Oldalak

2008. július 1., kedd

A rebbe jorcájtjára: A csodák hat napja

Soha nem látogatta meg Izraelt, mert a halacha fényében úgy vélte, ha zsidó egyszer ott jár, nem biztos, hogy azt később jogában áll elhagyni. Nem is biztos, hogy el tudta volna hagyni. Egy valami biztos: forró szeretettel szerette a zsidó államot, és amikor az Izraeli Védelmi Erők 1967-ben valamennyi fronton előretörtek, arra szólította fel a katonákat: ne álljanak meg addig, míg el nem foglalják Damaszkuszt és Kairót. Vannak azonban, akik szerint ennél többet is tett: csodát. Rövidesen Menáchem Mendel Schneerson, az utolsó lubavicsi rebbe jorcájtjára emlékezünk.

A Chabad-Lubavics többek közt a rendíthetetlen tfilinrakatási „mániájáról” ismert. Ez a jelenség a Hatnapos Háborúval egyidős. A rebbe, aki köztudottan nagy jelentőséget tulajdonított a tfilin légolásának, nem sokkal a háború kirobbanása előtt rendelte el: lehetőleg minél erőteljesebben és szorgosabban tartsa be minden 13. életévét betöltött zsidó férfi a tfilin micváját. Tanítványai az utcára mentek, és a felhívásnak százezrek engedelmeskedtek, köztük olyanok, akik életükben először tekerték karjukra a vékony bőrszíjat, talán kissé kelletlenül, talán kissé szögletes-furcsa mosollyal, talán úgy, hogy megmozdult bennük valami…

Történt mindez abban az időszakban, amely sok tekintetben hasonlított a maihoz. Komoly volt Izraelből az elvándorlás – „Az utolsó majd kapcsolja le a villanyt a repülőtéren”, hangzott 1967 tavaszának, kora nyarának egyes számú izraeli szellemessége, aminek hallatán savanyú kényszeredettséggel röhögött mindenki, az is, aki ment és az is, aki maradt –, és sokan egy lyukas garast nem adtak volna a zsidó állam létéért. Elvarázsolt német fiatalok, akiket apáik bűne épp úgy hajtott, mint a jóléti társadalom üres kilátástalansága, a bonni izraeli nagykövetségen jelentkeztek önkéntesnek, de aztán eltanácsolták őket azzal, hogy Izraelért csak izraeli és zsidó pusztulhat el, ám nagyon szépen köszönik, hogy gondoltak rájuk. Az arab országok lapjai ocsmányos stürmerista karikatúrákat közöltek, és az arab közvélemény általában kész ténynek vette, hogy a zsidó entitásnak vége, egyszer és mindenkorra kiiktatják, lakóit a tengerbe fojtják, a területét pedig feldarabolják és szétosztják egymás között, elvégre akkor a palesztin népet még nem találták ki.

Itt már csak a csoda segíthetett.

A csoda megtörtént, ezen aligha vitatkozhatni. Katonai stratégák a mai napig nem képesek teljes mértékben adekvát magyarázattal szolgálni arra nézve, tulajdonképpen hogyan tudta Izrael hat nap alatt két vállra fektetni Egyiptomot, Szíriát és Jordániát, ráadásul úgy, hogy nem csak a területét növelte meg hatalmasan, de csapatai akár bevehették volna mindhárom fővárost is (sajnos a hadvezetés nem fogadta meg a rebbe tanácsát, és az ENSZ-határozatnak megfelelően megállt, ahelyett, hogy teljessé tette volna a győzelmet, a háborús bűnös támadókat pedig annak rendje és módja szerint felakaszttatta volna, ahogyan Szaddám Huszeinnel is történt).

Az izraeli hadsereg 1967-ben meg sem közelítette a mai szuperármádiát. Létszámban nulla volt az arabokhoz képest, fegyverzete is elmaradt amazokétól. Nasszer pszichopata rikácsolását a zsidók tengerbe fojtásáról és országuk kiradírozásáról a legtöbben komolyan vették, és senki épp úgy nem hitt még csak korlátozott mértékű izraeli győzelemben sem, amint ahogyan azt sem gondolták volna, hogy még jó húsz év, és a Szovjetunió végleg széthullik.

Nem sokan figyeltek oda arra, amit a lubavicsi rebbe napokkal a háború kirobbanása előtt mondott. Ebben a beszédében azt jelentette be, hogy Izrael isteni védelem alatt áll. És aki hallotta ezt, leginkább csak mosolygott. Gúnyosan vagy keserűen, attól függően, melyik oldalon állt. A legtöbben a másik oldalon álltak. Az arab világ mellett a nem-arab muszlim országok (a népességük mindenképp, ha a vezetésük nem is feltétlenül), a kommunizmus rothadó szekeréhez láncolt kelet-európai csatlósállamok (a vezetésük feltétlenül, a népességük java része is), maga a vörös Babilon (mindenestül), a harmadik világ, no meg a képmutató Nyugat, amely minden bizonnyal már nézegette a naptárt, hová is illessze be majd az Izrael elpusztítására való emlékezés napját, és alighanem némi pénzt is elkülönített a majdani izraeli menekültek fogadására, már amennyiben marad abból a nemzetből hírmondó.

Senki nem hitt Izraelben, még talán azok az izraeliek sem, akik ezrével szökdöstek a süllyedőnek vélt hajóról.

Menáchem Mendel Schneerson hitt Istenben és Izraelben, ebben a sorrendben. Ő zsidó szemszögből fogta fel azt, ami történik, és tudta: mindez felsőbb rendelésre történik. Tisztában volt azzal, hogy most mindennél fontosabb az egység, a valamennyi zsidót összetartó szimbolikus kötelék, és kész volt Izrael érdekében mozgósítani a szellem és az imádság erejét.

Útjára indította a tfilin-hadműveletet.


Mint említettük, a mai napig folyik a vita arról, hogyan győzhetett Izrael minden előzetes vélekedés dacára 1967-ben. Voltak, akik azt állították, nem is győzött, csak az arabok képtelenek a harcra, addig hősök, amíg a szájukat kell jártatni, és abban a pillanatban, hogy ellenséget látnak, megfutamodnak. Ebben van valami, de az 1967-ben támadásra előkészített egyiptomi és szíriai seregek, főként azoknak az elitegységei, semmi szín alatt nem tartoztak a könnyen megfutamítható ellenfelek kategóriájába, nem beszélve arról, hogy majdnem húsz évvel korábban ugyanezek a seregek, még nem a legutolsó szovjet haditechnika birtokában, ha meg nem is semmisítették Izraelt, mindenesetre komoly veszteségeket okoztak neki. Voltak, akik úgy vélték, 1967 a kémkedés háborúja volt, Izrael alapvetően a hírszerzéssel győzött. Voltak, akik összeesküvés-elméleteket tákoltak össze, és olyanok is akadtak, akik azzal hozakodtak elő: Jichák Rabin, az akkori vezérkari főnök a kritikus hat napban mindvégig részegen hevert a sátrában, és egymásnak ellentmondó, kusza parancsai végül olyan káoszt teremtettek a frontvonalakon, amiből – teljesen véletlenül – az izraeliek kerültek ki győztesen.*

A Hatnapos Háborúban történtek csodák. Nem a szó átvitt értelmében, hanem psát, szó szerint, mint azt szemtanúi beszámolókból is tudhatjuk. Az első csoda helyszíne Schem (arab nevén: Nablusz) volt, amellyel kapcsolatban a Cahal, az izraeli hadsereg vezérkara a legvéresebb és legelszántabb csatára számított.

A beszámoló háttérinformációihoz tartozik, hogy a Jordán folyó egyik legnagyobb átkelőhelyétől kelet felé, a Tirca folyó medrében vezet egy elég jó út a szamaritánusok hegyei között Schembe. Ugyanezt az átkelőt használta a mai Irak területéről annak idején alijázó, akkor még Ábrám nevet viselő Ábrahám, mint azt a Teremtés könyvében olvashatjuk: „Áthaladt Ábrám az országon Schem helyiségig, More terebintusáig” (1Móz. 12:6).

A jordán királyi ármádia, amely természetesen számított arra, hogy a Cahal megpróbálkozik Schem felszabadításával, a város másik, keleti oldalára nehéztüzérséget és harckocsikat telepített a hegyoldalba, ahonnét kitűnően be lehetett lőni a nyugati oldalt és az ottani utat. A Cahal épp ezért azt határozta el, hogy a hátsó ajtón át ront be a városba, vagyis előbb észak, aztán nyugat felől rohanja le.

Uri Bánári ezredes a következőket mondta el Schem visszahódításáról:

„Arabok ezrei álltak Schem kapuinál, valamennyien fehér zsebkendőket lobogtatva és tapsolva. Naivitásunkban viszonoztuk az üdvözlést és a mosolyokat. Behatoltunk a városba és csodálkoztunk: eddig eljutottunk és sehol semmi fejetlenség, pánik, a helyi őrség fegyveresen a helyén és fenntartja a rendet, a tömeg pedig éljenez.

Hirtelen azonban történt valami, ami egyik pillanatról a másikra megváltoztatta az egész képet. Az egyik tisztünk le akarta fegyverezni valamelyik arab őrt. Amikor az nem engedelmeskedett, a tisztünk a levegőbe lőtt. Abban a pillanatban eltűmt a tömeg, kiürültek az utcák. Az arab orvlövészek pedig lőni kezdtek.

Nem fogtam fel, mi játszódott le. Csak később értettem meg. Schem lakosai iraki katonáknak hittek bennünket, akiknek Jordánia irányából kellett volna érkezniük. A számos ellenséges harckocsi Schem nyugati oldalán volt. Csak nagyon későn ébredtek rá a tévedésükre.

Az arabok meg voltak döbbenve; a zsidóktól való félelmük rájuk telepedett. Hebronban, Schemben, Dzsenínben és Jerikóban az arabok állig fel voltak fegyverkezve. Még a legapróbb arab falu sem maradt fegyver nélkül. Az arabok azonban nagy sebbel-lobbal elrejtették fegyverüket, és fontolóra sem vették azok használatát. Felemelték a kezüket, és a megadás jeleként minden épületen fehér zászlók kezdtek lobogni. Istenfélelem szállt meg sok százezer büszke arabot, akiket eltöltött Izrael gyűlölete és megvetése. Csak tegnap esküdtek meg arra, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak.”

***

Késő este volt; egy fegyverekkel és aknákkal megrakott izraeli teherautó parkolt Jeruzsálemben, egy épület mellett. A teherautó vezetője azt a feladatot kapta, hogy munícióval lássa el a frontvonalon küzdő bajtársakat. Veszedelmes küldetés volt, hiszen ha a teherautót eltalálják, a bekövetkező robbanás alighanem az egész környéket letarolja.

S hirtelen valóban hallatszott egy ellenséges akna fütyülése, majd a lövedék telibe találta a járművet.

De nem robbant fel.

Hanem megpihent az izraeli lőszerszállító teherautó rakományának a tetején.

***

Az enyhén szólva meggondolkodtató epizódok közé tartozik az is, amikor tizennyolc egyiptomi adta meg magát két izraeli katonának. A történetet egy Jiszráél nevű taxis mondta el, akit ahhoz az ejtőernyős egységhez hívtak be, amelyre a Tirán-szoros megtisztítását bízták.

„Az izraeli katonáknak nem kellett ejtőernyővel kiugraniuk a Nord repülőgépekből, amelyekkel a Tirán-szoroshoz vitték őket. Úgy szállhattak ki a repülőtéren, mint az elkényeztetett turisták, mert az egyiptomi egység, amely az őrséget adta, elmenekült még az előtt, hogy az izraeli gépek megjelentek volna a horizonton. Leszállás után engem egy másik tartalékossal, egy villanyszerelővel küldtek járőrbe. Mikor két kilométert haladtunk, egy egyiptomi féllánctalpas jelent meg előttünk, teli katonákkal, mindkét oldalon géppuskákkal felszerelve. Nálunk csak könnyűfegyverek voltak néhány lőszerrel, egy másodpercre se tudtuk volna a féllánctalpast feltartóztatni. Vissza nem fordulhattunk, hát álltunk ott kétségbeesetten, várva az első lövést, és miután jobb ötletünk nem volt, rájuk szegeztük a fegyverünket.

Csakhogy nem lőttek.

A féllánctalpas megállt, mi pedig úgy határoztunk, óvatosan megközelítjük. Tizennyolc, fegyverét markoló katonát találtunk benne, megkövült arccal. Rettegve néztek ránk, mint akik kegyelemért könyörögnek. Rájuk ordítottam: 'Fel a kezekkel!' Miközben befelé kísértük őket, és visszatért a nyugalmam, megkérdeztem a mellettem menetelő egyiptomi őrmestert: ’Mondja, miért nem lőttek le minket?’ Mire ő: ’Nem tudom. A kezem megmerevedett – megbénultak a karjaim. Az egész testem megbénult, és nem tudom, miért.’

Mint kiderült, ezek a katonák még arról sem értesültek, hogy a Tirán-szoros már izraeli kézen van; hogyhogy nem iktattak ki bennünket? Nem tudom a választ. Hogyan mondhatja ezek után valaki, hogy Isten nem segített rajtunk?”

***

Levanon úr, egy elesett pilóta édesapja azt kérdezte Ezer Weizmann vezérőrnagytól, a későbbi államelnöktől, mivel magyarázza azt, hogy az izraeli gépek három órán át röpködtek az egyiptomi légtérben, és egyik légibázist a másik után semmisítették meg, s eközben egyetlen egyiptomi rádióüzenet nem hangzott el, amely a még létező bázisokat az izraeli légiveszélyre figyelmeztette volna?

Weizmann hallgatott egy darabig, majd felemelte a fejét és azt mondta:

„Ez Isten ujja volt.”

***

A Háárec sommázata szerint: „Még egy vallástalan embernek is el kell ismernie: ezt a háborút a mennyek segítségével harcoltuk végig.”

***

Egy német újságíró sommázata szerint: „Ilyenhez foghatót a történelem nem ismer. Ezer harckocsival, tarackok százaival, rakétákkal és harci gépekkel és százezer katonával állig felfegyverzett hadsereg két nap alatt megsemmisül egy több száz kilométeres, megerősített állásokkal teli arcvonalon. […] Erre semmilyen katonai logikai vagy természetes magyarázat nincs.”

***

A lubavicsi rebbe arra figyelmeztette azokat, akik meghallgatták: az egységes zsidó Isten-szolgálat teszi hatalmassá a zsidó népet, s a Talmud azon passzusát idézte, miszerint a tfilin parancsolata „olyan micva, amely félelmet fakaszt ellenségeitek szívében”.

Izrael győzött. Ma már a Siratófalnál tehetsz tfilint.

A csoda számokban

Izraeli hadsereg létszáma 264 ezer (ebből tartalékos 214 ezer)
Az agresszor hadseregek együttes létszáma 547 ezer

Izraeli gépek száma 300
Az agresszorok gépeinek száma 957

Izraeli harckocsik száma 800
Az agresszorok harckocsijainak száma 2504

Veszteségek

Az izraeli hősi halottak száma 779
Az arab halottak száma 21 ezer

Az izraeli sebesültek száma 2563
Az arab sebesültek száma 45 ezer

Az odaveszett izraeli gépek száma 46
A megsemmisített arab gépek száma 400-nál több (becslés)
* Ami természetesen nem igaz, Rabin valójában nikotinmérgezést kapott, azt sem a háború alatt, hanem előtte.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Konrad írja:

Az arab halottakat kár volt beírni a '67-es háború alatt, ugyanis halvány fogalmunk sincs, hányan lehettek, hivatalos közlemény pedig a mai napig nincs róluk.

Nem is lesz, mert a kutya se számolta meg őket, jó keleti szokás szerint, ahol ugye, az emberélet olyan, mint a pelyva.

Lehet szórni számolatlanul.

Szóval, a '67-es háborúban az arab halottakat illetően csak becslésekre lehet hagyatkozni, melyek kb. olyan tényezőkön alapulnak, mint:

- az elszenvedett csapás mértéke, annak jellege
- a menekülő-harcoló egységek mérete és feltöltötsége, melyek a csapásokat elszenvedték
- a pusztítás aránya, hatásfoka
- a sebesült katonák ellátása

(mint tudjuk, az arabok ennek az alapvető feladatnak a kivitelezésére háborúikban legendásan NEM tettek semmiféle erőfeszítést soha, sőt, amikor '67-ben az egyiptomi túlélők át akartak menekülni a csatornán, saját tisztjeik lövették őket halomra, azt hiszem, jún. 3-án)

Mindezért:

Szerintem jóval több, mint 21.000 egyiptomi esett el a sivatagban, és a többi fronton is a több ezres nagyságrend a valószínűsíthető mindezek alapján.

Ricsi írta...

A nagyságrendet azért mégis érzékeltetik az adatok. És a nagyságrendi különbségeket is.