Mohamed és a démonok

2006-ban világméretű erőszakos mozgalmat robbantott ki egy addig külföldön ismeretlen dán lap azzal, hogy közölt néhány karikatúrát Mohamedről, a muzulmán vallás megalapítójáról. A hetekig tartó, emberéleteket is követelő tombolás, amely egyáltalán nem korlátozódott a szorosan vett Közel-Keletre, hanem Ausztráliától Párizsig végigsöpört a fél világon, legalábbis beteges reakciónak volt tekinthető.

A vén Európa sértett méltóságában egy darabig próbált érvelni azzal, hogy a sajtószabadság szent tehenét hajtotta ki a francia és német utcákon randalírozó kődobálók és tüntetők elé, akik ezt a jámbor és jobbára képzeletbeli állatot azon nyomban, annak rendje és módja szerint le is mészárolták. A muszlimok a következőket jelentették ki: 1. Őket nem érdekli a sajtószabadság, amely 2. különben is csak egy nagy humbug, hiszen akkor hogy lehet, hogy David Irvinget holmi szókimondásért bebörtönözték Ausztriában. A hivatalos Irán, amely épp ebben az időszakban feszítette pattanásig a világ idegrendszerét azzal, hogy mániákus következetességgel atomfegyverre próbált szert tenni, példátlan cinizmussal és aljassággal legott le is tesztelte a keresztény Európát. Természetesen nem azzal, hogy mondjuk pornográf képeket közölt Jézusról, hiszen az ilyesmit az iszlám tiltja, hanem azzal, hogy karikatúra-pályázatot írt ki a Holocaustról – ennek az iszlám felfogás szerint ugyanis semmi akadálya.

Európa, mint arra számítani lehetett, nem az elvárható – legitim önvédelmi – módon reagált (egyetlen nagykövetet sem hívtak haza legalább konzultációra Teheránból, és egy iráni nagykövetet sem állítottak európai országokban a szőnyeg szélére), hanem meglapult, hátrálni kezdett, s a karikatúra-botrányt igyekezett holmi gyáva simliskedéssel elkenni, mondván: fontos a sajtószabadság, de legalább ilyen fontos a másvallásúak tiszteletben tartása. Mármint a muzulmán másvallásúaké, természetesen. 2006-ban Európa, ha nem is arcrezzenés nélkül, de végeredményben elárulta zsidait; bizonyára nem sok megalkuvó politikusban merült fel az, hogy ez a – nem első – lépés hátrafelé azon az úton, amely egyszer már a zsidók felcsillagozásához, gettósításához, vagonokba tereléséhez, elgázosításához, majd elégetéséhez vezetett. Mindahhoz, amin a muzulmán világ most jóízűen mulat. Irán a karikatúra-pályázatával bebizonyította, hogy büntetlenül megteheti, amit Irving nem: Irvingnek ugyanis nincs olaja és több százezres hadserege (bár azt is tegyük hozzá, hogy Irving nem röhögött az áldozatokon, csak a tömegmészárlás tényét igyekezett valami mániákus okból vitatni). A következetes válasz erre a magatartásra természetesen az kellett volna legyen, hogy az iráni rendszernek hasonló legyen a sorsa, mint a brit áltörténésznek: tűnjön el a színről. Ám a gyászos megalkuvást, a törülköző bedobását majdnem biztosra lehetett venni – néhány hónappal azután, hogy egzisztencia nélküli muzulmán suhancok tulajdonképpen minden következmény nélkül, hetekig törhettek-zúzhattak Párizsban és más francia városokban. Az európai környezetbe beilleszkedni képtelen iszlamisták állatiassága felett lehetetlen volt szemet hunyni, ám az európai közvéleménynek, s benne a franciának, ez tökéletesen sikerült. A fáma természetesen nem arról szólt, hogy az európai kultúrcivilizációban idegen testet képező népességet haladéktalanul haza kell telepíteni oda, ahonnét elszármazott, hanem arról, hogy még további teendők vannak a beilleszkedési nehézségekkel küszködők megsegítését illetően. Bár joggal feltehetjük a kérdést: ha Európának a harmincas években sikerült elsiklania a Ruhr-vidék militarizálása, a náci fegyverkezés, a koncentrációs táborok felállítása, Ausztria lerohanása, majd Csehszlovákia feldarabolása felett, akkor miért épp a franciaországi eseményeket sikerült volna értékén kezelnie?

De voltaképp mi fán terem, s mit állít az a vallás, amelyről számos védelmezője oly kitartóan bizonygatja, mennyire toleráns és nagylelkű?

A muzulmán vallás története a mai Szaúd-Arábia területén kezdődött. A szaúdiak, mint sok más arab és muzulmán a maguk történetét a próféta, Mohamed i.sz. 570-ben történt megszületéséig vezetik vissza. Az ezt megelőző periódust sokszor nevezik a tudatlanság korszakának, mert Isten ekkor még nem küldött az araboknak prófétát. Amit róla tudunk, azt kizárólag a muzulmán történetírásnak köszönhetően tudjuk; épp azért az információkat kellő fenntartásokkal kell kezeljük.

Mohamed, ez az írástudatlan beduin az akkor feljövőben lévő kereskedelmi központban, Mekkában született, legalábbis a hagyomány szerint. Akkortájt Mekkában – s másutt is az Arab-félszigeten – rendkívüli társadalmi fontossággal bírtak a törzsi kapcsolatok. Mohamed a vezető Kurais törzshöz tartozott, melynek kereskedő tagjai az Arab-félsziget szinte valamennyi törzsével szövetségi kapcsolatban álltak, s ennek köszönhetően biztonságban küldhettek karavánokat az olyan messzi tájakra, mint Jemen és Szíria. Ez a törzs ennek megfelelően a térség legnagyobb hatalma volt az akkori időben.

A törzsek klánokra, a klánok kisebb családokra oszlottak. Mohamed az előkelő Hasem klánhoz tartozott – a név ma a térség egyik államának, a Jordánia Hasemita Királyságnak a nevében köszön vissza –, viszont nem nagyon respektált családhoz. Apja, Abdallah még fia születése előtt meghalt, így a későbbi próféta közeli védelmező nélkül, hatéves koráig félárván nőtt fel, s akkor az édesanyját is elveszítette – ami nyilván alaposan rányomta a bélyegét a személyiségfejlődésére. Gyermekként ráadásul öt évre a sivatagba küldték pásztorkodni, mint az akkoriban szokás volt, hogy a város ne tudja nagyon megrontani, és tanulja meg, milyen az: igazi beduinnak lenni. Egy beduin nő dajkálta. Ebben az időszakban történt, hogy Mohamed látomást tapasztalt, amelyben két fehér öltözékű férfi közeledett felé, kezében egy arany tállal, ami teli volt hóval. Megfogták a gyereket, felnyitották a testét, kioperálták belőle a szívét, azt is felnyitották, s kivettek belőle egy fekete csomót, majd azt elhajították. Lemosták a szívét, majd az egész testét az arany tálban lévő hóval – vagy hóra emlékeztető anyaggal –, majd távoztak.

Azok, akik szívesen néznek a különféle tematikus csatornákon UFO-történeteket, az esetben nyilván felismerhetik az elragadásokról szóló történetek legfőbb elemeit. Azok viszont, akik pszichiátriai képzettséggel bírnak, nyilván teljesen más következtetéseket vonnak le ebből a – valljuk be – elég hátborzongató sztoriból, ami a beduinokat is alaposan megriasztotta. Annyira, hogy haza is küldték a gyereket. Legtöbben attól tartottak, hogy valamilyen betegség gyötri, és nem akarták, hogy abba esetleg az ő felügyeletük alatt pusztuljon bele; maga a dajka viszont egyenesen attól tartott, démonok szállták meg a gyereket.

Annyiban azonban szerencsés volt Mohamed, hogy az őt nyolcéves korától nevelő nagybátyja, Abu Tálib – íme, megint egy ismerős név közelmúltunk történelméből – a hasemita klán egyik vezetője volt. Mohamed az ő karaván-bizniszében dolgozott, s ez a kapcsolat – túl azon, hogy megadatott neki nem egy Arábián kívüli út – mégiscsak nyújtott neki bizonyos fokú védettséget, amikor 610-ben dühödt filippikáiban ostromolni kezdte a mekkai vezetést.

Mohamed üzleti útjai során került kapcsolatba a forrásokkal, ahonnét merített: a félszigeten sok helyütt kisebb-nagyobb csoportokban éltek keresztények, zsidók és zoroasztriánusok is. Megismerkedvén e vallások egyes elemeivel, egyistenhívő lett.

Mohamed csak későn, huszonöt évesen nősült, amikor is egy nálánál tizenöt évvel idősebb, viszont dúsgazdag özvegyet vett el: főnökasszonyát, Khadidzsát. Az üzleti élet annyira nem foglalta le, hogy időnként ne vonuljon vissza a Mekka körüli hegyekbe némi elmélkedésre. Álmaiban világosodott meg, ám ezeket az álmokat csakis fényes nappal látta. Visszavonult barlangja biztonságába, ott imádkozott az Egy Istenhez, sokszor több napon át. Ilyenkor elegendő élelmet és vizet vitt magával, s ha az kifogyott, hazatért az újabb adagért feleségéhez, Khadidzsához, s ezt addig folytatta, míg a barlangban meg nem szállta az igazság. Eljött hozzá egy arkangyal – bizonyos Dzsibril, akiben a leírás nyomán Gábrielre ismerhetünk –, és arra kérte, olvassa. Mohamed gondban volt, hiszen írni-olvasni sohasem tanult. Ekkor az angyal irtózatos erővel megragadta, s annyira megszorította, hogy az már elviselhetetlen volt. Elengedte, és megint olvasásra szólította fel Mohamedet, aki továbbra is azt mondta, nem tud olvasni, és különben is, mit olvasson? A jelenet megismétlődött, majd a látogató azt mondta: „Olvasd: Urad nevében, ki teremtett minden létezőt. Egy rögből teremtette az embert…”

Allah prófétája valósággal félőrült állapotban ért haza ebből a kalandból. „Takarj be! Takarj be!”, könyörgött Khadidzsának. Lefektették, betakarták, rettegése lassacskán alábbhagyott, majd közölte feleségével, attól tart, valami rettenetes történt vele. Khadidzsa azonban megnyugtatta, mondván, soha rossz nem történhet vele, hiszen Mohamed nem fog kiesni az isteni kegyelemből. Semmi más dolga nincs, mint hogy jó viszonyt ápoljon a rokonsággal, igazat mondjon, adjon alamizsnát a szegényeknek, legyen nagylelkű vendéglátó és támogassa a sorscsapások azon áldozatait, akik erre érdemesek is.

A bölcs vigasztalás nem teljesen érte el a célját. Mohamed súlyos depresszióba zuhant, s amikor újra kiment a hegyekbe, azon gondolkodott, hogy leveti magát a szakadékba. Ezt Gábriel arkangyal akadályozta meg, aki biztosította az elkeseredett embert, hogy ő valóban Isten küldötte. Mohamed lecsillapodott és hazabotorkált, de amikor otthon hiába várta Isten vagy az arkangyal hívó szavát, megint csak a hegyekbe tartott öngyilkossági szándékkal, s Gábrielnek ismét résen kellett lennie.

A történetet, amelynek számtalan variációja van, e helyt leegyszerűsítve adtuk elő. Ám nem érdektelenek bizonyos további részletek sem. Az egyik szerint az első öngyilkossági kísérletre akkor került sor, amikor Mohamed Gábriel erőszakos követelésére olvasott, majd amikor az arkangyal távozott, kimerülten álomba zuhant. Felébredvén az olvasottak „bele voltak írva a szívébe”. Mohamed, aki ki nem állhatta a költőket és a megszállottakat – hogy miért épp őket, arra mindjárt rátérünk –, rémülten arra gondolt: „Jaj nekem, akár költő lettem, akár megszállott, de a Kurais soha ne mondhassa rólam, hogy ez vagy az lettem! Levetem magam a szakadékba, akkor talán meghalok és meglelem a nyugalmamat.” Mohamed legott neki is indult, amikor Gábriel megállította.

A mondottak megértéséhez tudnunk kell, hogy az iszlám előtti arabság hitt a költészet démonában, s a költőkre afféle félelemmel vegyes tisztelettel tekintett – jobb esetben; költőnek lenni, verseket kitalálni ugyanis semmi szín alatt nem számított tisztes polgári foglalkozásnak (de ne vessük ezt a korabeli emberek szemére, hiszen megannyiszor hasonlóan gondolkozunk magunk is). Mohamed a megszállottságot és a költői hajlamot legalábbis rokon jelenségnek tekintette, s ez volt az oka riadalmának. Attól tartott, megháborodott az elméje. (Itt jegyezzük meg, hogy az iszlám tanításának egyik igen jelentős, nagyon haladó, s mindenképp a legrokonszenvesebb, valamennyiünk számára megszívlelendő része az, hogy az elmeháborodottra nem szabad kezet emelni. A muzulmán ember felfogása szerint ennek az embernek az értelmi képességei azért csappantak meg vagy lettek mások, mert Allahnak volt szüksége az eszére.) A problémával maga a Korán is foglalkozik, így a 81. szúra kereken kimondja: Mohamed „nem őrült”, s a tiszta horizonton látta Gábrielt. A 69. szúra egyértelműen tagadja, hogy „költő beszédéről” lenne szó magában a szent könyvben.

A kommentárok szerint ötféle magyarázat kínálkozik. Az első az, amit maguk a muzulmánok vallanak: isteni kinyilatkoztatásra, beavatásra került sor egy olyan ember esetében, akit még gyermekkorában fehér ruhás emberek operáltak meg, hogy kivegyék szívéből a sötétet és a rosszat. (Mohamed későbbi pályafutása tudatában legalábbis felmerül a gyanú, hogy ha valóban ez volt a szándékuk, úgy bizony kontármunkát végeztek.) A második magyarázat is kitart a természetfeletti mellett, de ez már rosszakaratú külső beavatkozást feltételez: Mohamedet démon, netán maga a Sátán látogatta meg. A harmadik lehetőség, hogy valamiféle hallucináció áldozata volt. A negyedik pedig, hogy epilepsziában vagy valaminő mentális problémában szenvedett. De nem lehet kizárni a fentiek különféle kombinációit, továbbá – horribile dictu – azt sem, hogy Mohamed fantáziáját az általa hallott zsidó és keresztény elbeszélések mozgatták meg. Emberi lény Istennel történő találkozása sokszor előfordul úgy a zsidó, mint a keresztény Bibliában: a Teremtés könyvében három alkalommal (Ádám, Ábrahám, Noé), Mózesnél sorozatban, de fellapozhatjuk Dávidot, Jesáját, Lukácsot és Pál apostolt is. A zsidók esetében egy komplett nép szem- és fültanúja az isteni kinyilatkoztatásnak. Az Istennel találkozók hatalmas megrázkódtatáson mennek keresztül, félelem is eltölti őket – sőt, a zsidó hagyomány szerint a kinyilatkoztatásnál jelen volt zsidó népet úgy kellett újraéleszteni a katartikus sivatagi élmény után –, de egyetlen olyan esetről sem tudunk, hogy súlyos depresszió vagy pláne öngyilkosság-vágy lépett volna fel. Mohamedet azonban nem egy alkalommal vissza kellett rántani a szakadék széléről.

Mohamed egy időben gyanította, hogy esetleg mágia áldozata – és itt már felbukkannak a zsidók mint a jelenség okai. „Két ember jött hozzám – mondja az egyik történetben a próféta –, az egyik a fejemhez ült, a másik a lábamhoz. ’Mi a baj ezzel az emberrel?’, kérdezte az előbbi. Az utóbbi úgy vélekedett, alighanem mágia van a dologban. ’Ki babonázhatta meg?’ A lábánál ülő férfi válasza ez volt: ’Labid bin al-Asszám, a Bani Zurajk törzs tagja, a képmutató, aki a zsidók szövetségese volt.’ ’Mivel tette?’, kérdezte az első férfi. ’Fésűvel.’ A fésű tizenegy csomót hagyott hátra a hajában. ’Hová tette azután a fésűt?’ A babonázóeszközt egy kútba, kő alá rejtették. Mohamed a látomásból riadva a mondott kúthoz ment, amiben valóban meg is találta a fésűt. A kút vizét mintha hennalevelek festették volna meg, s a környékbeli pálmafák úgy hajlongtak, akárha megannyi ördögfej bólogatna felé.

Azok a hagyományos történetek is érdekesek, amelyek arról számolnak be, hogy Mohamed úgy hitte, szexuális életet él, mégpedig rendszeresen; ehhez képest soha nem közeledett az asszonyaihoz. Nem is igen evett. Az egyik forrás szerint ez az időszak kerek egy évig tartott. Később azt állította, Allah gyógyította meg, s nem fogja hagyni, hogy a fertőzés eluralkodjon a népén. A gyógyulás úgy történt, hogy felfedték neki a Korán 113. és 114. szúráját. Amikor egy verset elmondott, meglazult a hajában lévő csomó. Mikor valamennyi meglazult, akkor újra visszatért az étvágya és a szexhez is kedvet kapott.

Az iszlám hagyomány mindenesetre úgy tartja, maga Gábriel arkangyal járt Mohamednél Isten megbízásából, s ő mondatta el vele azokat a verseket, amelyek később a Korán részét képezték. Maga a Korán szó is ezt jelenti: recitáció. A muszlim hit szerint Mohamed ettől kezdve egész életében kapta az isteni útmutatásokat, hol Gábriel közreműködésével, hol közvetlenül Istentől jövő víziók, álmok keretében.

Egy darabig csak a feleségének mert szólni minderről, 613-ban azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nagy nyilvánosság elé álljon tanaival, amelyek egy új társadalmi és szellemi rend alapját képezték. Ez számtalan okból ingerelte saját törzsét, a Kuraist. A próféta támadta a hagyományos arab szokásokat és intézményeket, de főként – és teljes joggal – az elterjedt erkölcstelenségeket, feslettséget és a születésszabályozás azon módját, miszerint a létszámfölöttinek minősített csecsemőket egyszerűen lemészárolták. A legfurcsább azonban eleinte mégis az volt, hogy ez az ember döbbenetes képtelenség mellett kardoskodott, miszerint csak egy Isten van. Mohamedre a városvezetés 618-ra már olyan közellenségként tekintett, aki aggasztóan sok követőt gyűjtött maga mögé. Őt magát Tálib bácsi miatt nem merték bántani, az erőteljes családi kötelékekkel nem rendelkező, védtelen követőket azonban nagy veszedelmek fenyegették; Mohamed őket azért Etiópiába küldte, s az ottani keresztény uralkodó, aki rokonságot látott a saját vallása és a mohamedi tanítások közt, politikai menedékjogot nyújtott nekik. Tálib bácsi azonban 619-ben meghalt, s három évre rá maga Mohamed is kénytelen volt távozni Mekkából. Titokban szökött el, s a 320 kilométerre lévő Játríbba utazott. Ezt a várost nevezték el később Medinának.

Mekka elhagyása mérföldkőnek bizonyult Mohamed életében. Ezt az emigrációt nevezi az iszlám terminológiája hidzsrának. A hidzsra nem más, mint az iszlám időszámítás kezdete. Ennek megfelelően e sorok írásakor Szaúd-Arábiában nem 2006-ot, hanem 1384-et írunk. A muzulmánok a zsidókhoz hasonlóan holdnaptárat használnak, következésképp az ő tizenkét hónapos évük rövidebb, mint a Gergely-naptárban szereplő: nem 365, hanem 354 napos.

A törzs felháborodott a lázadáson és az emigráción, és mindent elkövetett azért, hogy az elkóborolt bárányt visszaterelje az akolba. Az Arab-félszigeten polgárháború fenyegetett: mindkét oldal mozgósította a szövetségeseit. Mohamed végül győzedelmeskedett. Ennek a történetnek iszlám szempontból vannak bizonyos szépséghibái. Innen ered az iszlám jog egyik faramuci intézménye, a sosdaníja. Története nagyon tömören a következő: a Kurais és Mohamed között kötött szerződés értelmében a próféta imádkozhatott a nem az ő fennhatósága alatt álló Mekkában. Az akkor épp Játríbban tartózkodó Mohamed két évig tartotta be a sosdaníját, ami nem más, mint rendkívül alacsony rangú szerződés, majd egy mekkai zarándoklatot kihasználva követőivel együtt 629-ben lerohanta a várost. A hitszegő lépésre azért került sor, mert Mohamed környezetében a legszélsőségesebb követők azt követelték, egyszer s mindenkorra számolják fel a hitetlen mekkai vezetést. A sosdaníja voltaképp olyan szerződést jelent, amit csak addig tartunk be, míg a saját érdekeink így kívánják, de az első adandó alkalommal lábbal szabad felrúgnunk azt. A modernkori arab vezetők közül Jasszer Arafat nevezte 1994-ben, egy dél-afrikai látogatása során sosdaníjának az Izraellel kötött békemegállapodást.

Voltak városállamok, kereskedelmi központok, amelyek csak hosszas ostrom után adták meg magukat, ám az iszlám hódítás gyors ütemben haladt előre, s Mohamed a 632-ben bekövetkezett halálakor elmondhatta magáról, hogy Arábia legnagyobb része behódolt neki. A félsziget különféle törzseit szerződések fűzték hozzá, holott nem mindenki lett szükségképpen muzulmán. A próféta a megtérést mindenekelőtt a bálványimádóktól követelte meg, az úgynevezett könyves, vagy alávetett vallások – a zsidóság és a kereszténység – hívei azonban bizonyos feltételek teljesítése esetén szabadon gyakorolhatták vallásukat. E feltételek közül a legfontosabb a mai napig a zakat – az a büntetőadó, amit azért kell zsidónak és kereszténynek fizetnie egy iszlám rezsimben, mert nem vetette-veti magát alá Mohamed parancsolatainak. Amelyeket egyébként a mai napig senki nem írt, és nem is írhatott felül, lévén azok a muzulmán ember elképzelése szerint magától Istentől származnak. A zsidók és keresztények a ma létező iszlám rezsimekben is megtarthatják és megszorításokkal gyakorolhatják hitüket – már ahol egyáltalán meg van ez engedve –, vonatkozik rájuk a plusz adó fizetésének kényszere, templomot nem építhetnek maguknak, s több helyütt halálbüntetés fenyegeti őket abban az esetben, ha térítéssel próbálkoznak. Gazdasági hátrányaik is számottevőek. Ugyanezt a felállást az 1993 előtti Dél-Afrika esetében apartheidnek nevezték; a politikailag korrekt nyelvezet az iszlám toleranciájáról beszél.

Való igaz, látásmód kérdése, hogy az a bizonyos palack félig teli van, vagy félig üres.