Oldalak

2008. december 6., szombat

Tel-Aviv / A Bauhaus fővárosa

Írtuk, hogy Tel-Aviv kimondottan kertvárosnak indult – egy olyan ember álmaként, akinek épp a városi nyüzsgésből lett elege… Ehhez képest Tavasz Dombja ma a világ egyik legpezsgőbb városa, telitűzdelve felhőkarcolókkal. De a kettő közt volt egy átmenet, amely a mai napig meghatározza a város arculatát.
Kezdetben valának az európai stílusú, egyszintes, piros cseréptetős házak, amelyekről nagyon gyorsan kiderült: az adott klimatikus körülmények közt alkalmatlanok. Nevé Cedekben gyorsan elterjedtek a kétszintes homokkő épületek. A húszas évekre új, csak Tel-Avivra jellemző orientalista stílus jött divatba, amely egyesítette magában az európai és a keleti elemeket. A húszas évek közepétől következett az előző részben tárgyalt Patrick Geddes-korszak, két- és háromszintes épületekkel, sok tágas körúttal és parkkal.

A húszas években mutatkozott be s a harmincas években vált egyeduralkodóvá a Bauhaus. A harmincas években – köszönhetően a nácik elől Erec Jiszráélbe alijázott német-zsidó építészeknek, valamint a szakképzett munkaerő beáramlásának – háromezer Bauhaus-épület készült el, és ezek java ma is áll. Tel-Avivban ma ötezer Bauhaus-stílusú, illetve Le Courbusier hatását tükröző épület van, ami páratlan a világon. A tel-avivi Bauhaus – Ir HáLeváná, Fehér Város néven – 2003 óta a Világörökség része.


Az öltönyt, gombolt nyakú inget, nyakkendőt, keménykalapot, zárt fekete cipőt preferáló, mániákusan rendszerető német zsidók, akik sokszor nem érezték valami jól magukat az alapvetően kaján és trehány, a pontosságot hírből sem ismerő, hírhedten bizalmaskodó városban, ahol őket jekének csúfolták, maradandót alkottak, és noha ők maguk a párás forróság ellenére se nagyon változtattak külső megjelenésükön, de ha azt akarták, hogy épületeik funkcionáljanak, a mediterrán-sivatagi környezethez mindenképp alkalmazkodniuk kellett. Elsősorban a fehér és a világos színeket használták, amelyek visszaverték a fényt. Az európai Bauhaus hatalmas súlyt helyezett a falat pótló jókora üvegfelületekre. Ezektől Tel-Avivban el kellett tekinteni, hiszen a lakók megsültek volna. A légkondicionálót ugyan már feltalálták – az első ilyen készülék 1920-ban kezdett üzemelni Los Angelesben –, de tömeges elterjedése a nyolcvanas évekig váratott magára: sokáig luxuscikknek számított. A falakat tehát úgy kellett megtervezni, hogy ne csak takarjanak, de a melegtől védjenek is.

A hatalmas üvegfelületek helyébe tehát kisebb, néha már lőrésszerű nyílások kerültek, elszaporodtak viszont a hosszú és keskeny balkonok, amelyeket később mind nagyobb és tágasabb teraszok váltottak fel: a mirpeszetek, a hamelyeket télen redőnyökkel lehetett elszeparálni a külvilágtól. A tetők laposak lettek, legyen hová napnyugta után kiülni és társadalmi életet élni.

Tipikusan tel-avivi jelenség a „lábasház”. Nem más ez, mint a Bauhaus ottani fejlődésének eredménye: a házakat oszlopokra építették, hogy a szél alulról is jobban körüljárhassa, és ezzel is csökkenjen némiképp a hőmérséklet odabenn. Nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy az oszlopok közti tér kitűnő, árnyékos helyet nyújtott a gyerekeknek a játékhoz. Az építőanyag – olcsósága miatt – a beton lett, ami viszont elviselhetetlenné tette a nyarakat, különösen augusztus hónapra. Tel-Aviv lakosai az estéket leginkább az utcán töltötték, mert a lakásokban nem lehetett megmaradni: vagy a tengerpartra mentek, vagy egy parkba, vagy a legközelebbi kávéházba, amelyek – mint láttuk – az első pillanattól kezdve gombamód szaporodtak. Ez a hagyomány ma is él, holott a mai épületek már jóval hűvösebbek, légkondicionáltak, és ott a tévé is: az emberek estére mégis inkább kimennek, semmint otthon gubbasszanak.

A hatvanas években azután más, új irányokba fordult Tel-Aviv építészete: az ég felé (úgy fizikailag, mint a lakásárak és a lakbérek tekintetében), és aki, mint én, a kilencvenes évek elején találkozott a várossal, azt láthatta, hogy a régi Bauhaus-épületek közül meglehetősen sok le van rohadva. Az utódok hűtlenül bántak az örökséggel, és voltak olyan építészeti klasszikusok, amelyek a végromlás szélére kerültek. El is kezdték ezeket ledózerolni – aztán a politikusok észbe kaptak, és jogszabályok akadályozták meg a további pusztítást.

1965 óta a felhőkarcolóké a főszerep Tel-Avivban, mint arról olvashattatok itt. Az ötven- és százemeletes monstrumok emelték a színvonalat, és a folyamatos bevándorlás is gondoskodott arról, hogy az árak csillagászati magasságokat érjenek fel. A tel-avivi ingatlanlufi kipukkadásához az idei őszi pénzügyi válság kellett. Több vállalkozó leállította építkezéseit, mások pedig már bele sem fogtak az újakba. A városban halandó embernek való kégli az utolsó öt-tíz évben nem épült, csakis és kizárólag luxusingatlan, amire most hirtelen nincs akkora kereslet. A befagyasztott építkezések között szomorkodik Donald Trump vállalkozása a Tel-Aviv és Ramat Gan határán lévő telken, ahol valaha az Elite csokigyár állt, a Kikár Hámedinára tervezett hármas torony, valamint tizenkét további égimeszelő a Halacha útkereszteződésnél.

A tel-avivi városháza ezekben a hetekben olyan terveket dédelget, amelyek értelmében húsz százalékkal növelnék a kiadott építési engedélyek számát – azzal a feltétellel, hogy nem csak milliomosoknak, hanem fiatal házasoknak is építenek lakásegységet. Mégpedig normális áron. Hogy erre milyen nagy szükség van, arról a válságon kívül a város főépítésze, Hezi Berkowitz kifakadása tanúskodik: „Ingatlanlufi volt. Én ezt mindvégig mondtam, de mindenki kiröhögött. A tel-avivi árak irreálisak; minden tiszteletem, de ez nem Manhattan és nem is London.”
Meglátjuk... sok szép elhatározás valósult már meg Tel-Avivban, de sokból nem lett semmi.

5 megjegyzés:

Rebeka írta...

De jó, hogy írtál Tel Avivról! Békét sugall ez az írás, mintha nem is lenne más baj a világon, mint a magas ingatlanárak. Olyan jól esett olvasni, hiszen még mindig érkeznek a hírek Mumbaiból, sokaknak ismerőse, barátja volt a tragikus sorsú rabbiházaspár.A lányom izraeli ismerősei között van egy hölgy, akinek közeli barátnője volt Rivka Holtzberg.
Köszi, hogy ha csak néhány percre is, de imádott városomban érezhettem magam, és elképzelhettem, ahogy felháborodottan szidjuk a magas lakásárakat Tel Avivban, amúgy izraeli módon, természetesen, nem szépen visszafogottan, mint annak idején tehették a jekék. Nem, mi hangosan, kiakadva beszélgetünk majd, ha összefutunk véletlenül a Shenkin valamelyik üzletében, és leülünk valamelyik kévázójában, megbeszélni, hogy milyen az élet Erecben! Annyira szép kép, igaz?

GÁBOR írta...

Örülök, hogy legalább az UNESCO szemén nincs semmilyen szemüveg, csak világörökség-figyelő szemüveg :)

Újabb jól-szerkesztett(asszem 3.) cikk erről a piciny ország NAGY városáról.

GÁBOR írta...

http://portal.unesco.org/geography/en/ev.php-URL_ID=2458&URL_DO=DO_TOPIC&URL_SECTION=201.html

Itt nem találom Tel-Aviv-ot.
Vagy én vagyok a vak?

(Iszráel itt Európához van sorolva, ez tetszik: http://portal.unesco.org/geography/en/ev.php-URL_ID=2317&URL_DO=DO_TOPIC&URL_SECTION=201.html )

Névtelen írta...

Pedig világörökség, ezt elég sok forrás írja.

Gerson írta...

A Bauhaus a legnagyobb kedvencem, Tel Avivban csak tátottam a szám a gyönyörű házak láttán és majd a fene evett meg, hogy nem láthatok belülről egy lakást sem.
Az biztos, hogy egy kellemes,nem túl forró estén végigsétálni a Ha'yarkonon, zenét hallgatni a színpadoknál, bámulni az árusok standjait, gyönyörködni a naplementében......