A kairói tolvajtól a Szovjetunió Hőséig: a nasszerizmus tündöklése és bukása

Gamal Abdel Nasszer, a világi pánarab mozgalom szent tehene élete és életműve az ötvenes-hatvanas években meghatározta az arab útkeresést. Honnan jött ez az ember, mit tett, mivel vívta ki az arab százmilliók csodálatát?

A Nasszer-jelenség megértéséhez a királyi Egyiptom gyökereihez kell visszanyúlnunk. Az 1920-ban született uralkodó, Fáruk édesapja. I. Fuád után került a trónra mindössze tizenhat évesen, 1936-ban, akinek nővére, Favzia rövid ideig perzsa királynő volt. Teljes címe a következőként hangzott: „Őfelsége, I. Fuád, Isten kegyelméből Egyiptom és Szudán királya, Núbia, Kordofan és Darfur fejedelme.”

Fáruk megkoronázásakor, tinédzserként rádióüzenetet intézett az egyiptomiakhoz; ez volt az első alkalom, hogy egyiptomi uralkodó közvetlenül szólt a néphez. (Apja, I. Fuád már csak azért sem tehette ezt meg, mert nem beszélt arabul.) A fiatal srácot elbűvölte a királyi udvar pompája, de – noha egyik napról a másikra több ezer holdnyi föld, több tucat palota és több száz gépkocsi tulajdonosává vált – soha nem volt elégedett a nyakába szakadt gazdagsággal. Állandó jelleggel európai bevásárlásokkal foglalta le magát. Ez a léha életmód – kivált a második világháború alatt – fölháborodást keltett az egyszerű emberekben.

Kivált feldühítette a népet, amikor Fáruk az Alexandriát ért olasz légitámadások alatt, az elsötétítés idején úgy döntött, minden villany égjen a palotájában – nehogy az olaszok véletlenségből lebombázzák azt. Az Egyiptomban élő, Fuád szolgálatában álló olaszok a képen látható palotában találtak menedéket. Amikor Sir Miles Lampson brit nagykövet – akinek olasz felesége volt – tiltakozott a döbbenetes határozat ellen, azt a pimasz és cinikus választ kapta az uralkodótól: „Majd akkor szabadulok meg a taljánjaimtól, amikor maga is megszabadul a magáétól.”

A király, akinek viszonya volt Barbara Skelton brit írónővel, három házasságot is kötött. Első felesége, Szafinaz Zulfikár (1921-1988) 1938-ban ment hozzá; tíz év után váltak el. Három lányuk született. A második, közrendű – és az elsőnél tizenhárom esztendővel fiatalabb – nej, Nariman Szadek 1951-ben ment hozzá, és három évig húzta mellette; 2005-ben hunyt el. Az exuralkodó 1957-ben nőül vette az akkor még csak tizenhat éves Irma Capece Minutolót (balra), Canosa hercegnőjét, a későbbi híres nápolyi operaénekesnőt. Talán nekik köszönhető, talán nem, mindenesetre köztudottá vált, hogy a király nemi szerve nevetségesen kicsiny, s áldott állapotban sem haladja meg az öt centimétert. Különleges történelmi csemege, hogy David Suchet színész Fárukról mintázta azt a híres bajuszt, amelyet Agatha Christie regényalakja, Hercule Poirot megszemélyesítésekor viselt.

A király külföldi útjain előszeretettel csent el különféle tárgyakat, így az iráni sah díszkardját, valamint Winston Churchill zsebóráját. Közönséges kleptománia volt ez, amit kezeltetni kellett volna, az uralkodó azonban nem fordult orvoshoz, ellenkezőleg: magasan képzett zsebtolvajjá vált. Nem csoda, hogy a népnyelv a kairói tolvajnak nevezte. Az udvar ennek megfelelően döbbenetesen korrupt volt, és aligha fért kétség ahhoz, hogy ennek az embernek nem lett volna szabad semmiféle szerephez jutnia Egyiptom vezetésében.

Így gondolta Gamal Abdel Nasszer is, aki 1952. július 23-án megdöntötte Fuád uralmát. A király Olaszországba, onnan Monacóba távozott, ott is halt meg. Emigrációja után ugyan még csecsemő gyermekét kiáltották ki királynak II. Fuád néven, de a monarchia de facto akkorra már nem létezett. A királyságot 1953-ban formálisan is eltörölték, s kikiáltották a köztársaságot. Az új rezsim egyik első dolga volt, hogy a Fuád által összecsórt holmikat aukcióra bocsássa. A leghíresebb tárgyak közt volt egy 1933-as évjáratú, duplasasos érme, amelyet az Egyesült Államokban lovasított meg – ámbár tulajdonosához nem juthatott vissza, mert megint eltűnt valahol. Fáruk az emigrációban is folytatta léha életmódját és a harácsolást. Eközben veszedelmesen elhízott, közel száznegyven kilót nyomott. 1965. március 3-án halt meg Rómában – egy különlegesen bőséges ebéd elköltését követően.

Számos egyiptomi mélységesen elégedetlen volt az itt körvonalazott teljesítménnyel. Köztük volt Mohamed Nágib is, az az ember, aki – még Nasszer előtt – Fuádot, már elnökként, Egyiptom trónján követte. Nágib életútja sok tekintetben tanulságos; érdemes megismerkednünk ezzel az úriemberrel, aki születésére nézve csak félig volt egyiptomi. 1901. február 20-án látta meg a napvilágot a szudáni Kartúmban, amely akkoriban Egyiptom tartományának számított. Édesapja, Juszef Nágib Szudánba vezényelt egyiptomi katonatiszt volt, édesanyja, Zohra Ahmed Oszmán helybéli. Mohamed a legidősebb gyermek volt a kilenc csemete közül. Gyermekkorát szülőhazájában töltötte. Apja semmi szín alatt nem akarta, hogy fia is katona legyen, jobb szerette volna, ha brit hivatalnok válik belőle. Nágibot tolmácsnak, majd jogásznak taníttatták, és a tehetséges fiú kitűnően megtanult angolul, franciául, olaszul és németül. Az ötvenes években, látván Izrael felemelkedését, ötödik idegen nyelvként a hébert is elsajátította, mi több, annak tanulását kötelezővé tette a katonaiskolákban, valamint a kairói és az alexandriai egyetemeken. Látta ugyanis a zsidó államtól 1948-ban elszenvedett vereség egyik okát: azt, hogy az egyiptomi katonák közül csak nagyon kevesen voltak képesek értelmezni a lehallgatott izraeli rádióforgalmat.

Tanulmányait a brit tanároknak köszönhette, akiket azonban nem szívlelhetett. Példaképéül Napóleont választotta; többek közt úgy döntött, hogy a világhíres franciát utánozva nem ágyban, hanem a padlón alszik. Hamarosan azonban Musztafa Kamel, az egyiptomi nacionalista párt megalapítója lett a példaképe, de később – mikor már kicsöppent a hatalomból – csodálta Gandhit és a modern Törökország megalapítóját, Kemál Atatürköt is.

Nágib 1924-től kezdett politizálni, s 1931-ben már azon törte a fejét, hogy leszerel, de egy váratlan előléptetés nyomán meggondolta magát. 1940-ben azzal váltott ki megdöbbenést, hogy egy újabb előléptetés során nem volt hajlandó kezet csókolni Fuád királynak (aki a képen a Hitlertől ajándékba kapott Mercedesen integet). Mélységesen megvetette a romlott monarchiát, s megvetése csak elmélyült, amikor az uralkodó 1942-ben, némi feszültség után hagyta, hogy a britek nevezzék meg az új egyiptomi miniszterelnököt. Nágibnak ez túl sok volt. Beadta lemondását, amelyben kerek-perec megmondta, ő szégyelli magát Fuád helyett.

1949-ben csatlakozott a később Szabad Tisztek Mozgalmához, amely a monarchia megdöntését tűzte ki célul. Időközben lezajlott az arab világ első háborúja Izraellel. Egyiptom vereséget szenvedett ugyan, Nágib azonban egyike volt az ország kevés háborús hősének, így szeretettel fogadta őt a többi szervezkedő tiszt. Fiatalok voltak, egyikük sem töltötte még be a harmincötödik életévét, így Nágib lett köztük a korelnök. Addig valamennyiüket aggasztotta, hogy tejfelesszájúnak tartják s nem veszik őket komolyan; kapóra jött nekik az idősebb, kitüntetett tiszt, akit közfelkiáltással fogadtak el vezetőjüknek.

1952. január 6-án nem mindennapi esemény történt. Nágib a tiszti klubban választást nyert. Ez forradalmi történésnek számított, mivel a klubot a király tartotta ellenőrzése alatt. Fáruk fontolgatta az eltávolítását; húsz nap múlva azonban kitört a nagy kairói tűzvész. Eközben szorult a hurok a Szabad Tisztek nyaka körül: a királyi titkosrendőrség már hónapok óta nyomozott a másként gondolkodó, radikális tisztek után. A tiszti klubot feloszlatták. A Szabad Tisztek, noha csak 1955-re tervezték a forradalmat, 1952. júliusában végrehajtották a puccsot.

A coup d’état első felvonásaként a Szabad Tisztek arra kényszerítették az uralkodót, mondjon le hathónapos fia, II. Fuád javára. Nágibot előbb a hadsereg főparancsnokának nevezték ki, szeptemberben pedig már Egyiptom miniszterelnöke és a királyi régenstanács tagja volt. Belügyminiszterré a mozgalom egy másik tagját, Gamal Abdel Nasszert (jobbra) nevezték ki. Nágibbal együtt Nasszer is amellett kardoskodott, hogy ne állítsák az uralkodót bíróság elé, hadd menjen, amerre lát. Nágib volt az, aki július 26-án Alexandriában annak rendje és módja szerint elbúcsúztatta és hajóra tette a királyt. Az uralkodói jacht, az El-Mahrúza fedélzetén közölte Fárukkal: 1942-ig, a britekkel való kenyértörésig a hadsereg hűen szolgálta a királyságot, de amikor a britek mondták meg, ki lesz a miniszterelnök, ez kiverte a biztosítékot. „Uram, rákényszerültünk, hogy ezt tegyünk”, mentegetőzött a katonatiszt, mire Fuád azt válaszolta: „Igen, tudom. Nehéz küldetés a maguké. Mint maga is tudja, Egyiptom kormányzása nehéz kenyér.” Nágib a fedélzetről lefelé jövet valósággal szánta ezt a szerencsétlen alakot, s úgy vélte, emigránsként épp úgy meg fog bukni, mint ahogyan királyként megbukott. „Egyáltalán nem tudtam örvendezni a bukásán”, nyilatkozta később.

A köztársaságot 1953. június 18-án kiáltották ki, első elnöke Nágib lett, de magának tartotta fenn a miniszterelnöki bársonyszéket és a Forradalmi Parancsnoki Tanács elnöki posztját is. A polgárinak nevezett kormány zömében katonatisztekből állt, szabad választásokat természetesen nem tartottak, így az semmi más nem volt, mint tőrőlmetszett katonai junta, melynek keretei között azonnal megkezdődtek a belharcok, mik legyenek a forradalom célkitűzései, és azokat hogyan érjék el. Nágib azon volt, hogy a hadsereg minél hamarább vonuljon ki az ország kormányázásából. Mint emlékiratai egyikében írta, „harminchat évesen Abdel Nasszer [a belügyminisztere] úgy vélte, céljaink eléréséig figyelmen kívül hagyhatjuk az egyiptomi közvéleményt, jómagam viszont a magam ötvenhárom esztendejével hittem abban, hogy politikánknak mélységi támogatásra van szüksége, még annak árán is, ha a célokat emiatt később érjük el.” Nágib nem volt ugyan nyugati értelemben vett demokrata politikus, a realitásokat azonban fel tudta mérni. Nasszer vele szemben nyíltan kiállt a diktatúra kiteljesítése mellett, mert attól tartott, hogy bármilyen demokratizálódás vagy pártosodás előbb-utóbb az iszlamista Muzulmán Testvériség malmára hajtja a vizet.

Nágib papíron óriási hatalmat birtokolt, ám személye a juntán belül mind jobban elszigetelődött, és ez egyre inkább látszott is, amikor a Forradalmi Parancsnoki Tanácsban megejtett voksolásokon a javaslatait rendre leszavazták, szemben Nasszer javaslataival. Nágib a veszélyt felismerve ultimátumot adott neki mint a Forradalmi Parancsnoki Tanács legbefolyásosabb – és épp ezért terhessé vált – tagjának. Vagy valós hatalmat adnak neki, vagy lemond.

Nasszer 1954 végén azonban már kimondottan piszkos politikai játszmába kezdett, s azzal vádolta meg Nágibot, hogy összeszűri a levet a Muzulmán Testvériséggel és diktátori vágyakat dédelget. Az ezt követő hatalmi harcot Nasszer nyerte meg. 1954. február 25-én jelentette be a Forradalmi Parancsnoki Tanács az elnök lemondását – azaz inkább lemondatását. Az indok az volt, hogy „elfogadhatatlan módon teljhatalomra törekedett”. Másnap a kairóiak dühükben az utcára vonultak. A népszerű elnöknek sikerült megőriznie posztját, ám napjai most már meg voltak számlálva, és ettől kezdve már csak ceremoniális teendőket látott el – november 14-ig, amikor végleg lemondott és kikerült a hatalomból. Nasszer házi őrizetbe helyeztette: a volt bajtárs az egyik korábbi miniszterelnök, Musztafa an-Nahasz pasa feleségének, Zienab al-Vakiélnek a luxusvillájában raboskodott huszonnyolc esztendőn át. Egyiptomban a nevét sem volt szabad kiejteni. Mubarak elnök 1982-ben helyeztette szabadlábra a nyolcvanegy éves aggastyánt, aki két év múlva hunyt el.

A hatalmat Nágib kezéből kicsavaró Nasszer Alexandriában született, szintén elsőszülöttként; tíz kisebb testvére volt. Gyerekkora tekintélyes részét a forradalmi nézeteket valló kairói nagybácsija házában töltötte, így nem csoda, hogy lázadó szellemű srác lett belőle, aki folyamatosan megvívta a maga harcait, hol atyjával, a szigorú postamesterrel, hol az iskolájával, ahol az első kilenc évben hatszor bukott meg – egyértelműen fegyelmi okok miatt, és nem azért, mert baj volt a felfogóképességével. Korán politizálni kezdett, és tizenhat évesen már rövid időre börtönbe került, mert részt vett a függetlenségi mozgalom és a királyi rendőrség közti utcai harcokban.

Viselt dolgai ellenére sikerült bekerülnie a Királyi Hadiakadémiára, s az 1948-as háborúban már harcolt Izrael ellen, és könnyebb sérülést is szenvedett a vállán. A negyvenes-ötvenes évek fordulójára az alezredesi rangig vitte. Ő alapította meg a Szabad Tisztek Mozgalmát, s ő állt annak élén. A fiatal, jobbára alsó-középosztályból származó tisztek célja az volt, hogy letaszítsák a trónról a britek bábjaként funkcionáló Fárukot. Mint láttuk, ez fényesen sikerült, s az új rezsimben Nasszer néhány hónap leforgása alatt félre tudta állítani Nágibot. Magát tette meg vezérnek, s később, 1956. június 23-án elnökválasztási komédiát rendezett. Egyedüli jelöltként indult természetesen, s a győzelem aligha lehetett kétséges. A teljhatalom birtokában kiterjesztette az elnöki hatalmat, centralizálta az államgépezetet, földreformot hajtott végre, valamint elkötelezte magát egy elképesztő vállalkozás mellett, amely sok-sok baj forrása lett. Ez volt az asszuáni gát.

Nasszer – ez a róla készült felvételekből, viselkedéséből, politikájából, allűrjeiből egyértelműen kitűnik – nyilvánvalóan súlyos mentális betegségek légióival küszködött. Ezek talán már fiatalon is kialakultak benne; mindenesetre az 1954. október 26-i merényletkísérlet után hatalmasodtak el. Ezen a napon a Muzulmán Testvériség terroristája, Mahmúd Abdel Latif (a képen már fogságban, a biztonságiak által véresre verve) nyolcszor lőtt rá a szónokló diktátorra. Tette ezt néhány méterről; ennek dacára mind a nyolc lövedék célt tévesztett. Nasszer fantasztikus hidegvérről és bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor beszédét e legendássá vált szavakkal folytatta: „Hadd öljék meg Nasszert. Nem Nasszer is csak egy a sok közül? Honfitársaim, mindenki maradjon. Nem haltam meg, élek, de még ha meg is halok: ti mindannyian Gamal Abdel Nasszer vagytok.” A nyolc lövedék céltévesztése, valamint a zseniális riposzt azonnal gyanút kelt, nem rendezték-e meg az egész jelenetet, amíg azonban ennek bizonyítására sor nem kerül, be kell érnünk azzal, hogy Nasszer ezt a szituációt bizony mesteri módon kezelte; bátorsága előtt kalapot kell emelnünk.

Az asszuáni gát, ez a gigantomániás, környezetromboló beruházás, amely a diktátor mániájává vált, akkora összegeket igényelt, amekkorákat Egyiptom semmi szín alatt nem tudott volna előteremteni. Nasszer Eugene Blackkel (balra), a Világbank akkori legendás elnökével folytatott tárgyalásokat, aki mindenképp tető alá szerette volna hozni a művet az amerikai és a brit kormány bevonásával – érzékelte ugyanis, hogy Kairó egyre erőteljesebben fordul Moszkva felé, és úgy okoskodott, a gátépítés szorosabbra fűzné a szálakat Egyiptom és a Nyugat között. 1955-ben be is ígérte az akkor horribilis összeget, kétszázmillió dollárt. London és Washington, amelyeket szintén az orosz befolyás nyugtalanított, épp fordítva okoskodott: azt akarták, Nasszer előbb hagyjon fel az oroszokkal folytatott kokettálással, aztán majd lehet szó a közös üzletről. Utólag könnyű okosnak lenni: mondhatjuk, hogy Blacknek volt igaza. Mindenesetre ez volt az első eset, hogy a nyugati világ politikai fegyverként használta a gazdasági segítséget a harmadik világ egy országában.

Az utolsó brit csapatok 1956. júniusában hagyták el Egyiptomot. Öt hétre rá Nasszer szülővárosában, Alexandriában, az ottani Gyapottőzsde erkélyén tartott, a rádió által élőben közvetített beszédében jelentette be a Szuezi-csatorna „államosítását”, s azt, hogy a Csatorna bevételeiből csak azért is megépíti a gátat. A Csatornán többé izraeli hajók nem haladhatnak át. Diadalmas röhögéssel fejezte be a beszédet.

Az „államosítás” szót persze csak nagy jóindulattal használhatjuk; a jogi helyzet ugyanis úgy festett, hogy a Ferdinand Lesseps által alapított Egyetemes Szuezi-csatorna Társaság 1854-ben kapott éves koncessziót Kairótól a víziút felépítésére és az átadástól számított 99 éven át az üzemeltetésére. Az 1869-ben felavatott Csatorna szabad használatát minden ország számára garantálták. A koncesszió 1968-ig volt érvényes. Nasszer a részvényeseket kárpótolni kívánta ugyan a záróérték erejéig, az elmaradt hasznot azonban nem kívánta kompenzálni. Az aktus jogi szempontból tehát nem államosítás volt, hanem rablás, az izraeli hajók kitiltásáról hozott határozat pedig kalóztevékenység. Az államosítás más szempontból is fenyegető volt, hiszen a Csatorna áruforgalmának kétharmada nyersolajból állt; az európai olajszükséglet ugyancsak kétharmada rajta keresztül jutott el az Óvilágba.

A három nagy vesztes – Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország – október 29-étől indított összehangolt támadást Egyiptom ellen, amelyet a Szovjetunió világháborús fenyegetése, majd ennek nyomán az Egyesült Államok határozott fellépése állított le. Így az egyiptomi hadsereg hiába roppant szét az első erőpróba idején, akár a tojáshéj, Nasszer a nagyhatalmak közbelépését a saját diadalaként tudta eladni az egyiptomi tömegeknek, s az 1956-os kalandból hihetetlen presztízsnyereséggel került ki, ráadásul még az elrabolt Csatornát is megtarthatta. A Nyugat azonban megszégyenült; Anthony Eden brit konzervatív kormányfő, aki annak idején élénken ellenezte Neville Chamberlain megbékéltetési politikáját, most hiába figyelmeztette a világot arra: Nasszert szabadjára engedése pontosan ugyanaz a hiba, mint amikor annak idején nem léptek fel kemény kézzel Hitler és Mussolini ellen. Nem hallgattak rá; a kudarc miatt lemondásra kényszerült. Igen súlyos következmény volt az is, hogy tovább mélyült a szakadás az Egyesült Államok és európai szövetségesei, mindenekelőtt Franciaország között. Charles de Gaulle tábornok a történtekből azt a következtetést vonta le, hogy Párizs a bajban nem számíthat a barátokra; a makacs katonaember a későbbiekben, amikor John F. Kennedynek lett volna szüksége francia támogatásra, ennek megfelelően döntött.

Azzal senki nem törődött, hogy a diadalittas egyiptomi kormány – szinte már menetrendszerűen – a zsidain állt bosszút; több mint ezrüket koncentrációs táborba záratta, közel huszonötezer zsidót pedig megfosztott vagyonától, azután ezeket a szerencsétleneket egy szál ruhában kitoloncoltatta az országból. A pánarab eszme első nagy diadalát aratta, s a győzőknek eszük ágában sem volt felmérni, hogy győzelmüket egy istentelen bolsevista diktatúrának és egy imperialista nagyhatalomnak köszönhetik. Saját maguknak tudták be azt. 1956 nem csak az első nagy arab diadal éve volt, de az első nagy arab öncsalás éve is. Mentségükre legyen mondva: a pánarab eszme az ötvenes-hatvanas években úgy szerepelt, mint teljesen legitim szellemi áramlat és olyan lehetséges történelmi forgatókönyv, amellyel mindenképpen számolnia kell annak, aki reálpolitikát kíván folytatni ebben a világban. Az arab egységnek – csak úgy, mint a nemzeti szocializmusnak vagy a kommunizmusnak – hosszú, történelmi távlatban semmiféle realitása nem volt. Ezt azonban csak nagyon kevés gondolkodó ismerte fel 1956-ban. Később pedig, amikor Egyiptom és Szíria, illetve Egyiptom és Jemen kísérletet tett annak gyakorlati megvalósítására, már látszottak az elképzelés gyenge pontjai. A kísérletet a későbbiekben mutatjuk be; annak megértéséhez röviden érintenünk kell azt az eszmét, amelyet úgy hívtak: nasszerizmus.

Mint említettük, a muzulmán világ két úton képzelte el a huszadik században az újjáéledést, két úton szeretett volna elindulni a kései középkorban egyszer már megélt virágkor felé. Ez a két út az iszlamizmus és a pánarabizmus volt; ezek közül a Szovjetunió az utóbbira épített erőteljesebben, abban reménykedve, hogy annak baloldali ága, az arab szocializmus győzedelmeskedik. Ehhez a vonalhoz tartozott a nasszerizmus is. Az eszme vágyálmokban, ködös ábránd- és jövőképekben igencsak bővelkedett, konkrétumokban aligha. A forradalmi arab nacionalizmust és a pánarab eszmét ötvözte valamilyen homályos szocialista elképzelésekkel, amelyekről legfeljebb annyit lehetett tudni, hogy nem azonosak sem a nyugat-európai szocialista pártok programjában foglaltakkal, sem a kommunista diktatúrákban effektíve megvalósult „vívmányokkal”, hiszen hangsúlyozottan arab szocializmusnak nevezték. A fő célkitűzések közt szerepelt a tradicionális társadalmi viszonyok átalakítása, a mindenáron történő modernizáció, az iparosítás. A nasszerizmus teljes egypárti rendszert jelentett, ha nem is abban a brutális és totális formában, amit az egy későbbi posztban tárgyalandó baathista mozgalom teremtett meg; átemelte a fasizmus és a kommunizmus bizonyos elemeit, bár az osztályharcos ideológiától távol tartotta magát, a nacionalizmus viszont a lételeme volt.

A nasszerizmus a történelem nagy próbáját még az évtizedes, dollárszázmilliókra rúgó szovjet anyagi – no meg erkölcsi – támogatással a háta mögött sem állta ki. Embermilliók számára azonban az egyetlen kiutat jelentette az elesettségből, az elnyomatásból, a nyomorból, a nincstelenségből – már csak azért is, mert a nasszerizmusnak kezdettől fogva gondja volt arra, hogy a másik kínálkozó kiutat, az iszlamizmust a legvéresebb eszközökkel elnyomja, képviselőit elhallgattassa. Ugyanakkor felkorbácsolta az arab önérzetet, elsősorban kőkemény militarizmusával. A militarizmus volt tulajdonképpen az egyetlen kézzelfogható összetevője ennek az eszmének, középpontjában pedig Izrael megsemmisítése állott. A nasszerizmus antikolonialista eszme volt, képviselői pedig a zsidó állam létrejöttét gyarmatosítási folyamatnak tekintették, az izraelieket pedig másvallású fehér embereknek, akiknek takarodniuk kell az általuk jogtalanul bitorolt területről. Sohasem fogjuk megtudni, Nasszer vajon csakugyan hitt-e abban, hogy egy napon lehengerelheti azt az országot, amely már két ízben vereséget mért rá. Józan ésszel azt kell mondjuk: nem hihetett ebben a lehetőségben. De miután nyíltan hitet tett emellett, ráadásul meg is próbálkozott az ötlet végrehajtásával, bele kell törődnünk abba, hogy mégiscsak hihetett benne. Izrael már létezése előtt szálka volt az arab világ körme alatt, nem elsősorban eltérő társadalmi berendezkedése okán, hanem a faji és a vallási különbség miatt. A pánarab eszméből kikristályosodott nasszerizmus egyszerűen nem tűrhette el, hogy a majdani egységes arab állam területébe kakukktojás ékelődjön.

1967 nyarára Egyiptom és Szíria készen állt arra, hogy ezt az anomáliát egyszer s mindenkorra felszámolja. Nasszer újra militarizálta a Sínai-félszigetet, s az 1956 óta ott állomásozó ENSZ-erők távozását követelte, amit U-Thant ENSZ-főtitkár respektált is. Az egyiptomi diktátor május 23-án lezárta a Tirán-szorost. Izrael egyetlen vörös-tengeri kikötője, Eilát előtt ezzel bevágta az ajtót. A Tirán ugyanis ennek bejáratánál fekszik, nevét a hasonnevű szigetről kapta. A Tirán voltaképp nem egy szoros, hanem több, ezek közül kettő – az egyiptomi oldalon lévő, 950 láb mély Enterprise és a tiráni oldalon található, 240 láb mély Grafton alkalmas a nagyobb hajók átengedésére. Most mind a kettőt blokkolta az egyiptomi haditengerészet. Eközben hatalmas felvonulás vette kezdetét a Sínai-félszigeten és Északon, az izraeli-szíriai határon. Az izraeli erők azonban a két állam légiflottájának meglepetésszerű megsemmisítésével mértek megelőző csapást, majd a hat nap alatt kivívott győzelmükkel lényegében eltörték az arab világ gerincét.

Nasszer a katasztrófa után színleg lemondott, majd az utcára özönlő-vezényelt tömegek követelésére mégis a maradás mellett döntött. Tudta, hogy ő már nem fog még egy kísérletet tenni a cionista entitás felszámolására. Tizennyolc órás munkanapjainak és az elszívott napi száz cigarettának köszönhetően rozoga egészségügyi állapotban volt, amellett gyötörte súlyos cukorbaja. 1970. szeptember 28-án a második szívroham végzett vele; öt óra elteltével bejelentették halálát. Ez a feladat addigi alelnökének, a hatalomba került Anvar Szadatnak jutott, aki ötvenperces tévébeszédben értesítette az egyiptomiakat a fejleményről. Temetésén az ötvenfokos hőségben hisztérikusan őrjöngő tömeg rárontott a koporsóvivő katonákra, és kitépte azt a kezükből.

A nasszerizmus nem Nasszerrel szállt a sírba; már 1967 nyarán halott volt. Az eszme halálhírét sohasem jelentette be senki, még maga Szadat sem, aki később téglánként bontotta le a nasszeri életművet, mondta fel a zsidóktól elszenvedett újabb, 1973-as vereség után a moszkvai kapcsolatot, orientálódott az Egyesült Államok felé, hogy végül különbékét kössön Jeruzsálemmel. Azoknak az arab százmillióknak, akik hittek Nasszerben és eszméiben, sohasem mondták meg: „Tévedtetek.” Olyan abszurd ez a helyzet, mintha Németországban, az ország teljes veresége, porig rombolása és kettéosztása után sem nyilvánították volna halottnak a nácizmust. A nasszerizmust nem temették el, a temetetlen hulla bomlásnak indult a közel-keleti forróságban, s a bomlástermékek szörnyű társadalmi betegségeket eredményeztek. Ha volt a nasszerizmusnak pozitív oldala, az az iszlamizmus visszaszorításában állt. Az egyik legnagyobb negatívuma viszont egyértelműen abban, hogy a szovjet rendszerrel közösködött. Nasszer e tevékenységét Moszkva nyilvánosan ismerte el, és nem is akárhogyan: a Szovjetunió Hőse érdemrenddel tüntették ki.