőben is terroristákat levadászni, ha megtámadják, vagy küszöbön álló támadásról szerez információt.
5. A Gáza és Egyiptom közti rafahi határátkelő nyitva marad, Gáza és Izrael között azonban egyelőre zárva marad a határ.
6. Az egyiptomi politikusok, jelesül Mohamed Murszi elnök garantálják az egyezményt.

Amennyiben a Hamasz nem egyezik bele a fenti listába – aminek létét egyébként nem erősítették meg – hetvenkét órán belül, azaz keddig, megindulnak a szárazföldi hadműveletek.

Illuzórikusnak tűnik, hogy a Hamasz ilyen feltételeket fogadjon el – nemkülönben egyes pontok. A terrorszervezet nemhogy tizenöt évig, de tizenöt napig sem lenne képes garantálni más terrorszervezetek részéről a fegyvernyugvást; értelmetlennek tűnik az a feltétel is, hogy egyezzen bele a saját emberei levadá szásába, hiszen ezen az alapon a baktériumot is fel lehetne kérni arra, hogy ugyan adja már áldását az antibiotikumok bevetésére. Igencsak problematikusnak tűnik a 6. pont, több szempontból is. Mohamed Murszi elnök annak köszönheti a hatalmát, hogy Barack Obama önmérsékletre szorítja a hatalmat valójában gyakorló egyiptomi katonai juntát. Murszi az amerikai segélyen élő hadsereg jóváhagyásával handabandázhat és játszhatja el a megválasztott fáraót, választási ígéretei közül egyet sem teljesített és soha nem is fog teljesíteni, és még arra is képtelen, hogy a Szináj-félszigeten rendet tartson, nem még Gázában – ahol egyébként ez kötelessége lenne: nemzetközi jogilag az övezet az azt 1948-ban bekebelező Egyiptom részét képezi, Kairó sohasem mondott le róla.

Eközben a Cahal folytatja az előkészületeket a szárazföldi akcióra, aminek a gondolata nem túl népszerű Izraelben. Míg a légicsapásokat nyolcvan-kilencven százalék támogatta, az invázióra már csak egyharmad mond legfeljebb igent. Mindenkinek van a seregben valakije. Mindenki tudja, hogy hiába a sokszoros műszaki és a mérhetetlen erkölcsi fölény, lesznek húsz év körüli gyerekek, akik nem a saját lábukon jönnek onnét haza. Izraelnek megvannak az eszközei ahhoz, hogy Gázát végképp eltörölje a föld színéről, ahogyan az oroszok különösebb szívfájdalom nélkül megtették ezt Csecsenfölddel. A zsidó állam mégsem a halálos ellenség letarolása, hanem amellett döntött, hogy ha kell, bemegy és csipesszel próbálja kiszedegetni a férges lelkületű gyilkosokat a nők és gyerekek háta mögül, ahová harc idején a legszívesebben bújnak. Izrael a saját – sorozott – fiataljait áldozza fel csak azért, hogy minél több ellensége maradjon életben.

Reméljük, a véráldozat minél kisebb lesz.