Oldalak

2008. július 29., kedd

Halottaim – I. / Rónai Andris és a pesti flaszter

Gyászidőszak van. Nálam nem telik el nap úgy, hogy ne gondoljak Jeruzsálemre – az egykorira és a mostanira –, de gyakran eszembe jutnak azok is, akiket a múlt század utolsó, Izraelben töltött évtizedében megismerhettem, és akik már nincsenek velünk. Legyen az első Andris.

Andris, a Rónai, aki kinn Avraham lett, de hallgatott a magyar nevére is, és amennyire tudom, az eredeti családnevet, a magyarosítatlan Rőmert soha nem használta. Mikor én megismertem, már keményen ivott, és az ital gyanakvóvá tette. Ez néha kellemetlennek bizonyult, különösen ha valaki nem ismerte igazán. De ki nem ismerte? Ha két perce beszéltél vele, úgy érezted, közös volt már a gyermekkorotok is. Andris rezgő fejjel, pókerarccal poénkodott, te meg röhögtél, mint állatka. De voltak dolgok, amikkel nem szabadott viccelni. Az izraeli nemzeti színtársulat, a Habima örökös tagjaként hatalmasan büszke volt – teljes joggal – pályafutására, de nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy annak vége.

Herzlia Pituachon vendégeskedtünk aznap valamilyen magyar nemzeti ünnep alkalmából a nagyköveti rezidencián. Az elfogyasztott whiskyknek köszönhetően kissé tétován léptem ki a szabad levegőre, de akkor észrevettem valakit, aki nálamnál is sokkal tétovább volt, elannyira, hogy nem a kapu felé tartott, hanem teljesen más irányba, neki a szomszéd kerítésének.

Utána eredtem, Andris volt az. Rosszfele mész, mondtam. Segíthetek? Igen hálálkodott, és megkért, hadd karoljon belém. Miközben a kapu felé tartottunk, elmesélte, hogy a látásával problémák vannak, ha a kivilágított helyiségből kilép a sötétségbe és vice versa, akkor egy darabig, amíg a szeme nem alkalmazkodik a hirtelen változáshoz, nem lát semmit.

Én meg tök naivan megkérdeztem, hogy ez a színpadon nem okozott-e problémát.

Avraham Rónai megtorpant, karját kivonta az enyémből, arca felém fordult. Noha tegeződtünk, ennek most vége volt - aznap estére legalábbis.

– Mi az, hogy okozott? – kérdezte. – Maga talán nem tudja, hogy én jelenleg is a Habima örökös tagja vagyok? – S hogy valamit meglátott az arcomon: – Maga nevet az én számlámra?

Talán a megpróbáltatások tették érzékennyé, nem tudom. Panaszkodni mindenesetre soha nem panaszkodott. A gyerekkora nem a legjobb időszakra esett. 1932-ben született Pesten – és azt hiszem, mindvégig pesti gyerek maradt, hiába történt akármi. Tízévesen Lakner bácsinál kupálódott – ott, ahonnan Ruttkai Éva vagy Pécsi Gizi is kikerült többek közt –, a Vészkorszakot megúszta valahogy, 1947-ben pedig mellékszerepet kapott Radványi Valahol Európában című, azóta klasszikussá vált filmjében. Nem sokra rá el is hagyta Magyarországot, hogy aztán izraeli színész legyen.

Odakinn szívesen hívták fogadásokra, mert jó fej volt, mindig előadott valami sztorit, és mindig elő lehetett húzni, ha a degenerált diplomatikus nyökögés elviselhetetlenné vált; legalább nyolc alkalommal hallottam, miniszterek, államtitkárok tiszteletére adott fogadáson, hogy: „Kérlekszépen, láttad a Valahol Európában című filmet?” Az igenlő válasz után a kérdező rámutatott Andrisra: „Hát kérlekszépen, hadd mutassam be neked Ficsúrt.” És Ficsúr nyomta a sódert, és a következő negyedóra ezzel agyon lett ütve.

Miközben nálánál sokkal kevéssé sikeres emberek soha nem bocsátották meg Magyarországnak a Holocaustban való tevékeny részvételt, számos rokonuk meggyilkolását, a jogfosztást és a vagyonelkobzást, az operettkirályságot, a nyilas uralmat, majd a moszkovita bolsevizmust, Andrisban soha nem volt harag – és nem sok ilyen embert tudnék megnevezni Izraelből. Andris mindig is kettős állampolgár maradt lélekben. Amikortól lehetett, járt „otthonról haza”, és amint tehette, lakást vett a Nagykörúton, naná, hogy pont szemben a Madáchcsal, az akkor még stílusos találkozóhelynek számító, mára lehúzós vendéglátóipari egységgé züllesztett Mozart cukrászda felett.

Jártam néhányszor Ramat Gan-i lakásukon, élveztem orosz felesége, e jóságos néni vendégszeretetét és Andris poénjait. Az egyik alkalommal egy múzeumi tárlóra emlékeztető készséghez vezetett, amiben tekintélyes, szabálytalan alakú, egyik oldalán lapos, másikon csipkézett, fekete kődarab feküdt, és megkérdezte, mi ez.

– Fogalmam sincs – vontam vállat. – Vulkáni tufa?

Elveszített a türelmét.

– Hülye vagy te, apukám – mondta mérgesen. – Ez egy darab a pesti aszfaltból.

Nincsenek megjegyzések: