Oldalak

2008. december 10., szerda

Mehicá / Az eddigi Levana összes

Miután Chabadéknál a honlap-karbantartás erőst elhúzódik, egyelőre itt követhetitek figyelemmel Levana Mehica-sorozatát. Reméljük, a szerző hamarosan újabb opuszokkal jelentkezik.

Júdaizmus kontra női szerepvállalás

Évek óta próbálok elmélyülni a zsidó liturgiában, s közben igyekszem elsajátítani a vallásgyakorlás helyenként felettébb szigorú előírásait. Elindulni egy szűk ösvényen, számomra mindig izgalmas vállalkozás, s egyúttal felfedezni egy varázslatos új világot, maga a testre szabott kihívás.

Ez a hangzatos önvallomás talán furcsán hat egy visszafogott és csendesnek tűnő hölgy tollából, mindenesetre bátran elmondhatom, a zsidó szellemiség bensőm legmélyéig hatolt és gyökeresen átalakított.

Visszagondolva eddigi életemre, szembeötlő a viselkedésemben tapasztalt változás. Például a nőiességem egyszerűen kivirult, a külsőm, az öltözködésem hangsúlyosan női jelleget öltött, s a nemi öntudatom lassan már az egekben szárnyalt. Persze gyorsan hozzáteszem, az önazonosságommal korábban sem volt baj, mégis a mostani állapot valahogy minőségében más.
Korábban imádtam a sportos, jól szabott nadrágokat és a divatos rövid frizurát, a sminkelést és az ékszereket messziről kerültem, a férfiakkal folytatott disputát pedig szórakoztatóbbnak, élménygazdagabbnak véltem holmi női tereferénél.

Mindez egyértelműen szinkronban állt a hivatásom által megkövetelt racionalitással, gyakorlatias jellemem pedig boldogan asszisztált a modern világ külső elvárásaihoz.

Viszont az átalakulás során egy dologban bizonyosan nem változtam meg, a tanulás iránti mérhetetlen vágyam és a spirituális ismeretek utáni sóvárgásom a régi maradt. Ez a mágikus hajtóerő vezetett a judaizmus felfedezéséhez, s tartja mai napig frissen bennem az örök tapasztalás szellemét.

Azóta is ez az a forrás ahonnan erőt, bíztatást merítek, ami segítségével értelmes válaszokat keresek az élet hozta kihívásokra. Összegyűjtögetett tudásom kiteljesedésével a Tóra lassan olyan kincsestárrá nemesedett, ami gondjaim és örömeim átélésekor rendszeres útmutatóként szolgál számomra.

Mindeközben egy ígéretes kicsi fiú boldog mamája lettem, így az újonnan megtalált női szerep kibővült és elmélyült a gyakorló édesanya napi feladataival.

Rövid pihenő után a munkahelyem is visszavárt, vagyis meg kellett többszöröznöm önmagam, a képességem legjavát kellett felszínre hoznom azért, hogy a családi és a munkahelyi elvárásoknak is sikerüljön egyszerre megfelelni.

Válaszul a „férfias” megmérettetésre stabil lelki kapaszkodókat kellett kiépítenem, vagyis visszatértem az alapokhoz, el kezdtem módszeresen elemezni a zsidóság több ezeréves válaszait a női szerepvállalásról. Kipróbált azonosulandó példákra, mintákra volt szükségem, hogy jobban tisztában lehessek önmagammal, s így tudatosabban, hatékonyabban szervezhessem az életünket.

Ezen élő ismeretanyaggal felvértezve, meglepődve szembesültem mind a világi, mind a vallást gyakorló budapesti környezetem modernnek és forradalminak hitt elképzeléseivel. A vallási reformok és a feminizmus eszmeiségéből táplálkozó provokatív női útkeresés nem hagyott nyugodni.

Kipát, táliszt viselő női minjenről és alijázó (Tórához felmenő) hölgyekről szóltak a hírek, egalitárius közösségek megalakulásáról is lehetett hallani, miközben „rabbi nők” felavatásáról is beszéltek. Csupa hivalkodó, extrém vallási újítás az önmegvalósítás reményében!

Vajon a női nem e lelkes képviselői tisztában vannak-e az úttörő munka árnyoldalaival? Vagy észre sem vették, hogy nagy igyekezetükben valójában szerepzavarba kerültek, s - ahogy szokás mondani - a fürdővízzel együtt a gyereket is sikerült kiönteni abból a bizonyos lavórból?

A kérdés egyelőre pusztán költői. Ezért ha van kedved, gyere, csatlakozz hozzám, kutassuk együtt lépésről lépésre, milyen feladatot is szánt számunkra az Örökkévaló!

Színház a fele világ

A női önérvényesítés, egyáltalán a magánszférából a közéletbe kilépő nők tömeges megjelenése és munkába állása, illetve a női karrierépítés modern, új keletű jelenség, melynek hatására látszólag rendkívül magabiztossá és függetlenné vált a szebbik nem túlnyomó többsége.

Mindez a forradalmi - civilizált társadalmainkat határozottan felkavaró - változás a dinamikus angolszász kultúrkör hozadéka. A tizenkilencedik-huszadik század fordulóján Nagy Britanniában virágzó szüfrazsett-mozgalom és az Egyesült Államokban kialakult különböző feminista csoportosulások egyaránt síkraszálltak a női politikai szavazati jog elnyerése érdekében.

A feminin harci szellem e késői megnyilvánulásának köszönhetően immár szerte a világon a hölgyek választhatnak, választhatókká váltak, és szinte bármi olyat elérhetnek vagy megtehetnek az életben, ami korábban több évezreden keresztül csak férfi társaik kiváltsága volt.

E történelmi vívmány elismerése okán elégedetten gratulálhat önmagának a női nem, ugyanakkor joggal kérdezhetnénk, mégis mi köze mindennek a judaizmushoz vagy a zsidó tradíciókhoz. A kapcsolat maga a kiteljesedni vágyó, a környezettel mindig lépést tartani akaró női lélek.

Bonyolult összefüggésekre épülő társadalmunkban vallásos lányok, asszonyok keresik zavartan a helyüket, izgatottan próbálnak eligazodni az élet kacskaringós útvesztőiben, mindeközben kapcsolatuk a vallási tradícióhoz ambivalens. Látszólagos ellentmondást vélnek felfedezni a külvilág diktálta férfi-hasonulás és a zsidó vallásgyakorlás nemi szerepeket szigorúan elválasztó rendszere között.

Jobb esetben kettős életet élnek: a munkahelyükön lázasan magukra öltik az uniszex egyenruhát, férfi módra könyörtelenül harcolnak, határozottan vezetnek és törtetve irányítanak, otthon, illetve a zsinagógában pedig visszatérnek az anyáik, nagyanyáik által követett hagyományos női szerepekhez.

Rosszabb esetben a bennük dúló feloldhatatlan ellentét miatt fokozatosan eltávolodnak a hitélettől, vagy épp ellenkezőleg, zsinagógai környezetben is másolnák azt a furcsa mimikrit, amit odakint a világ forgatagában megszoktak.

Végül e bizarr szerepjátékért súlyos árat fizetnek mindahányan, balsorsukra végleg elveszítik pontosan azt, mi megkülönböztető lényegük, hovatovább lassan elfelejtik miért is születtek e káprázatos világra.

E zavaros modern identitás válságban mi hát a teendő, hogyan születhet megnyugvás e kényes kérdés körül? A valódi válaszok elnyerése érdekében érdemes visszafordulni ahhoz az élő zsidó ismeretanyaghoz, ami a miénk, és ami bizton kiállta a történelem állandó változásokban megnyilvánuló viharos próbáját.

Az idő relatíve hullámzó tengeréből kilépve, az örökkévalóság nagyítóján át szemlélve így jobban megláthatjuk valódi önmagunk, pontosan nyomon követhetjük önnön sorsunk és könnyedén felismerhetjük isteni küldetésünk.

Asszonyok, lányok, kalandra fel!

Fekete-fehér, igen-nem

Álmatlan éjszakákon, amikor egyenletesen szuszog körülöttem a család, kedélyesen duruzsol a hűtőszekrény, elcsitulnak az utcai neszek, és hívogatóan pislákolnak a kinti fények, valahogyan tisztábban, józanabbul látok mindent. Talán mert végre van időm magamra.

Együtt: én és én, a kérdező, egyszersmind a válaszadó jó társaság vagyunk. Mivel a belső eszmecserében senki meg nem zavar, olykor csuda gondolataim támadnak. Ilyenkor faggatom a régi emlékeimet, elálmélkodom az élet folyásán és keresem a nyilvánvaló összefüggéseket.

Lám, még ehhez a titkos szellemi önrandevúhoz is ketten kellünk, két nézőpont, két egymásnak felelgető világ. Hiába csak magam vagyok, szükségem van egy belső viszonyítási pontra, amihez képest kérdezek, vagy állítok.

Végre kapcsolok. Hát persze, hiszen e sártekén mindent és mindenkit a dualitás elve mozgat. Már pusztán a szavak szintjén is csupa ellentétpár köszön vissza az agyamból: fekete-fehér, igen-nem, fent-lent, jobbra-balra, pozitív-negatív, tűz és víz, férfi és nő.

Olybá tűnik ez az egész kettősség-problémakör, mint egy nagy kozmikus kirakós. Két összetartozó, egymás nélkül csak fél-igazságot hordozó entitás arra vár, hogy együtt összefogódzva kifejezze lényege legjavát. Vagyis egyik a másik nélkül értelmezhetetlen, az egyik jelentéstartalomból következik a másik öndefiníció.

Magamra vonatkoztatva az eddigieket: saját női mivoltom a párom férfi energiáján keresztül tükröződik vissza felém, illetve fordítva az ő férfi aktivitása ébreszti fel bennem az örök nőt. Egymás lelkébe nézve pedig megtaláljuk hiányzó önmagunk, s a két ellentétes energia spirál összeölelkezve körtáncot jár.

A teljesség eme kívánatos ígérete a történelmi kezdetek felé invitál. A teremtés hajnalán, amikor az ősi Egység még nem nyilvánult meg a fizikai dualitás szintjén, merthogy nem volt se tér, se idő, sem matéria – a létezés önnönmagában pihent, nem kellett külső reflexió. Most pedig a teremtettség állapotából ocsúdva mindahányan visszaálmodnánk magunkat ezen édeni semmi állapotba.

Ezért sóvárgunk, áhítozunk, vágyakozunk szinte öntudatlanul. Csak némi sejtés dereng a tudat mélyén, honnan jöttünk, hová is tartozunk. Azóta is félálomban kutatjuk a hazafelé vezető rejtett utat. A bódító sötétben próbálunk fényeket gyújtani, lámpást készíteni, hogy el ne vétsük újra meg újra a ki nem taposott ösvényt.

A találkozásra készülődés izgalmában kész forgatókönyvből dolgozunk, mégis milyen nehéz a sorok között helyesen olvasni, rejtjeleket keresni a visszaút elágazási pontjainál. Az ösztönös tapogatózás néha révbe visz, de önmagában édeskevés. Csak a tudatos elszánakozás és a forró óhajtás nyitja meg valahára a mennyei országút eldugott kapuit.

Addig is nincs más választásunk, mint újból és újból meggyújtani a saját sábeszi mécseseinket, jelezvén az apró fények ragyogásával, készek vagyunk az egyesülésre, átadjunk önvalónk. S ha van figyelmed, láthatod a két gyertya is párban áll.

Anya csak egy van

A heti pihenés szent napján, az őszi szombat délutáni napsütésben könnyű sétára keltünk én és a kisfiam. Közösen remekül szórakoztunk, a sárguló falevelek tengerében gázolva többször cinkosan összekacagtunk. Önfeledten bámultuk a lombruháikat hullató idős fákat, méricskéltük a színes leveleket.

Elgondolkodva néha le-lemaradoztam, lestem a búcsúzó anyatermészet pazar adományait. Mély tisztelettel adózva feléjük, magamban arra jutottam, hogy az óriás fák is csak asszonyok, az anyaöl ősi szimbólumai. Örök körforgásban tavasszal rügyeket bontanak, s kivirágoznak, nyáron zöldbe borulnak, ősszel gyümölcsöt érlelnek, majd a tél közeledtével levetik díszeiket és komor, szürke magányba burkolóznak.

Az emberiség boldogabbik része megható, szép emlékeket ápol saját szülőanyjáról. Sírig tartó, elvághatatlan lelki köldökzsinór fűzi szeretett női felmenőjéhez. Benne látja megtestesülni gyermekkora védettségét, önmagában elsősorban róla mintázza a feminin ismertetőjegyeket. Nőnemű felnőttként mindig hozzá akar hasonulni, férfiként felcseperedve egy életen át titkon őt keresi minden szembe jövő női pillantásban.

Az anyai gondoskodás édes lenyomata a személyiség mélyrétegeibe épül, valahol a lélek belső magmájában örök emlékképpé szelídül. Testi vonásaink egyes részleteiből ő köszön vissza, s a tekintetünk is valahogyan rá emlékezik. Az évek múlásával az anyai jussból érzelmileg, szellemileg gazdagodva lassan azokká az emberekké változunk, akivé egykoron jó anyánk megálmodott.

A természet őstörvényének megfelelően édesanyák hosszú láncolata vezet kart-karba öltve egy-egy családfa gyökereihez. Megsárgult asszonyi fotókat rejt megannyi családi album, régi leveleket, házi recepteket, ódon imakönyveket őriz az otthoni almárium. Itt jártak, köztünk voltak, nyomokat hagytak körülöttünk, bennünk.

Gondolatban megpróbálom számba venni e párhuzamban élt tengernyi hölgy életét, de egyre nehezebben és nehezebben számolok. Végül rövid időutazás után, logikusan a tórai teremtéstörténet mitikus ősasszonyára bukkanok. Éva anyánk lábnyomait követve megérkeztem a női kezdetekhez.

Meg kell hagyni, huncut dolog a tudomány, gyakran játszik bújócskát velünk, néha azonban sikerül ráfókuszálni a mikroszkópot az igazán lényegesre.

A biológia jeles képviselői szerint génjeink egy kicsiny hányada a sejtjeink mitokondriumaiban (a sejtekben az energia előállításáért és tárolásáért felelős sejtszervecske) és nem a sejt magjában található, ráadásul ez az úgynevezett mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik. Nyilvánvalóan - vélik a tudósok - lennie kellett egy olyan „mitokondriális ősanyának”, akinek a mitokondriális génjeire visszavezethetőek valamennyi ember ugyanilyen génjei.

Vagyis a kutatók nem kevesebbet állítanak – fűzöm tovább a gondolatsort elképedve -, mint maga a zsidóság szent könyve: a Biblia. Azaz az emberiség emlékezetének hajnalán élt egy nő a földön, aki kizárólag női leszármazási vonalak mentén mindannyiunk eleven őse volt. Őt hívják tehát a tudomány nyelvezetében Mitokondriális Évának. Héberül, a teremtés nyelvén mi Chavának, minden élő anyjának ismerjük ezt az első nőt.

Anya csak egy van - villan fel bennem az elcsépelt szófordulat, és csak ekkor tudatosul legbelül, hogy a közember bölcsessége mennyire igaz. Minden óvó anyai mozdulat, minden gyermekeinket féltő gondolat, minden szerető érzelmi reakció tőle, a történelem nagy asszonyától származik és mintegy áttranszformálódva bennünk, késői lánygyermekeiben él tovább.

Általa mi vagyunk a nagybetűs élet hús-vér letéteményesei, az isteni teljesség női oldala. Mi vagyunk a mindig befogadók, mi vagyunk a teljességgel táplálók, mi vagyunk a fenn- és megtartani akarók, és mi vagyunk az örök múzsák is egyben.

A Schiná gyengéd lehelete a paradicsomi fák között velünk együtt suhan, miközben Éva anyánk belülről figyel és üzen...

Csobbanó gondolatok

A minap galamb-esőben, repdeső szárnyak között botladozva átvágtam a házunk előtti téren, miközben az egyik szürke békemadár váratlanul a mellkasomnak ütközött. Az ijedt égi jelenés gyorsan tovaszállt, én meg ott maradtam döbbenettől megkövülten a felújítás miatt megbontott járdaszegély mögött. A levegő e kecses hírnöke után kutatva, azóta is bolyong a képzelet, messze cikáz a hömpölygő víz felett, végig a Dunán.

Eme szárnyas légtornász kitárt karja rebbenő érintésével, jelen valóságomból egy pillanatra kiragadott, gyengéden fölém hajolt és halkan suttogott. Akkor és ott csak nekem mesélt az égi hírvivő. A szokatlan jelenség mögött utólag persze csodás jeleket véltem felfedezni.

Hiszem, hogy csodák márpedig vannak, igaz jobbára apró, hétköznapi csodák. A precíz matematikai képletbe rendezett mindenség finom szövedéke néha lágyan felfeslik értünk, emberekért. Ilyenkor óvatosan megnyílik az ég, kárpitja könnyedén felhasad, s a szövetség ezerszínű szivárvány íve eső cseppek nélkül is a lelkünkig ér.

Vallom, hogy a létesülés csodájánál nincsen mi hatalmasabb. A semmiből vétettünk és mindnyájan víz által születtünk erre a világra. A víz (héberül: máim), e folyékony halmazállapotú ősanyag az isteni laboratórium kvintesszenciája. Földi kémcsőbe zárt igazi női princípium. A határok nélküli állandó változás, az örök megújulás és a testi-szellemi megtisztulás drámai segédeszköze. Ez az a mágikus eredő, amely mindvégig összeköt bennünket az emberiség bölcsőjével, a bibliai Gán Édennel, ahonnan életünk forrása fakad.

A cseppfolyós víz elemnek számos arca van, pontosan úgy, mint egy szeszélyesen szerető asszonyi lénynek. Ezért természetét igazán soha ki nem ismerheted – hol lassan ringatva folyóként karjaival körülölel, hol gazdagon esővízzel táplál, hol meg vadul pusztítva viharként tombol, s árvízként rombol, eltörölve a körülötte tornyosuló akadályokat. Titkait kutatva elmondható, a víz ugyan káoszt teremt, de egyszersmind ő a rendet megalkotó.

A vizes folyadék a teremtés örök vándora, a bioszférában fáradhatatlanul körbejár, állandó mozgásban szanaszét áramlik. Hő hatására számos állapot – és alakváltozáson megy át, egyszer páraként elillan, máskor meg jégvirágba fagy. Egy személyben tökéletes oldószer és vivőanyag, sőt mi több, fantasztikus információ-hordozó. Kicsiny életkezdeményekkel van teli, a mélyén szabad szemmel nem látható apró mikroorganizmusok nyüzsögnek. Belőle, a kezdeti ősállapotból kelt életre minden, mi élő csak létezett, vele együtt vajúdott végestelen-végig a bolygó.

Talán mindannyian ismerjük az elhíresült mondást: ahol víz van, ott életnek is kell lennie. Ezért a világűrt meghódítani vágyó asztrofizikus - értelmes életnyomok után kutatva – nyilvánvalóan minden lehetséges helyen szüntelen vizet keres. Ugyanígy a régész a múlt emlékeit faggatva ösztönösen tudja, egy-egy feltáráskor először mindig a kutat keresse.

Az orvosaink meglátása szerint egy rövidke emberöltő során döntően mi magunk is vízként létezünk. Már az anyaméhben vízben lebeg a születendő magzat kilenc hónapon át. S az embrionális állapotban maga a magzati test is nagyrészt vízből áll, míg a kifejlett emberi test nagy része, születés után 90%-a, felnőtt korban háromnegyede úgyszintén ez az anyag. Végül vénségünkre csak testünk felében található, s ha ennél nagyobb arányban veszítünk a bennünk tárolt mennyiségből vagy esetleg túl sokáig szomjaznánk nélküle, képtelenek volnánk tovább élni.

Mindezekért a csodás tulajdonságaiért számomra e nemes anyag fennkölt megtestesítője a spirituális kiteljesedésnek, szimbóluma az isteni cél felé törésnek. Úgy okoskodom, nem véletlen, hogy a vallásos zsidóasszonyok – Sára ősanyánk nyomdokán – a havi ciklusuk végén rituálisan háromszor megmerítkeznek a mikvében, illetve főzőedényeiket használat előtt előírásszerűen szintén vízben fürdetik (a mikve héberül vízgyűjtőt, vízmedencét jelent).

A hagyományt követve figyelemre méltó ténynek tűnik az is, hogy Noé korában az elromlott nemzedéket özönvíz által pusztította el az Örökkévaló. No és persze az sem lényegtelen felvetés, hogy az égi áldás imába foglalt könyörgéseink nyomán mindig záporeső formájában hullik le a földre.

A víztől kéklő égitestet így körbejárva láthatod, a női teremtő energia elkápráztató mennyiségben zubog. Kövesd hát lüktetését, könnyedén add át te is magad a habzó víz igézetének.

Ekkorra már az azúros vízi világban, a selymes csillámlásban kacsázik tovább esetlenül a csobbanó gondolat. A dagállyal útra kelve, úszom az árral szembe, elképzelt karommal erőteljes íveket húzva a tarajos hullámok között. Aztán lelkem örvénylő tengerében, alant a mélyben, a nagy kékség szívében hirtelen megáll az idő, s a nem-lét sötét kezében, tudatom önkívületében, mély álomba szenderülök. Majd percek múltán a homokos fövenynél szerencsésen partot ér hánykódó fáradt bárka-testem.

A szellemi hajótörés után hálatelten a Jóteremtőnek dadogva áldást rebegtem, s az énem jobbik felével szövetségre lépve, remegve ébredek.

Ezüstös holdidő

A sápadt kora estében a novemberi belvárost járom egymagam, csip-csup apróságok után kutatva, sajnos hasztalan. Körülöttem egekig érnek a házak, bármerre nézek, megannyi kivilágított bábeli őrtorony. Fényes ember-csodák, óhajtás-paloták, s a tompa szürkületben előlük nincs hova bújnom. Riaszt a talmi csillogás, taszít a mutatós, halványuló limlom.

Inkább a kékesszürke kontúrok között, az imbolygó félhomályban játszó holdsarlóra bámulok. A cseréptetők sziluettje mögé nézve úgy érzem, odafenn az égen misztikus táncot lejt az opálosan felsejlő holdvilág. Ellenállhatatlanul mágnesként bevonz fénylő bűvkörébe, és hosszú percekig meredten fogva tart.

Mennyi mindent láthatott, mennyi rejtett titkot tud rólunk a sötétség grafitbirodalmát uraló delejes égitest… Megbabonázva vizslatom fehéres udvarát. S amíg holdkráterekből formált kecses arcvonásain az évezredes emlékek redőit csak lassan észlelem, ezüstös fénycsóvája teljesen elvakít.

Végre hunyorogva magamhoz térek, kijózanodva eszmélek – vajon mi, asszonyok mennyire ismerjük e kerekded, égen-járó hölgy útjait? Eltöprengve hiába is próbálnám meglesni a néma holdnyaláb igazi fókuszát. Hiszen köztudott, a Holdnak nincs is saját fénye, pusztán a Nap sugarait veri vissza ránk szorgalmasan. Miközben égi ellipszispályáján a forgó Föld körül kering, az egyes holdfázisok szerint más és más ruhába öltözik. Attól függően, hogy szülőbolygónk mennyit takar az éltető napfény ragyogásából, a fenséges holdkorongból különböző nagyságú területeket láthatunk.

Ez alapján a csillagászok praktikusan megkülönböztetnek új-, növekvő, teli-, és fogyó hold képet. Újholdkor, a holdciklus kezdetén a Hold egy vonalban van a Nappal és a Földdel, ezért egyáltalán nem látszik belőle semmi. Növekvő fázisa az újhold és a telihold közötti, körülbelül kéthetes időszak. Ilyenkor minden éjszaka egy kicsit nagyobb lesz, mintegy megdagad. Teleholdkor teljes pompájában kikerekedik, de a holdciklusnak csak egyetlen éjszakáján látható, úgy a tizennegyedik-tizenötödik napon. Amikor pedig fokozatosan el kezd fogyni, a telihold és a következő újhold között, egyre kevesebb és kevesebb látszik már belőle.

A Hold (héberül: lavona) minden bizonnyal nagyon mély kölcsönhatásban áll a földi élettel. Ritmusos alakváltozásai egyaránt hatnak – pszichésen, illetve testileg – ránk, emberekre és a fizikai természetre is. Eleink megfigyelésekből megtudhatjuk, hogy az újhold általában a megújulás ideje, mindig az új dolgok kezdete, a növekvő holdfázisban minden gazdagodik, kiteljesedik, a telihold körül igazán energikussá, sőt izgatottá változunk, végül a fogyó állapotában a világ visszahúzódik, befelé fordul, és egyre kevesebb aktivitást mutat.

Ez az éjjeli őrszem elképesztő módon uralja a női vizes energiákat. A gravitációs vonzástörvény segítségével képes mozgásban tartani mind a tengerek, mind az óceánok árapály-jelenségeit. Befolyásolja emberi nedv- és vízháztartásunkat, sőt irányítja a női termékenység havi ciklusát.

Érdekes, hogy a modern személyiségpszichológia pontosan a Hold szimbólumához kapcsolja elemzései során a nőiességet, az anyaszereppel, a családdal való azonosulás képességét. A júdaizmus ősi tanaiban – nem meglepően – Bölcseink szintén megkülönböztetett figyelmet szenteltek eme különlegesen világító égi erőnek.

A bibliai teremtéstörténetből mindannyian ismerjük azt a tényt, hogy csak a lét negyedik napján, a Hold és a Nap megteremtésével keletkezett az idő fogalma a történelem színpadán. Ráadásul a zsidóság komplex holdnaptárat kapott a Teremtőtől, ünnepei megüléséhez, huszonkilenc (néha harminc) napos holdhónapokkal. Ehhez kapcsolódó liturgikus hagyomány az újhold (Ros Chodes), egyúttal egy új hónap kihirdetése, valamint a Hold nyilvános megszentelése.

A vallásos tradíció – hozzám hasonlatosan – szinte költői viszonyban van a holdfázisokkal. Egyes közösségekben például újholdkor a nők rendszeresen összegyűlnek közös tanulásra, imádkozásra vagy egy könnyed, közös énekléssel vegyes lakomára. Mintegy ösztönösen megsejtve, ez a pillanat róluk is szól. Mindemellett tudtommal szokásban volt Izrael gyermekeit a növekvő vagy a fogyó Holdhoz hasonlítani annak megfelelően, hogy mennyiben követték a számukra rendelt isteni parancsolatokat.

Erőteljesen nőies természete okán úgy hiszem, e világító égitesttől nekünk, modern nőknek, van még mit tanulnunk. Érdemes hát szimbiózisban élni vele.

Az eredménytelen beszerző körút lejártával kalandozó elmélkedésem ideje lassan a végéhez ér. De elégedetlenül hazafelé ballagva, a felverődő árnyékok között újra látom ám, hogy sietős lépteim után szökött óvatosan egy ragyogó holdsugár. Pilláimon át a hívatlan vendég finom körvonalaira emelném tekintetem, de a varázsos jelenség elillan hirtelen, s előlem felhő-köntösbe rejtőzik el. Talányos hiánya azután hazáig elkísér.

A zsidó élet zamata

Újabban borongósak itt a reggelek, nehezen tisztul a fáradt éjjeli sötétség, mostanság nyirkosak nálunk az esték, korán és hirtelen borul ránk a töredezett szürkület. Odakint a napfény mintha versenyt futna a fukar idővel, s a tér is napról-napra szűkösebb, egyre kevesebb és kevesebb világos pillanatot élvezhetek. Az elkomoruló látvány elől villanyárban úszó konyhám hívogató karjaiba temetkezem. Itt jól esik a kékes gázláng közelében tenni-venni, s a meleg fények között egyre többet és többet tüsténkedem.

Persze bevallom, amióta a fiam megszületett, valahogy állandóan el vagyok maradva mindennel, szinte csak kullogok régi önmagam után. Nem azért, mintha elvesztettem volna egykori lendületem, egyszerűen mellette bokros teendőim megsokasodtak, és most már a kicsi a főnök az életünkben. Ezért a hét minden napját próbálom túlteljesíteni, de a pénteki nap vezet igazán a ranglistán, ilyenkor aztán mindig csúcsra járok, túllépem a lehetetlennek hitt határokat.

Valamikor szerda-csütörtök magasságában általában már kezdem érezni a sürgető, feszítő érzést a gyomrom körül. Vajon ezen a héten is sikerülni fog mindent elrendezni és időben elkészülni? Ekképp bizonytalankodom unos-untalan. Gyakran tanakodom: mit, s hogyan csináljak, mivel lehetne akár már hét közben előre elkészülnöm? Valójában nem is a takarítás vagy esetleg a főzés állít igazi próbatétel elé, a kihívás netovábbja a barchesz (héberül: chálá) készítésének lassú folyamata.

A Szombat fogadása nekem már elképzelhetetlennek tűnik egy mosolygós chálá-pár nélkül az asztalunkon. De csakis az otthon, házilag készített fonott kalács illata ébreszti fel bennem az ünnep meghittségét. Ez az, amitől igazán lázba jövök, mondhatni sütése nálam már kitartó szenvedély, sőt majdnem szerelem.

A korai vagy az első íz élmények, mindig meghatározó és mély benyomást hagynak az emberi tudatban. Még emlékszem arra a pillanatra, amikor évekkel ezelőtt először ízleltem az egyik közösség asztalánál házi sütésű szombati kalácsot. Igazi felejthetetlen élmény volt. Nem szégyellem elmondani, majdhogynem fuldokoltam a gyönyörűségtől. Az ízlelőbimbóim rendesen táncot jártak a mennyei érzés miatt. S a fenséges íz kombináció a maga letisztultságában kitörölhetetlenül bennem maradt.

Nos, azóta is kísérletezem, hétről-hétre nekiveselkedem és megpróbálom asztalunkra varázsolni ezeket a bizonyos maradandó íz emlékeket. Így mindig egyre közelebb és közelebb kerülök immáron eszmei barcheszemhez, de a vágyott eszménykép és az aktuális eredmény között azért marad némi különbség.

Bár eddig folyamatosan kalácsról beszéltem, valójában mindvégig a zsidók istenadta kenyerére gondoltam, amikor barcheszt emlegettem. Hiszen ez a fő szombati eledel nem más, mint a hétköznapi egyszerű kenyerünk finomított, lágyabb és édeskés változata, felettébb tetszetős kivitelben. Ez a becses kalácskenyér figyelemreméltó tanítómesterünk, egyszerűen élni tanít.

A szűkös régi világban a kenyeret (héberül: lechem) tartották a legfontosabb emberi éteknek, maguk a zsidó Bölcsek is úgy mondták, kenyéren él az ember, amiből aztán lelkünk táplálkozik. A korábbi magyar népnyelvben életként emlegették és igazán becsben tartották.

Elmélázom a szavak erején, mennyire találó és pontos az „élet” elnevezés legjelentősebb gabona készítményünkre. Hiszen a kenyér, vagy jelen esetben a kalács lényege a finomra őrölt változatos gabonaszem. No, már most bármely gabona magja önmagába zárva tartalmaz minden nélkülözhetetlen összetevőt ahhoz, hogy a természeti erők növelő energiái segítségével kicsírázva új hajtást, új életet hozzon a világra.

Amikor az Örökkévaló a lét harmadik napján megteremtette nekünk eledelül a magtermő füveket, valójában igazi atyaként gondoskodott rólunk, földi gyermekeiről. Terített asztalunkra lopta tápláló gabona formájában az élet sűrített kozmikus energiáit. Így a learatott és megfelelően megőrölt gabonából készült étel tökéletesen kielégíti bonyolult emberi szervezetünk önfenntartó folyamatait. Általa hosszú és egészséges életet élhetünk.

A hagyományos recept szerint a barcheszt finomított búzalisztből szokás készíteni. Én a magam részéről inkább a jótékony olajos tönkölybúzát, a búza egyik ősibb fajtáját használom. A búza egyébként a legelterjedtebb tápanyag forrásként szolgáló kultúrnövényünk, első azon hét isteni gyümölcs között is, amellyel a Tóra Izrael földjét dicséri.

Egy zsidó otthonban a Szombat köszöntése ősidők óta két szegetlen barchesz jelenlétében történik. Ez a csodaszép vallási hagyomány az égből hulló hatodik napi dupla manna sivatagi történetére és a Szentély oltárárán hetente elhelyezett tizenkét (két sorban hat-hat) szinkenyér áldozati rendjére nyúlik vissza. Egyértelműen arra emlékeztetve bennünket, hogy Teremtőnk minden körülmények között gondoskodik elemi emberi szükségleteinkről.

Amióta megszűnt a Szentély, minden egyes zsidónak a saját otthona, a privát családi asztala helyettesíti az elveszett oltárt. Azóta ez az a szakrális hely, ahol végre mindannyian hetente találkozhatunk az isteni jelenléttel. És ha ezen a rejtett otthoni oltáron házilag készített kalácsot helyezünk el, mintegy önnön kétkezi munkánkat ajánlhatjuk fel mennyei Királyunknak.

A barchesz készítés fáradságos műveletéhez kapcsolódik a nőkre vonatkozó tésztaáldozat kötelező tórai előírása is. A Szentély idejében minden meghatározott mennyiségű tésztából le kellett venni az Örökkévaló földi képviselőinek, a papoknak járó adományt. Manapság az áldás kíséretében leszakított tésztát már csak tűzben égetik el háziasszonyaink. Ez a parancsolat kimondottan arra tanít, nem lehet minden a miénk, meg kell tanulnunk osztozni földi javainkkal.

Én még azon szerencsések közé tartozom, akik egykoron láthatták elhunyt nagymamájukat a kemence mellett tésztadagasztás és kenyérsütés közben. Sajnos a nagyim már rég nincs velem, hogy ráérősen beavasson, gyengéden megtanítson a szakmai fogások rejtelmeire.

Modern háztartásomban kemence sincsen, elektromos sütőm csupa fémes csillogás. De, ha a szebbik kötényem péntekenként magam elé kötöm, határozottan elválasztom magam a gépesített jelentől. Emlékeim nyomán hagyom, hogy mozdulataimat az ő gyakorlott öreg kezének ihletése vezesse. Ilyenkor elszántan liszt-felhőbe bújva egy másik idősíkra költözöm, s az ősi szimbólumok között ismerősen mozogva, régi rítus szerint életet lehelek a konyhapultra.

Az életcsírát tartalmazó finom gabonaőrleményt az élesztő mágikus kelesztő erejével, a meleg víz oldó ölelésével, a cukor áldó édességével, az olaj lágy simogatásával, picinyke szilárdító sóval és a tyúktojásba rejtett új élet ígéretével lágy tészta masszává dolgozom. Majd tengernyi türelemmel, igazi igyekezettel jól átdolgozom, hosszasan dagasztom, s végtelen időkig pihentetem a ruganyosan áttranszformálódó alapanyagot. Végezetül, mint egy pompás asszonyi hajkoronát fonatba rendezem, a teremtés hat napja szerint, a nyers tésztafüzéreket. Az utóján, még a sütés előtt tojásos mázzal megfestegetem, és a bőség érzetét nyújtó mákszemekkel megpettyezem a kulináris alkotást.

Aztán az elkészült pirosló műremek pazar illatával bőségesen megszentelődik a lakás, mi több valódi mennyei otthonná változik. S a valamiből teremtés örömével asztalunkhoz csábítom a türelmetlen, kiéhezett angyali kíséretet.

Szemérmes rejtelem

Amikor ma reggel álmosan ébredek egy nehéz, megpróbáltatásokkal teli éjszaka után, hosszasan keresem a tükörből visszaköszönő fáradt önarcképben azt az alakmást, akit az évek során, úgy-ahogy megalkottam, s akinek legalább néhanapján látszani szeretnék. Az ideges kutatás rendszerint hiábavaló, az asszonyi hiúságon módszeresen diadalt arat a könyörtelen elmúlás. Tekintetem kialvatlan körvonala lemondóan és morcosan odébb áll.

Miközben forró vízfüggöny alatt próbálok életet lehelni merev tagjaimba, s kimért mozdulatokkal bíbelődve lassan tollászkodom, átkószál az agyamon egy mentőötlet. Könnyedén festhetnék újabb arcot magamnak, rutinosan én is smink-maszk mögé bújtathatnám titkolni való sápadt önmagam. A szakszerű kozmetikai kikészítés során később megadóan abban reménykedem, a púderes cicoma révén helyre állhat bennem a törékeny női önbecsülés.

Ám az örök tetszeni vágyás ősi ösztönétől hajtva sminkelés közben sem feledhetem, felelős vagyok a külső megjelenésemért, sőt majdhogynem az egész viselkedésemért. A vallásos szemérem (héberül: ceniut) ugyanis megálljt parancsol a túlzott kacérság mohó démonának. Oda kell figyelnem szinte mindenre, vagyis nem mindegy, hogyan nézek ki, miként beszélek és az sem, milyen módon gondolkodom.

Ortodox zsidó körökben egyáltalán nem tiltott dőreség a női kence használata, ellenkezőleg: az illendő nőies külső elengedhetetlen tartozéka egy kis szolid make-up. Ez talán érthető is, ápolt arcunk, különösen a tekintetünk napközben szinte közkinccsé válik, olyan lesz, mint egy szépen formált transzparens, üzenetet hordoz folyamatosan.

Az erkölcsösnek számító vallásos öltözködés területén ellenben akad jó néhány tabu vagy puritán megszorítás. De a női lelemény még a rideg előírásokat is saját javára tudja fordítani. A divat a szűkös lehetőségek között is ellenállhatatlanul felszínre tör.

A halachikus előírások szerint egy hölgynek minden körülmények között el kell rejtenie teste finom nőies vonalait, így a rigorózus mérce szerint nem ildomos felfednie sem a dekoltázs, sem a váll, sem pedig a felsőkar gömbölyded íveit. A makulátlan kinézethez egyaránt takarnia kell könyökét és kulcscsontjait. Ezért ebben a világban kizárólag a zártnyakú és hosszú ujjú felsőruha a trendi.

Az alsóruházat terén sem szabadabbak a megkötések, elviekben nő nem hordhat semmilyen nadrágot, nem viselhet miniruhát, nehogy meglátszódjék a kecses csípődomborulat. A szoknya vagy ruha megengedett hossza a térdkalács alatt kezdődik el, és nem lehet rajta – a könnyedebb lépést biztosító – hasíték vagy bevágás sem. A mértéktartó öltözethez lehetőség szerint nem áttetsző harisnya dukál, a lábfejnél kifejezetten zárt cipővel.

A női intimitás megőrzése érdekében zsidó vallásos környezetben jellemzően a rejtőzködő, sejtelmes szabásvonal hódít, s a visszafogott, konzervatív színvilág az igazán elfogadott irányvonal. Ráadásul egy férjezett asszonynak házasságkötése pillanatától a hajfürtjeit is erényesen takarnia kell. Hajhálók, kendők, sapkák, kalapok, illetve parókák garmadája hivatott elrejteni a férfiszem számára oly vonzó hajkoronát.

A régimódinak ható, szerény viselet első látásra lehangoló, kellékeibe ugyanakkor könnyen beilleszthetőek a mutatós ékszerek és a míves kiegészítők. Egy kevéske ízléssel és némi pénzforrással ily módon kellemesen szolid megjelenés varázsolható. Az ügyesen megválasztott fejfedő pedig állandó jólöltözöttséget kölcsönözhet viselőjének. A vallási konzervativizmus számomra tehát semmiképpen sem egyenlő az ódivatú elhanyagoltsággal.
Pár perc múlva illatárba bújva, felfrissülten öltözködöm, az utolsó simításoknál aztán azon morfondírozom, mire fel e temérdek, látszólag zord megszorítás. Kinek szól ez az alázatos önfeladás, hiszen napjaink pörgős világában minden a külső attraktivitásról szól. Olyan időszakot élünk, amikor teljesen mindegy, ki vagy valójában, fő, hogy a rafináltan hivalkodó ruhatár tetszetős imázst teremtsen, elhitesse mindenkivel, érdemes odafigyelni rád, mert egyedi és különleges vagy.

Ha valaki ma nő létére önként lemond a látványteremtés merészen trükkös fogásairól, az mindenképpen figyelmet érdemel. Egy ilyen gesztus valamelyest el is igazít bennünket az illető lány vagy asszony valódi értékrendjéről. A szándékosan visszafogott külső nyilvánvalóan arra világít rá, hogy bár jelenleg egy szilárdnak hitt anyagi világban létezünk, röpke mulandó életünk más dimenziókba tart.

A kellő önmérséklet tanúsításával vallásos hölgyeink talán könnyebben fedezhetik fel, hogy az anyag nehézkes köntösébe bújva, szemük elől a lélek titkon álruhába rejtőzik el. Az öltözködés ilyen forma leegyszerűsítésével naponta áttranszformálhatják szokványos látásmódjukat, s fokozatosan felkészíthetik egójukat egy majdani alakváltozásra. Tudván tudva, hogy felettük az Örökkévaló, szemérmes követőire várva, elégedetten figyel.

Miután a szokásos ruházkodási ceremóniával nyomban kész vagyok, még az ajtón kilépve, egy utolsó pillantást dobok a tükörből biztató finoman megkonstruált összhatásra. Aztán a zajos utca forgatagába gyorsan elvegyülve, a bámész, kutakodó tekintetektől körülvéve, a bőrömig érzem: egészen más létsíkhoz tartozom.

Nincsenek megjegyzések: