Marhaság lihegve éljenezni az arab éhséglázadásokat

Barack Obama országértékelőjében a tunéziai tüntetők mellé állt, és ezzel megadta az alaphangot. A világsajtó kórusban inti önmérsékletre a diktatúrákat és minden második szavában a demokráciát emlegeti, holott az olyan állat, amely csak bizonyos körülmények megléte esetén él meg. Iszlám környezetben nem. Ott valami más következhet, amitől Isten óvjon. Őket is, minket meg főleg.

A képlet a legtöbb arab állam esetében – függetlenül attól, hogy vannak-e fosszilis energiahordozói, vagy nincsenek – világos. Adva van egy diktátor, aki lehet király és lehet köztársasági elnök, akinek többnyire fogalma nincs az országban uralkodó állapotokról, pláne a közhangulatról. Adva van a felső tízezer, a királyi udvar avagy az elnöki palota körül csoportosuló nemesi réteg, különféle rendű és rangú léhűtők, talpnyalók és kiszolgáló személyzet, ez jól él. Létezik egy nyugati egyetemekre járt, hártyavékony értelmiségi réteg, amelynek egy része jó esetben régóta látja, hogy nagy baj lesz, de miután szólásszabadság nincs, nem figyelmeztetheti a rezsimet a veszélyre. Léteznek a szegények, a nyomorgók – ide tartozik a társadalom minimum háromnegyede, de van, ahol a kilencven százaléka. És létezik az iszlamista klérus, amely minden eszközzel lázítja, uszítja, hergeli a nincstelent, és alig várja, hogy berobbanjon a puskaporos hordó. Tudják: ha a rendszer dől, akkor eljön az ő idejük.

Félreértés ne legyen. Egyáltalán nincs mit sajnálkozni a tunéziai diktátor bukásán, és ha a felbőszült tömeg a nyílt utcán élve belezné ki Mubarakot, Kadhafit, Asszadot, a különféle monarchákat, csak azt kapnák, amit már nagyon régóta megérdemeltek. Ezek a lelkiismeretlen állatok brutalitással, kínzással, gyilkossággal tartják fenn évtizedek óta törvénytelen uralmukat, rendszerük korrupt és rothadt, harácsolásvágyuk mérhetetlen.

Megdöbbentőnek tűnhet, ha belegondolunk abba, hogy még sincs náluk jobb megoldás. Arab országban az iszlámon kívül semmilyen ideológia nem működik. Voltak próbálkozások: korábban ígértem sorozatot az arab szocializmusról, most ismét ígérem, hogy hamarosan olvashatjátok. Ezekben az országokban vagy sikerül hosszú távon fenntartani az euroatlanti orientációjú, a jó ízlés kedvéért valamelyest alkotmányosnak álcázott-mázolt tekintélyuralmi rendszereket, vagy az lesz, ami Iránban lett, és amihez képest az anno megköpködött, gonosz sah rémuralma mára egy jóságos nagyapó patriarchátusának tűnik.

Hideg fejjel bele kell gondolnunk abba, hogy a Nyugatnak – már ami megmaradt belőle – a legcsekélyebb mértékben sem érdeke akár Mubarak, akár a jordán vagy a marokkói király, akár a jemeni rezsim bukása. Nem lehet ugyanis mindenhová több százezer amerikai katonát küldeni, akik aztán éveken át fenntartják a rendet, és fegyverrel kikényszerítik a demokrácia működését. Másként ugyanis a demokrácia egyetlen arab országban sem fog működni. Nem az ő műfajuk. Nem nekik találták ki. Egy, az arab világon végigsöprő forradalmi hullám, ne legyenek senkinek illúziói, iszlamista forradalmi hullám lesz.

Aminek győzelme után a nyugati széplelkek amiatt fognak majd fanyalogni, hogy mennyivel rosszabbodott a nők helyzete. Azaz pont egy olyan dolog miatt fog fájni a fejük, ami még a legkisebb probléma. Az iszlamizált arab világgal nem az lesz a gond, hogy miként tartja kordában az asszonyait, ami egyébként is magánügye. Az iszlamizált arab világban meghatározó szerephez jutó klérus nyíltan szembe fog fordulni az euroatlanti civilizációval.

Mindennek még értelme is lenne, ha ettől jobban élnének. Nyilvánvaló és érthető vágy, ha valaki menekülni akar a mélyszegénységből, és nem érdekli, milyen áron történik ez. Legitim. Mi is így tennénk. Csakhogy Tunéziában, Egyiptomban és egyebütt nem lesznek demokratikus választások. Ahhoz, hogy legyenek, demokraták szükségesek; az ilyen megnevezésre igényt joggal tartó kritikus tömeg pedig kizárólag az angolszász világban és még vagy tucatnyi országban fejlődött ki. A demokrácia körülbelül minden tizedik országban működőképes, a többiben nem (így például már Magyarországon sem; ezt az elmúlt jó két évtized fényesen igazolta). A demokrata nem azonos a szavazópolgárral. A nép szava nem Isten szava, mint azt 1933-ban, a világ első számú kultúrcivilizációjában tapasztalhattuk, amely a legtökéletesebb demokratikus berendezkedést fektette le. Papíron. És voltak demokratáik.

Egyiptomban nincsenek demokraták. Ugyanaz az éhező csőcselék, ami tegnap az őslakos keresztény koptok ellen csinált pogromot (zsidó nem volt kéznél, azokat rég elüldözték), ma Mubarak, a zsidóbérenc (balra a képen!) vérét akarja, holnap a nyugati követségeket fogja felgyújtani, mint a karikatúra-botrány idején, a Nyugat meg majd idegesen tiltakozik, később pedig megfigyelőket küld a „demokratikus választásokra”. Nem tanul a múltból, vagyis abból a tényből, hogy az egy Algéria kivételével az arab-iszlám világban még soha nem ment végbe demokratikus hatalomátadás-átvétel. Hogy a kétségbeesett tömegek ezt nem tudják, azt nekik nem lehet felróni; azt sem lehet a szemükre vetni, hogy nincsenek tisztában, mi jön a zsarnok bukása után: még nagyobb zsarnokság és – bizony – még az eddiginél is kisebb darab kenyér.

És - ami minket is érint -: még nagyobb Nyugat-ellenesség. Még nagyobb zsidógyűlölet. Még nagyobb barbárság. Látni szeretné valaki, amint a piramisok az afganisztáni, sziklába faragott Buddha-szobrok sorsára jutnak?

 A tüntetőnek ezt nem kell tudni. No de a nyugati világ egyetemet végzett politológusainak? A nyelveket beszélő, széles látókörű újságíróknak? Az elemzőknek? Az úgynevezett véleményformálóknak? Barack Obama elnöknek? Mindazoknak, akik verbálisan segítik a halál kultúrájának kiteljesedését?

Észnél legyünk, ha nehezünkre esik is.