Oldalak

2011. február 1., kedd

Szálám, Hoszni

Mohamed Hoszni Szaíd Mubarak, a köztársasági Egyiptom negyedik elnöke 1928. május 4-én született a Nílus deltájában, és mint valamennyi elődje, katona volt ő is. 1950-ben végzett pilótaként; később, a nasszeri években a Szovjetunióban vett részt továbbképzésen; Iljusin és Tupoljev bombázók vezetését tanulta ki, 1964-ben pedig az elit moszkvai Frunze katonai akadémián tanult. A nála tizenhárom évvel fiatalabb, félig angol felesége, Suzanne két fiút szült neki.

Az 1967-es Hatnapos Háború már odahaza találta az akkor harminckilenc esztendős tisztet, elannyira, hogy az izraeli megelőző csapás az ő légibázisát is elpusztította. A karriert tekintve ennek nem lett negatív következménye, Mubarakot pár hónappal hazája megalázó veresége után az egyiptomi légierő akadémiájának parancsnokává, 1969-ben pedig a légierő vezérkari főnökévé nevezték ki. Nasszer halála után Anvar Szadat is bizalmat szavazott neki; együttesen szőtték a revansról szóló álmaikat, és az elnök 1972-ben a légierő parancsnokává, egyben védelmi miniszterhelyettessé nevezte ki. 

1973-ban, az ugyan elveszített, de győzelemként eladott Jom Kipur-i Háborúban tanúsított teljesítménye jutalmaképp Mubarakból szovjet mintára fő légimarsall lett (ez rang volt, nem tévesztendő össze a ma légimarsalloknak nevezett biztonságiakkal). Mubarakot az Átkelés Hőse néven emlegették. Az elnevezés az 1973-as erőpróba egyetlen komoly egyiptomi fegyvertényéből eredt: az egyiptomi utászoknak sikerült átkelniük a Szuezi-csatornán és elfoglalni a túlparton lévő izraeli állásokat, az úgynevezett Bár Lév-vonalat – noha ennél többre nem futotta.

Az 1973. októberi kudarc után nagyot fordult az egyiptomi politika. Kairó felhagyott a moszkvai orientáció erőltetésével, belátta, hogy mégoly korszerű fegyverekkel sem képes Izraelt eltörölni a föld színéről, és arra összpontosított, hogy a világi rendszert bebetonozza. Ehhez stabilitás kellett, a stabilitáshoz pedig másik szövetséges: az Egyesült Államok. Mubarak 1975-től alelnök lett, ami egyben utódlást is sejtetett: Szadat valami oknál fogva nem kívánta örökössé tenni egyetlen fiát, a természetesen Nasszer után elnevezett Gamal Szadatot.

Mubarak jóban-rosszban kitartott Szadat mellett, nem riadt vissza attól sem, hogy valamilyen modus vivendire jusson a zsidó állammal, sőt, 1975 szeptemberében már átfogó térségi rendezésre akarta rávenni Szaúd-Arábiát és Szíriát. Utóbbi azonban semmi szín alatt nem volt hajlandó kiegyezni Izraellel, már magát az ötletet is az „arab ügy” elárulásának tekintették. Így Egyiptom egymaga vágott neki a nagy kalandnak, amelynek előkészítése során Mubarak volt a főtárgyaló és az utazó nagykövet egy személyben.

Még a béke megkötése, a Jimmy Carter által tető alá hozott Camp David-i egyezmény előtt a mostanihoz kísértetiesen hasonló események játszódtak le Egyiptomban. Akkor is a világgazdaság alakulása, az olajárak emelkedése hozta magával az élelmiszerek drágulását, és akkor is kétségbeesett tömegek vonultak az utcára. A nagy egyiptomi éhséglázadás 1977. január 18-19-én zajlott: százezrek vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által diktált megszorító intézkedések ellen, amelyek közt szerepelt az alapvető élelmiszerek állami ártámogatásának eltörlése és az állami alkalmazottak járandóságainak drasztikus megnyirbálása. A lázadás arra figyelmeztette Szadatot: nem biztos, hogy célszerű az Egyiptomban infitáhnak, nyitásnak nevezett új gazdaságpolitika sokkterápia gyanánt történő bevezetése. Meggondolandó, lehet-e minden átmenet nélkül gazdasági liberalizációt alkalmazni egy olyan országban, ahol milliók kezéből az utolsó karaj kenyeret ütik ki ezzel.

Az akkori lázadás is országos volt, Asszuántól Alexandriáig mindenütt törtek-zúztak a tüntetők, és éjjel-nappal hallani lehetett az elkeseredett rigmust: „Já bátl ál-ubur, fen ál-futur”, azaz: Átkelés Hőse, hol a reggelink? A lázadás leverése során mintegy nyolcvan embert öltek meg a biztonságiak, sok százra volt tehető a sérültek száma.

A vérengzés természetesen népszerűvé tette az iszlamistákat, akik már eleve a világi hatalmat sem tartották elfogadhatónak, azt meg végképp nem, hogy ez a hatalom kiegyezzen az ősellenséggel. Camp Davidben pedig ez történt. Az egyezmény csak jót hozott az országnak: visszakapták az 1967-ben elveszített területeiket – kivéve a Gázai-övezetet, mert annak visszavételéről Szadat és Mubarak hallani sem akartak –, létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok Izraellel, megindult a kereskedelem és a turizmus. Ezzel szemben a nem is olyan rég még az arab világ vezető erejének számító Egyiptom az arab világ páriája lett, Szadat pedig a békekötés mártírja: muzulmán szélsőségesek gyilkolták meg 1981-ben, a győzelemként ünnepelt Jom Kipur-i háború emlékére tartott seregszemlén. Helyébe alelnöke lépett – három hosszú évtizedre. Egyiptomra stabilitás köszöntött.

Mubarakra lehetett számítani. Az Izraellel kötött megállapodásokat, ha nem is túl lelkesen, de korrektül betartotta; részt vett a koalícióban Kuvait felszabadításában – csapatai az első vonalban harcoltak, cserébe mintegy húszmilliárd dollárnyi külföldi adósságot írhatott le –, később pedig minden eszközzel megpróbálta elősegíteni az izraeli-palesztin békekötést. Uralma semmiképp nem volt rémuralomnak nevezhető, legalábbis arab viszonylatban nem, noha tagadhatatlan, hogy az iszlamista ellenzék militánsabb tagjaival elég kellemetlen dolgok történhettek különféle börtönök kínzókamráiban, elsősorban a hírhedt Kilo–18-ban, amely arról kapta a nevét, hogy Kairótól tizennyolc kilométerre található. Több éhséglázadás nem fordult elő, sőt, egyes periódusokban Egyiptom még gazdasági részsikereket is elkönyvelhetett. A gazdaság folyamatosan nőtt, a Mubarak uralmakor 580 dollár körüli fejenkénti GDP a háromszorosára emelkedett.

A népességrobbanással azonban semmiféle gazdasági növekedés nem tarthatott lépést. A napóleoni háborúk idején még hárommillió lelkes ország népessége az ipari forradalom idejére megduplázódott, a következő száz évben pedig meghatszorozódott. Egy 1947-es népszámlálás 19 millió egyiptomit jelentett, az 1986-os pedig 50,4 milliót, beleértve a külföldön dolgozó 2,3 millió főt is. A növekedési ráta a forradalom óta lassult ugyan, súlyosbította azonban a demográfiai katasztrófát, hogy a 2010-re 77 milliós lakosság zöme a Nílus mentén tolongott, és aki csak tehette, a városokat duzzasztotta. Kairó 19 milliósra nőtt, és java része nyomortelep lett.

Az évi másfél milliárd dolláros monstre amerikai katonai segély jókora és viszonylag modernül felszerelt hadsereg fenntartását tette lehetővé – no meg a legkitűnőbb biztonságiakat, akikre szükség is volt, mivel az elnököt hat alkalommal is el akarták tenni láb alól, először 1995 nyarán Etiópiában, aminek következményeként a karhatalom nem kevesebb, mint húszezer embert tartóztatott le. A World Trade Center elleni merénylet után nyilvánosan ellenezte Irak lerohanását, azzal az érvvel, hogy egy ilyen lépés csak „száz további bin Ladent eredményezne” és káoszhoz vezetne a térségben – de nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy suttyomban teljesen egyetértett Szaddám Huszein detronizálásával.

2004-2005 körül, a kedvező világgazdasági légkörben Egyiptom is virágzott, különösen az idegenforgalma, bár az iszlamisták mindent megtettek, hogy terrormerényleteikkel a lehető legtöbb külföldit riasszák el a fáraók földjétől. A munka nélküli fiatalok számát azonban nem sikerült mérsékelni, és így a további gazdasági nyitást, főleg az ekkoriban zajló privatizációs hullámot egyre több elkeseredett kritika érte. A 2005-ös választások alkalmával Mubarak azzal szerette volna kiengedni a gőzt, hogy a korábbi, egyértelműen komédiának nevezhető népszavazásokkal szemben némi demokratizálódást engedélyezett, kicsit hasonlóan ahhoz, amit a Kádár-rendszer a nyolcvanas években játszott el Magyarországon. A militáns ellenzéket, az iszlamistákat kizárták a versenyből, a baloldaliak és a nasszeristák bojkottálták azt; a nép nagy része otthon maradt, Alexandriában még húsz százalékos sem volt a részvételi arány.

Az igazi hatalomért, az államfői posztért ugyan ezúttal ringbe lehetett szállni, ez azonban kockázatos vállalkozás volt. A csalásokkal tarkított választás megnyerése után egyik legfőbb ellenfelét, a hivatalosan 12 %-ot szerzett, liberális demokrata dr. Ajman Núrt (jobbra) Mubarak kényszermunka-táborba záratta, és ezt a lépést már a nagy patrónus, Washington is szerfölött ingerülten vette tudomásul. Núr csak 2009-ben szabadult, megrokkant egészséggel. Mubarak újabb hat évre felesküdött elnöknek. Az általános nemzetközi felháborodás közepette az elnök a demokrácia olyan bajnokától kapott támogatást, mint Fejszál herceg, Szaúd-Arábia külügyminisztere, aki megállapította, lám, így lehet összeegyeztetni a demokráciát a stabilitással.

Ami hozadéka ennek a stabilitásnak és a gazdaság szilárdságának lett volna, azt felzabálta a mindent és mindenkit kikezdő korrupció. Egyiptom a Transparency International tízes korrupciómérő listáján 3,1-et kapott (a legjobb osztályzat a tízes), de még ennél is sokatmondóbb, hogy az országok 178-as listáján a 98. helyen végzett 2010-ben (ugyanitt Izrael a 30., Magyarország az 50. helyen szerepelt).

Egyiptomban az 1967-es vereség óta érvényben van a szükségállapot, amelyet csak egyszer függesztettek fel, a nyolcvanas években, másfél évre. Ennek alapján nincsenek alkotmányos jogok, van cenzúra és rendőri önkény. Tilos a tüntetés, az engedély nélküli politikai szervezkedés, és pénzt gyűjteni is csak engedéllyel lehet. A politikai foglyok száma harmincezerre rúg. Mindez nem bírta egybentartani a rendszert. Mubarak az ugyancsak Nasszer keresztapaságának köszönhetően Gamalnak nevezett fiát szerette volna utódjaként látni, ebből azonban, úgy tűnik, már semmi nem lesz. A mostani lázadáson négyszer-ötször annyi embert mészároltak le a biztonságiak, mint 1977-ben, a fejleményeket azonban már ez sem állíthatta meg. E sorok közzétételekor az egész világ azt várja, hogy Hoszni Mubarak, Egyiptom elnöke tévébeszédben jelentse be lemondását. Csak reménykedni lehet abban, hogy a hatalom nem hullik a szélsőségesek kezébe.


5 megjegyzés:

Névtelen írta...

kösz a cikket.
Arról lehet valamit tudni, hogy mekkora titkos/besúgó szolgálatot működtetett Mubarak?
kösz:
Lacapc

Nechemia ben Avraham írta...

A Wiki szerint közel 400 ezer fő:

In addition, Egypt maintains large paramilitary forces. They numbered about 397,000 in 2007.[2] The Central Security Forces, and the Border Guard Forces are under Ministry of the Interior (Egypt) control. The National Guard, about 60,000, comes under the control of the Ministry of Defence.

Vagyis: Központi Biztonsági Erők és a határőrség mint belügyi alakulatok; valamint a hadügy alá tartozó, 60 ezer fős nemzeti gárda.

Tehát csak ezek az alakulatok sokszorta nagyobbak az egész magyar hadseregnél.

Nechemia ben Avraham írta...

Jaj, most látom, hogy mást kérdeztél. Hiába, fáradt vagyok :)

Szóval, van a titkosszolgálat, a Mukhabarat. Ez egyben a polgári hírszerzés és elhárítás, mintha Izraelben együtt lenne a Moszad meg a Sin Bét. Aztán van a katonai hírszerzés (mint I-ben az Aman), és van az Állambiztonsági Nyomozati Hivatal, ami Mo-on volt az ÁVH, ez a legrettegettebb. Számadatokat most így nem találok, de felteszem, vannak pár ezren, és az állambiztonságiak nyilván tízezres vagy az sem kizárt, hogy százezres nagyságrendben üzemeltetnek besúgórendszert. Elvégre egy szegény társadalomban elég pár piasztert dugni, vagy jól megfenyegetni valakit, és már nyomja is az infókat a környezetéről.

Névtelen írta...

köszi. Mubaraknak van egy Mukhabar(á)tja. Röhej. ennyire még rákosi vagy kádár sem volt önimádó. felteszem egy 80 milliós társadalomban 10% a besúgó. ennek is úgy kell működnie, mint a keletnémetek stasi-ja. Vagy nem? A kelet-európai mentalitást már ismerjük, de miben különbözik ez egy muszlim kultúrában?
ez szerintem érdekes lehet.
Egyébként arról lehet valamit tudni, hogy az izraeli zászlóégetés, dávidcsillagos mubarak stb. csak periferikus jelenség, vagy igazából erről szólnak a folyamatok?
kösz:
Lacapc

Nechemia ben Avraham írta...

A Mukhabarat szerintem szervezetet jelent vagy irodát vagy hivatalt, mint héberül a Moszad, de nem tudok arabul. A Mukhabarat áldottat jelent.

Biztos, hogy a nagy egyiptomi többség gyűlöli Izraelt, a mecsetekben Camp David óta mást sem hallanak, mint hogy a zsidók meg Szadat és Mubarak árulása az oka mindennek. Ebben a propagandában nő fel már lassan a második nemzedék. Ugyanaz lesz, mint a palesztinokkal, akik a valóság helyett felépítettek maguknak egy virtuális valóságot és ebben hisznek. Ezért nem lehet velük egyről a kettőre jutni.

A jelenség egyébként kezd megjelenni a magyar internetezők körében. Fantáziavilágot építenek maguk köré, mert nem érzik jól magukat a bőrükben.