Tel-Aviv / A Bauhaus fővárosa

Írtuk, hogy Tel-Aviv kimondottan kertvárosnak indult – egy olyan ember álmaként, akinek épp a városi nyüzsgésből lett elege… Ehhez képest Tavasz Dombja ma a világ egyik legpezsgőbb városa, telitűzdelve felhőkarcolókkal. De a kettő közt volt egy átmenet, amely a mai napig meghatározza a város arculatát.
Kezdetben valának az európai stílusú, egyszintes, piros cseréptetős házak, amelyekről nagyon gyorsan kiderült: az adott klimatikus körülmények közt alkalmatlanok. Nevé Cedekben gyorsan elterjedtek a kétszintes homokkő épületek. A húszas évekre új, csak Tel-Avivra jellemző orientalista stílus jött divatba, amely egyesítette magában az európai és a keleti elemeket. A húszas évek közepétől következett az előző részben tárgyalt Patrick Geddes-korszak, két- és háromszintes épületekkel, sok tágas körúttal és parkkal.

A húszas években mutatkozott be s a harmincas években vált egyeduralkodóvá a Bauhaus. A harmincas években – köszönhetően a nácik elől Erec Jiszráélbe alijázott német-zsidó építészeknek, valamint a szakképzett munkaerő beáramlásának – háromezer Bauhaus-épület készült el, és ezek java ma is áll. Tel-Avivban ma ötezer Bauhaus-stílusú, illetve Le Courbusier hatását tükröző épület van, ami páratlan a világon. A tel-avivi Bauhaus – Ir HáLeváná, Fehér Város néven – 2003 óta a Világörökség része.

Az öltönyt, gombolt nyakú inget, nyakkendőt, keménykalapot, zárt fekete cipőt preferáló, mániákusan rendszerető német zsidók, akik sokszor nem érezték valami jól magukat az alapvetően kaján és trehány, a pontosságot hírből sem ismerő, hírhedten bizalmaskodó városban, ahol őket jekének csúfolták, maradandót alkottak, és noha ők maguk a párás forróság ellenére se nagyon változtattak külső megjelenésükön, de ha azt akarták, hogy épületeik funkcionáljanak, a mediterrán-sivatagi környezethez mindenképp alkalmazkodniuk kellett. Elsősorban a fehér és a világos színeket használták, amelyek visszaverték a fényt. Az európai Bauhaus hatalmas súlyt helyezett a falat pótló jókora üvegfelületekre. Ezektől Tel-Avivban el kellett tekinteni, hiszen a lakók megsültek volna. A légkondicionálót ugyan már feltalálták – az első ilyen készülék 1920-ban kezdett üzemelni Los Angelesben –, de tömeges elterjedése a nyolcvanas évekig váratott magára: sokáig luxuscikknek számított. A falakat tehát úgy kellett megtervezni, hogy ne csak takarjanak, de a melegtől védjenek is.

A hatalmas üvegfelületek helyébe tehát kisebb, néha már lőrésszerű nyílások kerültek, elszaporodtak viszont a hosszú és keskeny balkonok, amelyeket később mind nagyobb és tágasabb teraszok váltottak fel: a mirpeszetek, a hamelyeket télen redőnyökkel lehetett elszeparálni a külvilágtól. A tetők laposak lettek, legyen hová napnyugta után kiülni és társadalmi életet élni.

Tipikusan tel-avivi jelenség a „lábasház”. Nem más ez, mint a Bauhaus ottani fejlődésének eredménye: a házakat oszlopokra építették, hogy a szél alulról is jobban körüljárhassa, és ezzel is csökkenjen némiképp a hőmérséklet odabenn. Nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy az oszlopok közti tér kitűnő, árnyékos helyet nyújtott a gyerekeknek a játékhoz. Az építőanyag – olcsósága miatt – a beton lett, ami viszont elviselhetetlenné tette a nyarakat, különösen augusztus hónapra. Tel-Aviv lakosai az estéket leginkább az utcán töltötték, mert a lakásokban nem lehetett megmaradni: vagy a tengerpartra mentek, vagy egy parkba, vagy a legközelebbi kávéházba, amelyek – mint láttuk – az első pillanattól kezdve gombamód szaporodtak. Ez a hagyomány ma is él, holott a mai épületek már jóval hűvösebbek, légkondicionáltak, és ott a tévé is: az emberek estére mégis inkább kimennek, semmint otthon gubbasszanak.

A hatvanas években azután más, új irányokba fordult Tel-Aviv építészete: az ég felé (úgy fizikailag, mint a lakásárak és a lakbérek tekintetében), és aki, mint én, a kilencvenes évek elején találkozott a várossal, azt láthatta, hogy a régi Bauhaus-épületek közül meglehetősen sok le van rohadva. Az utódok hűtlenül bántak az örökséggel, és voltak olyan építészeti klasszikusok, amelyek a végromlás szélére kerültek. El is kezdték ezeket ledózerolni – aztán a politikusok észbe kaptak, és jogszabályok akadályozták meg a további pusztítást.

1965 óta a felhőkarcolóké a főszerep Tel-Avivban, mint arról olvashattatok itt. Az ötven- és százemeletes monstrumok emelték a színvonalat, és a folyamatos bevándorlás is gondoskodott arról, hogy az árak csillagászati magasságokat érjenek fel. A tel-avivi ingatlanlufi kipukkadásához az idei őszi pénzügyi válság kellett. Több vállalkozó leállította építkezéseit, mások pedig már bele sem fogtak az újakba. A városban halandó embernek való kégli az utolsó öt-tíz évben nem épült, csakis és kizárólag luxusingatlan, amire most hirtelen nincs akkora kereslet. A befagyasztott építkezések között szomorkodik Donald Trump vállalkozása a Tel-Aviv és Ramat Gan határán lévő telken, ahol valaha az Elite csokigyár állt, a Kikár Hámedinára tervezett hármas torony, valamint tizenkét további égimeszelő a Halacha útkereszteződésnél.

A tel-avivi városháza ezekben a hetekben olyan terveket dédelget, amelyek értelmében húsz százalékkal növelnék a kiadott építési engedélyek számát – azzal a feltétellel, hogy nem csak milliomosoknak, hanem fiatal házasoknak is építenek lakásegységet. Mégpedig normális áron. Hogy erre milyen nagy szükség van, arról a válságon kívül a város főépítésze, Hezi Berkowitz kifakadása tanúskodik: „Ingatlanlufi volt. Én ezt mindvégig mondtam, de mindenki kiröhögött. A tel-avivi árak irreálisak; minden tiszteletem, de ez nem Manhattan és nem is London.”

Meglátjuk... sok szép elhatározás valósult már meg Tel-Avivban, de sokból nem lett semmi.