Azon a januári reggelen újra születtünk! Csodálatos reggel volt, amikor hét óra tájt a Wesselényi utcai házmesterlakásba belépett három vagy négy orosz katona, körülnéztek, mosolyogtak. Megkérdezték – de nem gondolhatták komolyan –: nyemecki? Valóban vége lett a szenvedésünknek, a megaláztatásunknak? Kiszabadulhattunk a szoba-konyhából, ahol hetek óta tengődtünk, ahol 16 ember zsúfolódott össze, ahol anyámnak és nekem csak egy hokedlin jutott hely.
Azon a két kopott fa széken zajlottak a napjaink. Ültünk órákon keresztül hallgatagon, szinte mozdulatlanul. Ebben a tetszhalott állapotban vártunk valamit, talán a csodát, amiben már nem hittűnk. Hónapokkal ezelőtt ugyan a sors felcsillantotta a túlélés reményét, hogy aztán a remény semmibe veszve, olyan mélyre zuhanjon, amiből már nincs kiút. Egyik óra telt a másik után, az egyhangúságot csak, egy-egy, lövedék vagy bomba közeli robbanása törte meg. A robbanás megremegtette a házat, ekkor a háborút megjárt bácsikám felmordult, inkább csak magának mondta: „Na ez megint itt robbant.”
Aztán folytatódott az állandó, távoli, szünet nélküli ágyúzás. A gépfegyverek zajába, belevegyült, a magasból, a repülők gépágyújának kelepelése. Az állandó csatazaj legalább megtörte a hallgatás néma csendjét. Nem szóltunk egymáshoz, nem volt miről beszélni. Az, hogy, tegnap még rendezett körülmények között éltünk, dolgoztunk, tanultunk, művelődtünk, talán nem is volt igaz. Mára, társadalomtalan, aszociális lényeké váltunk. Az elmúlt hetek eseményei, az otthonunkból való kiűzés. A kibombázásunk az újabb és újabb költőzések sora.
A svájci menlevelünkön a pecsét szövege németnyelvű és nem francia, következménye a védett ház elhagyása. A november délutáni szürkületben, a nyilasoktól kísért, öregek, nők, gyerekek szánalmas menetében hajtanak az ismeretlen sorsunk elé. A lassan vánszorgó, a szedett vetett öltözékű emberek, ki téli kabátban, ki viharkabátban, sőt fürdőköpenyben, hisz mindent magunkra vettünk, amit hirtelenében, a lakás elhagyására adott tíz perc alatt összeszedhettünk az engedélyezett kézi csomagba. Így hajtottak a nyilasok a városon keresztül, a Teleki téri házba. A csomagjainkat cipeltük, amíg bírtuk. A menetet eldobott szatyrok, bőröndök, kosarak, táskák, papírba csomagolt holmik szegélyezték.
A járókelők meg-meg álltak, némelyek szánakozó arccal nézett ránk, mások egykedvűen mentek tovább, néha elhangzott felénk gúnyos szitkozódás, becsmérlő megjegyzés. Szánakozó, együtt érző szavak nem, mert ha a kísérő nyilasok olyat hallották, akkor az illetőt közénk lökéssel fenyegették meg.
A Teleki tér 10. egyik lakás üres szobájába vagy húszan voltunk bezsúfolva, ki a földön kuporgott, próbált az izgalomtól, a kimerültségtől aludni, míg mások, felhúzott lábbal, ültek a kemény padlón. Hajnali három óra tájt elindítottak az Óbudai téglagyárba. A mai Frankel Leó utcában az úttest szélén, idős ősz férfi vérző holtteste. A tovább menni nem tudó idős embert lelőtték az utcán, november közepén, a fővárosban, ahol, akkor még rendezett mederben folyt az élet, az üzletek, hivatalok működtek, a szórakozó helyek még nyitva voltak, még játszottak a színházak és mozik. Az egykori világváros utcáin gátlástalanul tombolt a gyilkos terror. Az Óbudai téglagyárban még egy szelektálás zajlott: akit még munkára alkalmasnak véltek a nyilasok az agyongyötört gyülekezetből, azokat kiválogatták, és gyalogmenetben indították Ausztria felé.
Végül szinte semmivel érkeztünk a gettóba. Csoda, hogy ezek után, elszakítva a hozzátartozóinktól, az elmúlt hónapokban átélt megpróbáltatásoktól, érzelem, gondolat szegényé, elsivárosodottá váltunk. Hát miről beszéltünk volna? Gondolatunk csak és kizárólag az evés körül forgott, így ha mégis, megszólalt valaki, hogy kijelentse: a rántott leves pirított kenyér nélkül is nagyon finom. Majd a sarokból a 12 éves Tomi, ha már hús nincs, akkor a grízes tészta is jó lenne. A szobából valaki kiszólt, nekem már a gríz is jó lenne, csak lenne.
„Ne beszéljenek folyton az evésről”, szólalt meg a 75 éves, egykori Weiss Manfréd gyárigazgató. Aztán csend lett, hogy félóra múlva valaki a kelkáposztát a fejedelmi ételek közé sorolja. Talán karácsony körül kaptunk utoljára, valami híg, borsó levest a hitközségi menzáról. Maradt még valami száraz kenyér, de december végére már a múlté lett. És elfogyott a Frank cikória is, amit anyám a gettót elhagyó keresztény fűszeres utolsó árukészletéből vásárolt. A cikória az éhséget nem csillapította, de az íze csodálatosan „édes” volt, vetekedett a valaha kóstolt legfinomabb Gerbeaud süteménnyel. Megettem!
És megettem volna mindent, ami csak ehető lett volna. Minden zugot felkutattunk, hátha valami ételmaradékra bukkanunk, de hiába. A gyomrom már nem követelte az ételt, csak az agyamban jelent meg időnként a kínzó vágy: enni, de ez az állapot szerencsére csak rövid percekig tartott. Az éhezés a szervezetben számos életfunkciót lelassított. Az éhségtől és izgalmaktól fásulttá, közömbössé, indítékszegénnyé váltam. Az éhség a túlélés vágyát is háttérbe szorította, hisz a gyilkosok golyója vagy a bomba pillanat alatt végez az emberrel, de az éhezés egyenlő a lassú kínos haldoklással.
Januárban korán sötétedett; a napról napra egyre rövidülő gyertya égett a stelázsin. Talán félórai pislákolása után bácsikám elfújta, hogy a halvány fény, a remény sugara, minél tovább megmaradjon és világítson másnap is. Aztán a sötétben az asztallapra hajtottam a fejem és vártam az álomtalan alvást. Óránként felébredtem a szendergésből, felálltam, hogy a zsibbadt lábamban a vérkeringés meginduljon. Végre reggel lett és újra kezdődött a tegnap. És most, január 18-án, reggel egymástól sírva kérdeztük, tényleg eljött a szabadulásunk pillanata, nem kell már rettegni a nyilasoktól. Mégis csoda történt, túl éltűk a megpróbáltatásokat.
A gettó ledöntött palánkjánál álltunk a kopott, szedett-vetett öltözékünkben, anyámmal és a védett házból ránk talált apámmal. A kabátunkon még rajta a gyűlölt sárga csillag. Letéptük, és undorodva hajítottuk el. Most már megbélyegzés nélkül a négy égtáj irányába mehettünk. De hova? Elindultunk a Hársfa utcába, egy fűszerüzletes keresztény rokonhoz, reméltük, hogy valami élelmet kapunk. Az óvóhelyen rátaláltunk. Adott is egy kevés babot, kenyeret, zsírt, kristálycukrot. Életmentő kincs volt számunkra. És kaptam egy szelet száraz kenyeret, amit azonnal befaltam – hetek óta ez volt az első étel a számban! Felejthetetlen volt „az édeskés omlós” csodálatos íze a száraz kenyérnek. Akkor abból a száraz kenyérből minden mennyiséget megettem volna. Aztán elindultunk megnézni a régi otthonunkat.
A város látványa borzalmas volt. Lebombázott és kiégett házak, számos teljesen vagy félig kiégve, némelyik még mindig füstölt. A házak homlokzata a gránátoktól összelyukasztva, a repeszdarabok, gépfegyver-lövedékek nyomai, sebek a falakon. Az utcán evickéltünk a vastag törmelék-, üvegcserép-rétegen, az egykori ablakkeretek, bombatölcsérek, a fel nem robbant lövedékek és repülőbombák között. Több helyen az utcakő fel volt szedve, barikádot akartak emelni a védők, akik talán abban reménykedtek, hogy itt, Budapesten megállíthatják a szovjet hadsereget.
Kiégett katonai járművek, még néhányon felismerhető volt a Wehrmacht- vagy SS-jelzés. Elhagyott ágyú az egyik sarkon. Nem is olyan régen még halált és pusztulást ontotta, a csöve, most a földbe fúródott, miután egy lövedék örökre elhallgattatta. Egy összetört hatos villamos szerelvény a körúton, talán a szentestére haza sietőket akarta szállítani, aztán a mind gyakoribbá váló belövések egyike pontot tett a sok éves szolgálatára. A járdán, úttesten halottak, katonák, németek, magyarok és civilek. Vigasztalatlan, a rombolás, a pusztulás. A reményt talán az emberek látványa adta, kik feljöttek, az utcára a több hetes pincelétből, hogy friss levegőt szívjanak.
A város látványától síró anyámmal az egykori lakó házunkhoz értűnk. A ház súlyos sérüléseket szenvedett, néhány lakás elpusztult, de a mi első emeleti lakásunk megmaradt. A főlépcsőt ugyan a bomba leszakította, de a melléklépcsőn, a konyhán keresztül bejuthattunk a lakásba. Az óvóhelyen találkoztunk a házlakókkal, a többségük kedvesen fogadott. Január 20. emlékezetes nap, hét hónap után ismét visszaköltöztünk az otthonunkba. A lakás első emeleti udvari része biztonságosnak tűnt, így a felsőbb emeletek lakóival szemben, kik még mindig az óvóhelyen élték a napjaikat, mi a lakásunkban tartózkodhatunk. Két szomszédunk adott cukrot, kenyeret, zsírt, lisztet, lencsét, krumplit. A Nemzeti Színház örökös tagja, a szakácskönyvéről is híres művésznő, nagy darab, vagy három-négykilós kenyeret küldött fel komornájával a pincéből. Halló poraiban is áldom őt a száraz kenyérért. A kapott élelmiszerek az életet jelentette számunkra.
A leszakadt lépcsőház miatt a szomszéd orvos lakása, csak a mi lakásunkon keresztül volt megközelíthető. Az élet újra indulása után a betegei is éveken keresztül, a lakásunkon keresztül közlekedtek. Szerencsénk volt, a lakásunkba nem költőztettek be kibombázott családot. Még szeptemberben, egy magyar származású SS százados szemet vetett a lakásra és betelepedett. A lakásban szörnyű rendetlenséget hagyott, szétdobálva újságok, folyóiratok, a konyha asztalon szennyes edények, lábasok, tányérok, bögrék és közöttük egy piros-fekete csíkos, kerek fémtárgy az ember tenyerében bele simult, abban könnyen elfért. Utolsó pillanatban kiabáltam rá anyámra, ne piszkálja a „tudatosan” oda helyezett kézigránátot. Pokoli ötlet volt az SS-től: ha a lakók mégis túl élnék a megpróbáltatásokat, visszajönnek, nem tudva mi az, robbanjon fel a kezűkben, hogy ne örüljenek a felszabadulásuknak. Hogy biztos legyen a tervében, a kályhában is elhelyezett egyet, a samott közé.
Amikor tavasszal megkezdődtek a légitámadások, a belső ablakokat levittük a pincébe, így a szoba, konyha és a kisszoba, ha szimpla ablakkal, de ablakozott volt. Az udvarra vezettük ki a vaskályha csövét, konyha, igy fűthető volt, annak melegéből egy kevés a szobának is jutott. A konyhában, az udvari és a kisszobában heten laktunk. Zsúfoltan voltunk, de legalább összecsukható vaságyon, vagy földön, egyedül vagy ketten, mindenki alhatott és az egy tál bab vagy lencse, meg az anyám vaskályhán sütött lángosa megóvott minket az éhhaláltól. A felszabadulásunk után nem értettük, miért folytatódik a csatazaj. Nemsokára a megjelenő Új Szó hadiújságból megtudtuk, hogy Budán még kemény harcok folynak a szívósan védekező náci erőkkel szemben.
A harc még vagy négy hétig tartott, de az emberek mind többen és többen mentek ki az utcára. Sokan, az úttesten található fadarabokat, ablakkeret, ajtómaradványt, húzták, hogy fűtsenek vele. Többen egy lótetemet trancsíroztak szét, amit a hideg konzervált, és boldogan vitték haza a kikanyarított, fagyott húst csemegeként. Aztán valami szokatlan: megindult a filmjátszás. Az Uránia mozit a Vörös hadsereg, február 8-ára üzemképesé tette. Az Oreli csata volt az első film, amit vetítettek. A napi egy előadáson sokan voltak a filmre kíváncsiak. Amíg mi a moziban, a hideg nézőtéren néztük a filmet, ami az élet újra indulása egyik jele volt, addig a Rákóczi úti mozitól, alig két kilométerre, a Gellérthegyen és a Várban a védők még folytatták az értelmetlen elkeseredett harcukat.
Buda is felszabadult. Lassan kezdett az élet újra megindulni. az Erzsébet körúton a Híradó mozi előtt hevenyészett asztalokon alkalmi árusok jelentek meg. Árultak mindent, ami kezükbe került. Megkezdődött a romok takarítása. A járdákon már lehetett közlekedni. Egy-egy kereskedő az összetört üzletkirakatban árulta a szegényes árukészletet, ami még a raktárában megmaradt. Lassan a mi életünk is kezdett rendeződni. A lakásunkban az utcai szobát rendbe hoztuk, így a konyhában az éjszakai alvás megszűnt. Megjött a nagybátyám is a munkaszolgálatból, családjával ő is nálunk lakott. A lakásuk a bútoraik, még a szeptemberi légitámadás során pusztult el. A lakásban így nyolcan voltunk. Ott lakott évekig anyám nagynénje és régi barátnője, kik nem tudtak hova menni, mert a lakásukat a kiköltöztetésük után új lakók foglalták el. Apám elhelyezkedett a MÁV-nál, ahol valamikor a lakatosságot kitanulta. Eljött az ideje, hogy értékeinket visszakérjük.
A német megszállás után tudtuk, hogy sorsunk megpecsételődőt. Ezért értékeinket, oda adtuk megőrzésre, keresztény rokonnak, jó ismerősöknek, barátoknak kikkel a korábbi évek során meghitt kapcsolatban voltunk. Gondolván, ha mégis valaki túléli a családból sorscsapást, maradjon meg számára valami, ha nem, úgy legyen a megőrzőé és ne gyilkosainké. Most az életünk újra kezdéséhez szükségesé váltak az értékeink. Ekkor szembesültünk egy újabb csalódással. A megőrzésre elfogadott dolgokat nem adták vissza. A varrónő rokon, amikor kértük az odaadott pénzt, azt válaszolta: „nincs, nem volt munkám, élni kellett valamiből”. Ugyanígy nem adta vissza dolgainkat az orvos, a becsületesnek tűnő művezető, nagybátyám barátja, és a családtagként kezelt egykori segédje sem. Az értékekből, a fogászati aranyból, a háború miatt nehezen beszerezhető fogtechnikai alapanyagokból, ami a meghalt fogtechnikus nagybátyám munkájához kellett, alig kaptunk vissza valamit. És nem adták vissza az odaadott szövetet, ruhát és más egyéb dolgokat sem, vagy csak alig valamit, amik számunkra, a kifosztottaknak, sokat jelentett volna. Amikor odaadtuk nekik tavasszal, fogadkoztak, hogy becsülettel megőrzik és most, amikor visszakértük jogos értékeinket, arra hivatkozottak egyöntetűen, hogy elvitték az oroszok.
Rá kellett döbbeni, hogy tévedtünk, amikor az őszinte rokoni, baráti, szomszédi kapcsolatban hittünk. Akik közül többen könnyes szemmel búcsúztak, a lakásból való elköltözéskor, biztosak voltak abban, hogy soha többé nem térünk vissza; s most a velük való kapcsolat örökre a múlté lett. Rá kellett döbbenni arra, hogy a gettófal leomlása szabaddá tett, de ugyan akkor az értékek visszakérés után, a korábbi őszintének hitt kapcsolatnak is vége lett. Más világ vett körül, ami a harag és gyűlölködés falát emelte közénk és közéjük.
***
Mikor megírtam a gettóban töltött utolsó heteket – hogyan éltem meg, a felszabadulásunk előtti 24 napot –, akkor nemcsak az én sorsomat írtam, meg hanem az egykori gettóban volt társaim sorsát is. A velem együtt 63 évvel ezelőtt felszabadultak nagy része már nem él, ezért, mint az utolsó túlélők egyike úgy éreztem, az életem e fejezetét és azon keresztül az egykori sorstársaimét is meg kell írnom. Úgy írtam meg az eseményeket, ahogy történtek, nem tettem hozzájuk és nem vettem el belőlük semmit. Miért is tettem volna, ha az teszem, akkor nem a valóságot írom meg! Megírtam azért is, mert ma – éhezést nem ismerve, a bombák robbanásától és a ránk leselkedő haláltól nem félve – írásom olvasásakor gondoljanak arra, milyen „körülmények” közé kényszerített embereket a gyűlölet. És megírtam, a gettót kővető hónapokat is, azért is, mivel a gettót követő időről sosem beszéltünk. Nem beszéltünk, pedig egyszer beszélnünk kell arról is! Mert arról is van mit beszélni!
Felmerült bennem: ennyi év után meg kell ezt írnom? Szabad ezt írnom egyáltalán megírnom? És akkor megerősített az Auschwitzot megjárt amerikai orvos, egykori évfolyamtársam szavai, mikor a Náci orvosok bűneiről című könyve írásakor ezek a kételyek benne is felmerültek. Akkor azt mondta neki Elie Wiesel Nobel-békedíjas” író: „Ha Te ezt nem írod meg, akkor soha senki más nem fogja ezt megírni! És ha nem írod meg, akkor az a te bűnöd lesz”.
.gif)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése