Egy olá chádásá naplója (6)

Tíz nap

Tíz nap - pontosan ennyi telik el Újévtől, vagyis az „Év Fejétől”, Ros Hasanától az Engesztelés Napjáig, Jom Kipurig.

Tíz nap a számvetésre, az újragondolásra, az újrakezdésre.

Hogy mit is kell újragondolni? Természetesen mindent. Mindent, ami az eddigi évben történt, amit tettünk, és főként ahogyan tettük. Nem árt néha megállni kicsit, elgondolkozni.

Vallási törvény, tradíció vagy csak belső igény az önmagunkba nézésre? Tulajdonképpen mindegy is. A lényeg ugyanaz.

Mindenki kimarkolhatja belőle a neki fontosat.

Hófehérbe öltözött, fehér kipás, ünnepi külsejű, méltóságteljes felnőttek és eredetileg szintén hófehér, az idő múlásával kissé viseltes-maszatkás gyerekek seregével körítve, némileg kevéssé méltóságteljes gyerekek utáni hajtóvadászat kellős közepén…

Újévkor. Itt, a parkban, este, a szökőkút körül. Fél kézben a díszes kis könyvekkel (a másikban természetesen hevesen meglépni vágyó kisdedekkel…) ünnepi és társadalmi élet a javából, elégedett családfőként körbesétáló rabbival… mintha kicsit megállt volna az idő. Ugyanilyen lehetett régen is, csak a park modern fitnesz-gépei adnak némi futurisztikus kontrasztot, no meg a rózsaszín csillámos rollerek… de a többi ugyanaz.

A vallásosok népes csoportjától nem messze, körben a füvön, hippiként üldögélő családok, ünnepélyes vagy egészen mindennapi kánikularuhákban, szintén maszatos, szintén fel-alá rohangászó gyerekekkel… mert a gyerekek is csak ugyanolyanok… kipával vagy anélkül.

Élvezik a nyüzsgést, a tradíciókat, a látványos ünnepeket, a fura kis szokásokat, a családi nagy ebédet…és ezekből kijut most ősszel bőven. Sok ünnep, tradíció, iskolaszünet, miegymás.

Míg a felnőttek számot vetnek, megbánnak és ígérnek, vagy épp ígéretet vonnak vissza, közben a kicsik lesik a tizedik napját az új évnek, hogy végre elfoglalják méltó helyüket a városban, azaz birtokba vegyék az egészet…

Elpereg a tíz nap, és megáll az élet. Elhallgatnak a tévécsatornák, elcsendesedik a város.

Az Engesztelés Napja.

Ilyenkor különös súlya van mindennek, gondolatoknak, szavaknak, vagy épp a csendnek.

Azután a néma, autót nem tűrő utcákon fura mozgolódás veszi kezdetét…

A kereszteződések megtelnek csilingelő, kattogó kis biciklikkel, rollerekkel, és persze kis gazdáikkal, akik a szabadságtól megittasulva tekernek fel-alá a záróvonalon, nyomukban kissé rémült vagy büszke szülőkkel… Természetesen egymással vagy az aszfalttal időnként összeütközve, majd a szakszerű szülői ellátástól (puszi) és a neonszínű dinós ragtapaszoktól megvigasztalódva újra és újra forgalomba állva… késő éjjelig. Mert ahol gyerekek vannak, ott élet van.

Számvetés, újrakezdés belül, és körülötte a mindenen áttörő életigenlés, az az életöröm, ahogy az egészen kis gyerekek néznek minden új elébe… Ahogy az új év is ígérete ennek.

Mert most mi is itt állunk együtt, a boldog, nyüzsgő, élő forgatag kellős közepén, a kereszteződésben, balra tőlem Kisember fekszik hanyatt a bringáján, haja szétterülve az aszfalton, jobbra a bringanyomos járdasziget, mögöttünk az első évünk itt, előttünk meg mindaz, ami ezzel az új évvel most kezdődik…

Ajándék I.

Lassan letelik az első év Izraelben és ezzel együtt az első, egy évre megkötött lakásszerződésünk is. Hogyan tovább? Menni vagy maradni? Ez itt a kérdés…

Vagyis nem is kérdés, hogy kinőttük a kedves de pirinyó kuckót, hiszen nemsokára Kicsi Lány is több helyet igényel majd, mint a hozzám tartozó fél négyzetméteres domborulat, amelyben egyenlőre jól érzi magát… de nem lesz ez mindig így!

Röpke két hónap múltán önnönmagán túl még további járulékos helyigényei lesznek, mint pl. rácsos kiságy, pelenkázó, babakocsi teljes menetfelszereléssel. Ha hozzávesszük Kisembert (bocsánat: Kisember névre hallgató, amúgy már igen nagy és ezáltal igen nagy terjedelmű utódot), no meg saját magunkat, egyértelmű, hogy jó lenne egy kicsit nagyobb lakás. Nem sokkal, de legalább mindenkinek legyen saját helye és akár kinyújtott kézzel is meg tudjon fordulni a tengelye körül (ha akar)…

Eddig tiszta sor. Csakhogy a nagyobb lakás nagyobb anyagi erőket is feltételez. A bevételeink pedig e hónapban sem nőttek meg attól a puszta ténytől, hogy nem jönne rosszul a több pénz. Marad tehát a briliáns ötlet: keressünk olyan kerületet vagy külvárost, ahol ugyanennyiért nagyobb lakást lehet bérelni. Ja és nem lenne rossz a városnak a tengerhez közelebbi részén. Irreálisnak hangzik? Mégsem az. Létezik ilyen, és nem is rossz.

Elmentünk szétnézni és azonnal beleszerettem a szép kis tengerparti sétányba, a végtelen kék víz látványába, az egyszerű, négyemeletes kis kockaházak szegélyezte utcácskákba, a délelőtt is nyüzsgő, apró boltocskákkal teli főutcába. No a szerelem után jöhet a realitás, meg kell találni a megfelelő lakást, amelyik megfelel minden vágyunknak (és egyben a pénztárcánknak is!)…

Vágy némbör van: sétatávolságra a tengertől!

Vágy némbör tu: ha már saját kertecskére nincs esély, legalább 2-3. emeleti legyen, mert a nyár nagy tanulsága, hogy a szabadon jövő-menő tengeri fuvallat jelentősen növeli az ember luxusérzetét, míg a földszinten megrekedt melegben úgy érzi magát az ember lánya, ahogy a piskóta érezheti magát a sütőben, miközben tortává lényegül.

Vágy némbör szri: semmiképpen sem a legfelső emeleten, mert még nem merült feledésbe Juli barátnőm sztorija az újonnan bérelt lakásról, ahol a téli felhőszakadás után decens vízesésként folyt a mennyezeti lámpából az Izraelben oly becses (és csak ebben a formájában olcsó) víz… persze ez sem rossz költségcsökkentés (mármint az ingyen víz), de azért valahogy mégsem került a vágylistára…

További vágyak: szép kis előkert az utcai bejáratnál, rendezett ház, külön gyerek- és hálószoba, rendes tulajdonos, nem túl nagy rezsi…

Ahogy a családi tanács megalkotta ezen nagy volumenű tervet, nekivágtunk a megvalósításnak…

… amely meglepő módon nem is volt olyan hepehupás, ahogy mi azt előre sejtettük, inkább pontosan úgy sikerült, ahogy ezidáig a többi ügyintézés is: nagy lendülettel és elszántsággal belevágtunk, majd 4-5 óra múlva ott álltunk a tengerparton, volt új otthonunk amely jóval nagyobb, mint az eddigi, viszont olcsóbb, és plusz egy kis öreg kocsink (!) és magunk sem értettük, hogyan csináltuk?!

Valahogy úgy történt, hogy bevetődtünk az első utunkba eső ingatlanközvetitő-irodába, pusztán érdeklődni, hiszen a régi lakás szerződéséből még volt hátra két hónap. Éppen csak az árakra voltunk kiváncsiak. A közvetitő emberke viszont tudott olyan lakást, amely pont annyi szoba, pont annyiba kerül, pont a harmadikon és pont akkortól adják ki… vágylista tehát kipipálva, mehettünk megnézni.

A tulaj is befutott, és megköttetett a szerződés. Még az árból is engedett kicsit, mert megígértük, hogy helyrepofozzuk a kissé lelakott kuckót, vagyis kifestünk, no meg talán azért is, mert ránézésre nem tűntünk afféle rebellis szomszédkínzó népeknek. Már nem először volt az az érzésem, hogy arcra adják ki a tulajdonosok a lakásukat, ami érthető is, én is ezt tenném a helyükben. Most is egy évre előre kérte a csekket, az engedékenységéért cserébe negyedévente előre dátumozva. Persze a közvetítésért az ingatlanosnak is járt egy havi bérnek megfelelő összeg, de cserébe tudhattuk, hogy a papírok rendben vannak, és nem mellesleg segített a kommunikációban is, mivel új lakásfőnökünk egy tüneményes idős bácsi, aki némiképp nagyothall, és ez kissé megnehezíti az amúgy sem zökkenőmentes héber társalgást. No, de sebaj, az nem szerepelt a listánkon, hogy jól halljon a tulaj, csak az, hogy rendes legyen, ez meg teljesült. Ez is…

No, de hogy jön ide az autó?

Már erősen gondolkodtunk, hogy jó lenne venni egy öregecske jószágot, hogy bejárhassuk vele ezt a szép kis országot, főként a szabadnapjainkon, amikor köztudottan nem járnak buszok vagy vonatok, maximum néhol sérutok (magyar hangja: iránytaxi). A közepesen régi jószágok fenntartása nem túl drága, persze a matuzsálemekre ez nem igaz. Emberem kinézett magának egy olyan típust, amely olcsó és amelyből sok (és főleg sok működőképes öregecske) fut az utakon.

No és – minő meglepő! – az ingatlanközvetítő előtt épp egy ilyen kellette magát feltáblázva. Próba szerencse: megkérdeztük, nem tudja-e a mi kedves ingatlanosunk, ki árulja… Nos, ezek után, hogy aznap így összejött minden, már talán meg sem lepődtünk, amikor kiderült, hogy övé, vagyis a lányáé a kicsi kocsi.

Egy óra múlva már a miénk lett, illetve hivatalosan akkor, amikor a lánya és Emberem együtt megjelent a postáskisasszony színe előtt nyilatkozni, miszerint most gazdát cserél a gördülő objektum… mert az egyszerűség kedvéért ezt (is) A Postán lehet (és kell) elintézni, öt perc igazolványnézegetés és kétszáz sekel árán.

A biztosítás online köthető, legalábbis így nagyságrendekkel olcsóbb… na ez már nem volt olyan egyszerű, ugyanis különböző, héberben nálunk jóval járatosabb barátunk többszörös segítő tolmácsolása és információs körtelefonok után sikerült olyan társaságot találni, aki a jogosítvány meglétének idejébe beszámította a Magyarországon levezetett éveket is, mert az idén megszerzett izraeli (honosított) jogsi (vagyis 0. éves jogosítvány) esetén az ár rögtön az égbe szökik, a feltételezetten rutintalan versenyzőre való tekintettel.

No, egyszóval mindössze egy délután alatt meglett a járgány, lakás, tengerpart, miegymás… mi meg, ahogy már említettem, csak néztünk egymásra, hogy ezt meg hogy csináltuk, vagyis hogy történt meg velünk, hogy csak kívánni kellett, és ime…

Nézegettünk egymásra, meg fölfelé, meg a csobogó, fodrozódó kék vizre…már megint egy ajándék… juhéééééé!!!

Ajándék II.

Az új fészek berendezése mindig kellemes feladat. Papíron. Rajzolgatni, tervezgetni nagyon jó, mert ha a piros fotel mégis a másik sarokban mutatna jól, csak egy kis radírozás, és kész. No de a piros fotel a valóságban százhúsz kiló, legalábbis mire feljut a harmadikra, legalább annyinak tűnik…

Azért csak felért minden apró és kevésbé apró ingóságunk az új lakásba, és ekkor jöttünk rá igazán, hogy majdnem egy évvel azután, hogy mindössze pár bőrönddel megérkeztünk új hazánkba, már megvan mindenünk, ami egy kis háztartásban (szerintünk) szükséges… javarészüket kaptuk ismerősöktől vagy ismeretlenektől (akik a házuk elé tették bárki örömére) sőt! Már mi is adhattunk tovább egyet s mást az utánunk jövőknek.

Azért a pakolászást megelőzte némi előmunkálat, mert legnagyobb meglepetésünkre az előző lakó véletlenül sem kipakolva-kitakarítva hagyta maga után a kis lakot, de még a félig megevett ételmaradékok is ott figyeltek a konyhában… azóta kiderült, hogy itt ebben sem annyira szigorúak az elvárások… bár mi (a kis lelkiismeretesek) a régi lak átadására még a képszögek után maradt lyukakat is kigletteltük, s nem hagytunk magunk után árulkodó személyes tárgyakat, úgy is, mint egy zacskónyi bugyi, használt cumikészlet… ..Azért ebben is (mármint az előző lakók stílusában) van valami jó, hiszen gyarapodtunk egy pár érdekes holmival, például narancsszín műanyag babafotel, sárkányvésetű kiskanál, elemes táncoló plüssvirág… amik nélkül – ez könnyen belátható! – tisztességes kisgyerekes család nem is élhet teljes életet…

Ránk hagyományozták a szomszédokat is, akik nagyon kedvesek, barátkozóak, és igen gyorsan beszélnek, tehát némi ismerkedés után sem tudunk róluk szinte semmit, csak apró adalékokat, hogy az alsó néni allergiás a galambokra, a szemköztiek felismerik a magyar beszédet, mert gyerekkorukban volt magyar szomszédjuk, a fentiek pedig nem annyira az aktív kommunikáció hívei, de áttételesen szeretnek kapcsolatot tartani, időnként ránk önteni egy kis vizet (felmosás vagy viráglocsolás?), esetleg dobozos üdítőt (vagy sört? Röptében nem láttam jól a pléhdobozka feliratát)…

A többi szomszédot csak a hangjuk alapján tudjuk azonosítani, esetleg a világítóudvaron kavargó, konyhaablakokból kisuhanó szagminták alapján: vannak a Csendesek, a Veszekedősek, a Babások, a Szerelmespár (ha így folytatják, nemsokára ők is bekerülhetnek a Babások kasztjába!) és a legszimpatikusabb: a Néni, Aki Finomakat Főz (legalábbis az illatok alapján). Hiába, ez a társasház hamisítatlan bája…

Azért még más örökségünk is akadt. Az előző lakók ránk hagyományoztak egy nagyon klassz ülőgarnitúrát is, igaz, kissé kutyaszőrösen, de ezen gyorsan segítettünk, és a tulaj bútoraival, no meg a mieinkkel együtt már igazán klassz, polgári kuckónk lett, nappali bútorral, kanapéval, fotellel, igazi, nagy, családi étkezőasztallal, miegymással. Afféle kedves, kispolgári, lakájos otthon, amit most mégis elképesztő luxusnak érezhetünk… mert az új élet kezdete nem csupán újrakezdés, de esély arra is, hogy újra megtanuljuk értékelni az élet apró-cseprő ajándékait. A kissé rágott lábú bútorsort, a falambériás, mahagóni-színű boltíves szobabelépőt, az apró, mozaikmintás padlólapokat… és a beköltözési ajándékunkat, amelyet „fentről” kaptunk: a száraz, forró nyári hónapok után az első kiadós októberi esőt, amelyeknek a megsétáltatott bútoraink talán nem örültek annyira, de rajtuk kívül minden élőlény mámoros eufóriával fogadott. Na jó, a macskákra nem esküdnék meg, de az emberek, főleg a másfél méteren aluliak, kirohantak az utcára és afféle esőtáncnak beillő mutatványokat vittek véghez, melynek fő elemeit a fel-alá rohangászás és hangos tetszésnyilvánítás alkották.

Mi pedig álltunk a nappali elhúzott üvegtáblái mögött (mert itt is üvegből van a nappali egész fala!) és néztük az esőkarnevált, a fején nejlonzacskóval közlekedő, szintén mámoros öreg nénit, a szemközti ablakokból figyelő szülőket, a megkergült és csapzott csemetéket, köztük persze a miénket is…

Ismét új oldalát mutatta Izrael, vagyis mégsem: hiszen eddig is kiderült, hogy ha van minek örülni, akkor azt meg is teszik… márpedig, ha valaki, akkor ők, sőt már mi is azok közé tartozunk, akik tudhatják, hogy mindig van ok. Csak észre kell venni.

Hogy öt-tíz év múlva is észrevesszük-e? Ha már nem lesz új, szokatlan? Remélem. Remélem nem feledjük el, milyen volt most, először átélni ezeket a fura-mámoros élményeket, újként rácsodálkozni… Ez az igazi ajándék „fentről”, és esély, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat, amikor már bántaná szemünket a megcsócsált bútorláb, zavarnának a visító gyerekek, természetesnek vennénk, hogy októberben már úgyis esik az eső… hogy van kényelmes lakásunk, kocsink, jólétünk, hazánk (több is)… jussanak eszünkbe ezek a napok. Hetek. Hónapok… Újra és újra.

Évforduló

El sem hiszem, hogy már egy éve vetettem (virtuális) papirra az első sorokat… megérkeztünk, beleszerettünk, beilleszkedtünk… és most itt vagyunk. Csetlő-botló olékból immár teljes jogú állampolgárok lettünk.

Egy év. Egy elvileg hosszú, gyakorlatban gyorsan elröppenő, izgalmas-mozgalmas, felemelő esztendő…

Újra és újra olvasom a most érkezők, idelátogatók írását az első élményekről, a mindent belengő gyümölcs- és virágillatról, az általam is annyira szeretett naplementékről, a tenger sós izéről, a sivatag hangulatáról… és eszembe jutnak a sajátjaim, amikor én álltam hitetlenül a holdbéli tájat bámulva, vagy először sétáltam a télies tengerparton, lábamat a homokba fúrva, cipőmet a kezemben lóbálva… pont úgy, ahogy egykor megálmodtam.

Még mindig ezek az álmok kísértenek: az íves-homokos gyönyörű partok, a pálmafák, a bazár zsongása, a halszagú-gyümölcsillatú sikátorok… csakhogy már mindez valóság, mint ahogy valós a keleties és a high-tech kettőssége, tarka kendők, kipák, színek, tradíciók keveredése emberekben és stílusukban, a mediterrán, a modern, az ősi, az európai, az afrikai, a tengerentúli… mind itt van körülöttem egy kis országba összeömlesztve

Hogy mit adott nekem, nekünk ez a szédítő forgatag, Izrael egy év alatt?

Először is bizalmat. Méghozzá megelőlegezett bizalmat, hogy egy kis segítséggel én is izraeli lehetek, megértem ezt a speciális kis világot és megkeresem a magam helyét benne. Elfogadom a segítséget és élek is vele, hogy azután lassan elengedve a kezemet, önjáró, hasznos és elégedett részese lehessek a közösségnek. Annak, amelyik így bízott bennem.

Mást is adott. Esélyt, hogy megmérettessek, megmérettessünk… mennyire tudok, tudunk tenni önmagunkért, önmagunkban keresve és megtalálva mindazt, ami átsegithet a nehézségeken, és az utunkon tarthat, hogy ne másokban keressük az okokat és a megoldásokat. Azt hiszem, mindannyiunknak jól jönne néha egy efféle mérleg, hogy könyörtelenül és torzítás nélkül megmutathassa, amit néha nem is akarunk meglátni.

Hitet is adott, hogy a kudarcaink és sikereink egyenlege a fejünkben dől el, és abban, hogy amiben már tudunk hinni, azt meg is tudjuk tenni.

Mit adott még? Ha én azt fel tudnám sorolni… de csak morzsáiban lehet. Adott a hithez önbizalmat is, a szeretethez kitartást, összekapaszkodást, a szerencséhez akaratot, a plakátforma álmokhoz igazi, ízes-illatos valóságot… és hátteret, mint a jó fotós, aki tudja, a legszebb családi fotókhoz is színek kellenek a háttérben. Megadattak hát nekünk a szép színei ennek a kis világnak: a természet adta szépsége, a jólét hangulata, a biztonság érzése, a sokfélesége, a szerethetősége…

…és még valami fontosat adott. Azt, hogy a sok jó mellet tisztán láthassuk azt is, ami hibádzik, illúziók helyett a szerethető hibákat, megbocsátható tévedéseket, leküzdhető problémákat, amik szintén részei a képnek, de ezzel együtt vállalható, szerethető… Mint a kissé ütött-kopott, félszemű macska, akitől először elfordul az ember, aztán már megszokja hogy része a háznak, sőt hiányzik, ha nem hever karikába tekeredve a bejárat mellett… Amikor már őt is szépnek, szerethetőnek látjuk, akkor szeretjük igazán a házunkat. Ma már igy hiszem…

No, és mit adhatok én Izraelnek…?

Mindenki másképp látja, kire, kikre van szüksége Izraelnek. Engem nem a politika és nem is gazdasági megfontolások vezettek ide. Magam sem tudom mi vonzott leginkább: a megnyirbált gyökereim húztak ide, vagy egyszerűen nem tudtam ellenállni a szerelemnek, ami köttetett köztem és e föld között, az élmények, vagy a szabadság illata csábított? Az viszont biztos, hogy az a sok minden, amit kaptam, viszonzásra vár. Viszonozhatom elégedett polgárként, aki beleillik az összképbe, boldog itt, gyarapodik (élményekben, anyagiakban és létszámban is :) ), hálás az előtte jövőknek és bizalmat szavaz az utána érkezőknek.

Viszonozhatom úgy is, hogy sohasem unom meg a tengerparti homokban slattyogást, a gyümölcsillatú utcákat, a pálmafát az ablakomban. Az első rácsodálkozás helyére egy másik érzés lopódzott: megújuló öröm, hogy mindez itt van, és én is itt vagyok, szembesülök vele nap mint nap, amikor kilépek az utcára… itt a tenger, idáig érzem az illatát, és persze itt ücsörög a csapzott macs is, kerek, buta pofácskáján mintha az én elégedettségem tükörképe lenne. A pocakja is majdnem akkora, mint az enyém, bár ahogy elnézem, az övében nem kiscica ül, hanem a nagylelkű szomszédok tegnapi vacsoramaradéka… Nekem is kedvem lenne odaheveredni mellé a rózsabokor tövébe, élvezni a kellemes november elejei napsütést…

Aki itt él, értheti…

Igen, ahogy mondják egymásnak azok, akik megmeritkeztek mindebben: „Téged is megfertőzött”… jól vigyázzon mindenki, aki nyitott szivvel és szemmel belekóstol Izraelbe! Soha, soha többé nem engedi el.

Cvi ben Gálil: Zárszó egy sorozathoz

2010. december 23.

Ágnes egy éven keresztül formázta betűkké azokat a gondolatokat és történéseket, amelyeket mint olá chádásá megélt. Egyes vélemények szerint Ágnes írásait többnyire naiv gondolatok uralták. Pedig csak javíthatatlanul optimista énje szólalt meg. Tény, mi akik igazán ismerjük őt, sokat merítünk mind a mai napig abból az életszemléletből, amiből egy védőburkot épített maga és családja köré. Divatos kifejezéssel élve a pozitív kisugárzása minket is melengetett egy kissé.

Sok szó esik manapság azokról akik idejekorán feladják, és visszaköltöznek Magyarországra. Sok szó, meg találgatás, hogy hányan tették ezt. Egy biztos: Ágnes és családja nem ezek közé tartozott. Talpon maradásuknak sok oka lehetett. Szerencsések voltak, vagy csak kitartóak, de minden jel szerint leginkább elszántak. Ezen a földön akarnak élni.

Most vége szakad egy időre az általa rótt soroknak. Részben mert a vállalt téma az elmúlt hónapok során alaposan ki lett merítve – de leginkább annak okán, hogy mától Ágnesre más, fontosabb feladatok várnak. Egy kis új jövevény köti le egy ideig a figyelmét. Egy kislánynak adott életet, s a sok fontos között, most Ő a legfontosabb számára.

Mázál tov!