Szálám, Hoszni

Mohamed Hoszni Szaíd Mubarak, a köztársasági Egyiptom negyedik elnöke 1928. május 4-én született a Nílus deltájában, és mint valamennyi elődje, katona volt ő is. 1950-ben végzett pilótaként; később, a nasszeri években a Szovjetunióban vett részt továbbképzésen; Iljusin és Tupoljev bombázók vezetését tanulta ki, 1964-ben pedig az elit moszkvai Frunze katonai akadémián tanult. A nála tizenhárom évvel fiatalabb, félig angol felesége, Suzanne két fiút szült neki.

Az 1967-es Hatnapos Háború már odahaza találta az akkor harminckilenc esztendős tisztet, elannyira, hogy az izraeli megelőző csapás az ő légibázisát is elpusztította. A karriert tekintve ennek nem lett negatív következménye, Mubarakot pár hónappal hazája megalázó veresége után az egyiptomi légierő akadémiájának parancsnokává, 1969-ben pedig a légierő vezérkari főnökévé nevezték ki. Nasszer halála után Anvar Szadat is bizalmat szavazott neki; együttesen szőtték a revansról szóló álmaikat, és az elnök 1972-ben a légierő parancsnokává, egyben védelmi miniszterhelyettessé nevezte ki. 

1973-ban, az ugyan elveszített, de győzelemként eladott Jom Kipur-i Háborúban tanúsított teljesítménye jutalmaképp Mubarakból szovjet mintára fő légimarsall lett (ez rang volt, nem tévesztendő össze a ma légimarsalloknak nevezett biztonságiakkal). Mubarakot az Átkelés Hőse néven emlegették. Az elnevezés az 1973-as erőpróba egyetlen komoly egyiptomi fegyvertényéből eredt: az egyiptomi utászoknak sikerült átkelniük a Szuezi-csatornán és elfoglalni a túlparton lévő izraeli állásokat, az úgynevezett Bár Lév-vonalat – noha ennél többre nem futotta.

Az 1973. októberi kudarc után nagyot fordult az egyiptomi politika. Kairó felhagyott a moszkvai orientáció erőltetésével, belátta, hogy mégoly korszerű fegyverekkel sem képes Izraelt eltörölni a föld színéről, és arra összpontosított, hogy a világi rendszert bebetonozza. Ehhez stabilitás kellett, a stabilitáshoz pedig másik szövetséges: az Egyesült Államok. Mubarak 1975-től alelnök lett, ami egyben utódlást is sejtetett: Szadat valami oknál fogva nem kívánta örökössé tenni egyetlen fiát, a természetesen Nasszer után elnevezett Gamal Szadatot.

Mubarak jóban-rosszban kitartott Szadat mellett, nem riadt vissza attól sem, hogy valamilyen modus vivendire jusson a zsidó állammal, sőt, 1975 szeptemberében már átfogó térségi rendezésre akarta rávenni Szaúd-Arábiát és Szíriát. Utóbbi azonban semmi szín alatt nem volt hajlandó kiegyezni Izraellel, már magát az ötletet is az „arab ügy” elárulásának tekintették. Így Egyiptom egymaga vágott neki a nagy kalandnak, amelynek előkészítése során Mubarak volt a főtárgyaló és az utazó nagykövet egy személyben.

Még a béke megkötése, a Jimmy Carter által tető alá hozott Camp David-i egyezmény előtt a mostanihoz kísértetiesen hasonló események játszódtak le Egyiptomban. Akkor is a világgazdaság alakulása, az olajárak emelkedése hozta magával az élelmiszerek drágulását, és akkor is kétségbeesett tömegek vonultak az utcára. A nagy egyiptomi éhséglázadás 1977. január 18-19-én zajlott: százezrek vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által diktált megszorító intézkedések ellen, amelyek közt szerepelt az alapvető élelmiszerek állami ártámogatásának eltörlése és az állami alkalmazottak járandóságainak drasztikus megnyirbálása. A lázadás arra figyelmeztette Szadatot: nem biztos, hogy célszerű az Egyiptomban infitáhnak, nyitásnak nevezett új gazdaságpolitika sokkterápia gyanánt történő bevezetése. Meggondolandó, lehet-e minden átmenet nélkül gazdasági liberalizációt alkalmazni egy olyan országban, ahol milliók kezéből az utolsó karaj kenyeret ütik ki ezzel.

Az akkori lázadás is országos volt, Asszuántól Alexandriáig mindenütt törtek-zúztak a tüntetők, és éjjel-nappal hallani lehetett az elkeseredett rigmust: „Já bátl ál-ubur, fen ál-futur”, azaz: Átkelés Hőse, hol a reggelink? A lázadás leverése során mintegy nyolcvan embert öltek meg a biztonságiak, sok százra volt tehető a sérültek száma.

A vérengzés természetesen népszerűvé tette az iszlamistákat, akik már eleve a világi hatalmat sem tartották elfogadhatónak, azt meg végképp nem, hogy ez a hatalom kiegyezzen az ősellenséggel. Camp Davidben pedig ez történt. Az egyezmény csak jót hozott az országnak: visszakapták az 1967-ben elveszített területeiket – kivéve a Gázai-övezetet, mert annak visszavételéről Szadat és Mubarak hallani sem akartak –, létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok Izraellel, megindult a kereskedelem és a turizmus. Ezzel szemben a nem is olyan rég még az arab világ vezető erejének számító Egyiptom az arab világ páriája lett, Szadat pedig a békekötés mártírja: muzulmán szélsőségesek gyilkolták meg 1981-ben, a győzelemként ünnepelt Jom Kipur-i háború emlékére tartott seregszemlén. Helyébe alelnöke lépett – három hosszú évtizedre. Egyiptomra stabilitás köszöntött.

Mubarakra lehetett számítani. Az Izraellel kötött megállapodásokat, ha nem is túl lelkesen, de korrektül betartotta; részt vett a koalícióban Kuvait felszabadításában – csapatai az első vonalban harcoltak, cserébe mintegy húszmilliárd dollárnyi külföldi adósságot írhatott le –, később pedig minden eszközzel megpróbálta elősegíteni az izraeli-palesztin békekötést. Uralma semmiképp nem volt rémuralomnak nevezhető, legalábbis arab viszonylatban nem, noha tagadhatatlan, hogy az iszlamista ellenzék militánsabb tagjaival elég kellemetlen dolgok történhettek különféle börtönök kínzókamráiban, elsősorban a hírhedt Kilo–18-ban, amely arról kapta a nevét, hogy Kairótól tizennyolc kilométerre található. Több éhséglázadás nem fordult elő, sőt, egyes periódusokban Egyiptom még gazdasági részsikereket is elkönyvelhetett. A gazdaság folyamatosan nőtt, a Mubarak uralmakor 580 dollár körüli fejenkénti GDP a háromszorosára emelkedett.

A népességrobbanással azonban semmiféle gazdasági növekedés nem tarthatott lépést. A napóleoni háborúk idején még hárommillió lelkes ország népessége az ipari forradalom idejére megduplázódott, a következő száz évben pedig meghatszorozódott. Egy 1947-es népszámlálás 19 millió egyiptomit jelentett, az 1986-os pedig 50,4 milliót, beleértve a külföldön dolgozó 2,3 millió főt is. A növekedési ráta a forradalom óta lassult ugyan, súlyosbította azonban a demográfiai katasztrófát, hogy a 2010-re 77 milliós lakosság zöme a Nílus mentén tolongott, és aki csak tehette, a városokat duzzasztotta. Kairó 19 milliósra nőtt, és java része nyomortelep lett.

Az évi másfél milliárd dolláros monstre amerikai katonai segély jókora és viszonylag modernül felszerelt hadsereg fenntartását tette lehetővé – no meg a legkitűnőbb biztonságiakat, akikre szükség is volt, mivel az elnököt hat alkalommal is el akarták tenni láb alól, először 1995 nyarán Etiópiában, aminek következményeként a karhatalom nem kevesebb, mint húszezer embert tartóztatott le. A World Trade Center elleni merénylet után nyilvánosan ellenezte Irak lerohanását, azzal az érvvel, hogy egy ilyen lépés csak „száz további bin Ladent eredményezne” és káoszhoz vezetne a térségben – de nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy suttyomban teljesen egyetértett Szaddám Huszein detronizálásával.

2004-2005 körül, a kedvező világgazdasági légkörben Egyiptom is virágzott, különösen az idegenforgalma, bár az iszlamisták mindent megtettek, hogy terrormerényleteikkel a lehető legtöbb külföldit riasszák el a fáraók földjétől. A munka nélküli fiatalok számát azonban nem sikerült mérsékelni, és így a további gazdasági nyitást, főleg az ekkoriban zajló privatizációs hullámot egyre több elkeseredett kritika érte. A 2005-ös választások alkalmával Mubarak azzal szerette volna kiengedni a gőzt, hogy a korábbi, egyértelműen komédiának nevezhető népszavazásokkal szemben némi demokratizálódást engedélyezett, kicsit hasonlóan ahhoz, amit a Kádár-rendszer a nyolcvanas években játszott el Magyarországon. A militáns ellenzéket, az iszlamistákat kizárták a versenyből, a baloldaliak és a nasszeristák bojkottálták azt; a nép nagy része otthon maradt, Alexandriában még húsz százalékos sem volt a részvételi arány.

Az igazi hatalomért, az államfői posztért ugyan ezúttal ringbe lehetett szállni, ez azonban kockázatos vállalkozás volt. A csalásokkal tarkított választás megnyerése után egyik legfőbb ellenfelét, a hivatalosan 12 %-ot szerzett, liberális demokrata dr. Ajman Núrt (jobbra) Mubarak kényszermunka-táborba záratta, és ezt a lépést már a nagy patrónus, Washington is szerfölött ingerülten vette tudomásul. Núr csak 2009-ben szabadult, megrokkant egészséggel. Mubarak újabb hat évre felesküdött elnöknek. Az általános nemzetközi felháborodás közepette az elnök a demokrácia olyan bajnokától kapott támogatást, mint Fejszál herceg, Szaúd-Arábia külügyminisztere, aki megállapította, lám, így lehet összeegyeztetni a demokráciát a stabilitással.

Ami hozadéka ennek a stabilitásnak és a gazdaság szilárdságának lett volna, azt felzabálta a mindent és mindenkit kikezdő korrupció. Egyiptom a Transparency International tízes korrupciómérő listáján 3,1-et kapott (a legjobb osztályzat a tízes), de még ennél is sokatmondóbb, hogy az országok 178-as listáján a 98. helyen végzett 2010-ben (ugyanitt Izrael a 30., Magyarország az 50. helyen szerepelt).

Egyiptomban az 1967-es vereség óta érvényben van a szükségállapot, amelyet csak egyszer függesztettek fel, a nyolcvanas években, másfél évre. Ennek alapján nincsenek alkotmányos jogok, van cenzúra és rendőri önkény. Tilos a tüntetés, az engedély nélküli politikai szervezkedés, és pénzt gyűjteni is csak engedéllyel lehet. A politikai foglyok száma harmincezerre rúg. Mindez nem bírta egybentartani a rendszert. Mubarak az ugyancsak Nasszer keresztapaságának köszönhetően Gamalnak nevezett fiát szerette volna utódjaként látni, ebből azonban, úgy tűnik, már semmi nem lesz. A mostani lázadáson négyszer-ötször annyi embert mészároltak le a biztonságiak, mint 1977-ben, a fejleményeket azonban már ez sem állíthatta meg. E sorok közzétételekor az egész világ azt várja, hogy Hoszni Mubarak, Egyiptom elnöke tévébeszédben jelentse be lemondását. Csak reménykedni lehet abban, hogy a hatalom nem hullik a szélsőségesek kezébe.