Oldalak

2008. július 4., péntek

Szeretem Amerikát

Szülinapja van a Nagy Tesónak, úgy illik, hogy gratuláljunk. Úgy illik, legyünk akár cionisták, akár a cionizmussal rokonszenvezők, akár Izraelt kedvelők, akár egyszerűen csak filoszemiták. Sőt: legyünk akár csak olyan emberek, akik nem dédelgetnek beteges, öngyilkos gondolatokat, és nem állnak be a farkasok közé üvölteni, vagy inkább: kutya módra megugatni azt a hatalmas karavánt.

1996-ban még Izraelben éltem, és meggyőződéses rabinistaként kétségbeesetten vettem tudomásul: ha csak hajszálnyival is, de Binjamin Netanjáhu győzött. Töredelmesen és némi szégyenkezéssel vallom meg, Bibit megkövetve: magam is kivettem újságíróként és tudósítóként a részemet Netanjáhu megkövezésében. Kígyót-békát kiáltottam rá, megjósolva többek között azt is, hogy Netanjáhu kormányzását az amerikai-izraeli reláció is megszenvedi majd. Elvégre Bill Clinton, aki nagyon szeretett volna Nobel-békedíjat kapni, gyakorlatilag Simon Peresz mellett kampányolt. Netanjáhu nem akar békét, Netanjáhuval lehetetlen minden.

Persze hetek alatt kiderült, hogy az amerikai-izraeli kapcsolatokban minden marad a régiben – sőt, Bibit meghívták a Kongresszus és a Szenátus egyesített ülésére, hogy beszédet mondjon. A szövetség még erősebb lett, mint volt. A tény, hogy Netanjáhu megválasztása nem ásta alá az amerikai-izraeli kapcsolatokat, ékesen rávilágított arra, mennyire szilárdak és tartósak ezek a kapcsolatok.

***

A washingtoni külügy és a Pentagon egyes korifeusai még a hatvanas évek közepén is azon az állásponton voltak, hogy nem kell fegyvert szállítani a zsidó államnak, hiszen – mint az 1956-ban is kiderült – Izrael elég erős ahhoz, hogy enélkül is megvédje magát. A nézet híveit az is aggasztotta, hogy Amerika majd elidegeníti magától az arabokat (ne hergeld az elmebeteget), valamint provokálni fogja a bolsevista világot. Ezen a beidegződésen elsőként John Fitzgerald Kennedy lépett túl, aki a külügy tiltakozása dacára is 1962-ben engedélyezte a Hawk légvédelmi rakéták eladását Izraelnek – igaz, csak azután, hogy Egyiptom nagy hatótávolságú bombázókat kapott Moszkvától. Lyndon Johnson folyamatosan ellátta Izraelt harckocsikkal és repülőgépekkel, de kényesen ügyelt arra, hogy a segítség egyensúlyban legyen azzal, amit az arabok számára nyújt. 1968 lett a fordulat éve: Johnson ekkor – a Hatnapos Háború után – engedélyezte „most már úgyis mindegy” alapon Phantom harci gépek eladását Jeruzsálemnek. Ettől az évtől lett az USA Izrael legnagyobb fegyverszállítója, és ettől az évtől kezdve lett az Egyesült Államok hivatalos politikája az, hogy segíteni kell Izraelt, hadd emelkedjen katonailag a szomszédai fölé – minőségben.

Ma számos fórumon előszeretettel hangoztatják azt az ostobaságot, hogy Izrael csakis az amerikai „segélyeknek” köszönheti létét (egy főre lebontva messze a legnagyobb amerikai segélyt nagyon régen a palesztinok kapják már). A fentiekből lemérhető ezen állítás valóságtartalma, de abból is, ha tudjuk: Izrael 1968-ig semmiféle szerepet nem játszott semmilyen nyugati katonai doktrínában. Ez a szemlélet 1970-ben változott meg, amikor Amerika Izrael segítségét kérte Husszein király rezsimje megmentéséhez. Ugyancsak ekkorra vált világossá: sem Washington, sem általában a Nyugat soha nem számíthat katonailag egyetlen arab államra sem.

A napjainkra valamiért az iszlamista rákfene csahosává züllött-hülyült Jimmy Carter uralma idején egyfajta stratégiai együttműködés vette kezdetét, amelynek keretében az időközben felfutó izraeli hadiipar már eladhatott az Egyesült Államoknak, és korlátozott mértékben közös hadgyakorlatokra is sor került. A viszony érdekes módon Ronald Reagan idején hidegült el, miután Menáchem Begin 1981-ben zokon vette, hogy Washington AWACS-rendszereket adott el a rijádi rezsimnek – ugyanakkor azonban Reagan volt az első amerikai elnök, aki globálisan, a hidegháború hadszínterén is bevonhatónak tartotta Izraelt. Jeruzsálem azonnal kivillantotta tépőfogait a Szovjetunió felé, az arab államok viszont nem voltak hajlandóak csatlakozni az Alexander Haig által kezdeményezett szovjetellenes „stratégiai konszenzushoz”, mivel addigra fixa ideájukká vált, hogy rájuk nézve a nagy fenyegetést nem a kommunizmus jelenti, hanem a cionizmus. Noha Izrael sem Moszkvában látta a legfőbb ellenfelét, azért mindent megtett, hogy kedvező színben tüntesse fel magát Reagan előtt.

Ennek eredményeként 1981. november 31-én írták alá a felek az úgynevezett Egyetértési Memorandumot, amit aztán mindenki stratégiai együttműködésnek nevezett. A külügy és a Pentagon ezt is élesen ellenezte, közös hadgyakorlatokra épp emiatt nem kerülhetett sor egy darabig, ráadásul a Memorandumot fegyelmező eszközként is használták: egy hónap után Washington felfüggesztette, mert nem vette jó néven, hogy a zsidó állam annektálta a Golan-fennsíkot. S mégis, Izraelt most először ismerte el Amerika stratégiai szövetségesének.

Két évre rá új Memorandumot írtak alá, amellyel létrejött a Közös Politikai-Katonai Csoport (JPMG), valamint a biztonságért felelős Közös Biztonsági Segítségnyújtási Tervező Csoport (JSAP). Az elsőt eredetileg a szovjet fenyegetés elleni fellépés megtárgyalására szánták, de csaknem azonnal a bilaterális kérdésekkel kezdett foglalkozni. A JSAP-t az Izraelt nyolcvanas évek közepén gyötrő gazdasági gyengélkedés elhárítására hozták létre, és főként a zsidó állam hadibeszerzéseivel foglalkozott.

A Kongresszus 1987-ben a fő NATO-n kívüli szövetségesek közé sorolta Izraelt, ami azt jelentette, hogy az izraeli hadiipari cégek a NATO-tagállamok vállalataival egyenlő feltételek mellett versenyezhettek a megrendelésekért. Izrael ebben az évben – és nem korábban – kezdte kapni az évi hárommilliárd dolláros katonai segélyt.

A segélyezés kérdésére azért térek ki, mert valami egészen fantasztikus összegek vannak forgalomban; hangoztatóik általában ezzel kívánják aláhúzni, hogy a zsidó állam nem a saját erejéből érte mindazt el, amit elért, sőt, az amerikai adófizetők pénze nélkül a háborúit sem nyerte volna meg. A valóság ezzel szemben a következő: 1946 és 1971 között az Egyesült Államok átlagosan és évente 60 millió dollárral támogatta előbb az Erec Jiszráél-i jisuvot, majd magát az államot – mindösszesen 1,5 milliárd dollárral. Ugyanebben a periódusban az arab államok háromszor ennyi segélyt kaptak, 4,4 milliárdot, éves szinten 170 milliót. Ebből a teljes összegből a katonai rész 162 millió dollár volt, de ez már nem segély, hanem vagy kölcsön, vagy hitelbe történt eladás formájában realizálódott.

A gazdasági együttműködés a nyolcvanas évek közepétől vált igen markánssá, amikortól a George Schultz külügyminiszter által létrehozott Amerikai-Izraeli Közös Gazdaságfejlesztési Csoport kirántotta Izraelt a gazdasági válságból. Egy évtizedre rá a zsidó állam már a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságával dicsekedhetett.

Mindez nem lett volna lehetséges az amerikai nemzet nagylelkű támogatása nélkül. Az amerikaiak meghatározó hányada kezdettől fogva szimpatizált Izraellel, akkor is, ha a kormányuk történetesen nem, és ennek az volt az oka, hogy egykori önmagukat látták a bátor kis országban, amely rettenthetetlenül megvédte az érdekeit a nálánál sokkalta hatalmasabb ellenséggel szemben is. A cionista úttörőkben az amerikai pionírokat látták, hiszen mindkét történelmi szereplőgárda földet vett birtokába, és azt vérével-verejtékével művelte meg egy alapvetően ellenséges környezetben, megannyi megpróbáltatás közepette. A pozitív imázs kialakulásához hozzájárult még Jeruzsálem szovjetellenessége, valamint az is, hogy az Izraelre fenekedő legfőbb vadak, így a nasszeri Egyiptom és az asszadi Szíria, nyíltan szovjet zsoldban álltak. Izrael a mai napig a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, amit kezdettől fogva a megsemmisítésére törő, undorító rendőrállamok vettek körül. Ráadásul Izrael – az arab államokkal ellentétben – soha nem támadta az amerikai érdekeket. Volt időszak, amikor azokkal szemben cselekedett, hiszen nem volt soha csatlósállam – az arabok viszont rutinszerűen szegültek szembe az amerikai érdekekkel, néha még akkor is, ha azok egybeestek az övéikkel.

No és persze mindig is jól működött a közmondásos és sokszor meghivatkozott zsidó lobbi. Nem ez az egyedüli, és még csak nem is a legbefolyásosabb – létezik olasz, lengyel lobbi, a legnagyobb hatalommal pedig egyértelműen a kubaiak, a Puerto Ricó-iak és a mexikóiak rendelkeznek (míg a másik oldalon a magyarok állnak, akik jellemző módon viszonylag nagy létszámuk és 1956 öröksége birtokában sem tudták soha, egy pillanatra sem befolyásolni az amerikai nagypolitikát), a zsidók legfeljebb csak utánuk jönnek. A zsidó lobbi befolyása azonban folyamatosan növekedett az idők során, és a törvényhozásba, a Szenátusba és a bírói karba egyre több zsidó került be.

Már nem ilyen egyértelmű, ahogyan az elnökök hozzáálltak a zsidó államhoz. Érdemes megismerkednünk elsőként John Adamsszel, az USA második elnökével, aki ugyan tisztelte a júdaizmust – Adams annak idején Voltaire-rel is levelezett a témáról, és egy ízben csodálatát fejezte ki a zsidóság iránt, mondván, „ők a legdicsőségesebb nemzet, amely valaha e földtekén lakozott. A zsidókhoz viszonyítva még a rómaiak birodalma is csak játékszer volt…” –, ugyanakkor anakronizmusnak tartotta azt, és az volt a véleménye, hogy a zsidóknak ki kéne keresztelkedniük.

Mikor tudomást szerzett Adams filoszemita nézeteiről, megkereste az elnököt Mordecai Manuel Noah, az amerikai-zsidó lapszerkesztő, politikus, diplomata és drámaíró. Noah, ez a korai cionista, aki sokban emlékeztetett a szintén újságírással és színdarabírással foglalkozó Herzl Tivadarra, mélységesen hitt egy zsidó nemzeti otthon szükségességében, és nézeteit Diskurzusok címmel papírra vetette; egy példányt megküldött Adamsnek, aki elismerően válaszolt, és egy évre rá – az amerikai államfők közül elsőként – cionistabarát deklarációt tett.

Miután az Egyesült Államokban soha nem kapott teret a katolicizmus, a közhangulatot pedig, Európával – különösen Kelet-Európával – ellentétben nem a lúzerek hangoskodása határozta meg, az antiszemitizmus soha nem volt képes arra, hogy meghatározó erővé váljék. Mindazonáltal volt arra példa, hogy akár a cionizmus ügyével amúgy szimpatizáló elnökök is ellenséggé váljanak; ez történt például Harry Trumannel, aki annak idején fegyverembargóval sújtotta egész Erec Jiszráélt, kétségbeesett helyzetbe sodorva a Függetlenségi Háborúban harcoló zsidó hősöket.

Sokan kimondottan antiszemitának tekintik Truman utódját, Dwight D. Eisenhowert, aki valóban rühellte Izraelt, annak dacára, hogy állítólag ő maga is zsidó volt. Izraelben semmi egyebet nem látott, mint egy másik országot, felrótta, hogy 1956-ban az angolokkal és a franciákkal részt vettek Egyiptom megleckéztetésében, és 1957-ben katonai erővel való fenyegetéssel csikarta ki, hogy az izraeli csapatok adják fel a Gázai-övezetet.

Kennedyről már ejtettünk szót; még csak annyit jegyzünk meg, hogy érdekes módon ez a katolikus elnök (aki enyhén szólva nem a vallása kívánalmai szerint élt) igaz barátja volt Izraelnek. A meggyilkolása után hivatalba lépő Lyndon B. Johnson, akárcsak az eszét akkor még el nem veszített Jimmy Carter, leginkább vallási-morális alapról közelítette meg a kérdést. Johnson nem egyszer beszélt arról, hogy gyermekkorának bibliai történetei fényében nézi a zsidók mai harcait, Carter pedig memoárjában azt írta, mélységesen hitt abban, hogy a Holocaustot túlélt zsidók kiérdemelték a saját országot.

Kimondottan utálatosan idősebb Bush viselkedett Izraellel annak idején, részint mert kutya rossz viszonyban volt Jichák Samir miniszterelnökkel, részint rossz szelleme, James Baker külügyminiszter miatt, akinek megjegyzése – „Baszódjanak meg a zsidók, úgysem szavaznának ránk” – szállóigévé vált. Bush nyíltan beavatkozott a választási küzdelembe, amikor Samirral szemben Rabin oldalára állt, és ennek meg is volt az eredménye. Ugyanakkor Bush alatt vállalt Amerika kezességet azért a tízmilliárd dollárért, amelyet az akkori tömegalija finanszírozására szántak.

Ronald Reagan, az Egyesült Államok messze legjobb elnöke zsigerileg szimpatizált Izraellel. Bill Clinton ugyancsak – őt sokak a leginkább Izrael-párti elnöknek tartanak mind közül, noha ő maga is beavatkozott a választási kampányba, mint arról szót ejtettünk. Viszont nyilvánosan soha nem kritizálta Izraelt és semmiféle módon nem próbálta büntetni mondjuk a telepespolitika miatt. Végül pedig: Izraelnek nem igazán lehet panasza ifjabb George Bushra – noha igaz, hogy az ő elnöksége alatt Amerika már nem csak a tévé képernyőjéről ismerte a terrort.

A következő elnököt – reményem szerint McCaint – majd meglátjuk.

Az amerikai álláspontot alighanem Johnson összegezte a legtalálóbban, akit egy alkalommal Alekszej Koszigin szovjet kormányfő faggatott ingerülten: árulja már el, miért Izraelt támogatja az Egyesült Államok, amikor a térségben van 80 millió arab és csak hárommillió zsidó. Az elnök ezt válaszolta:

"Mert így helyes."

Boldog július negyedikét mindannyiunknak. Many happy returns, Big Brada!

Lásd még: Az elhazudott világháború

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Zoli írja:
Ricsi,igazán szépre sikeredette ze a post.Objektív, korrekt munha.Egy apró kifogást emelnék csak...egy másik post kapcsán már beszélgettünk erről. tudniillik,akkor nekem úgy tűnik, ismét párhuzamort próbálsz vonni. Nos, azt írod, az Egyesült Államokban jelentéktelen a katolicizmus. Ne haragudj, nem tudom, hogy mennyire régi adatokkal dolgozol, de ki kell, hogy javítsakak: najainkban az USA-ban található a harmadil legnígyobb katolikus közösség, ti. az első két helyen Brazília és Mexikó állnak. Nem tudom, mire alapozod, hogy az amerikai katolikusok antiszemiták lennének.Tudom, mindenki magából indul ki: az, hogy jómagagam hívő katolikus létemre Izrael-barát ( ha így jobban tetszik: filoszemita) vagyok, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindez katolikus hasonlóan érez.Nézd, nem kötekedni akarok,ez itt a Te blogod, én csak vendégként írok ide. Nézd, józan, racionális érvekkel dolgozó embernek tűnsz a blogod alapján, ezért talán Te is belátod: napjainkban a józan katolikusok ( és általában a keresztények) természetes szövetségesei Izrael népének.Elnézést a hoszú bejegyzésért. Üdvözlettel: Zoli

Ricsi írta...

Zoli, nem kell elnézést kérned, a normális hangvételű bejegyzést mindig közzétesszük, sőt megfontoljuk.

Tényleg örülök annak, hogy hivő katolikus létedre Izrael-barát vagy, de én már valamelyik másik vitánk alkalmával is irtam, hogy az egyházról van szó, amikor katolikus antiszemitizmusról van szó. Én azt is el tudom képzelni, hogy az amerikai katolocizmus, ami nagyon sok ponton tér el Rómától, ezt a "hagyományt" nem folytatta.

Azt is vedd figyelembe, kérlek, hogy te a hozzászólásaid alapján képzett, gondolkodó főnek tűnsz, mig az emberek többsége, katolikus vagy sem, NEM AZ. Ha filoszemita vagy, az nem jelenti, hogy a Mari néni is az. Mari néninek alkalmasint semmi baja a zsidókkal, csak 1964-ig minden húsvétkor elmondta a pap a magáét róluk, úgyhogy ha ma vinnék a zsidókat, ott állna, mint a nagymama állt, aztán tapsolna. Utána meg menne fosztogatni.